Prágai Magyar Hirlap, 1937. augusztus (16. évfolyam, 173-198 / 4319-4344. szám)

1937-08-01 / 173. (4319.) szám

4

^M:fíSTA\AG^AR.HTRLS^

1937 augusztus 1, vasárnap*

Franciaországban

„hazudnak"

Irta: Borsody István

A háboruutáni Franciaország minden erejével arra törekedett, hogy eltüntesse a világháború kellemetlen élményeit és mindenestül visszatérjen a megelőző békevilághoz. S mégis, 1918 óta uj időszak nyílt a francia nemzet életében s a megváltozott, mai francia társadalom rajzát okvetlenül a világháború eseményénél kell kezdeni.

A győztes Franciaországot jól ismerjük: ereje jelen volt egész Európában, vezetett és vezényelt, fönhatósága alatt éreztük megvalósulni az uj európai rendet. Ezt éreztük mi, akik messziről sejtettük az uj erőhöz és boldogsághoz jutott Franciaországot. Mást érzett a francia lélek: számára az ország határain túl semmi sem változott, mert a francia ember országán túl semmit sem érez. És minden lépés (amivel a francia polgár lelke egyetértett) azt célozta, hogy bárcsak kinai falak választanák el a szép francia földet minden más emberlakta helytől. Franciaország ereje Európa földjén messze ért, de a francia ember lelke otthon- ülőbb és zárkózottabb akart maradni, mint valaha. S arra vágyott, azt várta, hogy otthona immár örökre zavartalan, védett és biztos legyen. Mert tudnunk kell, hogy Franciaország tökéletes és befejezett mü a francia ember számára, nincs szükség változásra és fejlődésre, az idő múlása is fölösleges (s mindaz, amit az idő hozhat) —■, mert a francia tapasztalat rájött a bölcsességre. hogy az élettől és a jövőtől semmi uj sem várható, az életet ismételni kell bevált módszerek szerint, mérték és értelem szerint, ahogy az a zavartalan és mozdulatlan Franciaországban, a francia hit szerint le- hetséges.

De a franciák kelletlenül észlelhették, hogy a háborút követő Európában a „mozdulatlan“ Franciaország nem tud zavartalanul helyreállni. S ami a legaggasztóbb: nem lehetett elérni a kedvenc francia lelkiállapotot, amit olasz módra „dolce for mentednek nevezhetnénk. A francia „dolce for niente“ értelmesebb, szervezettebb, alaposabb — mondjuk: „dolgosabb“... Az olasz- szal egyforma gyökérről táplálkozik: a munka „nemesitő hatásának“ megvetéséből; de mivel értelem van benne, nem fenyeget anarchiával, sem nemzeti erőtlenséggel, nem is kell irtani, mint ahogy Mussolini tette Olaszországban ... A francia elég okos ahhoz, hogy a kellemes, nyugalmas, nem megerőltető életforma édességét összehangolja országa szükséges erejével, tekintélyével és fegyelmével. —■ De hiába minden okosság, ha nem hagyják az embert, hogy szabadon bontakoztassa képességeit! A francia jellemhez és szellemhez pedi'g különösen hozzátartozik, hogy hisz és bízik saját legtökéletesebb képességében, tehetségében —-, de semmiféle ellenőrzést, felülbírálást nem tűr, s ha zavarják: nem képes tehetségéhez mérten működni. A zavarót ezért ösztönös idegességgel és utálattal érzi barbárnak, Isten és a civilizáció ellenségének. A francia kényeztetett fajta, nem tartozik azon zsenik közé, akik zaj, lárma, zavarás közt alkotásra képesek. Nem, a francia egyedül és zavartalanul tud -—■ és szeretne tündökölni. Ha nem érzi magát ebben a neki megfelelő miliőben, mondjuk modern és aktuális szóval: „biztonságban“ —, akkor kapkodni kezd és idegeskedik ... Boldog franciák! Ugyan tudjátok-e ti, mit jelent évszázadokon keresztül, a lét és nemlét peremén ügyeskedni és egyensúlyban maradni? Nem, a francia nem szereti a konkurren- ciát, a versenyt, melynek eredménye bizonytalan és kétes. A franciák közmondásos okossága is, úgy érzem, azért oly nagy, mert önkényesen ugyanazt ismételhetik, nem zavartatják magukat, nem ébresztenek kétségeket, védekeznek a bolyongás ellen, mert nem akarnak eltévedni. Pontosan kiszámított utón kell haladni, hogy tudjuk, merre megyünk... S a francia ezt okvetlenül tudni akarja.

S mily barbár a kor, mely nem kedvez a francia nyugalomnak! — a világháború utáni időt ily felkiáltással illetheti a francia ember. Tényleg, nem lehetett elbújni, elzárkózni, hiábavaló a Maginot-vonal betonszerkezete, Európa háboruutáni szive kellemetlenül ver és dobogásával zavarja a külön francia szív vérkeringését. — Franciaország legyőzte Európát, de tusakodás

meg kellett érinteni, sőt nagyon közelről kellett megfogni és az érintkezés nyomai égetnek, viszketnek, mert nem francia ember számára való az „idegenek" közelsége.

Napoleon megmondta: a francia köztársaság igazi erejének abból kell a jövőben állnia, hogy távoltartson magától minden eszmét, ami nem reá vonatkozik! —■ Ezt a jelszót nem lehetett betartani. Franciaország (akármennyire akarta) a világháború után nem tudott többé 'visszavonulni az európai frontokról, nem tudta elfelejteni a „találkozást“, idegen izek keveredtek el benne, ez erjeszt, mozgat — és a francia gondot az európai gonddal egyre hasonlóbbá teszi. Ez nem felel meg a francia élet programjának: a francia különb és nem hasonlítható — szól a vér tradíciója. — A francia Európában él (nem Európa Franciaországban! . . .) és vállalnia kell a kontinens gondjait: ez okoz borulást a francia jövő egén. Franciaország lelki konfliktusa ez Európával. — S mennyire meglepő élmény ez a középeurópai ember számára, aki maga is Franciaországot úgy szerette és tisztelte, hogy ő a hétköznap gondjaiban följebb áll és biztosabban tapint. ..

De hol vannak ma különbségek? Az egyén és tömeg modern harcában áll a

francia, a nagy individualista nép is

........A

francia elit süllyed, megfosztották presztízsétől, tekintélyétől —■ és jövedelmétől“ — hallom, olvasom Franciaországban (mintha otthon lennék). Különösen a „jövedelem“ körül forognak a gondok, mert a franciát módfelett érzékeny szálak fűzik a pénzhez; országa, biztos, ma a leggazdagabb a kontinensen, de a frank devalválása oly mélyen szúrt, hogy szívből jött az ilyen kifakadás. „nagyon szegények vagyunk és nemsokára mindnyájan szegények leszünk. Európai gondok szorongatják az ijedős francia is- polgárt és bár áramvonalas luxusautón jár halászni, lelke már kétked, az egyensúly egyre billen, a francia ember „civilizálódik ,—■ nem francia értelemben, hanem a ke- vésbbé örömteli európai átlag szerint... Európa szelleme támadja a franciákat, \xj~ donság és erjedés lepi meg a régire és ülepedésre vágyó lelkeket. S aki a „biztonságba" veti hitét, hamar rebben, ha a „bizonytalanság" szele kezd fujdogálni. Néhanapján már a pesszimizmus rohama fut végig: „Pénzügyi ziláltságunk, politikai tehetetlenségünk, akaratnélküliségünk...“ „Az ország mozdulatlan, nem elég élénk, nem képes tettekre, csökken a pénzünk értéke s még csak nem is idegeskedünk, Franciaország elvesztette idegeit, nincs láz, nincs forrongás ...“ Bölcsesség — mondják az egyik oldalon. Apátia, — mondják a másikon. Nem egyhangú a vélemény, de két tábor sincs, ahogy a polgárháború szellemében gondolkodók látják. Gondok vannak egyszerűen: gondok a küzdelmes élet szellemében, amit a francia ember ösztönös utálattal kerül.

A veszekedés ilyenkor természetes: a vezetők nyakra-főre vádolják, hazugnak emlegetik egymást... Álljunk meg! A „hazug“ szóval találkozhatunk ma legtöbbet a francia sajtóban s tudjuk: ha az emberek hazugsággal vádolják egymást, akkor valami valótlan állításról, titkolásról vagy félrevezetésről, be nem váltott Ígéretről van szó ... Vagy egész egyszerűen: a valóság s a várakozás az elképzelt vágyak közti különbségről! Igen, a francia nép nem kapta meg azt, amit várt: a béke nem állította fel a paradicsomot, pedig ezt Ígérték, erre vágytak. A béke nem hozta vissza a régi békét, a régi bevált békét sem. —- A háború hatása egyre tisztábban bontakozik ki Európában: sújtott mindenkit, a franciákat is, akik nehezen viselnek el másokkal

Palotában

szerettem volna élni

Palotában szerettem volna élni,.

Melynek homloka gyönyörű barokk, Melynek kapuján kilincs helyett gomb van, S hol ragyognak a tükörablakok.

Hol lakáj áll a díszes bejárónál,

Százados parkban szökőkút buzog,

Hol tóba néz az előkelő pálma,

S őrt állnak a hűvös ciprusok.

Palotában szerettem volna élni,

Hol kesztyűs kézzel kinálgat a csend,

Ahol a falról berámázott ősök Nyugodt, bölcs arccal nézik a jelent.

Ahol egymásba szédülnek a termek És drágamivü óra zeng, zenél, ölelkezik a fehér az arannyal És lábujjhegyen jár a szenvedély.

Palotában szerettem volna élni,

Kizárva onnan minden durva neszt,

Kezet csókolni finom hercegnőknek És csodálni egy szőke baroneszt,

Halálba szunnyadni a kandallónál,

Mig árnyba hull a kincses, nagy szalon, És belépve egy üres képrámába,

Tovább álmodni ott fenn a falon.

FALU TAMÁS.

egyenlő sorsokat. A franciák megszokták, hogy ők kivételesek. A nemzetek közti érintkezésben is mindenkor érezhető, hogy a francia cselekedet általában különb és mással egyforma mértékkel nem mérhető. Ami most történik a franciákkal, nem más, mint egy kis zavar a kivételes helyzet körül. A kivételek eltűnése mindig közelebb hozza az embereket. Bárha Franciaország is összébb forrna Európával a közös euró-, pai gondok súlya alatt. „Történelmi pillanatot élünk“ —■ mondják ma a franciák. Történik velük valami. Ök azt mondják: „Meg kell menteni Franciaország lelkét!“ — A Középeurópából érkező idegen úgy látja, úgy érzi, hogy Franciaorsz lelke egye-, dűl már meg nem menthető. A kivételnek vége. Európa lelkét kell megmenteni.

Levél a Uátty&MHak

■ ' V : S • • ! V" ; f " •' ' j - • . • '

Irta: Farkas István

Csöndes és nyugalmas vasárnap délután a díványon fekszem, az ablakok lesötétitve őriznek, mintha tudnák, hogy kora reggeltől munkában voltam, csak a Te elhagyott szobád ablaka van nyitva, s azon át szűrődik be az emberi beszéd, mint a méh messzi zümmögése. Az édesanyád éppen a könnyű takarót hozza, s hirtelen kérdezi:

— Ha szárnyaid lennének, most hova repülnél?

— A gyerekekhez — felelem én — s ott látlak mindkettőtöket a kicsi falu kora vasárnapi délutánjában. Az öcséd fürödni készül a fiukkal (politikus vagy kereskedő lesz belőle, mert a toborzáshoz nagyon ért), Te pedig kis rokon lányokkal, a barátnőiddel beszélgetsz félhangon, hogy föl ne keltsétek a beteg, legtöbbször szunnyadó nagymamát.

Ahogy igy magam elé képzellek benneteket, eszembe jut, hogy ezen a héten leszel tizenhatéves, és mondtam is már az édesanyádnak, hogy fecskékkel mintázott táviratban foglak még egyszer köszönteni. Ti majd megijedtek, hogy valami baj van, a nagy- nénéddel együtt összedugjátok fejeteket, de ahogy a vidám külsejű táviratot elolvastátok, fölnevetsz és úgy mondod:

— Oh, az az apuka, mindig ilyeneket csinál!

Tizenhat év nem nagy idő az ember életében. A te

korod meg nem is számithat még időnek, mert hol optimista kedvvel mindent rózsaszínűnek látsz, hol fel- felbuggyanó pesszimizmus ég benned egy-egy keményebb vagy félreértett szó miatt. Az egész világ a maga nagyságával és a maga kicsiségével nagy hatással van még reád, s nem érted apádat, aki látszólag nagy dolgok és furcsa történések mellett egykedvűen suhan el, és lassan már semmi sem fogja bántani.

Tizenhat esztendővel ezelőtt, amikor születtél, arra gondoltam, hogy az Isten mégis csak szeret, mert egész családunkban Te voltál az első leánygyermek. Akkor az ölembe vettelek, kitartottalak a napsugaras világnak, s magam is bohó gyerekember, úgy ujjongtam örömömben.

Aztán minden évvel öregebb lettem én is, hol fizikai ráncok öregltettek, hol az emberekben és a világban csalódtam, s megint élűiről kezdtem mindent. De ahogy ott játszottál a kis udvaron (mert szegény ember lányának mindig csak kis udvar juthat), akkor újra meg újra megfrissült bennem a vér, erőm uj szárnyakra kapott és Benned láttam az életem legtisztább értelmét.

Emlékszem, hogy amikor az első elemiből hoztad a bizonyítványodat, s én őrömmel vártalak, olyan remegő félelemmel, olyan aggodalommal nyújtottad át a hivatalos papírlapot, mintha csak rosszat tettél volna.

De a papír csupa jót mutatott, a tanitónéni azt irta rá, hogy nagyon jó, s ez a „nagyon jó“ mintázza egész eddigi életedet. A gimnázium hatodik osztályából is ilyen csupa kitűnő bizonyítványt hoztál nemrégiben, azzal a különbséggel, hogy most már nem

— Ugy-e, meg vagy velem elégedve?

De én kételkedő természet vagyok (talán az Is bántott, hogy az én hatodikos bizonyítványommal ugyan nem lenne mit dicsekedni), s azt feleltem:

— Hát a kötelességedet elvégezted, főtisztelendő Gödör tanár ur meg lehet veled elégedve, mint jövendő kémikusnővel, de azért egy ebédet még nem tudnál önállóan úgy megfőzni, hogy az apád szemrebbenés nélkül megegye.

És csodák-csodája, egy-két napra rá könnyebb beteg lett édesanyád, s te magad főzted az ebédet. A leves ugyan egy kicsit sürü és kicsit sós volt, úgyhogy még a prágai téli ingyenkonyhán is felzugtak volna miatta, de halálmegvető bátorsággal azért bekanalaz- tam. A húst is sokáig „puhítottad" egy kicsit, de azért apád azt is lenyelte. Sütni azonban már tudsz, s ebben lassan tulteszel az édesanyádon. Csak az a baj, hogy apád nem rajong az édességekért, talán azért is, hogy az életben csak hol csendőri, hol polgári hivatalok által kiállított jegyzőkönyvekkel dicsérgették, vagy talán azért, mert egy kicsit többet dolgozik, mint az átlagemberek, s azért lát meg az életből is több keserűséget.

Te kipirultan, boldogan szolgáltál fel, az öcséd rám nézett, birálgatni akart, de csodák-csodája, elfogyott a főzted.

Gondolj csak vissza majd erre az első ebédre, ha szived mostani vágya teljesül és ott fogsz ülni a

vegyészeti laboratóriumban. Akkor munkaköpeny lesz rajtad, s kék szemüveggel figyeled a természet-adta csodálatos elváltozásokat.

Most azonban még szemüveg nélkül is szépnek látod a világot. Reggeltől-estig segítesz, talán már az aratóknak is főztél (szegény aratók, annyi rosszat ettek már életükben!), de biztos, hogy nagymamánál sem ülsz tétlenül, s a falusi gazdaság ezer baját tizenhat esztendővel is megérzed. A nagyapád bizonyára azt panaszolja, hogy az adóhivatal megint kétezer koronával több adót követel, mint termés előtt, a nagynénéd azért busul, mert a kisborjuk soványak s a kislánya elkóborol, csak a nagymama pihen egész napokon át, s hatvannyolc esztendejével a szomorú halált várja. Talán nem is jó, hogy ott vagy a nagy- beteg közelében, s ha nem tudnám, hogy milyen szeretettel tudsz ragaszkodni az egész, nagyobb családhoz, el sem engedtelek volna. De Te olyan vagy ott, mint valami kis kék pillangó, ide-odaszállsz nagy- lányosán komolykodó s mégis csacska kedveddel, s derűt hintesz ott is magad körül.

Születésnapi köszöntőt akartam irni, 8 lám, igy kipellengérezlek a világ előtt De akármilyen rossz is a világ, mindenütt vannak édesanyák és édesapák (Tamás Mihály ék egész biztosan kétszer is elolvassák ezeket a sorokat, mert mi mindig a gyerekeinkkel szoktunk egymásnak dicsekedni, azért vagyunk békességben az irodalomban is), akik hasonló gondolattal

Mert miattatok aggódunk, titeket féltünk ebben a zavaros világban. Szeretném, s melyik magyar szülő ne szeretné, ha magyar ember felesége lennél, vallásotok és nemzetiségtek nem lenne különböző. Szeretném, ha hozzá még magyar nevű magyar is lenne majd a vöm, bár apád deákkori városában — deus ex machine —■ hozzám adtak már feleségül.

Emlékszel-e, hogy amikor lévai nagymamáddal hármasban ültünk Kati néni nyári vendéglőjében, azt kérdezi a néni:

—- Ejnye, talán csak nem a fiatalúr felesége?

Mire én örömmel és mosolyogva nyugtattam megt

— Nem, nem, egyelőre csak a leányom!

Akkor derűsen mosolyogtunk egymásra, s örültem, hogy még fiatal vagyok, mert akkor is arra gondoltam, hogy az Isten elég erőt fog adni ahhoz, hogy titeket fölneveljelek. Mert azért dolgozom, azért tűröm el a sokszor kijutó hivatalos, félhivatalos és magánhelyekről érkező megalázást és lekicsinyléseket, mert Neked akarok szebb jövőt teremteni. S lám, mennyire érzed már, hogy minden kis családnak úgy össze kell fogni, mint a fecskefiókáknak s milyen komolyan mondtad, hogy újabb kis testvérkét várunk (magyar embernek legalább három gyermeke legyen):

— Ne féljetek, ha meghalnátok, én Zolival föl-* nevelném!

Negyedik testvérkétek ott nyugszik egy akáclombos kis temetőben. De talán ő is velünk volt ennél a gyermekded és mégis szentül komoly fogadásnál. Talán ott nevetett le valamelyik bohókásan hunyorgó, alkonyi csillagból s integetett felénk, felétek:

— Úgy, úgy, majd én is vigyázok rátok.

Mert ránk, apádhoz hasonló, munkás magyarokra csak a jő Isten vigyáz. Hol Végh kanonok bácsit küldi el Pozsonyból, hogy Neked atyai áldást hozzon (emlékszel-e még erre a megható jelenetre?), hol apádnak szerez kisded örömet, amikor több szívvel és nagyobb darab kenyérrel tud rátok gondolni, hol a Te bizonyítványodba rejti el az ajándékot, hol az öcséd öreges komolyságában csillogtatja meg a fiú jövő tudását és szellemét, hol csak úgy örülünk egymásnak, mintha mindannyian bohó gyermekek lennénk, mert hál’ Istennek, tudunk még örülni fűnek, fának, virágnak, egy pár uj cipőnek, egy szép könyvnek, a csillogó karácsonyfának, zengzetes magyar szónak, imádságnak, dalnak, mindennek, aminek szegény magyar emberek örülhetnek.

Szobádban katonásan sorakoznak az elhagyott könyvek, öreges komolysággal tekintenek le rám a szekrényedből, mintha mondanák:

— A gazdánk most lesz tizenhat éves.

Én már előre elkészitettem Neked Féja Géza Régi magyarságát, hogy a hetedikben örömmel lapozgasd. Valamikor mi is együtt dolgoztunk, tanultunk, neveltünk és hirdettünk vele s nem illenék, hogy Te ne minket kövess. Magyar asszonynak és magyar anyának lenni mindig nagyobb felelősség és mindig szén-! tebb kötelesség. És ha magyar asszonyt és magyar anyát szeretnék belőled, ennél jobbat nem kívánhatok.

A vasárnapi harangsző is alig hangzik ide a furcsa levegőben. De ép mégis mindig harangszót vélek és idelátom mosolygó arcodat, tizenhat fiatal éves liliom-!