Prágai Magyar Hirlap, 1937. augusztus (16. évfolyam, 173-198 / 4319-4344. szám)
1937-08-01 / 173. (4319.) szám
{íödtniUtvcuxi M feckc Irta: ÁKOSFYNÉ EÖTVÖS IRÉN Élt egyszer a szőke Tisza mentén egy ködmönvarró vén szűcs s volt egy fia, Ferke. Alig volt még öklömnyi a gyerek, máris olyan ügyesen cifrázta a sok tarka tulipánt a ködmönök ujjára, hogy az apja se különben. Egyszer, amint javában öltöget a sokszínű fonállal, hogy 6 hogy nem, elbóbiskolt a munkája mellett s furcsa álmot látott. Azt álmodta, hogy gyémántos korona szikrázik a fején, a vállán meg szép aranypalást reng s csak úgy hajbókolnak előtte az udvari cselédek. — hstókuccse, király lett belőlem — örvendezett Ferke. Ezen aztán akkorát kacagott, hogy felébredt rá szépséges álmából. — Mit nevetsz, te gyerek? — kérdezte az apja. — Én csak azt, hogy milyen bolondot álmodtam. De hogy mi volt s mi nem az a bolond álom, nem mondta a világ sűrű kincséért sem, akárhogy firtatták. — No, ha nem mondod — gurult méregbe a« ember —, akkor le is ut, fel is ut, lódulj a portámról! Azzal hupp! — kip ended tette. Nagyot dördült Ferke után a leveleskapu, ő meg szegény, mit tehetett, mit nem, elindult világgá. Ment, mendegélt busán. Hét nap, hét éjszaka szakadatlan talpalt, mig egyszer csak egy rettentő nagy kapuhoz érkezett. — Ejnye, ilyen szépet még álmomban sem láttam — csodálkozott rajta. S bizony igazat szólt, mert szinaranyból volt a kapu, a teteje meg teli volt aggatva szebbnél-szebb ezüst- meg aranycsengetyüvel. Ferkének se kellett egyéb. Odaugrott gyorsan s jót rántott az egyik ezüstcsengőn. — Csi-li-ling . . . csin-gi-ling ... — zengett a csengőcske s azon minutában kiugrott belülről egy ezüstgunyás vitéz s rá- rivalt keményen: — Hát te ki vagy, szedte-vette ? — Az én nevem Kis Szűcs Ferke — felelt vissza bátran —, de még ki re mondhatta a nevét, puff! — becsapta a kaput előtte a vitéz, Ferke meg kintrekedt s nézhette az eget. — Rajtam ugyan nem fogsz ki, jó komám! Ha addig élek is, bejutok az ajtón — fogadkozott Ferke s nekiesett tüstént a nagy aranycsengőnek. Addig- rázta, ráneigálta, mig a markában maradt a madzagja. Támadt erre olyan zengés-bongás, hogy majd kifordult sarkából a világ s kipattant a kapun egy aranyruhás strázsa. — Hordd el innen az irhádat, miért lármázod fel a házat?! — kiabált mérgesen. De Ferke sem ijedt meg a maga árnyé- kától. Félrelódito'tta hirtelen a strázsát s nagy kényesen besétált az ajtón. Éppen szembetalálkozott az öreg királlyal. — Mi a neved, hallod-e, hogy kerültél ide be? — porolt az is véle. Mikor aztán elmondta szép rendre, hogy ő biz Sziios Ferke s ködmönt is tud varrni, megörült a király. — No, ha tudsz, kisöcsém, varrjál nekem egyet. Szunyógbőrből legyen, tele tulipánnal, cifrázd ki módosán százszinü fonállal. De egy-kettőre készen legyen, mert a fejed vétetem! Hej, megfelhőzött Ferke, de csak egy pillanatra, mert a másikban már összeszedte magát. — Vállalom a ködmönt, felséges királyom s harmadnap hajnalra meglásd, megcsinálom — vágta össze bátran a bokáját. Reggel aztán vakarta a fejét: — Hogy a macskába készítsek én szu- nyogbőrből ködmönt, hiszen olyat még a szépapám se látott! Se nem evett, ,se nem ivott, éjjel-nappal gondolkozott. Másodnap hajnalán kaptafogta magát s kiült a béka-tó partjára. Hát uramíia, egy szempillantás alatt majd felfalta Ferkét a sok éhes szunyó"-. Ott dünnyögött, zúgott rajta valamennyi. Ezt várta a gyerek. Nagyhirtelen megöl- dösött belőlük párszázat s azon helyben meg is nyúzta a csillagos-bicskával. — így ni! Most gyerünk a varrással —í fogott hozzá tüstént. Hanem olyan hamarmunkát ember még nem látott, ügy járt annak kezében a szücstü, mint az ördög motollája. Egész éjjel varrta, sünyölte a holmit s mire felserkent a király, ott állt Ferke az ágya mellett a tulipános szunyogködmönneh No, mikor meglátta, kipenderedett a tornyos nyoszolyából s ahol érte, ott ölelte örömében Ferkét. A szép, cifra ködmönt magára felkapta s egész királyságát Sziici Ferkére hagyta. így teljesedett be a legényke álma s hogy királlyá tették, ő maga se bánja, aki meg nem hiszi, az járjon utána.
