Prágai Magyar Hirlap, 1937. augusztus (16. évfolyam, 173-198 / 4319-4344. szám)
1937-08-15 / 185. (4331.) szám
— 358 — Andcás. Ueve&L az édes-any-iát Irta: SZTROJNY MARGIT, II. polg. o. tan., Ipolyság. Élt egyszer egy szegényasszony. Kevés öröme volt, mert rossz fia nagyon sok bánatot okozott neki. Istentelen Andrásnak hívta mindenki a fiút. Sokat sirt miatta az édesanyja, de mindhiába. András nem javait meg. Egyszer igy kiáltott anyjára: — Bár ne lennél ezen a világon! Ezután leült az eperfa alá, s ott mélyen elaludt. Alighogy elnyomta, az álom, egyszerre azt látta, hogy eltűnik az édesanyja. Még akkor is szeretettel tárta ki kezét feléje. András kétségbeesetten kiáltozott anyja után, de hiába Úgy érezte, mintha belsejében egy hang azt mondaná, sirhatsz már András, anyád nem jön vissza. Elhatározta, hogy akármi történjen is, megkeresi édesanyját. Vállára akasztotta a tarisznyáját és útnak indult. Amikor sokáig ment és elfáradt, leült egy kőre. Ahogy ott ült, egy hang szólalt meg a szivében: — Engedj ki, András! — Ki vagy — kérdezte András ijedten — nem ismerlek. — Azért nem ismersz, mert sohasem hallgattál reám. De most tárd fel melledet, hogy kimehessek. Másként nem jutsz el az édesanyádhoz. András egy darabig gondolkodott, majd feltárta a mellét. A résen át egy összezsugorodott fekete valami ugrott ki. — Hát te ki vagy? — kérdezte András. — Én a szived vagyok, — felelte a fekete •valami. — Én úgy hallottam, hogy a szív piros és meleg. — Óh, én is olyan voltam, de a gonoszságaid ilyenné tettek. A szív elhallgatott, majd folytatta: — Ne busulj, András, meggyógyitlak, ha megkeresed édesanyádat és megjavulsz. — De hol fogom megtalálni? — kérdezte András. — Végy a tenyeredbe, majd én elvezetlek. András elindult. Eltűntek a virágos fák, a fű, s a nap vörös színben tüzelt, s homok fedte mindenütt a földet. András már alig bírta huzni a lábát. Forró láz égette, de vi- eet nem talált sehol. Minél jobban roskadozott, szive a kezében annál pirosabb és duzzadtabb lett. — Nem tudok továbbmenni, adj innom — sóhajtott András. — Ugyan, hagyj békét, majd még kiszolgállak! — feledte a szive. Andrásnak eszébe jutott, hogy ugyanezt szokta ő mondani édesanyjának." Sírva fakadt és felkiáltott: — Óh, hogy bánom durvaságom! Ekkor egy hatalmas jégmezőre érkezett. Dideregni kezdett. — Szivem, — kiáltotta, — szerezz egy kis fát, mert megfagyok! ‘— Hát fagyj meg! — hallotta a szív szavát, ahogy ő szokta édesanyjának mondani. Mély fájdalmat érzett. Ekkor szive végigszaladt karján és eltűnt a mellében. A jégmező gyönyörű kertté változott. A kertben csupa a-lmafa volt, rózsaszín virágokkal. Minden alma.fa törzséhez egy bánatos asszony támaszkodott. Megindult'az asszonyok között, majd elkezdett kiáltozni: — Szivem, szivem, mondd meg, hol járunk?! —■ Azon a helyen, ahol a rossz gyermekek anyái laknak. A te édesanyád is itt van. Keresd meg. András ide-oda bolyongott az almafák között, majd megállt egy asszony előtt, aki merőn nézett rá Felismerte édesanyját. — Anyám, édes, jó anyám, — kiáltott fel és meg akarta ölelni. Homlokát megsimitotta valaki lágyan, s felébredt. Édesanyja állt előtte. Körülnézett. Ott találta magát kis lakásuk előtt, ahol elaludt. András felugrott, átölelte édesanyját és megcsókolta. Azóta szorgalmas, dolgos ember lett Andrásból, édesanyját többé nem bántotta. A munka jólétet hozott házukba és a szeretet megaranyozta életűket. Tréfás mese Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ács, aki olyan jól tanulta ki a kovács- mesterséget, hogy lett belőle olyan cipész, hogy nem volt az a szabó, aki izleteeebb fehérkenyeret sütött volna nálánál. Vándor- legény korában mint üveges, Mátyás királyt is fölkereste s az asztalosműhelyben sorra esztergálta a király óráit. Száz botot kapott ezért jutalmul, amivel majd az egész világot bejárta. Olyan szép görbe fésűket tudott kovácsolni, hogy nem volt nála különb fazekas, aki olyan széphangu furulyákat öntött volna. Ólvan okos ember volt. hogy esztendőben egyszer ment, csak ki a ménesre, mégis meg tudta mondani, hogy ökröt kölykedzett a vaddisznó a macskától.
