Prágai Magyar Hirlap, 1937. augusztus (16. évfolyam, 173-198 / 4319-4344. szám)

1937-08-08 / 179. (4325.) szám

* V

— 352 —

Mu EB Car JE PW I® A.

Irta: MAJTHÉNYI GYÖRGY.

A szelíd lankája: dombokat hepehupás hőhu lámok váltották fel s ezek között nyalt égnek a kopár és csonka süvegével a tűzhányó. A dombok előtti füves térségeken pásztorok jártak a nyájaikkal és szent borzalommal néztek a tűzhányó, de különösen a kőhullámok felé. A tűzhányó hol vastagon pipált, hol meg csak vékonyan eregette a füstöt. De volt idő, amikor sziklákat parlttyázott ki, hamuesőt szórt és forró lávájával elöntötte a lankákat. Ilyenkor messzire elkerülték.

Armbogast is pásztor volt valamikor, de otthagyta a nyájat, mert unta a nyáj nyomában való ballagást, ácsorgást. Az erdők, a mezők vadjai jobban érdekelték. Hurkokat, csapdákat állított nekik vagy parlty- tyával, bunkóval vadászott rájuk. Egyéb fegyvere csupán egy otromba kés volt, az is kőből, nem vasból, vagy acélból. Rengeteg fortélyoskodásába került, arnig egy-egy őzet le tudott téríteni és váltig valami alkalmasabb fegyveren törte az eszét,. De semmit nem tudott kiokoskodni. A csapdái egyre üresebbek lettek, mert igen furfangos ember volt és Így szépszámú állatbőrt cserélt e.l évente. De azt szerette volna, ha fegyverével a futó szarvast is utolérhette volna!

Mert néha hetekig vájt egy-egy gödröt valamely vad csapáján s mire elkészült vele és gallyakkal, levelekkel befödte, a vad már más útra szokott. És akármilyen erős is volt Armbogast, nem mert szembeszállni a görbeagyaras vadkannal. Pedig sokszor leste a vaddisznókat, ismerte a csapájukat, de hiába. A medvével még csak szcmbeazállt: amikor két lábra állt, benyomta a bunkóját a szájába és késével a tszivóbe vert. A farkas, ha egymagában járt, nem sok gondot okozott, de az volt a baj, hogy leginkább csapatostul kódorgóit télviz idején. Rókát, szarvast, őzet veremben fogott, az apróvadhoz is csak furfang kellett. De ha belophatta, becserkészhette, üldözhette volna őket, mint azok a vadászok, akikről még az apja beszélt és akinek olyan csodálatos fegyvere van. hogy még a repülő sast is leszedi a levegőből! De hol laknak azok? Semmit se tudott ráluk, mert amikor apja beszélt róluk, ő még nagyon kicsi volt,, az apja pedig már sok, sok nyár előtt költözött el az ismeretlenségbe, a föld alá.

Egy alkonyaikor aztán, amikor Armbogast egy sok-sok verítékkel megszerzett

őzet cipelt haza a hátán, idegen lovasokkal találkozott. Zömök, barna emberek voltak, vállukon valami furcsa iv, hátukon hosszú tokban különösen meghegyezett vesszők. Csöndesen léptettek és a 'tűzhányó felé tekintettek, amely sűrű gomolyokban lökte ki magából a füstöt és néha vörös .lángkévéket 'szórt az ég felé. Olyan vésfces volt arrafelé, az égbolt szine, hogy a legbátrabb embert is álmélkodás és borzadás járt át.

A lovasok ügyet se vetettek Armbogast- ra, a hegyet nézték és idegen nyelven beszélgettek. Armbogast pedig egészen a közelükbe ért már és csupa szem volt, úgy nézte ruhájukat, fegyverüket.

Ekkor a közeli nyájból vad ugatással rohant ki egy komondor. Borjún agyé ágú, dühödt állat volt, a farkasok ellen tartottak ilyeneket a pAszto'rok.

A lovak megihorkantak és táncolni kezdtek, a komondortól semmi jót se lehetett várni. Ekkor az egyik lovas lekapta válláról az ívet, belétett egy vesszőt és a következő pillanatban a kutya ott, a lovak közelében, fölvágódott, rúgott egy párat és elterült a fütoon.

Armbogast álla majd leesett csodálkozásában. Hát ez volt az a fegyver, amelyről az apja beszélt! ó, ha az övé lehetne! Egvet gondolt hát és merészen a lovashoz lépett, kérte tőle a fegyvert, majd rámutatott az őzre, hogy odaadná érte.

— Az íjat akarja — mondta az egyik lovas.

— Vakapád! Hisz nekem is kell — nevetett fel az íj tulajdonosa. Aztán a közeli nyáj felé intett s azt mondta: Azért a nyájért odaadom.

Ezen valamennyien nevettek és most mind magyarázni kezdte neki, hogy hajtsa el azt a nyájat, akkor megkapja az íjat. Jó tréfának tetszett ez nekik, mert hiszen a nyájra se volt szükségük.

Aztán megint a tűzhányót nézegették, majd arra fordították a lovaikat és otthagyták Armbogastot,

Armbogast meg odament a komondorhoz, kihúzta belőle a nyílvesszőt. Nézte, forgatta, vizsgálta. Majd hosszan eltöprengett.

— Jó — gondolta —, ha nyáj kell, az is meglesz.

És a lovasok után nézett.

Éjjel aztán az történt, hogy a pásztor, amint botjára támaszkodva a messzeségbe bámult, hirtelen valami szörnyű ütést ér-