Prágai Magyar Hirlap, 1937. július (16. évfolyam, 147-170 / 4293-4316. szám)
1937-07-11 / 155. (4301.) szám
na 1937 julius 11, vasárnap* TŰZ A PIACOM irta: Tamási Áron Az idő még aluszik. Ég helyett köd van, napsugár helyett szakállas levegő és hó helyett megvedlett világ. Nevetséges, mintha fázós majom találta volna ki. De nem vigasztalóbb a föld sem, amelyről figyelem. Mert kietlen, rücskös, patás és keréknyomos. Vad föld. Elfutna, ha látna. Különben fapiac egy székely, városkában. Szolgáló megy keresztül rajta. Két kártyában vizet visz; a döcögős talajt szidja s a vizet locsogtatja. Ha nem szidná, úgyis locsogtatná. Két inas is feltűnik; vállukon vasat visznek hosszú rudban. ők tréfálnak, a rúd pedig nevetve hajlong. Az inasok felett varjak repülnek nagy családdal. Később egy csepp kutya és egy nagy kutya megy át a piacőn. A kicsi folyton hátranéz és félve csodálja a nagyot; a nagy öt nem csodálja, hanem szagolja. Reggeli élet ez tél elején. Nem sok, de néha ez is megszűnik s majdnem tanú nélkül sompolyog el a köd. A helyét a nap sejteti már. Vaksin vajúdik, de kitart makacsul és végül győzelemre segíti ősereje. Átvágja lassan a bő hamuszin rétet, dús fénybe tömörödve közel jön egészen és ontani kezdi magát. A székelyek a tűzifát kezdik ontani. Vásáros nap lévén, sokan gyúródnak a szomszédos falvakból befelé. Itt-ott csomóban jönnek hosszudereku szekerükkel, máshol egyenkint döcögnek, mint a koldus. A fapiac már jócskán teli van, amikor megérkezik Nagy János is, kinek mellékneve Kalandos. Két lovacskával hozza a fát. Fürge, tömzsi lovak az övé és szerfelett gyapjasok, mint a berbécs. Vele van a fia is, Vilmos. Fent ül egy zsákon a fa tetején és kedvvel lövadzik. Maga a szekér mögött jön. Hetykefülü törpe ember, de egy tornyos kucsmával kitódta magát s igy jó közepesnek látszik. Kezeit csórén lógatja a zuzmarás hidegben, ámbár a posztókesztyük, egy nyakbavetett spárgán, ott harangoznak az oldala mellett. Természete vérmes. Különc is egy kicsikét. A szekerével sem vegyül a többi közé, hanem külön állítja egyedül. Aztán nyugodtan széjjelnéz a földön és a levegőben, majd szembefordul a többi szekerekkel és a térdéhez suppantja néhányszor a kucsmát. Az emberek köszönést vélnek ebben és átszólnak neki: — Aggyon az Isten, Kalandos! — Fogadjad, te! — szól rá Kalandos a sapkájára és felteszi rögtön. S aztán, mialatt Vilmos bétakarja a lovakat s szénát vet nekik, szivarat sirit lassan s átballag a cimborákhoz, akik éppen a háborúról beszélgetnek. —• Hát mag vót-e csatában, János bá? —- kérdi tőle az egyik. —- Én, igen, vajeccer — feleli Kalandos és átmutat Vilmos felé: -— Ez a fiam is abból kifolyólag született. Félreértik a szót és nevetnek rajta. De éppen megérkezik egy ur a téglagyártól és nézni kezdi a fákat. Megvesz öt szekérrel és elhajtatja. Kalandos nincs közöttük. Tíz perc muva egy nagy, magas, egészséges vendéglős ügyelgeti a fákat. Nagynehezen megvesz öt szekérrel az is és elhajtatja. De Kalandos nincs közöttük. Idő teltével valami iskolától is megjelenik egy szigorú tanár. Tiszteletadóan és ügyetlenül alkudozik. Végre feljegyzi nyolc embernek a nevét és a lerakodás helyét is megmondja nekik. És Kalandos ismét nincs közöttük. — Ma csupa vak vészén fát —■ jegyzi meg és forr. Újra szivarat sirit és taszigálja fején a sapkát. — Szinte megvevék a fáját, János bá’J — hergeli valamelyik. í Az öreg nem pattan fel. — Hadd érjék... — feleli könnyedén. — Hát nem eladni hozta? — Minden megeshetik. Éppen egy sánta, iparosféle ember közeledik feléjük. Egyenesen a Kalandos szekeréhez büllög s a botjával kopogtatni kezdi a fát. Vilmos nagy örömmel szól az apjának által: — Édesapám, kérik a fát! ' — Ki kéri? —■ szólal meg az iparos. — Hát maga nem azért kopogtassa? — Én nem. — Hát? «— Csak. Kalandos arra fordulva, egyhelyböl nézi a dolgot. — Az urnák nem eladó! —- szól oda végre. A sánta odajön és duzzogni látszik; — Ingyen se kéne — mondja. — Hát akkor miért tapogatja? — Szórakozásból. — Szórakozzék olyan fa mellett, amelyik a tövln van. — Né-né, beh bölcs! — mondja a városi. — Ebben a nagy sapkában mind fej van, ugy-e? — emeli fel a botját és egy ügyes mozdulattal letaszitja a Kalandos fejéről a kucsmát. De meg is szöki magát abban a pillanatban és szaladni kezd. Vinnyogva, csorbán szalad. Valahonnét egy kutya is eléugrik s űzőbe veszi. Mindenki nevet. Maga Kalandos is tréfának minősiti a dolgot s csak énnyit jegyez meg, felemelvén a, sapkát: —• Játszi vevő vót. Vilmos is úgy élvezi a dolgot, hogy nem tud megmaradni egyedül, hanem átjön és egy nagy hős képében igy szól; Máccor az ilyen vevőt nem a kutya fogja meg. hanem mi. Ugy-é, édesapám? Apai intelemmel válaszol Kalandos: — Ne dolgozzál a kutya ellen, hanem eredj vissza a szekérhez. — Úgysem jőnek a vevők, édesapám! — Eredj, ne tudj annyit! Hadd lássák, hogy személy van mellette, akkor inkább jőnek. S csakugyan igaza van az öregnek, mert alig megy vissza Vilmos, mingyárt jön egy bőrkötényes ember. — Mennyi ez a fa? —- kérdi. Felelet helyett átszól megint Vilmos örömteli hangon: — Kérik a fát, édesapám! — Hadd el, hadd kérjék. A bőrkötényes látván a helyzetet, átjön Kalandoshoz: — Mennyi az a fa, bácsi? — kérdi. — Egy szekérrel raktam volt — mondja az öreg. Én azt látom, de az ára mennyi? — Ahhozmérten, amilyen a fa. A vevő türelmét veszti és egy másik gazdával kezd alkudozni. Kalandos nem bánja, mert olyan természetű ő, hogy szereti végig csiklandozni a napot. Jön is ebédidőig még kettő, de azokat is elereszti. Már nem is maradnak eladók, csak valami tizen. S a vételár is sokat hanyatlik. De négy óra körül, amikor az urak már kiheverték magukat, megélénkül ismét a forgalom. Egymásután öten is feltűnnek vevő szándékkal, sőt ketten Kalandostól kérik elsőizben a fát. Ő azonban kifigurázza és elveszti ezeket is. Mire hat óra eljön, egyedül marad az egész fapiacon. Egyideig vár és leskelődik, majd egy hirtelen gondolattal igy szól a fiához: — Lám, tégy úgy, mintha meg akarnád venni a fát! Vilmos eltávolodik a szekértől egy kicsikét, aztán megfordul és jönni kezd visszafelé. Látszik az arcán, hogy küzdik a nevetéssel, de azért körüljárja a szekeret és megkérdi nagyosan: — Hát osztán mennyiért adja ezt a fát, édesapám? — Nem helyes! .— rázza Kalandos az ujját —, mert hogy a sujba lehetnék én édesapád, ha te úgy jösz hozzám, mint egy vevő? — Az is igaz — ismeri be Vilmos és visszamegy újra. Komoly magatartást vesz és úgy jön: Jó napot kívánok — kezdi. ~ Aggyon az Isten — fogadja az öreg. — Mit tetszik kérni ezért a fáért? — folytatja Vilmos. <— Kétszáz. • — A sok egy kicsit. — Sok a nyavalyát! Egy ekkora szekér fáért? — Elég jól meg van rakva — Ismeri el Vilmos de a közepiben csutakok vannak s revesek. Kalandos barátságtalanul kérdi: —- Hát azt honnét tudja? — Én onnét, hogy együtt raktuk vót! — feleli Vilmos. Erre az öreg is elkacagja magát és a játéknak végét veti. Aztán ketten két keréknek az agyára ülnek és várnak. Már szürkül. Már esteledik. S vevőknek híre sincs. Kalandos forr s pusmog. Az arca fintorog. Aztán egyszerre és hirtelenül feláll, a szekeret megbontja és a piac közepére kezdi rakásba rakni a fát. Amikor készen van ezzel, odaszól a fiának:— Hozz egy öl szénát, hamar! Amikor elhozza Vilmos, a rakás alá téteti vele, maga pedig gyufát lobbant és alágyujt. Aztán ostort vesz a kezébe és felül szépen a rakás tetejébe. —- Szaladj az ucca felé! — rendeli el Vilmosnak rögtön. — És kiabáljad, hogy sül egy ember, sül egy ember! Vilmos megszöki magát és ordítani kezdi: — Sül egy ember! Sül egy ember! UTAZNI... Irta: Kovács Endre Az ember egy szép napon kezdi szűknek látni beporosodott otthonát. Utazni kellene, gondolja s érzi, hogy valami megmozdul benne. Az elernyedt képzelet hirtelen régi színekkel ostromol s a tehetetlenül lefojtott vágy kinyúlik a bizonytalan jövő felé. Talán egy távoli barát meghivó-levele villant meg a mitsem Ígérő horizonton s a friss tavaszi szél sodrával borzolta fel a magány áporodott csendjét — mindegy, utazni kell, ha mégoly nehéz is ... De valóban nehéz-e? Nehezedre esik-e csakugyan lerázni magadról a hétköznapok rozsdás bilincseit s az éjszakák hűséges csatlósát, az ezernyi hangon üvöltő gondot? Ilyenkor nyár felé nem fogja-e meg lelkedet a távoli, exotikusan ható vidékek megsejtett illata, föld, viz és növény nagyszerű kitárulkozása a sugárzó ég alatt? A lomha nyár megelégedett örömei, mezők és erdők romlatlan bája, virágban fürdő rétek szálló illata, minden, ami szép, megfoghatatlan és távoli, hasztalan kínálná az élet megújuló örömeit? Nem eshetsz el ilyen messzire a világtól. Utaznod kell!... ★ Kezdetben minden utazás nagy és félelmetes. Gyer-V mekkorom elhagyatott, mesés griffmadarakkal és rettegett óriásokkal benépesitett tájain minden környezet- változás döbbenetes leiki megrázkódtatásokkal járt. Tapogatózó képzeletem néha visszanyulik a háború legizgalmasabb éveibe; somogymegyei kis paraszt- szobánk fülledt levegőjében, megriadt és tétova arcokról olvasom le a démonikus, esztelen élet kérdéseit. Hűvös nyárvégi éjszakák, tolató mozdonyok, árva menetelések összefüggéstelen emlékképein keresztül gondolok első utazásaimra. Sokat utaztam akkoriban anélkül, hogy utam céljával tisztában lettem volna. Időnkint bölcs, higgadt öregek vittek kézenfogva, keveset beszéltek, annál többet sóhajtoztak. Sokat elmélkedtek az életről, a háborúról és a kenyérről s beszédük mindannyiszor belémvágott s megrezdülí a lelkem, mint a hangvilla. Azt hiszem, minden gyermek hajlamos komplikálni a felnőttek prózai dolgait, meséssé nagyítani a leghétköznapibb eseményeket. Ezek a gyerekkori utazások is minden alkalommal egy darabka mesebirodalmat hoztak az életembe: szorongó kíváncsiság, a gyermeki szem nagyitó rémülete s a messzi bércek visszhangzó ágyudörgése fenségesen komollyá tették ezeket az utazásokat, melyeknek terve, célja és egész elgondolása a felnőttek mindentudó agyában rejtőzhetett. És később is utaztam, elég sokat, de inkább gondolatban, mint a valóságban. May Károllyal a vad arab sivatagban, Verne Gyulával a brazíliai őserdőkben. Jack London útját kisértem az alaszkai vércseppes hómezőkön és még később Pierre Loti halk mesevilágában jártam és őszi reggeleken a zörgő levelek közt Anatole France-al a Boisban s azt gondoltam, hogy ez az ember nem is szkeptikus, csak nagyon-nagyon szomorú... És még nagyon sokat utaztam, mint általában az olyan emberek, kiknek reménytelen az ifjúságuk. Volt úgy, hogy a nagy hegyek magasztos csendjébe vágytam közel az Istenhez és a végtelenséghez, máskor jó volt egy felejtető Lanson-pezsgő kábulatában eplkurosi bölcsességeket mondani az életről és a mindig későn érkező halálról s elmerülni a nagyvilági élet forró szépségeibe, melynél szebbet nem nyújthat Boticelli dekoratív álomvilága. És utaztam időn meg téren it a fantázia tnérdföldlépő csizmáiban. mig azt hittem: több látnivaló már nem akad. A valóságban pedig itt éltem Szlovenszkón, a cseperedő évek krajcáros korlátozottságában olyan keserves fiatalságban, mely talán egyedül ennek a háború- utáni nemzedéknek adatott. Huszonkétéves voltam, még nem láttam Párist és a tengert s a szemeim fennakadtak a közvetlen környezet problémáin. Európa nagy volt, bizonytalan és hátborzongató ezekben a napokban s mi úgy éreztük magunkat, mint a vak, akit hirtelen magárahagytak egy ismeretlen helyen s most megkísérli kitapogatni közvetlen környezetét. És mint aki hosszú betegségből tér vissza, minden olyan furcsa és idegenszerü s most gyorsan rendet kell teremteni a tárgyak összevisszaságában, — igy éltünk és verekedtünk a pillanatnyi létezés erkölcsi igazolása kedvéért. A forradalmak átviharzottak bennünk, nem mi csináltuk őket, mintegy velünk történtek s nem egy olyan akadt közöttünk, aki meg szerette volna váltani fiatalságával, hitével és lelkesedésével azt a darab szlovenszkói földet, melyen állott. Milyen keveset éltünk, —- gondolom néha. Igen, kifelé valóban keveset éltünk, alig egy ketten, ha utaztak közülünk, láttak világot s gyönyörködtek a messze világ csodáiban, de sokkal nagyobb azoknak a száma, akik a lélek alig áttekinthető nagy területein, ebben a sokrétű titokzatos világban tettek hosszú kiruccanásokat s szereztek olyan élményeket, melyek vetekszenek az Alpok komor fenségével vagy a svájci tavak enyhe kékjével. A valóságos utazás lázas izgalmait igy helyettesítette egy belső utrakésziilődés feszültsége, mely nem annyira az érzékeket, mint inkább a mélybe világitó értei, meí, a hűvös, mérlegelő észt s az elfogódott érzelmet volt hivatva kielégíteni. A magam részéről ismertem az utazásnak egy másik formáját is. Jámbor csalás, félszeg önámitás volt valójában ez is, de megérte a fáradtságot. Az ember,kellő naivitással közel járt ahhoz, hogy azt higyje, valóban zöld vizek táján ringatja egy leheletkönnyü csónak és meleg színeket cseppentenek pillája alá a környező virágok. Persze fantázia és odaadás dolga ez is, mint minden az életben s ha nagyon kívánjuk az illúziókat, sokszor egy rossz film is megfelel. ★ Mostanság azonban egészen más utazásokat teszek. Ez egyszer valóságosakat. Úgy ahogy azt felnőtt, céltudatos, komoly emberek szokták. Úgy érzem, nagy adósságot törlesztek le önmagámmal szemben, olyan adósságot, melyet csak a halál tud majd igazán likvidálni. Egy kis szeretettel, egy kis gőggel tekintek vissza régi utazásaimra, azokra, melyeknél csak a lélek szállt, de a test tunyán húzódott meg a biztos fészekben és már érzem azt is, hogy ez az újfajta utazás olyan örömökkel kecsegtet, melyekről most, hogy beléjük kóstoltam, ugyanúgy nem mondhatok le, mint az ópiumszlvő a maga pokoli élvezetéről. Az olvasó ne gondoljon közhelyekre; a nagy élmények semmiben sem emlékeztetnek a gyermekkor visszakisértő elrévii- Iéseire. A kis élmények talán még érdekesebbek és izgatóbbak nálánál. Az ember teleszivja magát képekkel, szavakkal és illatokkal, olyan duzzadt lesz, mint a szivacs. Lassankint azon veszem észre magam, hogy lesállásba helyezkedtem a világgal, az érzékeim minden irányban megfinomultak s a képzeletbeli utazások egész irodalma lázad bennem s követeli a legfőbb igazolást. Igyekszem megnyugtatni magamat. A vonat ablakából a felületes szem le megállapítja, hogy; az A füst gyúródni kezd felfelé. Az öreg tikácsol a füstbokorban, majd leugrik egyszerre, hogy friss levegőt gyűjtsön. Megszitja a tüzet és lesi, hogy nem érkezik-e csodalátni valaki. A láng átkúszik a szénáról a fára és eloszlik a füst. Hárbm szaladó ember körvonala látszik. Kalandos felhág a rakás tetejébe megint és elhelyezkedik ottan. A lábait felhúzza az álla alá, a fejét a válla közé rejti és úgy kucorog tornyos sapkájában, mint egy vigyori manó. — Maga megbolondult, bácsi?! — kiált rá az egyik megérkezett csodalátó. — Éppen, hogy nem! — feleli Kalandos és suhogtatja az ostort, nehogy le merje valaki huzni. Újabb csodalátók csődülnek oda és kiabálnak az öreg felé: — Szálljon le, bácsi! —- Ma nyersen nem! — feleli Kalandos. — Hát meg akar sülni? — Én meg! A rakás négy oldalán már kúszik is fel a láng. — Fát vegyenek! .— kiáltja az öreg, mint a bolond. A nők sikongani kezdenek és térdenállva kérik, hogy szállna le hamar, de Kalandos igy felel nekik: — Vagy eladom a fát, vagy meghalok! — Megvesszük! — ajánlkoznak többen is. — össze kell adni a pénzt! — kiáltja valaki. Egy ur rögtön megajánl száz lejt s egy másik is meg százat. Gyűl a pénz szaporán, de a láng is süti már Kalandost, hogy alig birja. — Négyszáz elég-e? — kérdi egy ur. Az öreg leugrik és elveszi tőle a négyszázat. — Elég, mert immár csípett —• mondja nevetve, aztán szólítja Vilmost, felülnek ketten a szekérre és elindulnak. Az emberek is megenyhülve nézik a lobogó tüzet, amely kivilágítja az egész fapiacot, miképpen a ritka öröm. Aztán ők is elszélednek lassan. Csak az Ínségesek és a koldusok maradnak ott; derülten melegszenek az ingyen tűznél és tiszta szívből dicsérik az Urat. Sebest Ernő: Paris, első este A város sistereg, mint roppant lombik, A Piacé de la Concorde a fényözönnek Még ellenáll, de titkos árnyak jönnek És nyüzsgő szinek örvénye kibomlik. Lihegve zsong a tér. Az est elájul. A hotel halijában oly sok az angol, Zord, hűvös kimértségük úgy lehangol. Most szellő suttog. (Nyilván; franciául.) Itt kormos munkás az úttestet túrja, Tán burkolatát durva tank feltépte, A Notre-Dame fölött a Holdnak képe Már vén, de furcsán-friss az Ég azúrja. S az, ott? Ezerszer láttam rajzban. Perszéf Ott gőgben feszül Eiffel vasíraverze. n. Ha felébredek reggel, Ahitat Füröszti frissre fásult lelkemet. Szépségek raja, bűvös műremek Mély csodák fölé lebegtet hidat. Mélyedbe nézek fényes Rejtelem, Tapintva Titkod őskonturjait, Mint mámoros, ki gondot elhajít, Itt szédület vad táncot lejt velem. Trónol az éj. Az est már haldokol, Most mennynek szépül minden csúf pokol S a hajnalt álomittasan lesem. A Szajna ritmusát egy bús, hadi, Döcögő rokkant sebzi élesen, — — Itt gyönyörüket sirt, mert élt, Ady ♦.. Páris, 1937 jul. 5. aratásra váró érett sárga búzatáblák tengerként hul- lámzanak a júniusi mezőkön s a magyar tenger tükörsima lapjánál nincs gyönyörűbb színösszetétel egy festő vásznán sem! Országúti vándorok, kóbor kártyások, nyugdíjas tisztviselők és csillagszemü diákfiuk szavai mögött keresem az élményt javithaíadan ko- noksággal, az egyetlent, melynek millió arca van s amit úgy hívnak: élet. Szeretném elkiálíani: szép ez az újfajta utazás! Szép a kasza alatt rendre dűlő kalász és szép a pacsirta boldog csevegése; a tolakodó kakukfüillat és szépek a kövér lucernaszárak is; finom barokkhangu- latu városok és az idegen autók véres tülkölése, de legfőképpen ami ilyenkor bennünk van: a kitáruló vágynak és az összeboruló alázatnak lelketroppantó feszülése. ★ Mostanában sokat utaznak Európában. írók, politikusok, művészek. Elolvastam néhány ilyen útleírást és a beszámolók után fanyalogva állapítottam meg, hogy ezek az utazások nem mentesek némi keresett kalandhajhászattól. Elkedvetlenítettek az útleírások ..« Egy héttel ezelőtt az egyik balatonmenti csárda ivójában székely fiukkal ültünk együtt. Fiatal teológusokkal, akik először voltak Magyarországon. Messzi Székelyországból magukkal hoztak valamit, ami a mi füleinknek ismeretlen volt eddig: ősi, székely népballadákat. Énekelték ezeket a súlyos népi énekeket és akik ott voltunk, a csillagvilágos mély éjszaka igézetében, különböző vidékek, országok fiai, valami roppant meghatottságban ültünk hosszú ideig ... Felejthetetlen este volt... Kalandokkal és csodákkal teli este... S mintha akkor egy pillanatra megértettem volne, mit jelent: utazni! 4
