Prágai Magyar Hirlap, 1937. július (16. évfolyam, 147-170 / 4293-4316. szám)
1937-07-04 / 150. (4296.) szám
1937 julius 4, vasárnap. 11 SziDHÁzKör^VKaLTURA RÁCZ PÁL: HANGYABOLY — Regény — Arad, „Vasárnap" kiadóvállalat — Izig-vérig magyar kisebbségi regény, mégpedig a mi kisebbségi életünkből vett tárgyú. A forradalom után való időben játszik s a legkényesebb helyzeteket tárja föl, anélkül, hogy bárkit is sértene beállítása s anélkül, hogy kiélezett tendenciát lehetne belőle kiolvasni. Konstatál tényeket, életvalóságot anélkül, hogy egy ,,kulcsregény“ személyes vonásait, vagy személyeskedéseit fölfedezhetnék benne. Az eseményeket szabja szereplőire, helyesebben a sorsfordulatokat személyesíti meg a regény alakjaiban és ezek az alakok mégsem papirosfigurák, de hus-vér, test és lélek emberek, akik szinte egy ismeretlen ember fotografikus hűségével állanak elénk. Ismerjük a jellemeik szintézisét, mintha családi vonásokat fedeznénk föl a képen, csak ez a család a kisebbségi sorsra jutott magyarság maga. Három főszereplő körül bonyolódik a regény szinte balladai rövidséggel megirt cselekménye. Az ,,én“, —* egy magyar tisztviselőből ügyvédi Írnokká lett passzív férfi, egy faluból kiszakadt, duzzadó őserejü, szinte túlméretezett parasztfiu, aki majdnem elsikkadj, hatalmas zsenije ellenére is, a város talajtalanságába és a kisebbségi élet kezdeti zűrzavarában és cserei Cse.ry Anna, a nyugdijától állampolgárság hiánya miatt megfosztott magasrangu tisztviselő özvegy leánya. Az érdekes, sok helyen idegfeszitő bonyodalom különös beállítása az — szinte félel- metkeltő merészség kellett hozzá hogy az események az elbeszélő én szemléletén átszürődve állanak az olvasó elé. Az elesett kisebbségi ember félénksége, kicsinyes kenyérféltése, a kisebbségi társadalom atomizálódásának oka, az elbeszélő „én“ kezdeti lelki habitusa. Ez a motívum, mint egy ballada refrénje tér vissza többször, előbb, mint elhatározás, majd mint védekezés, hogy végül az események sodra bele- rántsa a látszólag idegen, de a kisebbségi sors által egymásra utalt embertársak nyüzsgő „hangyaboly"-életébe. Sorsok részesének, aktív, sőt majdnem tragikus hősének. Ezen a merészségen csak egy segíthette át az írót, az, hogy ő maga is benne élt az események forgatagában s igy az elbeszélő ,,én“, de a többi szereplők is az ő fölzaklatott lelkivilágának vetületei. Az már aztán az írói művészet számlájának javára irható, hogy ez az egységes fényforrás más és más színskálává törik az egyes alakokon s ezek mind külön-külön, élesen meghatározott egyéniségekké válnak. Rácz Pálnak különleges írói ereje az alakok megmintázásában van. Nem leírja őket, nem is mások jellemzéséből ismerhetjük meg, de tetteikből, sokszor párszavas, igen gyakran egyszavas vallomásaikból, egy-egy gesztusukból, ami a jellemfestés legtökéletesebb módja. Lélektani mélységekre tud rávilágítani hosszas — és rendesen unalmas — analízis nélkül, az odaállított szereplőről érzi az olvasó, hogy nem az iró beszél róla, de maga nyilatkozik meg önkéntelenül s ezzel biztosítja az alak életszerűségét. — A papirzacskócsirizelésre ítélt dzsentrileány nagy lelki erejében az évszázados lelki kultúra eleven erejét érezzük, a gőg nélkül való törhetetlen büszkeséget, a regényekben is gyémántként ragyogó tisztaságot. A többi alak is a magyar hibák alatt lappangó magyar erények inkarnációi, a faluhoz visz- szatérő úrrá vedlett ősparaszt s a jószívűségre majdnem életével ráfizető passzív úriember. A három főszereplőn kívül az epizódszereplőkre is jut egy-két jellegzetes színfoltja, s például Vanyócsik ur, a búcsúkon elő- éneklő, zsebében olvasót hordozó szent ember, aki azonban az uccalányok lakbéreiből gazdagszik, nem is típus, de az élet furcsa képeskönyvéből elevenen kivágott egyéniség. Rácz Pál előző regényeiről (A könyvnyitó asszony, Szomorú ember) azt állapította meg a kritika, hogy jellemfestői készsége mellett meseszövésében erőszakolt, mesterkélt. Ebből a szempontból határozott haladást észlelhetünk a ,,Hangyaboly‘'-ban, mert ennek a regénknek szerkesztése hibátlan. Céltudatos ökonómiával építi föl a regény szerkezetét, egységes az a maga egészében, arányos minden részletében, meglepő fordulataiban, anélkül, hogy az érdekességet minden eszközzel hajhászná s túlfeszítené az olvasó fölizgatott idegzetét. Izig-vérig szlovenszkói kisebbségi regény Rácz Pál ,,Hangyaboly“-a, szomorú jelenség, hogy ennek a tendencia nélkül való, mert alapjában költői ihletből született írásnak — Aradon kellett megjelennie. 0S9> PRÁGA. — Helyesen választották meg ennek a kiállításnak a cimét, amely jelleget is kölcsönöz neki: nem szlovenszkói és nem szlovák művészet kiállítása ez; úgy, ahogyan itt, a prágai Vár Ulászló-termében össze van gyűjtve, olyan képet nyújt, mintha egy hatalmas palota homlokzatát eltávolították volna és meglepő szimultaneításban mutatkozik meg pincétől padlásig minden. A kiállítás az elsőtől a tizenkilencedik századig terjed. Felöleli a paleolith és neoíith kőkorszakok ásatási eredményeit, a bronzkorszakot, a vaskorszakot, a római légiók hatását, a gótikát, a renaissance-t, a barokot, majd bemutatja az uj klasszicizmust a 19-ik századik bezárólag. Numizmatika, festmények, oltárok, szobrok, miseruhák, mi- sekelyhek, ikonok, népművészet, zsidó művészet, kerámika, fametszetek, üvegfestészet, inkunabiliák sorakoznak föl ebben a minden tekintetben pompásan, nagy gonddal és nagy szakértelemmel rendezett kiállításban. . A legjelentősebb rész természetesen az egyházmüvészet. Találunk ugyan „bodrog- kereszturi kultúrát" és ugyanígy Mednyán- szky Lászlót, Donner Raphaelt és Rudolf Altot, de mindent az egyházmüvészet ural és ezen belül a gótika, amely mindent elsöprő erővel jelentkezett Szlovenszkón a 14-ik és a 15-ik században. Szigorú gótika ez, nem olyan gazdag, mint a német; a szlovenszkói talaj, a nép szegénysége él benne. Tartózkodó, rajzzal és kompozícióval óvatosan és takarékosan bánó gótika, amely a lengyel gótika egyenes leszármazottja és lágyságában szlávos. Megejtőek a második terem fából faragott szobrai: Mária, Krisztus. Ritka a fafaragásnak ilyen lágy, lenge, szinte zenei kihangsulyozása és ritka a 14-ik században ez a ,,modern"-nek mondható meglátás. Mig az oltárok és gótikus szentképek pontosan betartják a domináló művészeti irány szabályait, addig ezek a szobrok azt a benyomást keltik, mintha az ismeretlen művész nem tudott volna gótikáról és hatásmentesen, képzelőtehetségét szabadjára engedve a maga kedvtelésére faragott volna szenteket. Ezek közel állnak a népművészethez és a maguk módján meglepően jellemzik a sajátos Szlo- venszkót. Kassa, Pozsony, Sáros, Besztercebánya, Nyitra, Turócszentmárton, Poprád, — a jelentős városok fölsorakoznak és bemutatják, milyen volt. a képzőművészet fejlődése Szlovenszkón. Barokk- és rokokó-elemek, uj klasszicizmus és Bernini- utánzat, diszmagyar és iparművészet jelöli meg a fejlődés fázisait. A gótika dominánsától eltekintve, sok a bécsi és német hatás különösen a 17-ik század festészetétől fölfelé, mig a 19-ik század festészete teljesen magyar művészek munkája. Néhány kitűnő Med- nyánszky László szerepel (akit „tévedés- bőr* Mednansky-nak írnak), Ferenczy István, Dunajszky (született és meghalt Budapesten), Markó Károly, Tibély Károly, Pálmay György, Barabás Miklós, Faragó, Lányi képviselik a 19-ik század festészetét Szlovenszkón. A fölsorolás nem teljes, a kiállítás ebbeli anyaga természetesen szintén nem az. Érdekes a találkozás Szilassy Jánossal, a [ 18-ik század nagy magyar ötvösművészével, laki egész iskolát teremtett. (Nem „Silasi".) Remekbekészült misekelyhei egész Szlovenszkón találhatók és Benvenuto Cellini finomságára, szellemességére, ökonómiájára és főleg fantáziájára emlékeztetnek. A kely- heken szinte a sorok közt magyar motivu- rriok és a drágakövek összeállításánál ilyen színek. Lippai a renaissance hatása alatt áll, de megőrzi a maga, Szlovenszkó-determi- nálta egyéniségét. A renaissance hatása Szlovenszkón sokáig tartott, akkor is, amikor nyugaton régen a barokk irányzat uralkodott. A magyar hatás nem abban mutatkozik meg (legalább nem ebben a kiállításban), hogy a sajátosan magyar néplélek és művészet alakitólag hatott volna. Ennek a kimutatásához más szempontok szerint összeállított seregszemlére lenne szükség. Valamint a gótika dominál és ami utána következik, egyrészt erőtlen, másrészt számbelileg is gyönge, úgy az egyes néphatásokra nem helyeztek nagy súlyt, hanem inkább művészettörténeti értelemben vett teljességre törekedtek. Csak az egyes müvek mutatják a faji és nemzeti értelemben vett származást, a művészek neve biztosit helyet a nemzeti hatásnak. Különösen kiérződik ez Szilassynál, Donnernél, Querfurtnál és a nagyterem végén olasz pátosszal ugrik elő Dionys Stanetti két hatalmas szobra, amelyek barokk és klasszikus irányzat közt foglalnak helyet. Ez a patétikus olasz Körmöcbányán és Selmecbányán dolgozott. Serédy- siremlék, Fehérkövy-motivtábla, Stunder János Jakab német festő, aki 1790-ben Budapesten élt, Müller János lőcsei festő, -— mindez: Szlovenszkó. A hatások torlódnak, a szétválasztás ma már nehéz. A 17-ik század festészetében uraló szerep jutott Ku- pecky Jánosnak, aki magyar volt, Bazinban született és Nürnbergben halt meg. A katalógus szerint cseh-morva, minek bizonyítéka, hogy a. ,,cseh testvérek" vallását követte. Kupecky életrajzát a magyar Nyári irta meg és a művészettörténetek szerint a magyar festészet reprezentánsa. Persze, mindezt csak mellékesen kell megjegyezni, — a történelmi hűség kedvéért .„Régi művészet Szlovenszkón" — ebből a magyarok is részt kérnek, mert részük volt e művészet fejlődésében. Az olasz Stanetti két szobra közt ágaskodik Georg Raphael Donner osztrák születésű szobrász óriási Szent Márton-szobra. Kevesen tudják, hogy a 18-ik század eme igen jelentős szobrásza sokat éhezett, sehol sem tudott munkát kapni, mig Esterházy Imre magyar prímás fölfogadta és 1728—1739-ig biztos megélhetést és kenyeret adott neki Pozsonyban. Erősen római és hellenisztikus hatások mellett (kisebb szobrai mutatják ezeket) klasz- szicista és rokokó-követő. Nem érdektelen, hogy a lovasszobron a magyar pandur- tipus érződik. Rengeteg példával lehetne illusztrálni, hogyan és hol kereszteződtek a hatások oly módon, hogy még az egyes nagy irányok keretén belül is éreztetik a szlovenszkói regionális hatást. A gótikán kívül ott, ahol nem szükebb értelemben vett egyházmiivé- szetről van szó, nem akad egy jelentős alkotás és csak a 12-ik század festészete mutat, JL a i/eM-Uéityagayögyvise újból erőteljes föllendülést és komoly eredményeket. A kiállítás egyébként érdekes példája annak, hogy Szlovenszkón csak az egyházmüvészet volt nagy és teremtő és még az egyházmüvészet terén is a gótika utáni irányzatok elsekélyesednek és egyetlen rendkívüli alkotás fölött sem rendelkeznek. A modern élet mintegy kimozdította a sajátosan szlovenszkói levegőjű művészetet a maga talajából és elszintelenitette. A régebbi gótikából pedig az világlik ki, hogy mennyire összeforrt a szlovenszkói népművészettel, akkor is, ha érett és nagy művészek munkáiról van szó. A kiállításnak van egy kis részlete, amely annyira jelentéktelen, hogy nem tűnik föl és mégis igen tanulságos s mintegy mottója lehetne az egész seregszemlének. Egy kis teremben (jellemző, hogy a kerámika és var- rottasok közelében) népies madonnák vannak elhelyezve a 18-ik századból. Primitivizmusuk, tökéletes lényegmegérzéssel való leegyszerűsítésük egyszerre eszébe juttatja a szemlélőnek a gótikus-primitiv faszobrokkal való rokonságukat, annak ellenére, hogy ezek a 14-ik és 15-ik századból származnak. Talán sehol sem oly szembetűnő, hogy a szlovenszkói egyházmüvészet, a szó műtörténet értelmében, mennyire egybeforrt a néppel és a nép elképzelésével. A kiállítási katalógus bevezetése végén megjegyzi, hogy minden kiállítás teljességét az anyagi eszközök és egyéb adottságok determinálják. Ez a kiállítás sem tarthat számot arra, hogy teljesnek nevezzék, de sikerült összefogni, ami művészeti lényeg Szlovenszkón a Krisztus utáni első századtól a 19-ik századig. Sikerült megütni a regionális hangot és szemléltetni, milyen ma- gabizó, önmagából kiinduló és bár számtalan hatásnak kitett, de önmagába visszatérő ez az országrész. A kiállításnak óriási sikere van és idegenek meglepetten és csodálkozással nézik, aminek a létezéséről nem tudtak eddig. NEUBAUER PÁL. (*) Prágai ünnepi hetek 1938-ban. A prágai városi tanácshoz javaslat érkezett, amely prágai ünnepi játékok létrehozását célozza. A városi tanács elhatározta, hogy bizottságot alakit, amely a javaslatot felülvizsgálja és az ünnepi hetek műsorát kidolgozza. Az ünnepi hetekre előreláthatólag 1988-ban sor kerül. (*) A SzMKE perbetei csoportjának most volt bemutatkozó előadása. Borka-Mihola nagysikerű énekes vigjátékát: ,,A karikagyűrű"-,t adták elő, nagy közönség előtt, kétszer is. Papp Erzsébet, Pinke Miklós, Czetmajer Ilona, Horváth Tibor, Pálinkás Máté, Gallai Gyula, Fazekas Juliska, Uzsálc Dezső, Nagy András szerepeltek a főbb szerepekben. Vajda Gyula karnagy a zenét hangszerelte s a kart vezette nagy hozzáértéssel. A rendezőség: Váczy József igazgatótanitó, Forgács Béla, Vargha István, Párma Jenő tanítók 'és Forgács Béláné tanítónő munkáját nagy siker s szép eredmény koronázta. (*) Piccaver végleg megvált a bécsi operától. Mint Becsből jelentik, azok a tárgyalások, amelyek hónapok óta folytak Alfréd Piccaver kamaraénekes és a bécsi opera igazgatósága között eredménytelenül végződtek. Piccaver, aki huszonöt esztendeje volt világhírű sztárja a bécsi operának, végképp megválik a. színháztól, ahol annyi sikert aratott. (*) Lucienne Boyer mint operettprimadonm. Párisból jelentik: Lucienne Boyer operettszin- padon mutatkozott be. A világhírű sanszonéne- kesnő talán a legnépszerűbb színésznője Páris- nak és igy érthető, hogy rendkívüli várakozással tekintettek első operettfellépése elé. A művésznő egy nagy operett keretében lépett fel. amelynek cime „La béllé Saison". Egy kis párisi midinettet alakított és a szerepben nemcsak sok énekszám, de tánc is van. A cselekmény részint egy filmgyár stúdiójában történik, részint egy pályaudvaron és végül a Montmartreoru Lucienne Boyer igen nagy sikert aratott ezzel a bemutatkozással.
