Prágai Magyar Hirlap, 1937. július (16. évfolyam, 147-170 / 4293-4316. szám)

1937-07-04 / 150. (4296.) szám

1937 július 4, vasárnap*

Már *+ ** & jkAg£m 4ti

Fáradt szív

Mmgyárt az elején gyanús volt. A határ- vizsgálat meglepően sokáig tartott, a civil- ruhás rendőrhivatalnok unott arccal, tétován motoszkált a pecsétekkel. Nem tudtuk kivárni a végét, de a vonat se: elindult és a vámvizsgálat már a robogó vonatban zajlott le, útban Budapest felé. Nem is igen zajlott, ez már halkan és gyorsított tempóban ment végbe, a derék vámőrök csak a lényegre voltak kiváncsiak, a valutára. Kicsit túlsókéig tartott, amig a vonat befutott a keleti pályaudvarra, — miért is vezetik újabban a keletire a szobi gyorsvonatot, gondoltam. Hiába kiáltoztam, ránk már nem jutott hordár, csak szurtos fékező, vagy raktári munkás vitte ki csomagjainkat a kocsihoz. Telefonáltam a penzióba, onnan közölték, hogy szoba van, de vacsorával nem szolgálhatnak éjfél után . . . Vacsorát már a Mátyáspincében sem kaptunk: mire odaértünk, fél- egykor, már éppen zártak. A mellette lévő dunaparti kávéházban már csak két asztalnál ültek vendégek, itt kiszolgáltak, főúri módon, cudarul drágán. Mi ez? gondoltam. Igaz, hogy a legsötétebb és legszolidabb Belvárosban vagyunk, de mi van a budapesti éjszakai élettel, főleg az idegenforgalommal?

Mi van az idegenforgalommal, gondoltam másnap este is, mikor egy budapesti halász- csárdában elsózott és összeégetett fatányérost kaptunk hosszas várakozás után. És harmadnap a penzióban, mikor majdnem egy óra hosszat kellett várni a reggelire és ugyanaznap este a körúti színházban, ahol egy csapnivaló bécsi kabarévendégjátékot émelyegtünk végig. El voltunk készülve bi- szonyos szellemes kétértelműségekre, de csak szellemtelen egyértelműségeket kaptunk.

És a pénztárosnő! Itt mintha rátapintottam volna valamire. Nem tagadom, kissé tanulmányoztuk a nézőtér tervrajzát és nem akartuk e legdrágább jegyeket vásárolni — ellenkezőleg! —, de azért a pénztárosnőnek nem kellett volna a legutolsó sorban, az oszlop mögötti jegyeket ideadni, mikor az ugyanolyan áru előtte lévő sor teljesen üres volt.

Itt valami nincs rendjén, gondoltam. Hol van a régi éjszakai vidámság, olcsó jó étel, előzékeny, gondolatleső kiszolgálás, vendégszerető barátságosság, ami annyira megejtette az idegent a budapesti idegenforgalom első éveiben? Egy délelőtt a penziótulajdonossal beszélgettem és a meglett, nyugodt férfiú, akinek egész valóján látszik, hogy mindenre be van rendezve, csak csodára nem, kéjelgő bánattal mondta:

— Én már megmondtam márciusban, ké-j rém. Én már akkor nem bíztam. Mondtam, hogy nem sokat várhatunk az idei idegen- forgalomtól.

— De hát miért? Hiszen a város most is tele van idegenekkel. A látványosságok körül csak idegen szót lehet hallani, az uccá- kon sorban robognak a német, francia, angol, holland, svéd, olasz, belga autóbuszok.

A penziós fáradtan intett.

—' Az nem az igazi. Tavaly egész nyáron zsúfolva volt a penzió, most meg egyhar- madrészben üresen áll.

— Miért nem hirdet? —■ kérdem.

A fáradtság újabb tüntető jele:

— Nem ér az semmit. Hirdetésre nem jönnek be az emberek. Úgy látszik, egy kicsit belefáradtak az idegenek Budapestbe.

Ezzel a penziós befejezte az interjút. Másnap ágynak dőlt, influenzával, rekkenő nyári hőségben, negyvenfokos lázzal, nem is láttuk az előzékeny és fáradt embert elutazásunkig. Nem is búcsúzhattunk tőle. Pedig szerettem volna megmondani neki:

—> Tisztelt uram, nem az idegenek fáradtak bele Budapestbe, hanem Budapest fáradt bele egy kicsit az idegenekbe. Uj ipar ez a magyaroknak, az idegenforgalom. Tullelke- sen, tulszemélyesen vetették magukat az uj üzletre, mert kezdetben megejtően hasonlított régi kedvenc Időtöltésükre, a vendéglátásra. Most aztán itt van az első csömör. Ön ágynak dőlt, mert véletlenül üres az ágya, nem kellett azt is átengedni az idegeneknek* mint Uvaamiké* mafla a*

ebédlőben vonult meg családjával együtt. Lehet, hogy a tempó valóban lassult egy kicsit, talán a párisi világkiállítás az oka, mint ön mondja, talán a pengő drágulása, mint én mondom. Egy kicsit engedett a tempó és önök fáradtan ágynak dőltek. Talán csak most eszméltek rá először, hogy az idegen nem mindig vendég, hanem legtöbbször mulatni vágyó idegen, idegenforgalmi alany, aki talán jobban is érzi magát valamivel nagyobbfoku személytelenségben. Mert, meg kell mondanom, ezt az átmeneti fáradtságot csak én veszem észre, az idegen nem, az idegen még mindig hallatlanul előzékenynek tartja a kiszolgálást és az érdektelen magyarok szolgálatkészségét, bűbájosnak és lendületesnek a budai vacsorát, raffináltan ötletesnek a dunai hajójáratokat és ezeregyéjszaka csodájának magát a várost. Mert a város nem fáradt, mint önök, akik hároméves vendéglátás dinomdánom után már ösztönösen kívánják, hogy vigye már az ördög a vendégeket, már szeretnének egy kicsit magukra maradni, mert a legnagyobb vendéglátók sem győzik unos- untalan, folyton-folyvást a vendéglátást.

—' A vendéglátást nem, az .idegenforgalmat igen. Az uj ipar jól fekszik önöknek, talán kissé túlságosan jól. A személyes szívélyességből le lehet adni valamit az üzleti

kitartás számára. Bizonyára ez utóbbira van szükség, mert a személyes szívességben most sincs hiány, a fáradtság, az átmeneti csömör idején. Mert, valljuk meg, a budai halászcsárdában erőszakkal ránktukmáltak kóstolóba egy kis cseresznyerétest, amikor panaszkodtunk a rossz fatányéros miatt és a cseresznyerétes olyan jó volt, hogy kibékültünk egész Középeurópával. A körúti színpadon a jegyszedőnő tette jóvá a pénztárosnő hibáját és maga vezetett bennünket a jobb helyekre. És a pályaudvari étteremben, ahol elutazás előtt reggeliztünk és kihűlt kávét kaptunk, a főpincér sebesen hozta az uj forró adagot a már félig elfogyasztott helyébe. Erre a szívélyességre nincs példa Európában, mondta a társaságomban lévő külföldi. Persze, hogy nincs, de az utólagos szívélyesség már a fáradtság jele. jól kell elkészíteni a fatányérost, előre kell megmelegiteni a kávét és akkor nincs szükség utólagos szívélyességre.

— Mindezt nem kell megtanulni — mindezt régtől fogva és nagyon jól tudjuk —, de alaposan be kell idegezni a tartós és kilá- tásos ipar számára. Nem hiszünk az önök tartós fáradtságában, annál kevésbé az ön pesszimizmusában. Az átmeneti érdektelenséget a budapesti idegenforgalomban nem a külföldiek távolmaradása, hanem az önök átmeneti fáradtsága okozza. Az igazi magyar idegenforgalom csak ezután kezdődik, tisztelt penziós ur, amikor az idegenek nemcsak csodálkozni és szórakozni érkeznek majd Budapestre, hanem — gyógyulni. Önök eddig hiába hirdették, hogy ,,Budapest fürdőváros'*, mert eddig csak ,,Budapest szórakozó város" jellegét kapták az idegenek. Mikor a külföldi kicsodálkozta magát a város tündéri szépségeiben, akkor

Irta: Darhó István

Különleges, de jellegzetes „Őstehetség"- re bukkantunk Gereblyés Sándor gazdalegényben.

Láttuk őt a ,.. .-i kulturház színpadján, koratavaszi vasárnapon és a főszerepben. Igen rosszul játszott. Tartós lámpaláza még hagyján, de néha nekilendült és olyankor mozgásra unszolt nehézkességgel járt-kelt a szűk deszkákon, miként egy lábraállt telizsák. Tudja ezt maga is. Bejön hát a városba, terhes elhatározással állít be hozzánk és vall. Most nyoma sincs benne a lámpaláznak.

— Nem tudom, mi van velem. Érzem nagyon, hogy tehetségem van a színészethez, de mégis, amikor kiküld a színre Kistakács, a rendező, rögtön tudom magam is, hogy úgy mozgok, akár egy hasáb fa.

—■ Miből gondolja hát, hogy ért a színészethez? '

Mindjárt megmutatja. Feláll, a zongorához lép, leül eléje s egy centire a billentyűk fölött játszani kezd. Remekül játszik, noha hangtalanul. Úgy utánozza a zongoraművészt, akit elképzelt, hogy eltűnik róla a fekete magyarrüha és a csizma és már frakkban hajlong a tapsunkra. — Van szerencsém, kedves barátom, doktor ur, -— igy köszön a gyorsan váltott másik jelenetben és megérkezik a szobába. Elegáns mozdulattal gyújt cigarettára. Kényelmesen dől hátra, egyetlen mozdulattal felhúzza nemlévő pantallója két szárát és valamiféle gyáros fölényével kezd tárgyalni az ismeretlen szövegkönyvbe foglalt tervekről. Elmondja, hogy mekkora összeget szánt rá, mit vár a vállalattól, kezet ráz és eltávozik. Más jelenetbe csap át. Előrebocsátja, hogy a szin kerti lugast ábrázol és a hímzett párna a barna lányt helyettesíti. Beszélni kezd a barna lányhoz, udvarol és sze relmet vall neki. Ismét megemlékezik jövendő terveiről. A legyőzendő nehézségekről is említést tesz, valamint a szülők jólismert ellenállásáról is, amellyel szintén tisztában van. Végül megkéri a párna kezét.

Néhány mozdulattal, másformára gyúrt arcvonással, groteszk pózzal megmutatja humorosan azt is, hogy miképpen árul újságot a rikkancs, miképpen elnököl bizonyos Benedek ur a szövetkezetben és Kapa Géza szabó miképpen varr szorgalmasan és rö- vidlátóan, miközben füttydallamok hagyják el az ajkát. Buzog belőle a természetes ősi színjátszó kedv, Szinészőstehetség, mondjuk lelkesülten, az u&teheteéa" fiadig nem látott fajtája. Meghallgatjuk végül, értjük és hisszük a panaszát is:-— Istenem, miért nem tudom éú ezt igy előadni a közönség előtt is?!

Biztatjuk, hogy majd megjön az is. Ha két ember előtt, a zárt szobában, tudja, kell rnjad tudnia a közönség előtt, a nyílt színpadon is.

Hanem azután megnézzük a legközelebbi vasárnapon a faluban, a színdarab főszerepében. Hasztalan, kínosan félszeg, útjában van a karja, csikós jelmezpantallóban csizmásán verődik egymáshoz a lába, nagyon nyelve pironkodja elő magából a betanult szöveget.

Östehetség a színen, állapítjuk meg és zártkörű, remek színészi mutatványain most még csak jobban csodálkozunk. Azt hisz- szük, hogy az ,,őstehetség‘‘-kérdés egyik legsúlyosabb lényegü részét szemlélhetjük az esetében.

♦

A világháború előtti években, a tulfüsze- rezett illatú meleg nyári estéken a losonci városi ligetbe azért szerettünk kimenni, mert a patakon tulnan, a bolgárkertészek földjei felől csodálatosan szép, bársonysza- gu, zengő bariton hangzott fel. Puha és édes szomoruságu dalokat énekelt tágasan és szárnyaiban egy fiatal bolgár. Felkerestük egyszer nappal is és megmutatta, hogy ide is utána irt egy honi tanárember, aki kérte, hogy menjen haza, jó dolga lesz. törődnek vele, kitanittatják. A bolgár a fejét rázta, nem megyen. Minek az? Kérdés, hogy meg tudná-e ő az éneklést tanulni. Mit is kellene neki még azon tanulnia? Jobban, avagy másképpen? Jobban talán nem is tudná, másképpen pedig nem akarja. Hogy kiállhasson egy nagy terembe, sok urinép elé? Nem vágyik arra. Esténként, itt az idegen földön, piihentetőnek, a megmunkált földek, a palántaágyak és paprikatáblák fölé élvezettel bocsátja szerte a hangját.

A bolgár ősbaritonista helyesen tudta, hogy az „östehetség" helyzete, hangjának tágassága, színe, ereje, tere más, mint a kiművelt tehetségé. Talán azt is jól sejtette, hogy az ősi tehetség nem mindig hordja magában azt a képességet, hogy átváltozzék kiművelt művészetté.

*

A nép egycdelbert meglevő alkotóerő nyers megnyilatkozása nem újkeletű kérdés. Az „őstehetségek" felkutatása és üztovább csodálkozik azon, hogy a rengeteg gyógyforrást, a város pompás környékét úgyszólván egyáltalán nem használják ki az idegenforgalomra. Eddig mindössze egy-két gyógyszálló van és —■ megszámlálhatatlan budai kiskorcsma. Az a baj, hogy önök túlontúl sok szívvel feküdtek bele az idegen- forgalomba, a szív pedig gyorsabban fárad* mint az agy. Az agy azt diktálja, hogy gyógyulásra kell invitálni az idegeneket, mert a kúra hosszabb ideig tart, mint a szórakozás és szükségesebb, mint a szórakozás. Ha ezerre teszem a gyönyörködni vágyó turisták számát, úgy tizezrekre rúg a gyógyulást kereső betegek száma és ha a turisták napokig mulatnak, úgy a gyógyulást keresők hetekig maradnak és nem kivánnak egyebet a drága pénzükért, mint forró gyógyvizet és nyugalmat.

— A szivmotivum dominál ma a magyar idegenforgalmi propagandában, a szív látható étlapokon, kulacsokon, hímzéseken, barackpálinkás üvegeken, cifraszürön. A meleg magyar szív, ami lépten-nyomon valóban kiütközik, nagyon fogja az idegent, de csak addig, amig a jókedve és a fölösleges pénze tart. A szív hőfoka legföljebb 37 fok, a legmelegebb budapesti hőforrás, a városligeti artézi viz hőfoka kétszerannyi: 74 fok. Ez a szimbólum legyen figyelmeztető: a szív maradjon meg, de kétszer olyan mértékben bugyogjon a forró artézi viz az idegenforgalmi propagandában. Ajánlom a propaganda figyelmébe ezt a rajztémát: alul bugyogjon a gyógyforrás, fölül ragyogjon a magyar szív. így majd kevésbé fáradnak ki és többre mennek vele. És igy talán ön sem fog ágynak dőlni főszezon idején: nem lesz üres ágy a penzióban.

SÁNDOR IMRE.

leti értékké tétele azonban friss dolog, uj ötlet, a néppel-törődés kevés szerencséjü mellékhajtása. Különösképpen a festészetben és az irodalomban, egyidőben gomba- módra nőttek az őstehetségek. Akiket ilyenként fedeztek fel, azokból alig maradt hírmondónak a porondon. A nép mindig i3 ontotta a tehetségeket, de a legjobb minő- ségü kipallérozatlan erő és szellemi energia is mihelyt a nagy nyilvánosságra kényszer ritették, csak ritkán lelte meg az alkotó élei legfőbb szükségességét, az egyensúly talaját*

A hírtelenében felistápolt „őstehetségeket" nyers, félszeg; és tanácstalan állapotukban vitték bele a művészi versenybe. Továbbtanulás helyett továbbalkotníok kellett, hogy megmaradhassanak. A művészi alkotás folytonosságát azonban csak a ki-, képzett tudás biztosíthatja.

Szegény őstehetségek, hajukból készített ecsettel festett képeikkel, a pataki galambkőből faragott szobraikkal, egy-két elbeszélésben és szívből eldalolt lírában felvillantott lélekhangjaikkal tanácstalanul néztek körül a színen. Tovább mit és hogyan?

Nincs olyan ősi erejű müvésztehetség, ^melynek természetes naiv állapotában sok- kai több szövege lenne, mint a gramofonlemeznek; egyik oldalán is egy, a másikon is egy, vagyis kettő. Az őstehetségből azonban viaszhengert gyúrhat a kiművelés és a tudás s ebbe a viaszhengerbe az élet számtalan hangjai vésődhetnek belé. A művész az, aki azután a viaszhengert, ismét csak önerejéből, le is tudja játszani. Az „őstehetség" ne vásári mutogatás, üzleti trükk és gyors kihasználás és kifacsarás után elintéző kézlegyintés, gúnyos megmosolygás tárgya legyen, hanem a jövő terméskilátásai szempontjából komolyan vett, ápolt, esi-, szolt, megnövesztett, edzett, tanított és az élet folytonosságának levegőkörébe beállított talált kincs.

A Kis Magyarok Lapja rejtvényszelvénye

A 27. számú

rejtvényeket megfejtette: íolvashatónévés pontoscim:)

s