Prágai Magyar Hirlap, 1937. június (16. évfolyam, 122-146 / 4268-4292. szám)
1937-06-13 / 133. (4279.) szám
8 1937 juníus 13, vasárnap, Kétféle fiatalság Irta: Kovács Endre nult Maráitól és kedves történésre volt Srekfü Gyula. Felnőtt egy nemzedék, mely vérében és idegzetében hordja a háboru- utánii magyar irodalom eredményeit és világképét, nemzeti feladatainak rendszerét már ezen ismeretek birtokában állíthatta fel. Fiatal szociográfus barátom távolról sem tartotta magát irodalmi szaktekintélynek, mindamellett bámulatos jólértesültség- gel beszélt a legfrissebb magyar prózában megnyilvánuló idegen hatásokról s az uj költők mindegyikéről volt egy-egy találó megjegyzése. De beszélgettem másokkal is, tanárjelöltekkel és jogászokkal, a fiatal magyar értelmiség számos névtelen tagjával s mindenütt vitális érdeklődést tapasztaltam a magyar kulturproblémák iránt. Eszembe jutott szülőföldem, Szlovenszkó fiatalsága, azok a tehetséges és minden iránt érdeklődő fiatalok, akik a nemzeti élet tengelyéből kilendítve jórészt egy szánalmas ,,Misch- kultur" emésztői s akik közül nem egy a szűk szlovenszkói kiliazmus korlátjain belül szeretne megvalósítani valamit, amiről maga sem tudja, micsoda. Az egyetemes A mai magyarországi folyóirat-irodalom meglehetős őszinteséggel tükrözi vissza azt a nagyszabású szellemi forrongást, mely napjainkban az egész magyar nemzettestet áthatja. Mi itt Szlovenszkón elég gyéren értesülünk arról, ami a felszín a latit, tudományban és irodalomban végbemegy s a kép, melyet igy alkothatunk a magyar szellemiség állapotáról, legtöbb esetben hiányos. Különösképpen áll ez a szlovenszkói magyar fiatalságra, melynek számottevő kapcsolatai az egyetemes magyar szellemi élettel egyáltalán nincsenek. Az a nemzedék, mely egy fejlődés csúcspontjára érkezve szívesen tekint vissza a már megtett útra s a felleges látóhatár izgatóan időszerű magyar jelenségei helyett elmúlt harcainak emlékképein méláz el, a magyarországi fiatalsággal szemben roppant hátrányos helyzetbe került. Évek óta mindnyájunknak éreznie kellett valamit abból a belső hiányosságból, amit a nemzeti kulturfolya- matosságból való kiesésünk, tökéletlen nemzeti neveltetésünk, csökkent magyarságtudatunk hozott magával szükséges következményként. Mindazok a magyar fiatalok, akik nem tudtak vagy nem akartak megelégedni azzal az átlagos műveltségi fokkal, melyet az újfajta középiskolai nevelés biztosított számukra, hanem általános értesültségüket a nemzeti tudat megalkotásához vezető szélesebb magyar világkép érdekében szerették volna átreformálni: beleütköztek a hely és az idő korlátjaiba. Egy szellemi határzár érvényesült itt, mely lehetetlenné tette, hogy az ujabbkori magyar kulturfejlődés nálunk is éreztesse hatását. Az évek folyamán ez a vesztegzár megszokottá lett; a egyetemes magyar kultúra szempontjait aláásta a szűk látókörű provincializmus, mely különböző romantikus kisebbségi ideológiák jelszavaival sokakkal elhitette, hogy létezhetik egy sajátos kisebbségi magyar kultúra, mely más, mint a magyar életben jelenleg ható szellemiség. Hogy ez a decentralizálás menynyire reménytelen és velejében kulturaelle- nes vállalkozás, az ma már nem lehet kétséges. Ha sorshelyzetünk gyakran rá is utal arra, hogy feladatainkat a lehetőségekhez mérten igyekezzünk megoldani a kultúra sikján s ha ennek következtében más helyzet állott elő egész kultúrpolitikai koncepciónkban, mint Magyarországon, mégis a közös kulturtradiciók mindenkor éreztették velünk, hogy országhatárokon túl is egy nemzeti kultúra részesei vagyunk s a magyar kultúra építésében úgy kell hordanunk a téglákat, ahogy azt a kultúra érdeke kívánja. Ilyen gondolatok jutottak eszembe, amikor nemrégiben egy fiatal szociográfus íróval sétáltam a pesti uccán. A késő délután hétköznapi zajában összetorlódott a forgalom körülöttünk s mi a friss ismeretség kíváncsiságával — irodalomról beszélgettünk. Én kérdeztem, ő válaszolgatott. A jó vidék ártatlan, lelkes kíváncsisága tétette fel velem sorban a kérdéseket, amiben bizonyára volt némi mohóság is (ami megbocsátható, mert egy félórának előtte a Nyugat könyvsátra előtt együtt sikerült rátalálnom Schöpflin Aladárra, Illyés Gyulára és Cs. Szabó Lászlóra), uj barátom pedig szépen, türelmesen leadta a véleményét minden számbajöhető emberről és irányzatról. Márai uj regényét tárgyaltuk meg, József Attila éppen akkor megjelent versciklusát, az uj szociográfiai mozgalmakat, fiatal lírikusok pályavonalát, miközben volt szavunk az újabb magyar tudományos törekvésekről is és még sok egyébről. Ekkor éreztem először teljes hidegségében a különbséget, mely neveltetésünk, művelődésünk, eszmei tájékozottságunk s az övéké között fennáll. Odaát felnőtt egy magyar fiatalság, mely már a középiskolában olvasta Babitsot, Tóth Árpádot, Illyést, tamagyar kultúra eredményei alig hatolnak el hozzá, érthető tehát, ha sorsából erényt, helyzete fogyatékosságából missziót szeretne faragni. Azt hiszem, ez a fiatalság maga is érzi, milyen nehéz a helyzete kulturális művelődés szempontjából. Nagyon is messzire hullott a magyar élet problémakötegéből és nincsenek kapcsolatai a fejlődő, roppantul életerős magyar szellemiséggel. A magyar kultúra fája ma különösképpen gazdag lom- bozatu. Nemcsak az irodalomban, de a tudományos diszciplínákban is hallatlanul széles hullámokat ver a kibontakozni vágyó szellem. Antik görögség és népies nemzeti humanizmus adtak találkozót egy közös akarat síkján; lázas, fiatal társadalomtudósok járják a falvakat s állítják össze a nép étlapjait, ugyanakkor pedig a szellem elvon- tabb régióiban egy szellemtudományosán felfegyverzett gárda készíti legújabb külföldi tudományos eredmények felhasználásával a szellemi étlapot, melyre mind szélesebb rétegek lesznek figyelmesek. Ez a kulturszomja nem öncsalás, nem hamis reklám. Az egyik legelterjedtebb szórakoztató képes folyóirat uj tartalommal adta ki legutóbbi számát: szellemtudományos tanulmányokat közöl, mert a közönség nem akar csak szórakozni. Hogy mi az oka ennek a széles áramlásu szellemi folyamatnak, a mi szempontunkból nem fontos; figyelmeztető jel számunkra, hogy próbáljunk lépést tartani a rohanó idővel. Meg kell találnunk Irta : Duka Zólyomi Norbert vn. Napóleon hazája Korzika szigete két dologról nevezetes, — legalább is a szélesebb körök szeméiben. Itt született Napóleon és itt szokták a (hevesvérű délvidékiek szenvedélyes vitáikat vérbosszúval, a vendettával elintézni. Harmadik nevezetessége nem nagyon közismert és a francia sajtó következetesen gondoskodik ártól', hogy a (hasznos feledés és 'homály továbbra is megmaradjon. Amikor Korzika utolsó banditája rácsok mögött ülve várt sorsára, működtek a fotóriporterek és hasábos cikkeket hoztak a rablóromantika utolsó vo- naglásáról. Arról nem szoktak imi, hogy a korzikai olaszok már hosszú évek óta milyen küzdel- det folytatnak nemzeti jogaikért a hivatalos francia politikával szemben. A szigetnek 250.000 lakosa van és nemcsak földrajzilag, hanem etnikai és nyelvi tekintetbén is közelebb van Olaszországihoz, mint Franciaországhoz. A lakosság ugyanolyan eredetű, mint Itália és Szardínia népe és nyelve az olasz nyelvnek egyik dialektusa. A 8000 négyzetméternyi területen éppúgy végigsöpört a történelmi események vihara, mint bárhol másutt. A liguri korzi- kaiak törzsét a kartágóiak és etruszkok követték, Kr. sz. e. 231-ben pedig a rómaiak foglalták el a szigetet. A népvándorlás zavaros idejében Geiserich, a vandálok királya kerítette a hatalmába, birodalmának tragikus elpusztulása után a keleti gótok és bizánciak harcoltak a birtokáért. A VHI-ik századiban a szaracénok jelentek meg a szigeten, majd a longobárdok és a frankok. Utánuk legalább papíron a német-római birodalomé volt, de, úgy látszik, a valóságban őslakos nemesi családok kormányozták. A XH-ik századtól kezdve a küzdelem Piza és Genova között folyt. II. Ince pápa a szigetet két részre osztotta, a felsőt Genovának, az alsót Pizának adta, de a béke igy sem állt helyre és az 1284-es molarai tengeri csata után a genovaiak foglalták el az egész szigetet. A sziget története nyilvánvalóan mutatja, hogy minden nép, mely emberanyagával hozzájárult az olasz nép kialakulásához, Korzikán is egymást követte. De a történelemnek vannak hatalmasabb tényezői is, mint a népi összetartozások; a kenyér és a háború. A XVHI-ik században a franciák sztratégiai okokból akarták a szigetet megszerezni. A korzikai bennszülöttek autonómiájukat 1729-től kezdve már a genovai kényurakkal szemben is megvédték és amikor Genova nem boldogult velük, elárulta saját fajtestvéreit a francia sztratégiai éhségnek. 1768 május 15-én Genova aranypénzért adta el a szigetet Francia- országnak. Mint oly sokszor a történelemiben, a terület lakóinak a megkérdezése nélkül cserélt gazdát. Pascalé Paoli, a korzikaiak nemzeti (hőse, aki már Genova ellen is függetlenségi harcot vívott, újból megragadta a fegyvert, de a nagyon is egyenlőtlen ponitenuovoi csatában, 1769-ben vesztes maradt. Plusz évvel később, a francia forradalom kitörésekor a korzikaiak reménye feléledt. Paoli visszatért és a girondisták féderalista elgondolásai rövid időre autonómiát, engedélyeztek. A jakobinusok győzelme, mely a legszélsőbb 'centralista felfogás érvényesülését jelentette, á reményeket újból eloszlatta. Papli folytatta a fegyvérés harcot és egy ideig a fiatal fí apóié ónt is ott látjuk hívéi között. De a nagy korzikait a dicsőségvágy a francia ellenfél táborába sodorta. Korzika angol segítséggel még egy ideig ellent- állt, miután azonban Franciaország megnyerte a koalíciós háborúkat és az angol segítség elmaradt, Korzika véglegesen francia uralom alá került. Nemzeti ébredés Korzika nemzeti fejlődésének egy nagy előnye és egy nagy hibája volt. Előnye abban állt, hogy földrajzilag távol feküdt a francia kultúra mindent átható erejétől. Ezért a néhány francia hivatalnokot és kereskedőt kivéve, ma is minden lakója változatlanul beszéli évszázadok óta az olasz nyelvjárást és ha ‘kultúrája nem is emelkedett, — a viszonyok elég kezdetlegesek, — a nemzeti kultúra elemei érintetlenül maradtak. A szakadékos, magas hegyek között régi olasz népdalok hangzanak és elfojtott indolattal és lángoló szemmel énekli a hegyi lakó a halotti énekek — voceri — bús dallamait, mielőtt elindul a vendetta beteljesítésére. — Viszont ezzel szemben Korzika hagy (hátránya volt az olaszországi viszonyok évszázados ziláltsága. Nem haladt, kultúrában nem fejlődött. A francia nem tudott neki semmit sem adui, mert gyűlölt idegen volt, az olasz meg nem tudott, mert nem volt mit adnia. Nagyon jellemző, hogy a fejlettebb, sajtóval és könyvvel rendelkező korzikai autonómista mozgalom — a Partitu Autónomista Corsu — Csak nemrég, körülbelül tizenöt évvel ezelőtt keletkezett akkor, amikor a fasizmus tette ’e első erőpróbáját az anyaországban. Pasquale Manfredi alapítása volt a párt és ma Petru Rocca vezeti. Hetilapja az „A Muvra11. Terjeszkedése elég rohamos és mindinkább több helyen váltja fel a korzikai függetlenségi harcosok régi indulatos, érzelmi típusát modern, sajtóval és könyvvel küzdő emberekkel. A korzikai autonómisták a kisebbségi szolidaritás jegyében belekapcsolódtak a többi franciaországi nemzetiség munkájába. Tagjai a központi kisebbségi választmánynak, mey 1928-ban alakult és ha például a párt vezére, Petru Rocca elveszti a nővérét, a közös sors jegyében a breton Breize Atao érzelmes cikkben emlékezik meg róla. Occitania Régi történelemórák jutnak az eszembe, amikor szorongó érdeklődéssel olvastuk a vizigótok sorsát és eltűnését uj népek olvasztó-kemencéjében, ha Occitania mozgalmának látom a tanu- jeleit. Mert Occitaniá nem valami meseország, ahol Röland fújja híres kürtjét. Occitániának nevezi hazáját az uj, délfranciaországi nyelvi mozgalom. A körülbelül 11,000.000 occitán.iai lakost nem lehet nemzeti kisebbségnek nevezni, de tény, hogy van sajátos múltjuk, saját irodalmuk, — Mistraí, a költő a világirodalom nagyjai közé tartozik — és az uj nyelvi és kulturális mozgalom erélyes hangon követeli a jogait: „Ha elismerik az érettséginél az arab nyelvet, miért nem ismerik el Mistral nyelvét, 11,000.000 ember nyelvét ?“ így ir az occitán ébredés lapja, az Occitania és ha a 11 milliónyi ember még messze is van a nemzeti léttől, ez a jelenség is beletartozik a bomlás jegyeibe. Auguste Longnon Írja könyvében (La Forma- tion de l’Unité francaise): „Á román népeknél mélyreható különbség volt azok között, amelyek a Loiretól északra laktak és a déliek között. A különbség nemcsak földrajzi volt, hanem etnikai is. ’ A délieknél a germán behatás, a vizigótok nvo- , mán, sokkal erősebb volt és ezek a népek a VII. század vége• felé visszaszerezték az önállóságot és háromnegyed századon keresztül saját, nemzeti hercegeik kormányozták őket.“ Nagy Károly unilfikáló fellépése után Délfrancia- ország' különböző hűbéres részekre szakadt, melyek spanyol, francia, sőt egy ideig angol fennhatóság alá tartoztak és Occitania egysége már többé helyre nem állt. — Az északfranciaországi frank monarchiával szemben azért több Ízben éles ePentállást tanúsított. A legismertebb eset a francia keresztesek hadjárata a déli albigénsek, ellen. — Ma már csak nyelvi és kulturális ellentét áll fenn. A jövő kérdőjelei Egy bizonyos, Franciaország nem „une et indi- visibíe11, egy és oszthatatlan. Az occitán nyelvi mozgalomtól a korzikai és elzászi autonómista törekvéseken keresztül a breton szeparatizmusig mimden szimptómát megtalálunk, me.yeknek jegyében Keleteurópában oly sokszor történtek korszakalkotó eltolódások. A francia kormányok pedig, a „legdemokratikusabb1* . népfront-kormányt sem kivéve, egyforma szigorral járnak e-1 minden, nemzetiségi törekvéssel szentben. A különböző nemzetiségek súlya nem egyforma. Sem számbelileg: 1,500.000 breton, 1,500.000 német, 40.000 flamand, 40000 baszk, 40.000 katalán, 220.000 korzikai és 11,000.000 occitániaá van. Sem célkitűzésben: az occitánok nyelvi érvényesü'ést akarnak, a katalánok, baszkok és flamandok nyelvi jogokat, a korzikaiak és németek autonómiát, a bretonok már olykor önálló államról is álmodoznak. De még fejlettségben sem: a németek 80.000.000 milliós kultúra részesei, a bretonok mögött ősrégi irodalom áll, a flamandok mellett fejlett nemzeti kultúrájúk, a baszkok, katalánok és korzikaiak a fejlődés elején vannak. A legnagyobb súly különbséget pedig nemzetközi vonatkozásaik mutatják: a németek mögött világhatalom van, a flamandok hátterében 12,000.000 fajtestvér, a bretonok az ir-skót, walesi és gael faji egység jegyében harcolnak, a baszkok és katalánok Spanyolország határain túl érzik erejüket, a. korzikaiak pedig a nagy olasz birodalomban, Az occi- tánoknak, mint nyelvi törekvés híveinek, egyelőre semmiféle politikai aspirációjuk nincsen. A kisebbségi szolidaritás (mindenesetre magas fokon van meg mindannyiukban. Ezt nemcsak közös végrehajtó szervük bizonyítja, hanem az az érdeklődés is, mellyel a közép'európai kisebbségi kérdést figyelik. Legnagyobb csodálkozásomra például breton barátaim kitünően voltak értesülve itteni kérdéseinkről és még azt is tudták, hogy Lúgosban nivós kisebbségi szemle jelenik meg „Magyar Kisebbség** címén. A történelem könyörtelenül tovább siet. Ami ma nyelvi kérdés, holnap akut politikai problémává nőhet és ami ma az autonómia kérdése, holnap politikai szeparatizmussá tornyosodhatik. Marokkó meghódítója irta: „Minden nemzetiségi elnyomás a szeparatizmust erősiti.*1 Ezt. az elvet a francia kormányoknak is fontolóra kell venniük, (Vége.) Aki a magyar kultúra barátja, lépjen be a Szlovenszkói Magyar Kultur Egyesület, vagy a Podkarpatszhá Ruszi Magyar Kultur Egyesület tagjai közé A SzMKE központja: Komárom, Kultúrpalota. A PrMKE központja: Ungvár, Dombalja ut. Minden felvilágosítással készséggel szolgálnak. Évi tagdíj: 12 korona az egyszer elvétett utat; minden elhatároló jelző nélkül egyszerűen magyarokká kell lennünk. Hamarjában „hungarocentraliz- mus“-nak neveztem el ezt a törekvést, mely; a szűk provinciális létből a magyar kultúra legfőbb őrhelyére irányítja a figyelmet és megpróbál beleilleszkedni a magyar szellem egyetemes, egységes kultúrájába. A hétköznapi nyelv szótárában ez azt jelenti, hogy a jövőben a magyar tanár a szerves magyar műveltségnek legyen természetes képviselője, a szlovenszkói magyar iró a legújabb magyar irodalom eredményein próbáljon építeni és a magyar diáknak adják meg a lehetőséget ahhoz, hogy a ma-t gyár műveltség eszményeivel gazdagíthassa életét. Nem akarjuk ezzel azt mondani, hogy a manapság népszerű középeurópai, nevezetesen pedig szláv kulturközeledés gondolata magyar részről akadályokba ütköznék. Az idegen népek kultúrájának megismerése, közelebbhozása és kicserélése több szempontból is üdvös lesz számunkra*, megmutatja azt, ami összeköt és azt, ami elválaszt. Megerősít nemzeti hivatásérzetünkben, de ugyanakkor kizárja a szűklátókörű elzárkózás lehetőségét. A fontos azonban az, hogy hid szerepünk gyakori hangoztatása ne váljék nemzeti létünk vezérlő gondolatává olyan értelemben, hogy ebben a minőségben önmagunk kopjunk el az idők folyamán. Magyarságunk és önmagunkba vetett hitünk ennél többre kötelez bennünket.
