Prágai Magyar Hirlap, 1937. május (16. évfolyam, 100-121 / 4246-4267. szám)
1937-05-01 / 100. (4246.) szám
Baca&ás bátsil íMeymetdik — Elbeszélés — Wa: LACZKÓ GÉZA Barabás bácsi derék férfiú volt, amit ebben az esetben szószerint kell érteni, tudniillik úgyszólván csak egy derék volt az egész ember, igaz, hogy zsiros, izmos derék, de a két lába haszontalan, csenevész, lityegő csökevény, amelyre régi kabátujj- ból készült a nadrág. A liget mögött, táncos cseléd- és katonakocsma mellett, vitás tulajdonjogu kertben volt Barabás bácsi lakása, egy, ki tudja hová került kerekeiről földre huppant komédiásbódé, egylépcsős ajtóval s fehér fir- hangos parányi két ablakkal. A bódéban volt egy asztal, három szék, egy pohárszék, egy alacsony ágy, egy ösz- szecsukható vaságy és egy nő. Katának hívták a nőt és senki sem tudja, mije-kije Barabás bácsinak, leánya, felesége, cselédje vagy szegény rokona. Barabás bácsi az alacsony ágyban aludt minden reggel tiz óráig. Kata, akinek alakja húsz évre, arca negyvenre mutatott, pont tiz órakor nyitott be hozzá a meleg kávéval, amelyet télen-nyáron a bódé falához ragasztott parányi fészer alatt álló takarék- tűzhelyen főzött meg. Barabás bácsi bevágta a kávét félkiló kenyérrel, aztán az ölébe állított langyosvizü tálban megmosdott, majd csupán izmos karjai segítségével át- huppantotta magát egy székre, ott felöltözött, az évszak szerint könnyen vagy melegen. aztán átemelte magát tolcszékébe, amelyet Kata óvatosan kiguritott a kertbe. A tolószéket egyedül kezelte Barabás bácsi. Finom tolószék volt, bicikli-, varrógép- és gyermekkocsi alkotórészekből állította össze Barabás bácsi, aki a két nagy gumikerékre szerelt kis fogókerék segítségével maga hajtotta. Lámpa, csengő, még fék is volt a nesztelenül járó gépen. Vidáman gurította be magát a bácsi az Andrássy-uton végig a körutakra. ahol a nagy déli forgalom idején elnézést kérő kedves mosollyal szólongatta a járókelőket: ,,Szegény nyomoréknak adakozni tessék." Félháromkor aztán elgurult egy kis ucca még kisebb mellékuccájába, ahol egy barátságos söntésben pacalt, perkeltet, ilyesmit evett — két fröccsel — és rengeteg kenyérrel. amit úgy hozott mindennap magával. valami romantikus háziasszony alamizsnájaként. Aztán szundított egyet s — újra a körúton — a koraesti élénkebb forgalom ellentétes irányú hullámzásában úgy úszott előre, mint valami mókás, jókedvű, szakállas nagy dugó. Hétkor már várta otthon a vacsora, amely után ágyba emelte magát s nagy hasát használva asztalul, még vagy egy órát elkártyázgatott Katával. Aztán fejére húzott egy hálósapkát, falnak fordult és elaludt. Hetenként kétszer kirúgott a tolószék hámjából. Szombat este leitta magát egyedül, saját kényelmes ágyában, amelynek szutykos párnái között kellemes basszushangján sokáig énekelgetett pajzán uccai nótákat, saját szerzeményű módfelett illetlen szövegre. Kata is leitta ilyenkor magát s mindig sírva aludt el rozzant vaságyának valami papirlemezgyár gépeiről lekerült, rendkívül hosszú-széles posztórongyaiban. Vasárnap délután Barabás bácsi a szomszéd kocsmában kártyázgatott — pénzbe! —■ egypár kollégával, a Félszemü- vel, a Féllábuval s az Ülepencsusszanóval. Példásan becsületes ember volt Barabás bácsi, betörőkkel, zsebesekkel, az ucca szépeivel nem barátkozott s a pénzét postatakarékban tartotta. Legalább harminc éve élte ezt a rendes, rendszeres életet. Imádta az ucca szabad levegőjét, amelyet felduzzasztott két piros pofára szokott mélyen beszivni boltozatos mellébe. A hűvöset szerette, a csípős tavaszt, a másokat reumával kínzó őszt s a friss téli fagyokat, amelyek mikulásos, tisztes zúzmarával hintették be bunkóbajuszát, derűs pagonyszerü, tömött, kurta sza- kállát. A fedelet gyűlölte, azt tartván róla, arra jó csak, hogy az alvónak képébe ne szemeteljen veréb-fecske, eső vagy hó. Ha néha meghűlt, — ritkán esett meg — boldogtalan volt, hogy egész nap bódéjában kell senyvednie, ilyenkor a szombatot előrehozta a naptárban, három aszpirint feloldott egy liter borban, benyakalta c jele': gyógyszert s reggelre kiizzadt magából minden fcncségct. Milyen jó volt ilyenkor az első szippantás szabad levegő. Bágyadtan gurult el, de este már jókedvűen tért haza. — A levegő, széi az én orvosom! —« mondta ilyenkor, a magasba emelve hurka mutatóujját, a bamba tisztelettel rábámuló Katának. De egy szép, vagyis inkább kutya-rossz téli napon egy autós hölgy — öreg volt, csupa prém, csupa brilliáns, csupa bécsi piros a pofája — beszédbe elegyedett vele az Oktogonon. Illetőleg a hölgyet kisérő úri jampec. Mert a nagysága idegen volt, angol. S a jampec volt a tolmács. Az angol nagysága ferde fejjel, ferde pillantással, mint teszem, papucs elrágása után a büntudatos fokszi, nézett Barabás bácsira s egyre azt mondogatta a jampec- nek: „luk, luk." S aztán mindenáron látni akarta, hogy hol lakik. Barabás bácsi megmagyarázta, menjen az autó a jégpályáig, ott várjon, majd ő utánuk karikázik, félóra múlva találkoznak a ligeti tó hidjánál. így is lett. Barabás bácsi elindult előre, két kézzel hajtva a két kereket s utánacsoszogott az autó, mint szárnyaszegetten hadonászó kövér tyuk után egy vizslató nagy komondor. A bódé előtt az angol nagysága összecsapta két csontvázkezét, amelyen a kesztyű seppegve szusszant, majd a bódéban újra a ,.luk"-at kezdte emlegetni. Végül is Barabás fejére helyezte jobbtenyerét, égnek bandsitotta tekintetét és sokáig beszélt a fiatalúr sűrű fejbólogatása közben, aki többször emlegetett egy bizonyos ismeretlen Never Mór nevezetű urat. Az angol néni aztán kitett az asztalra egy huszpen- gőst és távozott az ifjuurral, aki búcsúzóul azt mondta, délután visszajön. Vissza is jött. — Na, öregem, —• nyitott be a bódéba — maga megcsinálta a szerencséjét: az angol úri hölgy élete fogytáig gondoskodik magáról. — Már az igen szép lesz, — mondta Barabás bácsi sok elismeréssel s némi kétkedéssel, mert már régebben is járt nála egykét ilyen lelkes koldusistápoló, de tiz-husz pengő leszurkolásával mindig annyiban maradt a dolog. — De tessen már mondani, ifjur, mér mondta folyton a nagysága, hogy luk, luk, lukas a ruhám, pedig nem is az s ki az a bizonyos nevezetű Never Mór ur, akit a fiatalúr emlegetett oly igen sűrűén. Az ifjú ur elnézően nevetett: —' A „luk" az angol szó, azt jelenti: ..nézze", a „nevermore" is angol szó. azt je" lenti: „soha többé". Sohasem lesz gondja többé az életben. —' Az már más, —> szólt Barabás bácsi, — mert egyszer már rábízott egy nagysága egy Kiss Abrahám nevezetű urra, aki meg a pénzt megtartotta magának, ezér ütött szeget a fejembe a Never Mór ur, ki, hogy nem ur, hanem „sohasem", az nagy nyugság nekem. — Szegényházba tesszük, öregem, lesz tiszta szobája, ellátása, nyugodt öregsége, megmentjük magát, öregem. Felirom az adatokat, nevét, születési évét, helyét satöbbi s legkésőbb egy hét múlva maga meg lesz mentve. — Hallottad, Kata, — mondta Barabás bécsi a fiatalúr távozása után én ezennel meg leszek mentve. Ma nem kódulok. És otthon maradt a nagy napon. De már másnap — nem bírhatván a szűk bódé pár szippanatnyi levegőjét —- újra ott gurigázott napestig a körutakon s a szép, szellős Andrássy-uton. Pár nap alatt szinte el is felejtette az angolt, mikor a hét végén este egyszerre csak hatósági urak meg szegény-tutujgató nénék jelentek meg a puszta kis kertben s Barabás bácsit nagy hűhóval elhajtották kerekes tolószékén. — A Katával mi lesz? — kérdezte ijedten az öreg útközben. — Ki az a Kata? — kérdezte az egyik néne. ~~ A cselédem, — felelte Barabás bácsi. — A lánya? — Nem. A családom. A család, aki cselédem. A cseléd, aki családom, vagyis úgy mondhatnám, gyerekem. — Arról nincs intézkedés, — morgott egy hivatalos ur* Az egyik nagyhasu néne csillapítóan szólt közbe: Majd rendbe jön az is. — Már csak azért szóltam. —• zárta le a vitát Barabás bácsi. De kezdett sehogy se tetszeni neki ez az egész dolog. Először is fertőtlenitőbe vitték, irgalmatlanul megfürdették, pedig ő nem fürdött már húsz éve, aztán halálig karikáztatták egyfolytában valahova Budára, ahol vagy hegynek taszítani, vagy lejtőn visszatartani kellett tolószékét. (Nem is él meg tolószékes koldus a girbe-görbe Budán!) Végül meg betaszitották egy kol- bászformáju kert egyik oldalán hurkafor- májuan elnyúló földszintes ház egy kis szobájába, amely fele akkora volt, mint az ő | bódéja. De jó meleg vacsorát hoztak, az ágy pompás volt, csak rettenetesen bedurran- tottak a kis vaskályhába. Félig pucéran hévizálta át az éjszakát, mert alvásról szó sem lehetett abban a forróságban. Na, reggelre valahogy kihűlt a szoba, lehetett szuszogni benne, akkurátusán megmosdatta egy néne, aki betyárul fiatal volt, aztán kávét is jobbat főztek, mint a Kata. Hát, ahogy a reggelivel elkészült, átemelte magát uj, szegényházi ruhájában tolószékére s elindult „sétálni". A ménkű ebbe a gyűrött Budába, majd nyakát törte a közeli lejtőn s a karja szinte kiszakadt, mikor hazafelé tornázta magát. Persze, közben kapott pár alamizsna-fillért a csodálkozó járókelőktől. —■ jó lesz extra-pálinkára! — de az utolsó uccasarkon kitört ^ gyalázat: megfogta a rendőr, hogy igy meg úgy, szegényházi ápoltnak nem szabad koldulni, sem csavarogni („igenis, biztos ur!"), de legalább annyi haszna volt a dologból, hogy a rendőr hazavonszolta. A szegényházban újabb baj várta. A felügyelő összeszidta, hogy engedély nélkül ment el hazulról, azért nyomorék és szegény, hogy nyugton üljön a szegényházban, sétára ott van, megszabott órákban, az udvar. Hü, a nemjóját! Másnap moccanni is alig mert Barabás bácsi, de mivel mozgás és szabadlevegő hijján alig volt étvágya, harmadnap. már készakarva, kilesvén az alkalmas pillanatot, megszökött kicsit az uc- cára. De a lejtő tetején megállt, nem mert nekiereszkedni, félt a fáradságtól, a rendőrtől, meg a vastag szegényházi ruha is föltörte fene nagy, kemény ráncaival a derekát. Alig, hogy pár perce igy morfondírozott az uccasarkon, mikor egyszer csak ordibá- lást hallott a háta mögül. A felügyelő szaladt feléje s zaftos huszár-káromkodások közben hazaráncigálta-taszigálta. Büntetésből nem kapott ebédet, este hát sokat zabáit, amikor is rettenetesen megterhelte a gyomrát. Megintlen nem aludt éjjel. A borocskák is rettenetesen hiányoztak. Disznónak való koszt az, amire csak viz az ital. Aztán meg mi van Katával, a kutya nem ugatta, mi sorsra jutott. Két hétbe telt a szabályoknak és a felügyelőnek, mig beletörték Barabás bácsit a szegényház unalmas rendjébe. De a világrend győzelme teljes volt. Barabás bácsi ezentúl példásan viselkedett, csak az álom és az étvágy kerülte. El is gyengült s nagy szipákolásokkal, lónyeritésszerü sóhajokkal szivattyúzta mellébe szobája csöppnyi levegőjét. Az udvari sétagurulásokban sem telt valami nagy öröme. Különben is megette a fene az egész életet, ha bort nem ihatott. Mi volt az a becsempészett pár pofa ital azoknak a régi jó időknek derült fröcs- csei, szombati részegségei mellett, amikor még nem „mentették meg". Nem volt más, csak a kártya. Úgyszólván egész nap kártyázott, — amikor a házirend engedte —■ de kikkel, mibe? Fogatlan szegényházi mámikkal orronfricská- zásba meg babszemekbe, hej, hej! S a Katáról semmi hír, pedig itt van a mellyiben a takarékkönyv, a felügyelőnek meg az ápoltaknak csak nem mutathatja meg! Életereje, amely régen szinte betöltötte a körutakat meg az Andrássy-utat, a napok, hetek, hónapok morzsolódásával las- san-lassan egészen összezsugorodott, hogy megférjen a büdös kis jszobábaxu Amúgyis 1937 máius 1 ►***» álható ma m®5' t>6"5, P e'öbb vM* érzi e?'1 és tcréKenY utöbb erde^es \esz. .vá\V.c-z'fc- r". ,-,rryáo , v\séi'ot Főlerakat: ENGEL D. BRATISLAVA MASARYKOVO 6 - VENTUR U. 12 Tamás La;os: VÉGTELEN ESŐ I. A finom esőt a pókhálószerüen csillogó csöppeket te is szereted és e’.játszadozol velük, mint a gyermek rugalmas gömbökkel. De most a^ helyedet nem találod, mindenütt ár környékez, puhítja a földet, benned a gerincet. Sár van itt, láp nő ott, lappangó rothadás nyeli e! házadat. Hiába hevíted kinyúló vágyadat, apróka örömöd. Lebontja sáncaid, kioltja fényedet, fekete iszappal csordultig tölti meg nappal a szemeid, éjjel a fekhelyed. II, És megállítanám a csöppet és mondanám: maradj az egek kapuján fátyol talán. Valószínűtlen, ködös, úszó, de nem alak, nem volna külsőd sem, hogy megragadjalak, csak ringatna téged az óriás dajka s beköltözhetnél észrevétlen a napba. lassú járású esze még lustább léptű lett. Eddig se volt sok gondolat az agyavelejé- ben, de ami volt, az is odaszáradt soványodó fejéből egyre jobban kirajzolódó koponyájához. S a melle tavasz felé már igen nagyon sípolt. Csak az volt a jó, hogy minderről maga keveset tudott: a halódásba pislákoló mécses se tudja, mikor lobbanja el azt a piri— nyó utolsó lángot. Egyet érzett bizton: a rettentő szomjúságot levegőre. Csak levegőt, levegőt! Éjszakánként többször fulladozott s hiába ült most már délutánonként estig az udvaron, úgy érezte, a szomszéd magas tűzfal, melynek alján hosszan kolbászodott el udvaruk, lassan reáhajlik, hogy agyonnyomja. De nehéz volt az udvarra is kijutnia, elerőt- lenedett karjaival már nem igen tudta ágy-, ról székre, tolószékre meg visszahuppant- gatni magát, mások emelgették, ha már nagyon nyügösködött, akkor se nagyszive- sen. Aztán egy nap, zavaros fejjel, beintette magához a felügyelőt, lázas kezekkel előkotorta takarékkönyvét, a felügyelő markába nyomta és bárgyun-tragikusan mosolygott: —■ Szomjas vagyok! A felügyelő megsajnálta, kivett a takarékból a könyvről két pengőt s titokban belopott hozzá egy-két fröccsöt naponta. Barabás bácsi hirtelen uj erőre kapott, étvágya is lett, az éjjeleket átaludta. arca ki. pirosodott és telni kezdett, telt, telt, de valami gyanús puffadtságban, már nem is köhögött, csak szuszogva hörgött, aztán egy este kifutott a nagy pirosság az arcából, amely sárgán lelottyadt, feje ólmosan esett le a parányit szusszanó párnára, nagyot sóhajtott, majd csuklani kezdett, aztán elhallgatott megnyugodva. Reggel holtan találták ágyában. Hogy Katával mi lett, senki sem tudja.
