Prágai Magyar Hirlap, 1937. április (16. évfolyam, 74-99 / 4220-4245. szám)

1937-04-04 / 77. (4223.) szám

6

1937 április 4, vasárnap.

Viseljünk magyaros ruhát ?

A magyar népnek, a magyar fajnak már ősidők óta meg volt a maga sajátos, jellegzetes viselete ruházkodásban, építkezésben stb. A nép széles rétegei különböző vidékek szerint, az alapmotívumot módosítva ma is jellegzetesen öltözködnek, mely öltözék hűen tükrözi vissza a magyar mivoltot és a magyar faj szépet szerető, művészi tulajdonságát.

A nemzeti viselet a ruházkodásnak olyan módja, amelyet valamely nemzet a maga körében a többiektől elütő módon kifejlesztett s azt legalább bizonyos alkalmakra kötelezőnek tartja, A nemzeti viselet még néhány évtized előtt sok helyen szokásban volt, csak az újabb idő kezdte ki több nemzet körében és néhol meg is szüntette. Nálunk magyaroknál a nemzeti viselet már inkább ünnepélyes alkalomra szorítkozik vagy a nép széles rétegeiben maradt meg. Ujabban az elvárosiasodás már a nép gyermekénél is kiszorította a nemzeti viseletét és a magyar fajtól teljesen idegen ruházkodási formákat fogadott el. Különösen az úgynevezett „dirndli" jelentkezik alkalmas ruházkodásnak tavasztól őszig <— mint könnyű viselet — a nők számára. A „dim- dli" bámulatos gyorsan elterjedt. Amikor tehát sokan nem tartják „divatosnak*' a magyar ruhát, sokan idejét múltnak tekintik és ezért talán szégyenlenék is a magyaros ruhát hordani, ugyanakkor egy idegen nemzeti viseletén kapva-kapnak és széltében-hosszában hordják. Az ilyen gyengeség és utánzás megszégyenítő reánk nézve. Ezzel a ruházkodással akaratlanul1 is a magyar fajtól, a magyar nemzeti jellegzetességtől teljesen idegen divatnak válunk mi is terjesztőjévé.

A magyar fajnak nem volt sohasem szüksége idegenből honosítani meg szokásokat, sajátítani el jellegzetes ruházkodási módot. Van a mi fajunkban is ötlet, ügyesség, szin- érzék, hogy a dirndlik helyett magyaros jelleget viselő nyári, könnyű ruházkodást tudjunk meghonosítani. Karoljuk fel a magyaros jellegű, a magyar nemzeti viseletét visszatükröző nyári ruházkodást, szorítsuk ki legalább a magunk köréből az idegenből behozott dirndli ruházatot és honosítsuk meg a magyarságunkat ruházkodásban is kidomborító, magyaros ruházatot.

Mellékelten bemutatunk két magyaros, a dirndlit teljesen pótoló mintát. A jelenleg divatos színek bármelyikét vehetjük, azonban ez módosítható, mindenkinek Ízlése és egyéniségének megfelelő színekkel. Vigyázzunk azonban, hogy a kivitel magyaros maradjon. Ha módosítani akarunk, akkor ne idegen minták után menjünk, hanem a népviselet, a népművészet adjon uj ötletet, hogy igy mindig sajátosan magyar faji, nemzeti maradjon a dirndlit teljesen kiszorító nyári ruházkodásunk.

(Az Egyesült Párt női szakosztálya, Pozsony.)

Irta: Dienes Adorján

Nagy ügy volt az, mikor Gárdos Böske megkötötte magát, hogy ő senki máshoz nem megy feleségül, csak egyedül Bojtos Kis Péterhez. Nem értette meg senki a faluban, hogy az a Bösike, akinek bizony volt mit aprítani a tejbe, ezt a cselédsorban lévő, éhenkórász Pétert választotta ki életpárjának. Beszélt neki szelíden édesanyja: falra borsóhányás volt az. Elővette őt nagy szigorúsággal édesapja: nem használt

semmit. De sőt még a tisztelendőnket is megkérték, okositsa föl azt a nekiháborodott teremtést.

— Mi jut eszedbe, te Böske? Hiszen az még nem lenne baj, hogy szegénysorsu az az ember. De italos, érted-e, italos? — igy a lelkipásztori óvaintés.

— Leszoktatom én őt erről — riszált egyet magán Böske — és aztán, tetszik-e látni, főatyám, Péter mégis csak a falja legszebb legénye, ezt mind az egész bevallja. Hát már csak a szemnek is adjunk valami táplálékot, nem? Meg aztán van négy dolgos és egészséges karunk, majd csak megélünk, mert hogy — szeretjük egymást, no.

Ez ellen nem volt apelláta, hát megtörtént a házasság. Az első csalódás akkor érte a fiatalokat, mikor Péter unszoló biztatására Böske az őt megillető jussnak legalább is valamelyesét kérte édesapjától. Azonban az öreg Gárdos sommásan intézte el ezt az ügyet ezen bölcselő megállapítása utján:

— Okos és erkölcsös ember nem jár naphosz- szat mezetlenül, hanem akkor vetkezik le, amikoron ágyba fekszik. Éhez tartsd magad, lányom.

Hiszen Böske még csak tartotta volna magát ehez, de nem úgy Péter. A fiatal asszonynak se jártában, se fektében nem volt nyugodalma a követelő és rendesen italos agyból eredő han- goskodástól:

— Pénzt hozzál, hallod-e!

•—■ Várjunk, édes uram — csöndesitette őt Böske —, édesapám csak látni akarja, hogy józanul. élő munkás vagy-e te. Kiadja akkor, ami bennünket illet, kiadja.

— Ez mind csak szófiabeszéd és ne jártasd a szádat, mert betapasztom.

— Azt már nem!

■— Nem-e? ...

És csitt-csatt, hullottak az ütések ököllel s tenyérrel Böske fejére, arcára. Aztán mint aki jól végezte dolgát, Péter visszacammogott a korcsmába. Böske azonban ott mosogatta kékre dagadt szemét a kutnál és közben sáirt-jajgatott keservesen. Arra ment el éppen a lelkiatya az intézővel. Beszólt a nagy jajszó hallatára:

— Mi baj, Böske lányom?

— Jaj, jaj, főatyám! az az istentelen, részeg uram félholtra agyabugyált engem . ..

—• No, no. Hm, hm.

És a jó öreg lelkiatya simogató vigasztalások szavaiban részesítette a zokogó fiatal asszonyt. Azonban midőn kékre-zöldre bedagadt szemét elnézte, meg nem állhatta, hogy a végén hozzá ne tegye:

— Különben pedig örülj neki, lányom, hogy csak az egyik szemed kapta be a — táplálékot.

Tovább ment a két jóbarát és mondta az intéző:

— Segíteni kellene ezen a Bojtos Kis Péteren, hallod-e, Bálom. Egyik legjobb cselédje az uradalomnak, de ha rájön az ihatnék, hát látod, miket csinál.

Pál atya megbökdöste botjával az ut kavicsát, elgondolkodott és aztán igy szólt:

— Igen, én is jól ismerem Pétert. Munkás kéz, becsületes szív, Még meg lehetne talán menteni. Tudod mit, Fed? tapogass rá valamiképen eszére. A falu népe a józan ész diktálta valamelyes megkapó példát jobban beveszi kinn az életben, mint sok prédikációt. A te kezed alatt van, bőséges alkalmad adódik tehát arra, hogy valamiféle csalafintával szeme elé állítsad azt a veszedelmes utat, amelyiken halad.

—• Megpróbálom — felelt az intéző —, nem lesz nehéz. Én elindítom Péter ügyének szekerét, de aztán a te dolgod legyen, Pálam, hogy az keréknyomon maradjon s ne forduljon be ismét az árokba.

— Meg lesz, Feri pajtás, ígérem!

Elmúlt egypár nap. Bojtos Kis Péter éppen délidőre érkezett haza igáslovaival a malomból. Elvégezte dolgát a lovak körül, szénával-abrak- ikal ellátta őket, amint dukál és haza lépett a kis ebéd befcapására. Böske még kissé durcásan tette elébe az ételt, de azért úgy befelé már mosolygott az ő emberére: szerette, hát szerette ő ezt a Pétert minden hibájával együtt. Mintha meglátta volna Péter az ő asszonyának iránta oly hajlandós gondolatát, megfogta kezét e szóval:

— Haragsággal vagy még irányomban, békám?

Hogy 5g,y megtört a jég, Böske is előmerészkedett rukkolni azzal, ami már régen foglalkoztatta elméjét:

«— Már hogy haragudnék én? Hisz’ tudom,

Sebesi Ernő:

GALÉRIA

IRODALOMTÖRTÉNET SZONETTEKBEN

PÁZMÁNY PÉTER

Csodák csodáját már csak tőle várják,

Ki töllalszóval örök harcba szállott És lázra gyűlik mint egy szent Megszállott Csak téritgette Lelkek dús dandárját.

S a szegény magyar Nyelv, mely könyörögve Nagy szomszéd néptől kért szavakat kölcsön, Csak Őrá néz, hogy magyar formát öltsön Az Ige s áldást hullasson a rögre.

Az Igazság felé ma is vezérel Kalauza, de a korból, melyet vérrel És tűzzel jelez Emlékezés ujja, —

Nevének bíbora, mint égő fárosz,

Mély századok ködén is átsugároz,

Hogy soha semmi vihar el ne fújja!

KÁROLI GÁSPÁR

Még el se szálltak véres, harci gőzök, — Egy liárfaszavu, szelíd prédikátor Napot varázsol ezer éccakából És roppant, szent Leckére felgyürközött.

KÖLCSEY FERENC

Félszemed zárva. Hazug fényt nem vállal.

De bánatod borítja szűz palást,

Nehogy a lelked megalázva lásd,

Hisz karcolás is felér száz halállal.

Nem e világra való ember voltál.

Jó Nemtőd volt a Melankólia S lebegve kellett Benned szólnia,

Mint papnak, ha még zümmög benne zsoltár.

Puritán voltál. S fenkölt szenvedésed A póri szived kérgébe nem vésted És gyülölség tört zúgolódva Pád.

De engesztelő, fehér lelked békül:

Hisz Nemzetedre hagytál örökségül Egy Eget vonzó, csodás, szent Imát!..»

EÖTVÖS JÓZSEF

A durva zajt lefogja puha szőnyeg,

A gőgön át itt semmi sem hatolhat,

De titkos órán fogja már a tollat,

Ha úgy érzi: a jajszók égig nőnek.

Nagy, súlyos Könyvön megoldja a pántot, Homály fölötte nem lebeg szemernyi S a két nyelv közé próbál hidat verni,

Ha sűrű sorok mentén mesgyét szántott.

A betűket a szorgos kéz csak rótta S ki Isten honában volt patrióta, — Megdicsőitett Vizsolyban kis zugot.

S izgatott lázában nyomozni kezdte A bűnök gyökerét és meg nem torpan. Egy látta: dacban, tunyaságban, borban Csírázott ki e végzetvert nép veszte.

S kit auMkus környezet nem marasztott: Már megbecsülni tudta a parasztot S a jog táblá ján vágott széles rendet.

S hogy gyönyör édes terhétöl elkábul, Az idegen és latin Bibliákul Világos magyar Értelem felbugott!

hogy az ital tétette veled azt a csúnyaságot múltkoriban és tudom azt is, hogy úgy bensődben restelkedel miatta. Férfiember ilyenekben nehezen jön ki a szóval, ne is mondjad ki. Elég, ha én érzem, hogy igy van. Még minden jóra fordulna, ha megígérnéd... no igen, az oltár előtt megfogadnád, hogy elkerülöd az italt. Tedd meg, Péter ...

— Édes párom — felelte kézlegyintéssel Péter —, az nem lenne örvényes. Mert az ital ördöge nagy kujon, megcsald az még a jó Istent is. Én úgy mondom, amint van: tudom, hogy az ital áll közötted és közöttem és falhoz akarnék én csapni minden szeszes pohárt. De csak most, amíg meg nem ériztem a szagát. Akkor meg mán megent az ördögé vagyak. Hát igy viaskodik fölöttem a pokol fia, meg a mennybéli hatalom. Hagyjuk csak rájuk a viaskodást.

— Az nem elég, Péter — rázta meg fejét Böske —, te is viaskodjál, te is nézz körül, mikor s miben int neked Isten, hogy no most ez neked szól és akkor eszmélkedjél rá, hogy neked is csatározni -kell —• magad ellen.

— Nagy füskáros veszett el benned, hékám — vonta magához asszonyát Péter —, a‘ mán szent igaz. No menek, mert itatni kell a jószágot.

Meg is itatta Péter rendesen a lovakat és már éppen a délutáni fogáshoz vezette ki azokat, midőn az ámbitusról kiharsogott az intéző szava:

— Itattál már, Péter?

— Igenis. Mán ragasztom is be a lovakat.

— Itass meg mégegyszer!

Furcsállotta ezt a szót Péter, de hát parancs az parancs és ismételten a kútra vezette lovait. Belehorkantak a vízbe, de nem ittak azok egy csöppnyit sem. Péter aztán ment dolgára lovaival, szántani a tagba. Esti itatáskor megint csak megismétlődött a déli szócsere. Kérdezte az intéző:

— Ittak a lovak?

■— Igenis, ittanak, — igy Péter.

— Itasd meg mégegyszer!

Péter nem tudta, mire vélni a dolgot. Talán, hogy megetették az intéző urat, vagy elgyöngült hirtelenében füle hállása és szeme látása? Mindegy, no. A gazda beszél, a szolga hallgat, a ló meg iszik — vagy nem iszik. Persze, éppen úgy, mint délben, most sem ivott a jószág. A kútról bejövei, szinte várta már Péter az ámbi- tuson álló intéző hangját. Meg is szólalt az:

■—• Ittak a lovak?

De már erre Péternek is mondania kellett valamit, úgy vélte. Mert különben az intéző talán majd őt tartja ütött agyúnak. És mondta:

— Mán hogy ittanak volna, tekintetes uram. Hiszen tudi azt mind, hogy a jószág csak akkor iszik, amikoron szomjuhozik.

— Helyes, Péter. Gyere csak be. az irodába.

Péternek ugyan az a gondolata támadt, hogy

talán tán most fog a szegény tekintetes uron .kitörni, de mégis nekidurálta miagát és bement.

Most örök hála köti az utókort,

Hogy meghalt a sok előjog és hóbort, — Mert eszméinek uj hazát teremtett!

Ott benn az intéző Péter vállára tette kezét, erősen szemébe nézett és szólt:

— Nagy igazat mondtál, szolgám, hogy a jószág csak akkor iszik, mikor szomjas. Látod-e, kétszer vitettem oda veled a vályúhoz lovaidat és nem ittak, mert az, amit ittak, elég volt nekik egészségük fönntartásához. És az ember? . .. iszik, amig egészségét tönkre nem silányitja, amig pokollá nem teszi saját és övéi életét, amig az állatnál is alantasabbá nem süllyeszti magát. Vedd ezt észbe, fiam, és ne feledd, hogy példából lesz a cselekvés. Láttad a példát: az állat okosabb az embernél. Ne hadd magad, te meg légy legalább is olyan okos, mint az állat. Tanulj lovaidtól: ha rádjön az ivási natura, vezesd csak őket másodszor is itatásra — és szégyenbe jössz előttük s magad előtt. No, jól van, Péter, most eriggy és gondolkozz.

Péternek ugyan nem volt kenyere a gondolkodás, de azért most az intéző fölszólitása nélkül is kénytelen volt ezt megtenni. Mert egész éjjelen át akörül forogtak észkereikei, hogy a Kacér meg a Páva lovak okosabbak nálánál. Hogy lehet ez . .. tűrheti ő ezt a szégyent? ...

Reggelre kelve, egyenesen a korcsmába tartott és ott ezzel a szóval állított be:

— Aggyék félliter pájinkát, a rosszabbikból.

— Rosszebbikbul? Olyan nekem nincsen. Nálam mind a legfinumabb. Vagy hogy talán betegnek kell? akkor van, — igy a korcsmáros.

— Annak. Betegnek — bólongatott Péter — és számítsa föl az üveg árát is, mert elviszem.

Egyenesen haza tartott az üveggel kezében. Ennek láttára Böske összecsapta ám kezét:

— Mennybéli Atyám! hát meg mán korán reggel kezded az ivászatot, te ember?

— Nem kezdem, de véglegesen végzem, hékám. Azt mondtad tegnap, hogy keressem Isten intését. Hát nem is kellett keresni, mert intéző urunk megpéldázta ezt az intést már is.

És Péter elbeszélte az itatások históriáját. Midőn végére ért, hozzátette:

— Mondtam neked, hogy falhoz akarnám csapni a szeszes üveget. Hát most elhoztam, megteszem, itt van e‘. Úgy pusztuljak el minden porcikám, mint ahogy ez az üveg szétloccsan a falon, ha még egyszer is italos leszek!

És oly erővel vágta oda a pálinkás üveget a falihoz, hogy az izzé-porrá törött.

— Péter, én édes párom — ölelte őt át Böske —, rémisztőén gyönyörűséges szót mondtál ki. Megtartod-e?! ...

Péter magához vonta asszonyát és az acélos erős akarat ott villogott értelmes szemében, mialatt mondta:

— Meg. És ha rám jönne talán megest az ivási

natura, akkor csak azt mondjad nekem: Péter,

vezesd másodszor is itatásra a lovakat! És rögvest föl fogok én eszmélkedni. Mert hogy a lovam előtt szégyenbe maradjak? azt már nem.

ITATÁm