Prágai Magyar Hirlap, 1937. április (16. évfolyam, 74-99 / 4220-4245. szám)

1937-04-04 / 77. (4223.) szám

4

T>RXGAlA^AG^ARHlRIiAR

1937 április 4, vasárnap*

Szlovenszkói magyar lelkiség- Egy utazás tanulságai —

Irta: Kovács Endre

Évekkel ezelőtt egyik nagyrabecsült szlovenszkói magyar kulturmunkásunk megpendítette a szlovenszkói magyar lelkiség eszméjét. A szlo- venszkói magyarságban — mondotta — meg kell születnie egy újfajta szellemiségnek, amelynek gyökerei időbeli és térbeli helyzetünkből táplálkoznak, fáját pedig a szlovenszkóiság termő, egészséges nedvei éltetik. Ezek a szavak akkoriban méltán idegenekként tűnhettek föl annak az ifjúságnak a szemében, mely a szlovenszkói keretet inkább tehernek, mint lelkesítő föladatnak érezte. Ez a fiatalság akkoriban öröklött érdeklődéssel tekintett nyugat felé s az apró munka, a részletekbe menő analízis, szlovenszkói voltának tudatosítása túlságosan sze- trény föladatnak tűnhetett föl számára.

A napokban ellenállhatatlan intenzitással éreztem át ennek' a szlovenszkói magyar lelkiségnek a szükségét. A sors abban a ritka szerencsében részesített, hogy beutazhattam Szlovenszkói s rövid bepillantást nyerhettem a vidék magyar társadalmi életébe. Az ilyen utazás ritka revelá- tióul szolgálhat mindazoknak, akik a szlovenszkói magyarság sorsát megszokták egyféle perspektívából tekinteni. Az utazó az élet sokrétűségével találkozhatik és kulturális életünk végvárainak, apróbb és nagyobb gócpontjainak realisztikus képét, vágyainak és törekvéseinek kötelező fölismerését viszi emlékül magával. Képet alkothat magának arról a roppant önvédelmi harcról, amely ma a magyar közélet minden terén fokozott élénkséggel folyik kultúránk megmaradása érdekében. És itt persze bőven kínálkoznának lírai él-lágyulások, döbbenetes emlék- foszlányok, egy földerítő ut befelé vezető állomásai. Az elnémetesedő Szepesség meghatott éjszakái, bús emlékezések az eperjesi Fekete Sas fehér abroszai mellett, hajnalig nyúló komoly megbeszélések Kassán. Rozsnyó, Léva, Ipolyság, Érsekújvár és Komárom sorsproblémáktól terhes levegője, csupa olyan emlék, mely a magányos utazót kényszerítő erővel vonzza népének égető problémái felé. A szempontok, vélemények és vallomások kavargó áradatából r egyre több bátor hangot érez magában visszhangzani a tépelődő utas és mire utjának végéhez ér, sürgető türelmetlenséggel dolgozik benne a vágy, minél több embernek számot adni útja tanulságairól.

Ami az utast útja során elsősorban megkapja, az az idegeknek, vágynak és képzeletnek az a tulfeszitettsége, mely jóval több a sorsán aggódó lélek nyugtalanságánál. Kulturális életünk minden vonalán ezzel a túlfeszített izgalommal, ezzel a megszállott képzeleterő vei és akarattal találkoztam. A magyarság problémája ma döntő kizárólagossággal uralja a csehszlovákiai magyarság lelkivilágát. Magyar múltúnk nagyszerű csillogása és tragikus tévedése, a jelen kavargó s csak kevesek által kitapintott problématömege s jövőnk víziói ma már nemcsak egyes önmagukba mélyedt, borongó lelkek állandó témája, hanem az egész magyar értelmiség mindennapi kérdéseihez tartozik. Az évek folyamán itt egy hatalmas elmélyülés történt A vidék magyarsága, a sokszor megvádolt vidéki értelmiség kilépett az egyéni sors bűvköréből s a vitális erjedés elöntötte a magyar társadalmi életet. Biztos, hogy ennek az átalakulásnak szerves okai voltak, okok és érvek, melyeket csak az nem vesz észre, aki vak vagy születésénél fogva érzéketlen a közösség problémái iránt. Aki ezeket az átalakulásokat pontosan figyelemmel kiséri, az tanúja lehet annak a fogalmi átalakulásnak, melyben a csehszlovákiai magyarság kulturkér- dései a magyarság fönnmaradásának a kérdésével válnak egyértelművé. A mai magyar vidék kulturmunkája teljesen ment minden szegmentum-jellegtől; a részek itt minden esetben a nagy egészhez csatlakoznak s a kultúra részletkérdései a kulturális és nemzeti fönnmaradás egyetemes problémájának jegyében növekszenek fontosakká. Az utazó rengeteg tervvel, kezdeményezéssel találkozik utján és elégtétellel állapíthatja meg, hogy a világnézeti és személyi tOT- zsalkodások fölött milyen szuggeráló élességgel él az egyetemesebb, személyfölötti eszme: a szlovenszkói magyarság fönnmaradása. A vidéki kulturmunka partikuláris jellege ezen a ponton hozható közös nevezőre s egyben ez ma az a kérdés, mely a legfontosabb szellemtörténeti átalakulást hozza az itteni magyarság életében. Népszerűén szólva arról van szó, hogy mindenekelőtt magyarok kezdünk lenni s egész munkaprogramunkat ennek a vezérlő ideának kezdjük alárendelni. Kétségtelen, hogy hatalmas fejtörést jelent ez a tény az elmúlt évek partikuláris törekvéseivel szemben. Idealisztikus kisebb-, jogtudatunkkal szemben ma tehát egy nyilvánvaló realizálódási folyamatról beszélhetünk. Ez a realizmus nemkevésbé idealista, mint a megelőző évek nemzetmentö törekvései, ám idealizmusának mértékét önmagában s a tények ismeretében hordja. Elhagyja kedvelt kirándulóhelyét, felhőkakukvárát és a szlovenszkói valóság ridegebb honába tér meg. Ismét illő beszélni szükebb otthonunkról, Szlovenszkó magyarságának kérdéseiről s mindazzal, ami összefügg ezekkel a problémákkal. Sorban szőnyegre kerülnek legfájdalmasabb s legelhallgatottabb kérdéseink: a magyar iskolaügy, a szlovenszkói magyar irodalom és művészet sorsa, az ifjúság munkája és sorsvállalása. Az uj szlovenszkói mentalitás máris hallatja szavát: iskolák szerveződnek, lapok, könyvkiadók születnek s az ifjúsági mozgalmakl

törekvő erővel nyomulnak az érdeklődés előterébe. Az egész magyar nemzettest ideges nyugtalanság állapotában van. A nagykorusitó magyarországi szellemi áramlatok termékeny, befogadó talajra lelnek. A belső érés, az önmagunkhoz való fordulás órái ezek, melyek életünk egzisztenciális problémáit érintik.

Ezt az újfajta realizmust nevezném szlovenszkói magyar lelkiségnek. Ebbe az epitetonba nem véletlenül került a szlovenszkói jelző. Helyi adottságunkon túl ennek a jelzőnek ma már történelmi és missziós csengése van. Jelenti a közös magyar múltat, egy nagy történelem tradicióját s a jelenbeli belső átalakulás reális szemléletét. Földerítő utam legnagyobb tapasztalata az a fölismerés, hogy szlovenszkóiasságunkhoz csakis a szlovenszkói magyarság s vele a városok és falvak történelmi szerepének, s jelenné formálódásának megismerése vezethet el bennünket. S az uj fiatalság akkor cselekszik leghelyesebben, ha megtér szlovenszkói létének történelmi tradícióihoz s ezeken a tradíciókon építi föl mai magyarság-tudatának őrtornyait. íme, a szlovenszkói magyar lelkiség, ahogy azt a múlt és a jelen problémáival való összebarátkozás elképzeli:

történelmileg megalapozott magyarság, mely ugyanakkor a kor színvonalán áll és szerencsésen bir helyt állni a környező nacionalizmusok között. Ma már világosan látszik, hogy a tiz év előtti ifjúsági mozgalom vezetőiből hiányzott a történelmi tudat, azért sodródtak el az idők viharával. Milyen kevesen voltak azok, akiknek sikerült a magyarságot egy nagy történelmi folyamatban látni, melynek gyökerei visszanyúlnak a legrégibb időkig. Az uj fiatalság itt is szerencsésebb helyzetben van. Mig a háború utáni tiz év a tradíció-temetések ideje volt, ma ismét az eleven történelmi hagyományok fölfedezésének korát éljük. Az értékek tisztázása, a rendezés és osztályozás ideje ez, mely elsősorban az elmúlt kor szellemi örökségében kivan rendet teremteni s csak aztán fog hozzá tulajdon létének megalapozásához.

Az az uj mentalitás, melyet szlovenszkói magyar lelkiségnek neveztünk, korszerűségével ideálisan simul ehez az uj kulturszemlélethez. Magyarságunk végzetesen időszerű kérdései csakis egy uj nemzeti ideológia alapján oldhatók meg. Ezt a nemzeti mentalitást nemcsak magyarságunk, de szlovenszkói sorshelyzetünk is szükségszerűen befolyásolja. Amikor a magyarság itteni történelmének szálait bogozzuk a história és a kultúrtörténet terrénumain, tulajdonképen csak az előmunkálatokat végezzük öncélú magyar kulturprogramunk kibontásához. És mégis, az idő szomorú tanulsága, hogy még ezeket az előmunkálatokat sem végeztük el s az idő fokozott munkára sürget bennünket. Fiatal tudósaink, kritikusaink Pozsonyban és Kassán

Mécs László:

APOSZTATA

Pap volt. Szép. napraforgó-arcú pásztor. Félt pokoKüztöl és elkárhozástól, nem látott mást, csak öt, a Napkorongot, a Holdon is a napfényért rajongott.

Jézus rábízta bárány-lelkű, csendes nyáját, legyen farkastól, bűntől mentes. Falusi nyáj volt. Békén élt a kín-telt földön. Nyakában mindnek szív csilingelt. S ő legeltette őket békességben, hol itt a földön, hol a kékes égben, karácsonyesték glóriás virányán, háromkirályok fényes útirányán, nagybőjd méla, lila ibolyákon, feltámadás-mézü allelujákon, piros pünkösdök piros-lángu bokrán, rózsafüzérek rejtett-titku csokrán,

itatta őket hittel és reménnyel és szeretettel, sok-sok tiszta fénnyel, és szinarany lett minden bárány gyapja. Jó pásztor volt. A nyáj jó papja, apja.

S egy éjjel, hogy a Hold nem állt a vártán, asszony-alakban megjelent a Sátán.

Nem volt épp Vénusz a Sátán csalétke, csak egy kis vaskos falusi cselédke, testéből mégis ö maga, a Sátán foszforeszkált. A Hold nem állt a vártán, agya sötét volt, nem hallott kakasszót, a nő rejtett bájából buja lasszót dobott rá, húzta csődbe és kudarcba és Judás-arc lett napraforgó arca s otthagyva nyáját holdkóros-suíán,

Sátán honába ment a nő után.

Éj volt. Ezernyi szivcsengős báránya könnyezve bámult s bégetett utána.

Tangó és pacalleves

Az ótátrafüredi Grand Hotel kávéházának terraszáról hangszóró szórja szét a havas vidék felett a szivszéditő tangó dalszövegét:

„Lehet, hogy kinevet, de nekem fáj,

Hogy elhágy* Bözsikém örökre már.“

Az uj magyar tánczene, az export újabb büszke sikere szétárad a napsütéses, friss tátrai levegőben, elhallatszik egészen Ujfüredig, talán még azon is túl, a technika könyörületességéből. Husvét ragyogó hétfőjén a sportolók kint vannak a hegyek között, alig néhány kényelmes, idült üdülő sétál a behavazott országúton, ezek hangulatának derítésére vegyíti a hangszóró az illatos magaslati levegőbe az inkább esthjanalba és fütött táncterembe illő Bözsike-problémát. Már a hatalmas ujfüredi szanatórium mellett jár a vándor és még mindig hallja a búslakodó tenort, amely epedve hívja Bözsikét.

Ez megmaradt, gondolja a vándor, közben melankolikusan tekint a szanatórium épülettömbjére, amely nem maradt meg, A szanatóriumot megvásárolta a betegségéiyző, az őslakos-érdekeltség nem tudta fenntartani a túlméretezett. üzemet, kénytelen volt átdani és meghúzódni egy kisebb, de legalább jövedelmező épületben. A búslakodó magyar tangó édes diadallal ömlik a levegőbe, terjeszkedési lehetőségét megnövelte a technika. Ehhez értünk, gondolja a vándor, modern tánchangulatban jó az exportunk, tánchangulatban és egyéb olcsóbb cikkben. Arra gondol a vándor, hogy mi volna, ha a hangszóró az édes Bözsike helyett a magyar népdalgyűjtés értékes és megejtő darabjait szólaltatná meg a tátrai levegőben. Ráeszmél, hogy ez lehetetlen, ennek nem volna keletje, ahogy nincs keletje külföldön a Bánk-Bán-nak sem, hanem csak a francia receptre készült magyar vigjátékslágereknek. Ez is valami, szerénynek kell lenni, a gazdasági válság elvitte a nagyüzemet, de megmaradt a tangó.

A tangóval mindenesetre nehéz visszahódítani azt, amit a gazdasági válság elvitt,.. legalább is úgy látszik.

■— Kérem* — mondja későbben a kisebb!

üzembe menekült honi érdekeltség vezetője, — az idegenforgalmat a könnyen megejtő hazai specialitásokra kell építeni. Hazai kosztra, hazai italokra, könnyű hazai művészetre. Elsősorban a kosztra és italokra, a népművészet és népdal csak harmadsorban érdekli az idegent. Valakinek már foglalkoznia kellene a témával, miként lehetne a szlovenszkói idegenforgalom helyes vágányait kiépíteni. A példa itt van közel, Magyarországon. A gyors tempóban lendülő magyar idegenforgalom a speciális magyar ételeken, a magyar borokon és a barackpálinkán alapszik. A cigányzene — valóban csak kísérőzene mindehhez.

— Úgy van, — kapott bele a közbe szólásba az igazgató, — itt is egész sereg különlegesség van, amit nem tudunk kihasználni. Itt van például, ne tessék nevetni, a liptai túró, vagy az ostyepka. Olaszországot el sem tudjuk képzelni a makaróni nélkül, pedig hát mi ez a mindenütt elkészíthető tészta a mi speciális sajtjainkhoz képest. Itt van kérem a borovicska, aminek Angliában, finomított zamatban, a gin felel meg. A gin személytelenebb, a borovicska zamatosabb, persze érteni kell hozzá, hogy a borovicskát ép oly ismertté tegyék, mint a barackpálinkát. Vannak kitűnő szlovák ételek, de senki sem gondol arra, hogy azokat az idegennel megkedveltessék. Pedig az idegen nem azért jön ide, hogy az otthoni ételeivel traktáljuk, hanem az itteni szokások szerint akar élni, az itteni ételeket akarja enni, az itteni étkezési rend szerint. Mi sem gondolunk arra, hogy Parisban az otthoni ételekkel etessenek bennünket, az angolt sem mulattatja, ha itt eléje rakják az otthoni bifszteket és bizonyára meginná whisky helyett a borovicskát vagy szilvaipálinkát, ha —. eléje tennék,

E pillanatban az előcsarnokban, ahol a beszélgetés folyt, egy kipirult, a délelőtti hangulathoz képest láthatóan „előrehaladott állapotban" lévő fiatalember haladt el az asztalunk mellett és odharsogta az igazgatónak:

—Szenzációs volt ez a szlivovica, egészen

egyaránt lázas örömmel vetik rá magukat művelődéstörténeti hagyományainkra s az újonnan fölfedett dolgok büszkeségével hirdetik a szlovenszkói magyar kulturfolytonosságot. Érezzük, hogy mindezideig tulrapszódikus volt az életünk; tulsokíéle munkába fogtunk s nem tudtuk* melyik lesz az igazi és messzi jövőbe tapogatózó fantáziánk gyakran a kötelességszerü föladatok kikerülése volt. A szlovenszkói lelkiség diktálta uj föladatok hétköznapibb, de nem kevésbé érdekes munkára késztetnek bennünket. Szlovenszkóiságunk lelki s szellemi előföltételeit, hagyományait kutatjuk. Keressük a vitális és kulturértékeink helyes kiegyensúlyozását: egyesíteni akarjuk a tudományt és a lélegzést! Leg- jebbjainkban megérett a gondolat, hogy a magyarság Szlovenszkón csak élettel-telitett formájában maradhat fönn és fordítva: az életünk elsősorban mint felelősségteljes kulturélet tarthat reményt a fönnmaradásra. Az uj realizmus tehát visszatért az élet primitív kereteihez. Nem szégyelli, hogy e keretek közt kell dolgoznia, sőt büszke rá, mivel vállalkozásának nagyságát, életének heroizmusát látja benne tükröződni.

Aki ma otthonából kitekint a szlovenszkói magyar vidékre, gazdag tapasztalatokat vihet haza magával. Találkozni fog a magyar kultúra végvárainak szorongatott életével s mindazzal a sok, változatos ötlettel, kezdeményezéssel, melyet a fönnmaradás vágya hevít szokatlan forróra. Az uj szlovenszkói realizmus előkelő helyet foglal el ezek között a szükségszülte törekvések között s egy uj lelkiség ígéretével szól a szlovenszkói magyar lét fiataljai felé.

berúgtam tőle. Hallatlanul ízlett. Szeretnék hazavinni belőle egy üveggel.

— Szívesen, -— volt a válasz. — Figyelmeztetem azonban, hogy az italt gondosan kell hűteni, csak akkor jó. Állandóan hat fokon kell tartani.

Az újonnan felfedezett ital mámoros szerelmese eltávozott.-— Itt az eleven példa, — mondotta az igazgató. — Ez a fiatalember lengyelországi és tudjuk, hogy Lengyelországban elsőrangú pálinkák vannak. Most mégis el van kábítva itt, pedig egészen közönséges szilvapálinka, amit ivott Az egésznek a titka az, hogy a szilvapálinkát jól kell hűteni, akkor valóban kitűnő ital. Az ilyen apró finomságokkal lehet megfogni az idegent. Még a gombóccal, vagy akár a pacallevessel is lehet idegenforgalmat csinálni, talán inkább, mint a városok látnivalóival. Ezt ma még itt nem tudják elhinni. A múltkor pacallevest főzettem prágai vendégek számára. El voltak bűvölve, azt mondták, olyan jót még életükben nem ettek. Igaz, hogy gulyásmártással készíttettem el a pacallevest...

Az igazgató ur volt szives figyelmembe ajánlani, hogy foglalkozzam a dologgal, kezdjem meg a hírlapi akciót az idegenforgalom helyes alapjainak megismertetésére. Valóban megejtő a gondolat, majdnem olyan megejtő, mint prágai pacallevest készíttetni magyar gulyásmártással. A magyar felismerés és a magyar ötlet valóban jól bevált a szomszédországbeli idegenforgalomban és a könnyű exportban. Ez azonban még nem ok arra, hogy itt is tanuljanak belőle. Nem egyszer foglalkoztunk már a példa kérdésével, mikor törvénytervezetek és egyéb akciók formájában aktuálissá vált a csehszlovákiai idegenforgalom. Szerényen ajánlottuk, hogy a propagandához értő itteni magyarokat vonják be az idegenforgalom megszervezésébe, mert ha valaki valamihez ért, úgy az nem lehet hiba, még akkor sem, ha az illető magyar. El lehetne talán ismételni itt, hogy nemcsak a hazai szokások, ételek, italok és egyéb megejtő különlegességek szeretete szükséges az idegenforgalmi propagandához, hanem bizonyos vonzalom, mondhatnék, szeretet az idegen iránt, akivel a forgalmat akarjuk csinálni. A magyar — ez már a vérében van — szereti az idegent és tud hozzá alkalmazkodni. Talán csak azért is kínálja neki honi specialitásait, mert tudja, hogy az idegen kívánja azokat. Ezért tud mértéket tartani, ezért tudja ügyesen vegyíteni a hazai jelleget a nemzetközi jelleggel, ezért beszél az idegennel lehetőleg a saját nyelvén, mértéket tart a nemzeti sajátosságban is, nehogy az idegen gyors csömört kapjon, viszont helyi zamattal önti le az európai megszokott életformát is. hogy a turista még a szálloda halijában is érezze, hogy távol van otthonától. Pacalleves gulyásmártással: nem rossz fogalom az idegenforgalmi propaganda szimbólumé nak. Körülbelül olyan, mint a magyar tangó: üteme egyforma az egész világon, minden nemzetbeli táncolhat rá, dallama és szövege mégis • sajátosan magyar. Kicsit olcsón magyar, de hát ez kell az idegennek. És egyelőre üzletről van szó, nem szerelemről.

A vándor kicsit megnyugszik e gondolatokra és visszafelé, a Grand Hotel irányában már «~ jobb belátása ellenére — a szivére engedi az édes Bözsikét és dúdolja a hangszórós tangót, amely még mindig a tátrai csúcsokat ostromolja a t:.s:: ta levegőben

r SÁNDOR IMRE.