Prágai Magyar Hirlap, 1937. március (16. évfolyam, 50-73 / 4196-4219. szám)

1937-03-07 / 55. (4201.) Második kiadás

Í937 március 7, vasárnap* Esősei I-MAG$AR-mRLSÖ' Cigány az erdőn Irfa: Nyíró József Ma olyan különös, ?de« nap volt, hogy egyebet nem tudtam csinálni, caa/k sétáltam, az erdőben puskával a vállamon. Élveztem, hogy minden mi­lyen csendes, békés, nyugodt és hogyan tobzódik mégis az élet körülöttem. Saját lélegzetük p-iree párájába burkolva állanak a virágok, füvek, a fa­levelek szinte hallhatóan lihegnek a rekkenc’ben, elárad a meleg élet a fákban. Fölöttem a világtér­ben kis felhőtől tok úsznak, fejlődő világccskák csirái, a megsuvadt hegyoldal homokjában arany­morzsa csillog, a daloló pacsirta úgy emelkedik fel a földről a magasba, mintha a nap szívná magá­hoz, az ég kék üvegburája millió zengő inéhet, bogarat, lepkét borított le és úgy megsün.södött az élet. alatta, hogy a kissé távolabb legelő csorda •megszédül tőle s a duzzadó, édes füvek zöld teje lecsurog a tehenek fáradt szájáról. Meglepetve látom, hogy a kőzetemben ribi- rongyos lepedős-cigány lopakodik. Féuyiő fekete haja vállára hull, füstös arcából kivillogó éles sze­mei kékes fényt vetnek maguk körül. Izmos, hajlé­kony, fiatal és nyugtalan. Gondtalan, szabad fekete­rigó. övé az erdő, mező, patak s a nap az égen. Csak a mának, a percnek él. Bu, baj, gondolat nem bántja, érzékei kinyílt fekete virágok és csak ját­szik a mindenséggel. Jól teszi! Ez az ő napja. Mindig irigyeltem ezt az életet. Hej ha én is ilyen cigány lehetnék, akinek csak megszokásból van a frézüst a hátán, de olyan vele, mintha a világ bol­dogabb felét ellopta volna és most azt fürkészné, hogy hová rekkenthetné. Az én zsebemben is cifra, rezes, csillagos bicsak volna és semmi egyéb. Egyetlen vagyonúm, mit az utókorra hagyhatok. Nem vett észre, de én innen, ahol állok, tisztán látom minden mozdulatát. Minden fát, bokrot, zugot megles és csupa izgalom az egész ember, mintha megsejtett, homályos csoda után futna. Könnyű, mint a üdére és ösztönösen óvatos, ra­vasz, lappangó, mint a vadak. Fehér fogai kivillog- nak az élet tuláradásától. Hogyne lenne boldog ez a szabad, fekete nomád, kinek se gondja, se dolga, azt se tudja, van-e Isten, talán nem is hallott róla, — s nem is sejti, hogy az országok merev határfalán dögkeselyűk ülnek és — várnak... Egyetlen, mire gondolnia kell az, hogy éhes, mert dél már eltőt, s a nap is erőst fenn van. Fára akasztott rongyos kabátjának táfcott zsebébe ma­dárka búvik, de hiába búvik, mert morzsa sincs abban. Semmije sincs a cigánynak, de minek is! Az egész havas készen felteritett asztal. Ha kedve szottyan, halat fog a giigiiben rózsa tövis-horoggal, vagy csak puszta kézzel, s pillanat alatt megsüti földbe szúrt kicsi akaeztófa-nyártson. Szedhetne gombát, áfonyát, málnát, vagy kővel vadgalambot hajíthatna magának az ágról, de ma tejre vágyik. Álig hajitásnyira legelnek a tehenek, a pásztorok bokor büeében szundítanak, a kutyák valahol a szakadékon túl, a másik erdőben kóborognak. Ritka jó alkalom. A cigány vigyorog és elsurran a fák közt. A kiszemelt állat, — nagy, bámész, piros tehén, — együgyüen bámul a cigányra. Hatalmas, zsiroe tőgye szétfeszítette lábait, emlőbimbói vé­gén csillog a tej. — Me! Merne! — ihizeleg a cigány. A tehén megrázza szarvait, de nem menekül el. Fene tudja, mit csinált, mit mondott az állatnak, de olyan nyugodtan, bizalommal várja be a teker­gő cigányt, mintha ő volna a gazdája. Kiváncsi vagyok, hogy műre feji meg, hiszen semmi edénye nincs. Csak nem a zsíros, mocskos sapkájába! A cigány azonban a telién nyaka alá nyúl és elfogja a rajta lógó nagy kolomp nyelvét, hogy ne verjen jelt. Másik kezével fürgén leoldja. Mégegy- szer körülfürkész és bebuvik a tehén alá. Már suhog is a harangba a tej és percek múlva fehér habja ráfoszlik a cigány barna kezenyelére. Olyan ízes. meleg, szép a tej, hogy magam is megkívánom. A cigány száját a habjába túrva issza, issza. Kicsit vasizii a harangtól, de annál jobb. Kétszer, háromszor újra feji a tehenet és addig iszik, inig gömbölyű csokoládé-hasa kifordul a gatya korcából. Végül a tehén farka bojtjával kitörli a koiompot, hogy a rászáradt tej el ne -átülja és újra vissza- fiizi a tehén nyakára. Jókedvűen felvicog, mert arra gondol, hogy hol­nap a pásztor, mikor a gazda vasvillával fenyegeti, mennyreföldre esküdözni fog, hogy saját szemei­vel látta, mikor egy tizöles rézkigyó felkandaro- dot-t a fűből és kiszopta a tejet. El is hiszik neki. — No megállj, gazember! — háborít, fel engem is a tejíopás, Tudhattam volna, hogy rosszban sántikál. Sermnirevaló, tolvaj, tekergő! Egy szeg sem jó bennük. A cigány azonban nem törődik vele, hogy mit gondolok róla. Kényelmesen, jóllakottaii beballag a szakadék széléhez és el nyújtózik a fii között az árnyékban, hadd játszódjék szemeivel az álom. Magam is kényelembe helyezkedem egy öreg bükkfa alatt 3 falatozom, de alig nyitom ki a bice- lé mát, hát hallom, hogy a szakadékon tűt a pász­tó) kutyák éktelen hajtásba kezdenek. Valami nagyobb vad van előttük, ahogy a csa- üojásukból hallom Három oldalról szorítják neki a szakadéknak. Az ilyen kuvasz addig abba nem hagyja, anig h » nem botíifc 9. saját kilógó nyel­eiben, v'‘ v' r l I Ijedt, rémült böffentés hatfszík, Tehát ős van előttük. A vadáezezenvedély elfog, * izgatottan lesem, hogy mi lesz. Egyszerre a kutyák hangja eltompul, mintha üres hordóba ugatnának bele. Áhá! Belekerültek a mély útba. Akkor pedig vége az őznek. Ismerem a helyet. Kétfelöl meredek part, elöl a mély, szé­les szakadék. Izgalmamban észre sem veszem, hogy a cigány is felgörbül a fii közül és rámeréd a szakadék peremére. Időm sincs felkiáltani, olyan gyorsan bukkan fel az őz. Hirtelen megtorpan, isszonyodva hátrál, de az izzadt kutyák a nyomá­ban. Nincs más választása, le kell ugrania. Még- egyszar felsikolt és kétségbeesett ugrással bele­veti magát a szakadékba. önkéntelen keresztet vetek, olyan megrendítő ez a halálugrás, olyan gyorsan átvillant rajtam a szegény állatka rettegése, kétségbeesése, utolsó borzongása. Mintha a szivem verése is pillanatra megállóit volna. —- Vége szegénynek! — suttogom leverten, s most mindjobban gyűlölöm a vad cigány, ki mo­hón fut oda a szakadékhoz. Még a tetüje is tán­col örömében, hogy ilyen könnyű zsákmányhoz jutott. Majdnem belelóvök első felindulásomban, de hallom, hogy az őz hirtelen sírni. kezd a szakadék mélyén, öröm fut át rajtam és megindulok, hogy lássam, mi van és hasra fekve kúszom ikí a mély­ség fölé egy kiálló szirtdarabon. Megkönnyebbülök. Szerencséje volt a drága kicsi őznek. Egy vibardöntött, hatalmas fa ágai felfog­ták, de ott függ tehetetlenül a mélység fölött. Mégis jobb lesz, ha lelövöm. Úgyis ott fog pusz­tulni étlen-szomján. Mit kínlódjék szegényke! De mit akar az az ist-enkisórtő, bolond cigány, hogy lemáezik a meredeken?! — Hél — akarom kiáltani, de már késő. A ci­gány máre ott lóg ég és föld között egy kimosott fagyükéren. Még a lélekzetQmet is visszatartom, nehogy meg­rezzenjen és elveszítse az egyensúlyt- Segíteni nem tudok rajta, csak nézem és együtt kínlódom a sza­kadék fölött küzdő emberrel. Engem is éppenugy kiver a verejték, mint őt, éppenugy érzem izmaim lankadását, éppenugy szédít-, szív magához a mély­ség, mint öt-. Nem bírhatja sokáig. Máris olyan sápadt, színtelen, fekete arca, mint a füst a téli hidegben. Ide hallom fütyülő lélegzetét és behu­nyom szemeimet, mikor egy biztosabb ponton meg­pihen. Sorvasztóan hosszú az idő, füleim zugnak és meg vagyok győződve, hogy le fog zuhanni, de, úgy kell neki! Megérdemli, hiszen ő is csak azért megy, hogy öljön, megfojtsa, vagy elvágja a torkát az ártatlan állatkának. Piszkos emberfarkas! ....... Mé gis megkönnyebbülök, mikor merész ugrással a kidőlt fára pattan. — Hál istennek! — sóhajtom önkéntelen, de újra csak setéire törődik a homlokom, mikor látom, hogy milyen fékeveezett vággyal kúszik és ragad­ja meg a tőrbe esett őzet... Spárgadarabokat, szed elő a zsebéből és boszorkányos gyorsasággal kötözi össze az őz lábait, majd gyakorlott, mozdulattal a nyakába ölti az ijedt, néma állatot. — Hát persze — jut eszembe. Élve több pénzt kap az őzért-. Van esze a gazembernek! Már-már beleeresztem a jobb csőből a madár- serétet, olyan dühös vagyok. Hogyne! Amig én itt az aggodalomtól lehelem ki a lelkemet, addig en­nek az akasztófáravalónak a mocskos pénzen jár az esze. Na vári, cigány! Az ujjamat se mozditouj meg érted! Nem is kell! A cigány izmos, hajlékony és kitár* tó. Hihetetlen erővel kapaszkodik vissza a nyak* törő utón. Ágról ágra, kőről kőre, fagyökérről fagyökérre kínlódik, sokszor egyetlen fücsomórs! bízva életét. Végre sikerült felvetnie anagát ,s partra. Rossz az ember! Szinte sajnálom, hogy meg" menekült. Valahogy úgy érzem, mintha becsapott volna azzal, hogy nem zuhant a mélységbe. No de alaposan megdolgozott, mondhatni az éle­tével váltotta meg azt a szerencsétlen özet, amely karikába kötve ott hever mellette. Fájdalom és rémület lüktet a bőrén. Nagy szemeit le nem veszi a cigányról, ki odahajlik és mond valamit a riadt állatnak, aztán előveszi a bicskáját és — nem akarok hinni a saját szemeimnek, — hirtelen eb vagdalja az őz kötelékeit. — Lehetetlen! — képedek el és csak nézek hi­tetlenül, bámulok, mikor ez a vad, országkereugö, nyomorult cigány, ki semmivel sem külömb & vadállatoknál, ahelyett, hogy megölné az özet, pisz­kos, kérges kezével dörzsölni kezdi a kicsi, sebe? lábakat, furcsa cigány-nyelven dédelgeti, simogat* ja, nyugtatgatja, még meg is csókolja óvatosan, lábra segit-i, támogatja, mig megjön az ereje, édes füvei kinálja, isiápolja, ajnározza és busán vakarja a fejét, mert nehezen tér vissza az élet az állat­kába. Hát én — mondom — életemben ilyent nem láttam! A végén már azon se csodálkoztam, hogy az őz. később se menekült el, hanem megült a cigány mellett és csendesen nézték a havast. Én pedig csak álltam fölöttük levett kalappal, mig a rám boruló bükkfa levelei megszűntek zizegni, elfoglalták éjjeli állásukat, a havas lassan nyugalomba süllyedt és a cigányt őzestől elborí­totta édesanyja, a set-étség.., UgoGsa-mep a népisegtörténet tükrében Megjelennek a magyar és szász telepesek a Tisza völgyében *■» Ftanddaiak voltak az ugocsai németek * Magyar falvakhoz települtek a német vendégek i« rhr 4 PMH munkatársától ■*■ «■ m. A imái települési rendszer első rétegét a királyi uradalom rakta le. Az uradalom a me­gye összes helységeinek, mintegy harmadát hozta létre s ez az eredmény — bár e tele­pülések közül néhány korán elnéptelenedett a királyi uradalmat a megtelepítés első 'tényezőjévé avatja, Királyi kiváltságos községek A királyi uradalom kezdetben a megy e egész területét birtokbavette. A tatárjárás után a királyi uradalom keretében véghezment eddigi egységes fejlődés merő­ben megváltozott. A források ugyan nem szól­nak róla, mintha a nagy pusztításnak a me­gye is áldozatul esett volna, de e?; valószínű, mert ez a vidék útvonalába esett az országot északkelet felöl elözönlő tatár seregeknek. A tatárjárás után a politikai és társadalmi viszonyok teljesen átalakultak. Az egész megyén elterjessz kedő királyi uradalomról egymásután hatalmas birtok­testek szakadtak le és jutottak adományok révén földesurak kezére. A 14. száizad elején az uradalom már csupán a Tisza völgyére zsugorodott össze. Itt is csupán NagyszöllŐs, F eke tea r dó, Nagy­szász ( a későbbi Szászfalu) s Királyháza volt még királyi birtok. E tiszaval gyi községek a 13—14. században királyi kiváltságokat kap­tak g lakosaikat „hospesií-efcnek nevezik. Nagyszállós kiváltságai Nagyszőllős a megyének már e korai szá­zadokban. legjelentékenyebb helysége. a vidék gazdasági és kulturális központja volt. 1262-ből származó kiváltsága messze kima­gaslott a többi bospes-község közül. A kivált­ságlevél biztosította a községi önkormányzat alapját, képező bíróvá!ásatási és törvénykezé­si jogot, a szabad be- és elköltözést, a m>a- lomépités, szőlőü'ltetés, vadászat és halászat szabadságát. A szőllősj. hospesek saját villi- ousarkún kívül más báró elé nem voltak állit- hatők, báró közéjük nem szállhatott, papju­kat szabadon választhatták, a papi tizedet a mezőn hagyhatták. A szántóföld, a mezőn ha­gyott. tized, a vadászat és halászat szerepéből kiérezbető hangsúly az őstermelés jelentékeny szerepére mu­tat, de a kiváltságlevélben megtaláljuk a királyi villa-t, a többi hospes-kötzség fölé emelő városi elemet is. A kiváltságlevél ugyanis a szőllősj. hospe- sekneik. szabad piacot, a Tiszán szabad lével, helységükön keresztül szabad utat s áruikkal szabad járás-kelést biztositott. A város jelen­tőségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy »** a w. ■« 1329-ben a szőllősi jogot adományozta. Ki­emelkedő helyzetét bizonyítja a többi hospes- község 1355-ös kiváltságlevele, mely ezeknek kötelesí-égévé tette, hogy kétséges ügyeikben Szőllős túrájától és esküdtjeitől kérjenek ítéletet. A kiváltságos helyzetben a plébánia is osztozott, mely közvetlenül az esztergomi érsekség hatósága alá tartozott. A hospesek három más községe Nagyiszőllőssel át elleniben, a Tisza balpartján állott. Királyháza, Nagy szász és Ardó voltak ezek a hospes-falvak. Egy negyedikkel, a később letelepült Verőcé­vel együtt, 1355-ben Nagy Lajostól kapták kiváltságlevelüket. Ez jogi viszonyaikat közös nevezőre hozta, egységesen szabályozta szol­gáltatásaikat, a bíráskodási önkormányzatot s Nagyszász kivételével a szabad plébánosvá­lasztás jogát. Kétséges bírói ügyekben Nagy­szőlős bírái és esküdíjei ítéltek. Egyébként kiváltságlevelükből hiányoznak a városi ele­mek: erdőt irtanak, az irtáson szántanak-vet- nek, halásznak és vadásznak s a nyalábi ki­rály várhoz búzát, zabot, tyúkot, kalácsot és sört szolgáltatnak. Magánföldesmah kezén Az 1855. évi kiváltságlevél a kiváltságon községek lakosait, akik valóban a jobbágyság színvonalán és életformáiban éltek, már nem iiospeseknek, hanem egyszerűen királyi né­peknek és jobbágyoknak nevezi. A hospes-ség tehát már feledőben volt, rövidesen pedig az 1355. évi mérsékelt kiváltságok is veszendő­be mentek. A nyalábi királyi uradalom, ugyanis magánkézbe került, a 45. század ele­jén Perényi-birtok lesz és mindvégig az i* marad. A. hóispes-helj ségek az uj uradalom ]ob- bágyfalvai között minden megkülönbözte­tés nélkül foglalták el helyüket. Különösen nagy törést idézett elő a magán- földesúri birtoklás a városiasság utján hala­dó Nagyszőllős fejlődésvonalában. A. királyi zab ad város jobbágyin ező vár-os színvonalára hanyatlott s bár községi életében mérni váro­si formákat megőrzött, a királyi hospesek és cívisek utódai egyenlők lettek az urada­lom többi jobbágyaival. Kik voltak az ugocsai vendégek? A történetírás ezt már régen felismerte. Az ugocsai hospesek németek voltak. Közelebbi hazájukról s a királyi uradalom területén történt megtelepedésük időpontjá­ról azonban már nincsenek biztos támasz­pontjaink. Rendszerint azzal a feltevéssel ta­lálkozunk, hogy az ugocsai németeket 'éppen­ugy, mint a beregieket, a XII. század folya­mán, főként II. Géza korában Magyarország­ra áramló német t elepiiléshiullámák hozták magukkal s ezek leszakadtak a szlovenszkói vagy erdélyi szász tömbről s kisebb rajok­ban jutották el. Beregibe, Ugocsába, Szatmár­ija. Az ugocsamegyei Batár lakói a 13. század elejéin flandriaiak voltak, de Batár jóval a tatárjárás előtt keletkezett, a hospes-falvak pedig csak a tatárjárás után tűntek fel. Ta­lán helytálló az a feltevés, hogy Batár és Tor a átélek flandriai eredetű la­kói a tatárok elöl a mocsarak közé húzód­tak, a vész elmúltával azonban nem költöz­tek vissza feldúlt falvaikba, hanem felhu- zódtak a Tisza völgyébe, a mégis jobb védelmi lehetőséget nyújtó ki­rályi ház mellé, ahol az áradások sem rom­bolták annyira, mint régi telepükön. Fel keli tételezni azt is,- hogy n,t első vendégeknek a tatárjárásban meg­ritkult sorait a 13. század második felében újabb flandriai vendégek sűrítették meg. M ^ ■*#****' Iis, ami az ardói templom 14. századból való híres falfestményén látható. Nem önálló német telepek Felismerhető jelek arra mutatnak, hogy a Tisza völgyébe f elhúzódó és esetleg uj lesi- vérrajokkal gyarapodó német vendégek itt nem zárt, sőt. nem is önálló, eredeti településeket hoztak létre, tehát valóban nem őslakók, hanem vendégek, hospesek voltak. Már meglevő, lakott telepe­ken vertek tanyát, vagy ilyenekkel később települtek össze. Nagysz oHősnél és Ar dónál -ezt bizonyítja maga a helységnév, amelyet nem a telepes szászság adott. A szőlőiről messze vidéken híres Feketehegy tövéhez te­lepült Szőllős alapítását a királyi uradalom ma­gyar vincelléreinek tulajdoníthatjuk. Ardó neve pedig azt bizonyítja, hogy a falu- alapítás az ugocsai királyi erdőuradalomnak első települő-raját szolgáltató „rdőóvók“ imíit- ve volt, s csak rájuk következett, a szász-raj­zás. Az ardói híres falfestményen nemcsak Szent Lajos francia király képe ismerhető fel, hanem Szent Lászlóé is és ennek kultu­sza aligha kereshető a betelepedetI fiam driaiaiknál. Hasonló összetelepüTí > vol; a má­sik két hospes-fal;uná1. Fel-szász, melleit T, Lőtt a „királyi káz“, nem vái"-/;u,ü erőd:,.'-5, hanem uradalmi, gazdasági kéz; d. a 17

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom