Prágai Magyar Hirlap, 1937. március (16. évfolyam, 50-73 / 4196-4219. szám)

1937-03-07 / 55. (4201.) Második kiadás

ftüi&ié mSez ÍSddhien Sokféle statisztika van a világon. Az embe­reknek szükségük van erre. A statisztikai ki­mutatások alapfán különféle hasznos tapasz­talathoz lehet jutni. Kétségkívül a statisztika támpontot szolgáltat és könnyebbé teszi a számvetést az életben. De van egy nagy ve­szedelme is: eltereli az ember figyelmét a valóságról — mindenekelőtt magáról az em­berről — és számokba szőrit mindent. Szá­mokban gondolkodik a statisztikus, számok­ban érez, Ítél és él. S nemcsak a hivatásos sta­tisztikussal van igy, hanem mindenkivel, aki számokban hallja az élet híreit: tizenhat em­ber életét vesztette egy vasúti katasztrófánál, egy évben tízezer ember lett forgalmi bal­esetek áldozata és igy tovább: sokat hall, ol­vas az ember közelebbi és távolabbi esemé­nyekről, melyekhez rendszerint csatolják az ember statisztikáját is: hánnyal történt ez, hánnytU az... A jámbor f igyelő ilyenkor el- Uörnyülködik, de meg lehetünk győződve űrről, hogy egyikünk sem fogja fel ezeknek ú kimutatásoknak „emberi" jelentőségét. Mi­kor, mondjuk, egy árvízkatasztrófa áldoza­tairól hallunk és elhülünk a borzasztó tra­gédia fölött, csöppet sem tudjuk elképzelni, hogy mi is történt ott az ezer és ezer kilo­méter messzeségben, mikor a hullámok át­törték a védőgátakat és elpusztították az em­ber lakhelyét és magát az embert. A legki­sebb bosszúság aznap'közelebbről érint ben­nünket és jobban megkap, többet foglalkoz­tat, mint a szerencsétlenül járt emberek sta­tisztikájáról szóló híradás. Ilyen már az em­ber természete. Csak saját bőrén hídja érez­ni az „életet“. Nemrég különös statisztika jelent meg az újságokban. A népszövetség szociális bizott­sága a világ minden tájáról érkező jelenté­sek alapján kimutatta, hogy hány ember él állandóan — börtönben. — Érdekes „olvas­ni ány“ volt ez a közönség számára és jó „anyag", az újságok részére. Azt hiszem, ezt a számot is úgy fogadtuk, mint a többit. — Vacsora után bizonyára sok meleg otthonban szólalt meg a jóérzésül családapa, vagy új­ságban böngésző nagymama, hogy hallgassá­tok csak a szörnyű hirt, ami az újságban áll: millió ember él a világon börtönben... Igen, „az újságban áll"... Ennyi jut el talán er­ről a tényről is az emberek füléhez. De ez igen messze van a valóságtól. Mert nekünk az újságban volt a börtön és benne a millió ember. Viszont az a bizonyos millió ember nemcsak az újságban volt, hanem a börtön­ben is... Millió embernek börtönben van a helye: efelől nem szabad, hogy kétségeink legye­nek. Az emberek rendezett társadalmi viszo­nyok közt élnek. Rend uralkodik és törvé­nyek és aki a törvény szerint börtönbe való, az börtönbe is kerül. Bennünket csak a ma,- radék milliárd szabadlábon élő ember érde­kel most, hogy milyen érzésekkel fogadja ezt a hirt. A milMárd embernek nem okoz fejfá­jást a börtönben élő millió. Kevesen vannak, akik olyan „fényűzően" élnek, hogy szabad idejük és érzésük legyen a börtönben ülők­kel foglalkozni. De vannak köztünk irók, költők, zenészek és egyéb őrültek, akik éle­tüket szentelik olyan problémáknak, ame­lyek mások számára legföljebb egy újsághír röpke, alakjában jelentkeznek vacsora után vagy a kávéházban. Aznap, mikor a népszövetség kimutatását olvastam a világ börtöneiről, a színházban véletlenül Beethoven egyetlen operáját, a Fidéliót adták. Ez az opera a börtönről szól. Beethoven nem volt statisztikus, sem jogász: mikor a börtön megihlette, nem az igazság­szolgáltatásra és annak bűnügyi berendezé­seire gondolt. A szabadságvesztés gyötrel­meit érezte, mert a művész zsenije anarchi­kus, nem törvénytisztelő. És az igazságta­lanul szenvedőt állította be müvének köz­pontjába. Megrázó erővel fejezte ki zenében a szabadságától megfosztott ember kínszen­vedését. A legelvetemültebb gonosztevő . is kínlódik' a börtön falai közt. A legártatla­nabb, aki soha életében sem kerül még gon­dolatban sem a börtön tájékára, az is végig­szenvedheti a börtön összes kínjait, ha sorsa guzsbaköti és nem adja meg neki az élet szabad érzését. A börtön nem a vastag falak­nál, kezdődik. Beethoven zenéjére a rabok hosszú idő után kilépnek a tavaszba és elta­karják szemüket, mert vakítja őket a szabad­ság. Aztán ujjongó kórusbem dicsőítik a friss levegőt. S utána mily borzasztó a legmélyebb cella sötétsége, ahol étlen-szomjan sínylődik az ártatlan rab. De a börtönt legyőzi az igaz­ság, a falak leomlanak és az azúrkék ég alatt szállnak magasba az utolsó hangok, mikor Beethoven kiszbaditja az embert fogságából és megajándékozza a leiket a szabadulásba Vetett hit erejével. Néha-néha születnek zsenik ezen a földön, akik érzik az élet porcikáit és ki tudják fe­jezni. Mikor a közönséges halandó újságában azt olvassa, hogy millió ember börtönben él, eltűnődik egy silány pillanatra a hir fölött, aztán rágyújt egy cigarettára. A zseni Beet­hoven hcblhatatlan müvet alkot, mikor meg­érzi, hogy börtön is van a földön. A statisz­tika szárazságát néhány nagy ember megter­mékenyítette a zsenialitás nedveivel. Aki kö­zelebb akar jutni az élet valóságaihoz, szom­jasan nyúl a nagy szellemek világa után. És á millió ember börtönben cimü újsághírt Beethoven Fidéliójának zenekis éret éré ol- pfwsa<4t BQRSODY, ISTVÁN. Bangha Béla és Ravasz László a keresztény unióról A magyar katolicizmus és protestantizmus nagynevű reprezentánsai az egyetemes kereszténység sorsdöntő problémáiról nyilatkoznak PRÁGA. — A budapesti Magyar Szemle feoruári szamának vezető hei'yén Bangha Béla S. J. tollából „Keresztény unió?" cim alatt általános feltűnést és nagy visszhangot keltő tanulmány jelent meg. A nagyjelentő­ségű cikkre a magyar protestantizmus ré­széről mintegy hivatalosan Ravasz László református püspök néhány nap előtt vála­szojt. A szlovenszkói keresztény magyar társa­dalom szempontjából is sorsdöntő jelentő­ségű létkérdésekről van szó s igy köteles­ségünket teljesítjük, amikor a két megnyi­latkozást alább részletesen ismertetjük. Bangha Béla cikkének főbb részeit a kö­vetkezőkben szószerint idézzük: Lehet-e uniós mozgalomra gondolái? KÖLYNOS A NAGYIGÉNYÜEK FOGKRÉMÉ Amióta az istentagadó mozgalom a sza­badgondolkozó szalonokból és a munkás­szervezetekből az uccára is kilépett s újab­ban mint bolsevizmus világuralmi és diktá- tori igényekkel lép fel, a hivő keresztények részén újra fel-felhangzik az egészen soha el nem halkult sóhajtás: bárha sikerülne a keresztény felekezeteket még egyszer kö­zös nevezőre hozni, nemcsak az európai ke­reszténységnek, hanem magának a pozitív istenhitnek a megmentése céljából is. A marxi csatakiáltással: „Világ proletárjai egyesüljetek!" —- gondolják sokan —■ szembe kellene szegezni ezt a másikat: „Vi­lág keresztényei egyesüljetek!" Nemcsak a bolsevizmus fenyegető veszé­lye, Keletet és Nyugatot elöntő lávaárada­ta teszi aktuálissá ezt a kívánalmat. Jóval a bolsevizmus és a XIX. század vörös moz­galmai előtt meg lehetett már figyelni, mek­kora haszna van a keresztény minden el­lenségének, minden hitetlenségnek, hitkö­zönynek és mindenféle felforgató iránynak abból, hogy a nagy keresztény denominá- ciók nincsenek egy táborban. Elmellőzve most a keleti egyházak kér­dését, pusztán a katolikus-protestáns vi­szonylatot vizsgálva, vessük fel a kérdést: lehet-e ma józanul uniós mozgalomra gondolni? Mozgalomról abban a értelemben, aminő­ben például az európai népek legtöbbje an­nakidején a kereszténységre tért, természe­tesen ma már amiatt sem lehet szó, mert ma a népek többé nem mint népek keresnek vagy változtatnak világszemléletet, hanem minden egyes ember külön igazodik s a maga utján jár. Még ha valamelyik vallás­felekezetnek összes papjai és vezetői ki­mondanák is az uniót, nagyon könnyen le­het, hogy híveik egyszerűen cserbenhagy­nák őket. Természetesen egy ilyen fordulat sem lenne jelentéktelen hatású, főleg, ha szellemi és a közélet vezető egyéniségei ál­lanának ilyenféle mozgalom mellé. Azonban a legkiválóbbak egyesülése sem jelentené még a tömegek egyesülését. De legalább e megszorítás alapján lehet­séges-e nagyobbarányu uniós mozgalom akár a jelenben, akár csak a távolabbi jö­vőben is? Sajnos, erre a kérdésre a mai helyzet alapján bajosan válaszolhatnánk optimisztikusan. Mindenekelőtt azért nem, mert az egyesülés óhaja maga még meglehe­tősen keveseket tölt el. Az ellentétek túlságosan kifejlődtek s túlsá­gosan beidegződtek. A konkrét akadályok terén itt van min­denekelőtt a dogmatikai kérdés. A másik akadálycsoport: a történeti. A vallási szakadások történetében meg­lehetősen általános jelenség a szakadásnak visszacsinálhatatlansága. Kevés esetet tudunk « történelemben, amelyben egy elszakadt irány békés visz- szatéréssel olvadott volna ismét bele az anyafel'ekezetbe; ilyenkor is többnyire politikai nyomás vagy kényszer működött közre, például az aria­nizmus esetében. Az elszakadás rendszerint azért állandósul, mert intézményesül s mer^ a későbbi nemzedékek már mint kész hely­zetbe, mint szent és kegyelettel őrzött örök­ségbe születnek bele. A harmadik: az érzelmi és a politikai el­lentét, mint a dogmatikai és történelmi el­lentéteknek természetes eredője. A katoli­kus és protestáns világ ma két tábor, a szó­nak legharcosabb értelmében. Nem külön­bözőképpen imádkozó jámbor csoportok ál­lanak itt egymással szemközt, mint ahogy azt néha az elnagyoló optimisták pohárkö- szöníői stílusa állítja, hanem — bizonyos békés hangulatú < hányadtól eltekintve s el­tekintve az udvarias hangtól, amely a bel­ső ellentétet kifelé lehetőleg leplezni törek­szik — állig felfegyverzett, egymással far­kasszemet néző tömegek, főleg vezérek. Amit az egyik tesz, már azért sem jó, mert a másik teszi, A felekezeti béke sokat han­goztatott jelszava sok esetben merő jelszó, vagy éppen leplező ürügy. Legjobb esetben annyi az igazság benne, hogy az emberek felekezeti érdekeik védelmében ma valami­vel mérsékeltebbek, tartózkodóbbak s az eszközökben válogatósabbak, mint régeb­ben. De a lelkek ellentéte megvan s állan­dó, csendes aknamunkában érvényesül; hol ezen, hol azon a félen erősebben, öntudato- sabban. Vannak természetesen mind a két oldalon olyanok is. akik ettől a felekezeti versengéstől — néha szelidebb lelkűiéiből, be felébb nézésből, néha csömörből, néha közönyből is — teljesen távol tartják ma­gukat. A kedvező előjelek Gyakorlatilag ezek lehetnek azok a meg­fontolások, amelyek az unió álmodozóit mindannyiszor hamarosan kiábrándítják, mihelyt az álmok színes világából a való­ság rideg prózájába szállnak alá. Nem marad-e hát a reuniónak semmine­mű reménye? Valami csekély talán mégis! Vannak bi­zonyos körülmények és megfigyelések, me­lyek a teljes pesszimizmust szintén kizárják. Az első, ami a közeledés lehetőségének némi halvány reményét nyújtja, elég széles protestáns rétegeknek ujabb­kori doktrináiis elirányozódása. b Protestáns hittudósok állítják s minden jel erre vall, hogy a protestáns dogmatika a reformátorok óta elég lényeges alakuláson ment át. Ma már a müveit protestánsok jó­kora részét nem annyira a régi vitapontok érdeklik, nem a XVI. század antikatolikus dogmái, mint inkább: az evangéliumnak bi­zonyos nagy, központi gondolatai, amelye­ket a katolicizmus is kezdettől fogva han­goztat, ha más stílusban is, épp úgy, mint az ujabbkori, vallásos protestantizmus (pél­dául az újabb Oxford-mozgalom), bár emez IGYUNK KASSAI SÖRT! 12° PRIMUS 16° Sít FLÓRIAN GYÁRTJA: BAUERNEBL ÉS FIA R.T. KOSICE természetesen a katolikus definíciók s dog­matikai körülírások nélkül. Ez az észrevé­tel és örvendetes átorientálódás sok olyan katolikus dogmatikus gondolattal szemben csökkentette az ellenállást, amely valami­kor, a viták hevében, valóságos rémkép gyanánt hatott. Innen van, hogy néha vezető protestáns teológusok részén majd erről, majd arról a katolikus dog­máról vagy intézményről hallunk igen meleg, elismerő, dicsérő s megértő nyi­latkozatokat: az egyik a szentek és Mária tiszteletéről, a másik a gyónásról, a harmadik a pápa­ságról vagy a katolikus szerzetességről szól igen megértőén. Ezekben a nyilatkozatok­ban nyoma sincs már a régi, csatabárdos I dialektikának. Megállapítható, hogy viszont katolikus részen is lényegesen fi­nomult az elcsatolt felekezetekkel szem­ben nemcsak a hang, hanem a felfogás is, főleg annak a heves elkeseredésnek meg­értése terén, amely a XVI. században az I elszakadás kisérő tünete volt és sok elszo­morító egyházi visszaélésben találta forrá­sát. „Dogmatikailag X. Leónak volt igaza, történetileg Luther Mártonnak", mondta egyszer némi túlzott egyszerűsítéssel egy svájci unkmista. Kivételek e megértőbb lel­kűiét tekintetében természetesen mindkét részen akadtak; hol többen, hol keveseb­ben. Egy másik örvendetes megfigyelés, hogy az elfogulatlanságra törekvő s önmagát is ellenőrizni tudó müveit emberek (s hála I Istennek, ilyen ma mégis több van, mint 400 év előtt volt) szeretnek bizonyos tör­téneti és filozófiai magaslatra emelkedni, amikor a hit és a felekezet vitakérdéseit vizsgálják. A vallási önérzet tudatosodásá­nak sok sebesültje és elesettje is van, amennyiben sokaknál ez az önvizsgálat minden vallási alapnak megingását vonja maga után; de talán éppen az értékeseb­beknél nem ez a következmény áll be, ha­nem az, hogy az emberek higgadtabban fogják fel a maguk ide- vagy odatartozan- dóságát. A protestáns arra gondol: érde­mes-e azért marakodnunk, mert 400 év előtt Luther Márton vagy Kálvin János összeveszett a pápával? Az anglikán arra gondol: érdemes-e nekem VIII. Henrikért és Erzsébetért még ma is tüzbe mennem? De a katolikus is arra gondol: nem volt-e kár az ellentéteket mindjárt kezdetben bizonyos túlzott merevséggel elmélyíteni engedni? Nem volt-e kár olyan egyházi állapotok felburjánzását megtűrni, amelyek az egy­házszakadást lélektanilag szinte elkerülhe­tetlenné tették? A történeti magaslatra emelkedéshez ha­sonló az a megfontolás is, mennyire a születés és a körülményei teszik a legtöbb embernél, hogy ebbe vagy abba a táborba tartozik! Ha én, a protestáns, véletlenül katolikus nak születem, ma talán lelkes katolikus va­gyok! S ha én, a katolikus, véletlenül a debreceni nagytemplom árnyékában látom meg a napvilágot, ma talán éppoly ,,vas- tagnyaku" kálvinista vagyok, mint ma áj- tatos pápista! A puszta születésen és nevel­tetésen pedig mégsem múlhat a dolgok tár­gyi igazsága és értéktöbblete! Ez természe­tesen nem annyit jelent, hogy minden val­lási meggyőződés merőben a belénknevelt- ség és megszokottság alapján áll, de annyit mindenesetre, hogy ezeknek az alanyi és nem tárgyi tényezőknek igen jelentékeny koefficiense szerepük l'theí az emberi 'pWm-AVgYar-hirlap 5 1937 március 7, vasárnap.

Next

/
Oldalképek
Tartalom