Prágai Magyar Hirlap, 1937. március (16. évfolyam, 50-73 / 4196-4219. szám)

1937-03-28 / 72. (4218.) szám

20

<K«<CT-7V\AC^aRHTRLaR

1937 március 28, vasárnap*

Szeredai G. Károlyt

NAGYPÉNTEK

A szenvedés malmában őrlődöm tiszta lisztté (M Tüzes fogókkal tépnek még a vágyiak S megmarcangoltan, roskadva kitárom Két reszkető karom a boldogság felé,

De érzem már: az üdvöt mindhiába várom,

Hiú a harc, a cél Itt el nem érhető.

Egy messzi temetőben van már elültetve Az én éltem virágra: a legszebb rózsatő ...

lkat más országokban is ápolni kellene. Magokban foglalják ezek életképes csiráit a valódi tartományi autonómiának, amely nélkül sem politikai, sem polgári szabadság nem tarthat soká, magokban foglalják egyúttal a reformképességet is, amely nélkül minden emberi intézménynek satnyulnia és pusztulnia kell. Különösen a választási alapon nyugvó megyék bizonyultak az autonóm szervezet valóságos palládiumának. Ebből lehet megmagyarázni a magyarnak régi alkotmányához való ragaszkodását és az annak védelmében kifejtett erélyessé- gét. A magyar nem élhet, nem lehet boldog a bürokrácia alatt. E részben különbözik leginkább más európai nemzetektől, például a franciáktól is, kik hivatalnokok és rendőrök tanácsa nélkül alig moccannak.

Nem inkább követendő a magyarok példája, mint a franciáké?"

Palackynak politikai felfogását, amely nemzeti érzéséből és történelmi tanulmányaiból eredt, ismerték Magyarországon és mindamellett meghódoltak nagy szellemének. Az Akadémia tagjául választotta és amikor meghalt, egy teljes órát szentelt emlékének. Zsilinszky Mihály emelkedett szellemű beszéde búcsúztatta.

„A megpróbáltatás nehéz napjaiban Palacky nem volt a mi barátunk, — mondotta, — politikai eszméi ellentétben állottak hazánk szent aspirációival, de ez nem akadályoz bennünket abban, hogy hiven tüntessük fel őt annak, aki volt, tudniillik példányképe a fáradhatatlan munkásságnak, buzgó keresője az

Még lázongok te ellened, ó, sors,

Mert súlyos öklöd úgy a porba sújtott,

Hogy nincs erőm már fölkelni és menni,

Pedig hány vétket kell még jóvátenni,

Hány munkanap akar még rámvirradni —

És annyi vérző szivet kell megsimogatni!

De néha, hogyha halkan zeng a szél S másoknak tavaszmeséket mesél,

Oly jó pihenni, nem vágyni s nem remélni!

Nyugodni mindörökre. Nem élni, ó, nem élni,

Csak ezt sóvárgom. Végzet, álomitalt tölts!

Lehullni volna jó, mint túlérett gyümölcs,

így vergődöm, irányt és célt veszítve,

Imát és átkot hörgők s nincs, ami megbékltne. Még nem tisztultam meg, még verekszem és vérzem, De közel vagy már, Jézus, szent sziveddel, érzem. Utam még éjsötét, de Tehozzád vezet,

Nagypéntek után jőnek a Husvét-reggelek.

koztak Vele és kihirdették az ostromállapotot. Most már éppen ezen intézkedés kön vetkeztében előkelő szalonokban divatost beszélgetés tárgya lett Rivolutioni és forradalmi hóbortja, hiszen felette érdekes ötlef volt a fent és lent kicserélése. A szalonok versenyezni kezdtek Rivolutioni jelenlété* ért és a nagy férfin nem kérette magát, dacolt a veszedelemmel, nem törődött az ostromállapottal és megjelent a felső tízezer köreiben, hogy tanítson és felvilágosítson. Tette ezt pedig olyan meglepő eredménynyel, hogy az előkelő családok egymásután csatlakoztak hozzá s elméletének gyakorlati terjesztői lettek: a fejenjárók belátták, hogy igenis, az ember járhat a lábán, sőt ez az újítás hatalmas előnyökkel jár.

Persze, voltak az uj tannak ellenségei is: a cipészek és a szabók céhe vonult fel ellene elsősorban. A céhek elnökei nagygyűlésen kijelentették, hogy minden esztétikai és etikai szemponttól eltekintve az újítás, amely ellenkezik minden józan emberi észszel, a céheket tönkretenné. Az üzemeket át kellene alakítani, amit anyagilag alig bírnának ki. A cipészek nem tudták elképzelni, hogyan .festenek majd cipők az ember lábán, a szabók meg borzadva gondoltak az uj ruhára, amelynél a fent lent van és a lent fent. A céhekhez egyéb szervezetek is csatlakoztak, akiknek nagy befolyásuk volt a kormánynál, de minden intézkedés és szigor ellenére a mozgalom egyre terjedt, Rivolutioni teljes győzelmet aratott. A forradalmi eszme most már mindenütt felütötte a fejét, sőt az uccára merészkedett és így történt, hogy a főváros előkelő helyein hirtelen elszánt emberek jelentek meg, akik a lábukon jártak. Ha elfogták az egyiket, tiz akadt a helyén és a konzervatív fejenjárók és forradalmiak közt nem egyszer nyílt ősz- szeütközésre került a sor. Ezeknek persze sok lábsebesülés volt a következménye, mert a felfegyverzett lábonjárók kímélték a fejenjárókat és kalimpáló lábaikba lőttek.

Egy évvel Rivolutioninak az országba való jövetele után, pontosan azon a napon, amelyen a kapus beengedte őt a fővárosba, a lábonjárók riadót fújtak az egész birodalomban és döntő rohamra indultak az ősi itradició ellen, hogy magukhoz ragadják a hatalmat. Mialatt a fővárosban még eldöntetlenül tombolt a harc, a miniszterelnök a császári palotába sietett. Mint jó és előrelátó diplomata ő már titokban rég megtanulta a lábonjárást és így nem is esett bán- tódása: részben a lábán, részben a fején

járva sikerült bejutnia a császár színe elé. A császár ilyenkor dolgozószobájában szokott tartózkodni, de amikor a miniszterelnök ott nem találta, keresésére indult. Lábujjhegyen osont végig a termeken, aztán a kulcslyukon benézett a császár legintimebb magánszobájába. Olyan látvány tárult eléje, hogy fojtott kiáltással visszahőkölt: a szoba közepén koronázási palásttal a vállán, fején a koronával két lábán állt a császár és mialatt az első lépésekben gyakorolta magát, kardjával csapásokat osztogatott jobbra-balra. A miniszterelnök csendesen belépett. Ebben a percben fordult meg az uralkodó. Amikor meglátta miniszterelnökét, elmosolyogta magát. Szólni akart, de az uccáról pokoli orditás hallatszott fel. Az ablakhoz siettek és látták, hogy a győzelmes lábonjárók elöntik a palota előtti hatalmas teret. A miniszterelnök habozás nélkül lecsatolta a fejéről azt a saruhoz hasonlatos bőrsapkát, amelyet minden fejenjáró használt és széles mozdulattal ledobta a hömpölygő emberáradatba. Aztán kitárta az erkélyre vezető szárnyasajtót és a császár, koronával a fején, palásttal a vállán a saját lábán kilépett az erkélyre és megmutatkozott a népnek. A nép örömrivalgással fogadta az uralkodót, amikor igy látta őt.

Rivolutionit nemesi rangra emelték, megkapta az ország legnagyobb rendjelét, amelyen a „Lábadon járj — fejeddel gondolkozzál!" mondás volt bevésve, majd kancellárja lett a birodalomnak, amelynek történelme újra kezdődött. Az ország szépen fejlődik, a Kínai Falat régen lebontották, seregestül jönnek-mennek az idegenek: va^ lóban a lábukon. A kancellár pedig elrendelte, hogy minden fontos tanácskozás és minden beszéd ezekkel a szavakkal kezdődjön: „A láb arra való, hogy rajta álljunk és vele járjunk. A fej más célokat szolgál. Állítsuk minden körülmények közt lábunkat a fejünk szolgálatába." Hosszabb idő és hiábavaló küzdelem után ehhez még a cipészek és a szabók céhe is kénytelen volí alkalmazkodni s ezen utolsó ellenállás utált a fejenjárók birodalmában most már mindenki a lábán jár, még azok is, akik nem értik, mi ebben az újítás és mért kell ennek fyjy lenni. ,

igazságnak, rajongó védője a cseh nemzetiségnek és fölként bajnoka a tudománynak. ö volt a cseh nemzet Széchenyije és Deákja."

A cikkíró itt el is hallgathatna, de Palacky karakterisztikus, szép betűkkel irt leveleit, komoly alapossággal irt tanulmányait forgatva önkéntelenül merülnek fel benne a gondolatok százai ... A magyar tudós társaság tagjának választja és megszenteli annak az emlékét, aki a magyar nemzet politikai törekvései ellen küzdött ... A politikai felfogások éles ellentéte dacára a legbensőbb és leggyakoribb kapcsolat áll fenn magyar tudósok és Palacky között. Magyar müvek cserélődnek ki cseh könyvekkel. Cseh tudós segédkezik magyar történelmi kérdések felderítésében ... Mi volt ez, Istenem, milyen idők, emberek? Palacky kéri és várja a könyveket, a Magyar Tudományos Akadémia kiadványait, Teleki ötkötetes müvét a Hunyadiakról s a töbibeket... És az a tudós társaság, amely Palackyt tagjául választotta, amely egész sereg külföldi, köztük szláv tudósokat tisztelt meg tagságával, az az akadémia, amely a háború alatt és a háború után, amikor a gyü- lölség árja öntötte el Európát, nem követte a nagy nyugati nemzetek példáját és nem törölte tagjai közül az egykori ellenségek fiait, az az akadémia, amely csupán a Palaciky által is ismert és elismert célt szolgálja: a nemzeti nyelv és irodalom művelését, most nem küldheti kiadványait Szlovenszkóra, mert tiltó rendelkezések akadályozzák ebben.

Palacky szarva és példája mutatta meg, hogy szükség van a Duna-medencében a közös tudományos munkára, szükség van a vélemények szabad kicserélésére, az egymás megbecsülésére akkor is, ha a felfogások és nézetek nem egyeznek meg.

Mert ez a haladás és a közeledés egyetlen útja ... Ezért idéztük meg Palacky szellemét leveleiből és politikai hitvallását magában foglaló „Idea státu Rakouského" című munkájából.

VYN.

Leszek egy szent tavasznak áldott felejtésfája,

Mely viharban és fényben halk zsolozsmákat zeng, Vigaszt nyújt vaknak, vertnek, elesett szenvedőnek, Törzse fekete földben, ágai égbe nőnek, — így áll idők mesgyéjén, csendben, örök-lemondón S megtépett koronáján Isten békéje leng.

(Mese a gondolkodásról) Irla: Neubauer Pál

„Eüenségemkkel keresztény- télén módon bántunk"

Az anglikán egyháznak vezető férfiai nemrég egy nyilatkozatot tettek közzé, amelyben a jelenkor fontosabb eseményeivel szemben állást foglalnak. E nyilatkozatban többi közt a következők olvashatók:

„Azt hisszük, hogy a mai nehézségek megoldásának egyetlen lehetősége abban áll, hogy a kereszténység alapelveit a tizenegyedik órában úgy belső, mint nemzetközi problémáink terén alkalmazásba kell vennünk. A bennünket fenyegető veszedelmek nagy része közvetlenül arra a kereszténytclen eljárásra vezetendő vissza, amelyben ellenségeinket a világháború után részesítettük. Az újkori történelem legfontosabb tanulságait menthetjük abból, ha a bunháboru befejeztével Délafríká- ban követett eljárásunk eredményét összehasonlítjuk azzal a móddal, ahogyan Versailles- ban Németországgal elbántunk."

A németországi lapok élénken foglalkoznak ^ nyilatkozattal, mely egyenértékű a teljes be- femvr óseel.0„

Baldwin angol miniszterelnök egyik beszédében azt mondta, hogy az emberiség megőrült.

A kis birodalmat a Kínai Falhoz hasonlatos magas hegyek választották el a világtól; lakosai nem tudták, milyen a külvilág és miként élnek azok az emberek, akik nem tartoznak a birodalom fennhatósága alá. A császár közkedveltségnek örvendett és a parlamenttel teljes összhangban uralkodott népe fölött. Igaz, hogy a kis birodalom teljes elszigeteltségének egy nagy hátrányt köszönhetett: lakosai a fejükön jártak. Ez igy volt évezredek óta és senki sem tudta, hogy más népek kivétel nélkül a lábukat használják fel arra, hogy a föld útjait rój- ják. Ha két ismerős az uccán találkozott, kissé megrázták ég felé irányított lábszáraikat s ez volt a szives köszöntés bevett formája. A fej és a két kéz igen szellemesen megszerkesztett triciklit kezelt, amelyen gyorsan gurult tova, aki erre gyerekkora óta be volt állítva. Ennek az országnak minden történetírója könnyűszerrel bebizonyította, mennyi előny származott ebből az ősi szokásból és milyen boldogak voltak a kis birodalom lakói, a fejenjárók.

Ebbe a harmóniába botlott bele Erazmus Rivolutioni, a világjáró humanista, aki kalandos utazások után elvetődött a fejenjárók birodalmába. Először a Kínai Fal hatalmas, zárt kapujához érkezett. Addig rázta a kilincset, amig a kapus megjelent és Rivolutioni két, az ég félé meredező lábszárral találta magát szemben, amelyek barátságosan kalimpáltak feléje.

— Ember, megőrültél vagy részeg vagy? — förmedt rá Rivolutioni. — A nagy kapu őre vagy és világos nappal a fejeden jársz?

—’ Ugyanezt kérdezhetném tőled, ó nyájas idegen — felelte a kapus. — Mert ámbár világos nappal vagyon, a lábaidon járkálsz, mig fejed az ég felé mered, mintha erősen kapatos lennél,

Szó szót követett. Sehogysem értették meg egymást. Végül is a kapus, aki békés és filozofikus hajlamú ember volt s akit éppen ekkor leváltottak, az idegent meghívta a házába, legyen a vendége, Rivolutioni a bámulattól egyetlen szót sem tudott szólni, amikor átlépte vendéglátó gazdájának a küszöbét. A kapus felesége és gyerekei hozzá hasonlatosan a fejükön járkáltak, kedvesen invitálták és a földön terítettek számára. A feketénél Rivolutioni kissé magához

felfelé irányul. Most a kapuson és családján volt a sor: nem győzték hallgatni az idegent és borzadva vették tudomásul, amit elmondott és ami valóban a legnagyobb mértékben forradalmi volt. A kapus vitába szállt vele, elővette a fejenjárók birodalmának történetére vonatkozó legrégibb okmányokat, lábaival egy diarabig lapozgatott bennük s hiánytalanul bebizonyította, hogy még a legrégibb kútfők sem tudnak az ilyen forradalmi megmozdulásokról: itt ősidők óta mindenki a fején járt. „Láb vagy fej?" — ez volt a vita tárgya, amely egész nap s egész éjjel tartott és reggelre a kapus meg volt nyerve az uj ügynek. Felesége és gyermekei hiába könyörögtek neki, hogy ne csá- bittassa el magát, hiszen elveszti állami állását, a kapus, filozofikus hajlamú ember, nem tágított, mert meg volt győzve. Fogta magát, letépte a ruháját és forradalmi mozdulattal a talpára ugrott. A nap éppen ekkor bukott elő a magas hegyek mögül és a kapus karjait kitárva olyan kiáltással köszöntötte az izzó korongot, amelyet először látott igy, mint a hellén vándor a tengert. Most már felesége és gyermekei is követték a példát s mind össze-vissza kiáltoztak a nagy boldogságtól; valóban az idegen csodát müveit: lábukon állottak,

szemtől-szembe egymással! Az asszony és a két idősebb lány nem tudott betelni vele, amikor helyet foglaltak egy fatörzsön és először életükben kecses mozdulattal keresztbe rakták a lábukat. Mialatt a ravasz Rivolutioni előadta a lábonjárás elméletének legelemibb pontjait, az asszony és a leányok minden tanítás nélkül, szinte percek alatt megtanulták az uj kokettálás minden csinját-binját és harmonikusan riszálták magukat a jövevény előtt.

Ezen a reggelen vette kezdetét az uj szekta terjeszkedése: a forradalmi megmozdulás, amely hamarosan az egész kis birodalomban elharapódzott. Leghívebb terjesztői és lelkes harcosai persze az asszonyok voltak. Rivolutioni, aki a női nem számára eladdig Ismeretlen újításokat hozott és az asszonyok ámulva tapasztalták, mi mindent köszönhetnék neki, koronázatlan királya lett a birodalomnak. A nagy embert bálványozták, ujjongva ünnepelték.

Végre a birodalmi kormány is tudomást szerzett az uj és veszélyes mozgalomról, amely könnyen felforgathatta volna fiz ország ősi rendjét. Várakozó álláspontra hétért az ámulattól és elmondta, hogy az is-| lyezkedtek, akik a birodalom sorsát intézőmért világ minden táján fordítva van: ottjték, de amikor túlzottan elharapódzott a A? emberek a lábukon járnak és a fejük J mozgalom, éjjeli - minisztertanácaon fojjlal..«