Prágai Magyar Hirlap, 1937. március (16. évfolyam, 50-73 / 4196-4219. szám)

1937-03-28 / 72. (4218.) szám

1937 márcins 28, vasárnap*

•‘•-V

17

ÖRÖK HUSVET

Irta: Endre Ily János evangélikus lelkész

(Amikor az Isten keze ráüt a feltámadás ha- rangjára, zeng-bong a lég, nyüzsgés-forgás támad a természetben, a pacsirta próbálgatni kezdi befagyott torkát, a rügyek ujjongva nem bimak többé magukkal, tologatni kezdi fejecskéjét a fűszál téli koporsója hasadékai közül és az ébredő föld részegítő párát ont magából, ami átjár embert és állatot közös életsorsban. Semmi és senki sem bir veszteg maradni, ha már egyszer megszólalt ez a szent harangütés, ez a holtat bi- zsergető, költögető fenséges hívás, enged neki még a komor sziklasir is és az Atyaisten szelíden leül Szent Fiának balzsamos, fehérgyolcsos halotti nyoszolyájára és igy 6zól néki:

— Ébredj, szerelmes Fiam, golgotás, tövisko- szorus álmaidból, neked adom az örök életet, az örök királyságot, az örök husvétot az idők végezetéig!

Talán azért oly ellenállhatatlan a húsvéti nagy életrehivás, mert az Isten maga is ünnepel és akarja, hogy vele együtt vigadjon, ujjongjon az erdők patakja, mezők virágja, lég madara, sírok zárja és a szomorú, gyilkos ember is, aki megölte az Isten Fiát. Az ember megmutatta, hogy mit tud nagypénteken, az Isten megmutatta, hogy mit tud a husvét magasztos fenségében!

Még a pogány világ elzárkózott, dacos fellegvárát is bevette a halált győző húsvéti hit átütő ereje. Szinte megható látni, hogy a finn testvérnép nagy nemzeti époszában, a Kalevalában mint törnek át a húsvéti feltámadás diadalmas napjának erős sugarai és csillognak-villognak főhőseik alakján. A Kalevala nagyjai még pogányok, de a hajnal bíbora már rőtvörösre festi arcukat. A halott Lemminkejnent életre keltő édesanyában Jézus és Mária története volt az ihlető erő. Lássuk néhány vonásban a Kalevalának ezt a húsvéti hatás alatt keletkezett csodás részletét.

A hős, „messzi kedvű" Leminkejnen nyolcfelé hasítva pihen az alvilág sötét vizeiben, Manalá- nak mély fenekén. Édesanyja hasztalan várja haza a fiát Tudakolja boldogtól, boldogtalantól: nem látták-e valahol? Megkérdi a sóhajtozó fenyőktől, utaktól, ösvényektől, a szelíd holdtól, de azok nem adnak választ beteg anyai szivének. Végre a nap, aki mindent lát, megszánja a fiát űző édesanyát és megmondja neki a szomorú valót, hogy Lemminkejnen földarabolt tetemével az alvilág vizei játszanak. Erre a fájdal- masszivü édesanya a vasverő ílmarinennel egy hatalmas rézgereblyét készíttet és lemegy a holt fia után az alvilág vizeire. Belegázol a zúgó, vad vizekbe és borítja a gereblyével a porzó vizek fenekét Keresi a fiát,*. Vonja a ge- reblyét vízzel szembe, parttól partig, keresztül- kasul, mig végre egymás után kigereblyézi meghalt fiának nyolc darabba aprított testrészeit A parton összerakja a fiát, húst a húshoz, csontot a csonthoz, int az inhoz, ért az értörés helyéhez, „az ereket elkötözi, erek végit üzi-füzi, ráolvas az érszalagra", de a halott fiú mozdulatlan, nem támad életre. Szörnyű küzdelembe fog az anyai szív szeretete kedves fia holtteteme fölött. Élve akarja őt látni. Elküldi a méhet, a „ligetek virágkirályát" Tapiolába, hogy hozzon a virágok híméből, füvek hegyéről gyógyító balzsamot. A méh meghozza, az anya rákeni a sebekre, de „szóra mégse jött a megholt", A szívós anyai szeretet elküldi a méhecskét messze tájra, „kilenc tengert átrepülve, tengerháti félszigetre, mézzel folyó szárazföldre" életre támasztó kenőcsért, A méh elhozza, de a halott nem mozdul. Ekkor a kétségbeesett édesanya elküldi a méhecskét az Istenhez a mennyországba életírokért. „Kis méhecske, menny madara, Menj amoda harmadszorra, Föl a fölső égé ölébe, Kilencedik ég fölébe, Ott van ám csak füszerszámiz, Ott van bőséggel a szinméz, Kit hajdan kent Isten ujja, Teremtő, a tiszta, fújta, Fiaira kente Isten, Rosszak rontásai ellen; Mártsd füszerszámizbe szárnyad, Tollad merő mézbe mártsad, Hozz szárnyadon balzsamizet, Mentéden is hordjál mézet, Kenőcsül a kór helyekre, öntésül im ily sebekre!"

De a kis méh visszadöbben a mennyországi úttól, nem járt ő arra még sohasem. Az anyai szeretet azonban nem ismer lehetetlent és elmondja a méhecskének, hogy jut el oda: „Hold fölött, a nap alatt el, Ég csillagi közt haladsz el; Szállasz egy nap szél módjára, Kaszáscsillag homlokára, Oszt még egy nap szelelsz tova, Göncölcsillag vállaira, Harmadnap meg fölhágsz lassan, Hetevénynek hátaiglan, Oda már csekély utacska, Ici-pici kis darabka, Szent Istennek orcájáig, Boldog Isten portájáig."

A kis méhecske az adott útmutatások szerint eljut az Isten szállásaira. Elmegy oda, ahol készülnek a kantaírok, kenőzsírok, főinek arany katlanokban, ezüst fazekakban és hoz magával a földre száz szelencével és ezer bödöhkével a legjavából. A bánatosszivü édesanya nyelve hegyén próbálgatja, tóröl-izre az égi balzsamokat: „Ilyenek im az írok főbbi, (Mindenhatónak kenő- csi, Kikkel a teremtő ken-fen, Sérveket megönt az Isten," Elkezdi kenni a drága halottat az Isten ltjaival, majd költögeti, szólongatja fiát: kelj föl, édes fiam!... A csoda megtörtént, Lemminkejnen föltámadt halottaiból még szebb és dicsőbb /estben, mint azelőtt. Az ujjongó anya hálásan mondja: „Tőlem semmi sem telik ki, Egymagámtól éppen semmi, Ha nincs alkotóm kegyelme, Igaz Isten engedetne!"

A finn nemzeti éposz megrázó szépségeiben, őserő ; teremtő hatalmában is érezzük a kmgffé

ténység hatását, annak a titokzatos isteni erőnek mindenhatóságát, amely egyedül képes életet teremteni a halál helyén és akinek az örök husvét szuverén joga és akarata. A Kalevala még nem fogadja el Jézus föltámadását, de akarja Lemminkejnent látni feltámadt dicsőségében és a fájdalmas Szűz sirámait Lemminkejnen édesanyjának ajkairól zokogja meg. De pogányságában is elismeri, hogy az élet és a feltámadás Ura egyedül az Isten, A földön nincsenek életre keltő füszerszámok, csak a menny ezüst- és aranykatlanaiban, az Isten mindenható erejében és örök végzésében.

Milyen csodálatos erőforrást jelent a halál bilincseit lerázó, sírjából előlépő Jézus ma is, amikor félvilág az ellensége és ácsolják számára azt az uj történelmi keresztfát, amelyen az istente- lenség az örök Golgotát, az örök Nagypénteket, az örök halált szánta neki osztályrészül. Milyen vak, milyen süket, milyen botor és milyen bűnös tud lenni az ember, por és hamu létére, amikor

föllázad Alkotója ellen, az örökkévaló Isten ellen. A hitetlen ember örökké akarná tenni a Nagypénteket, az Isten pedig örökké fogja tenni a husvétot. Minden igaz embernek bele kell kapcsolódnia az Isten terveibe. Krisztus barátainak közös harci fronton van a helyük. A husvét- pártiaknak összefogva, kéz a kézben, nagy egyházközi összeölelkezésben, bátran és hittel a szemükbe kell nézniölc a nagypéntek-pártiaknak, akik Jézus nélkül akarják fölépíteni a világot, sőt a golgotái vért vakoló malterjukba akarják keverni. A világ hívőinek egyesülniük kell egy nagy, közös, szent harcos egységbe az antikrisztus ellen. Egymásután hangoztak el a nyilatkozatok az egyetemes keresztyén összefogás szükségéről, balról és jobbról, egyháziak és világiak részéről és mind-mind azt sürgetik: beszüntetni a felekezeti torzsalkodásokat, kezet fogni és közösen harcolni a világfölforgató antikrisztus ellen. örömmel üdvözöljük Darányi Kálmán, Bangha Béla, Kapi Béla, Ravasz László, Vásárhelyi János, Mondy Miklós, Prőble Károly nyi- 1 áthozatalt, akik a közös keresztyén frontot nemcsak szükségesnek, de lehetségesnek tartják. Ne várjuk be azt az időt, amikor az antikrisztus pokla egy nagy világégés tüzében olvasztó tégelyben olvasztja össze a Krisztus tanítványait* hanem előzzük azt meg a közös veszély fölismeréséből támadt megvilágosodással, kölcsönös szeretetem egymás megbecsülésén alapuló krisztusi összefogással és hitből folyó harcos munkával. És ne álljunk meg a szavak mellett. Tettekre van égető szükség. Ne a dogmatikai ellentéteken merengjünk, hanem minden egyes egyház nevezzen ki egy bizottságot és a különböző egyházak bizottságai üljenek végre össze közös asztalhoz, szeressék és becsüljék egymást. A későbbi teendők és föladatok mind napvilágra jönnek — maguktól. Sohse emlegessük azt, ami elválaszt, csak ami egybekapcsol. Indítsuk meg mielőbb a közös keresztyén folyóiratot, közös szerkesztőbizottsággal, ahol eszméinket és tapasztalatainkat kicserélhessük. Rendkívül fontos a személyes érintkezés és a harcmodor egységessége. Jelszavunk Pál apostolé legyen: a Krisztus szerelme szorongat bennünket! Ha ez az elevenítő húsvéti hit járja át a testünket-lelkünket, ha a feltámadt Ur Jézus Krisztusban való örök egységünket és szent testvériségünket meg nem tagadjuk, akkor a közösen védelmezett krisztusi anyaszentegyház ellen a poklok kapui sem vehetnek diadalmat!

A HÚSVÉTI NYÚL

János asszonyostul, gyerekestül (bement a húsvéti vásárra. A falu 'kicsit messze volt, az árvíz nagy sárbuckákat, még nagyobb pocsolyákat hagyott vissza uton-utfélen, de Jánost vitte a kiváncsiság, mely ugyan asszonyi sajátság, de néha bolondos hévvel lepd meg a józanabb férfiembert is.

A gyerek már útközben nyafogott, hogy neki húsvéti nyúl kellene, éppen olyan, mint amilyenről az iskolában beszéltek s mint amilyet kicsiben az olvasókönyvébe rajzolt valaki hozzáértő keze. Az anyja nem szólt, de hallgatásával támogatta a gyerek szándékát. Mert olyan asz- szony, aki akkor szól a legtöbbet, amikor hallgat. Különös egy Isten teremtése. Tudja, hogy csak három korona az egész családi vagyon, abból is venni kellene még valamit, de azért mégse szól, amikor a gyerek ott siránkozik, ácsdn- kózdk mellette,

A város olyan álmosan várta ókéi, ahogyan osak pénztelen időben várhatja a szegény embereket A torony is úgy bóbiskolt a magasságban, mintha harangjait már most elvitték volna, s az emberek miatt ráérne megpihenni. A madarak is 'lassabban kóvályogtak a nagy tér fölött, amelyen kevés volt a sátor, s a sátornál is csak valamivel több a bámész, pénznélküli ember.

A gyerek ritkán járt be, s azért minden egyszerű dolog varázslatosnak tűnt előtte. A játékos-sátrakat mohó szemmel hamar kileste, s anyja hiába húzta a kezét, nem tágított onnan.

— No, nézd, majd még a gyerek is játékot kíván! — méltatlankodott János. — Ne huzigáld az anyád kézit, mert abból baj lesz — óvta a gyereket is.

De a gyerek, kicsi Jani most nem fogott az apai szóra, s nem érzett benne olyan szigorúságot se, mint odahaza. Csak úgy suttogva kedveskedett az .édesanyjának, hogy nem múltak el mellőle a szépséges játékok, hanem ott mosolyogtak rá és kellették magukat, mint a sok falusi bazsarózsa, ami meghúzódik a kerítések mentén, s nem bánja, akárki tép le róla.

— Édesanyám, — suttogta bátran, kicsit szégyenkedve. — Nézze má meg, hogy hojjan nagy piros nyúl van anná az embernél

— Nem nyúl az, te, hanem szőrme — mondta az anyja, akinek megtetszett valamikor, városi cselédlány korában ez a szó, s azóta azt használta minden bársonyra, plüssre, finomabb posztóra. —; Nem Is nekünk való, ugyan mit csinálnák vele, no?

A gyerek azonban kötötte magát a nyulhoz, legalább a szemlével, mert útközben, amikor álmodozva taposta a sok sarat, éppen ilyenféléről álmodozott

A sovány, ée most nekipirult asszony hirtelen ijeszteni akarta a gyereket a drága holmival, s azért megkérdezte az áfát isi----No csak, jó ember,, hát ezt meg mennyiér

adná, hogy?

•— Húsz korona — mondta az ember és a kezében levő fakanállal töyábbtolta a nyulat.

Jaj, mintha sikoltott is volna. A gyerek füle úgy fogta fel, hogy a nyúl megszólalt. Csak azt nem vette Id pontosan, hogy neki szólalt-e meg, vagy csak azért haragudott, hogy az ember ütött rá a fakanállal. S mindjárt ezernyi rejtély meséje zsongott az agyában, mint a szállingó hó- pelyhek, mindjárt kibontott régi emlékezéseket, elhuliajtott, érdekes szavakat és ijedt szemekkel tekintett a kitömött húsvéti nyulra. De csak egy nagy pillantásig tarthatott az egész, mert anyja már felelt is az embernek gúnyolódó szóIrta: Farkas István

val, amivel csak a szegénységét akarta jobban leplezni:

— Ugyan no, hát van-e magának szive, hogy

húsz koronát kér egy ilyen vak .nyúlér? Hiszen szeme sincs, a! Most látom, hogy szeme sincs a szeginykének, .

Az ember ránézett a nyulra, a szeme egyszerre ért oda a gyerek szemével. Mind a ketten meghökkentek. A nyúlnak elfelejtettek szemet beilleszteni, s most piros ruhájában olyan furcsán vakoskodott itt előttük, hogy volt benne valami igen borzongató.

<— No nézd — mondta az ember — hát nincs ennek, nincs.

— No lássa — diadalmaskodott az asszony — jól látok én mindent. Mingyár láttam, ahogy idegyöttem, láttam én.

Csak a gyerek nem szólt semmit, a kis Jani, de úgy érezte, hogy az ő szemei is kitágulnak* tágulnak, folynak, futnak, messzire innen, ahol a nyúlok szemét nem felejtik el odatenni az istenfélő, jó emberek.

■— No, akkor gyerünk — mondta Id a szentenciát az ember — még másfelé is elnézünk, hát nem töltjük itt a napot.

Most már ment az asszony, velük ment a gyerek is, de egyik szemét lopva mindig vissza- : vetette az elhagyott nyulra. Olyan szép nyulat pedig még nem látott, mióta él. Milyen szép nyúl is volt, Istenem! Még igy, vakon is elvitte volna. De hallotta a titokzatos három koronát, hát hallgatott. Egypár lépés után a szivére tette a kezét, mintha igy búcsúzott volna egy korán foszlott álomtól. Aztán megadással, csendesen ment apjával, anyjával a csizmás emberek felé. Neki már nem lesz nyula, sem ilyen szép nagy, sem olyan, amilyet otthon árulnak a szövetkezetben húsz fillérért. Itt hagyják a három koronát, otthon nincs több egy fillérrel se, hát csak ballagnak. Ballagott is, kis kezét a szivére téve és csendesen.

— No nézd e, mennyi uj csizma — ijedt fel hirtelen, ahogy anyjának a kezeránditásáról megérezte, hogy meg kell állniok.

— Szép csizmák, jó csizmák, — mondta az apja is, aztán odaáilt egészen a sátor ponyvája alá, s mintha vevő szándéka lenne, nézegette a legszebbeket.

— No nézd, hát má a csizmát nézi? — méltatlankodott az asszony, de a csizmadia azt gondolta, hogy az urától sajnálja a jó csizmát, azért hát dicsérni kezdte a portékáját:

— Jó csizmák ezek, asszonyság. AH ma hus- vétra vesz belőle, tiz esztendő múlva is ebbe jön a városba, olyan jók ezek! •

Az ember kapott a szón. A háromikoronás szegénység hirtelen háromszázkoronás büszkeséggé dagadt benne.

— Nono, — mondta — egyiket megpróbálhatnám ... ,

Az asszony megijedt.

— Mi jut eszibe, János? ->— Ijedezett madárhangon, mintha belefagyott volna az egészségesebb, hangosabb szó. Hát csak nem akarja megvenni.

— Miért ne vehetn-ém? — hencegett Jánosban az egykori tizedes — az vesz csizmát, akinek nincsen! Igaz-e, mester ur? — s jót nevetett hirtelen támadt úri kedvén.

Az asszony most már átlátta a szándékot. Hadd próbálja a szegény ember, hadd gondolja, hogy telik rá, mint amikor még volt mibül. Csak játsszon, csak Jfgyen neki jó kedve, tegí^^ .f^ltámad^ Sf^mtXt yoD Cmokfdd