Prágai Magyar Hirlap, 1937. február (16. évfolyam, 26-49 / 4172-4195. szám)

1937-02-14 / 37. (4183.) szám

8 1937 február 14, vasárnap. Pozsony város súlyos anuaili helyzetének okai Irta: dr. Neumann Tibor városi képviselőtestületi tag Pozsony, február 13. Pozsony város képviselő­testülete az 1937-es költségvetést letárgyalta. A községi pótadó felemelésének aggodalmától men­ten most már nyugodtan elgondolkozhatunk azon, hogy mik az okai annak, hogy Pozosny város olyan anyagi helyzetbe került, amelyből egyes komoly városházi politikusok szerint már csak a képviselőtestület feloszlatáas és kormánybiztos kinevezése ránthatná ki a város kátyúba jutott szekerét. Mert ne gondoljuk, hogy a költségvetés letárgyalásával a város létfeltételei biztosítva vannak és, hogy nyugodt gazdasági életlehetősé­ge adva van. Oh nemi Ez néni tett volna meg akkor sem, ha a községi pótadót a képviselőtes­tület az eredetileg indítványozott 50 százalékkal felemelte volna, mert olyan fantasztikus magas­ságba a községi pótadót emelni nem is lehet már, hogy a városi gazdálkodást egyensúlyba lehessen hozni. Ehhez legalább 500 százalékos pótadó kivetésére volna szükség! Ez pedig a szo­lid egzisztenciális alapokon álló polgárságnak, amelyre a városi terhek súlyának legnagyobb része nehezedik, menthetetlen tönkretételét je­lentené. \z államfordulat után Pozsony városa főváros iett. Ez a büszke cim a várost aztán olyan anya­gi kiadásokba sodorta, aminek következményei a már évek óta reálisnak nem nevezhető városi költségvetésben szembetűnő módon mutatkoznak. A város adóssága ma — a függő adósságokat figyelmen kívül hagyva — 236,446.684 Ke 80 Fil­lért tesz ki. Az államfordulat előtt — mikor még csak sze­rény vidéki város voltunk — a várost 50 millió korona adósság terhelte. Természetesen téves nézet volna azt az összeget valorizálva átszámí­tani, mert tudjuk, hogy köztársaságunk jogsza­bályai va'orizáeiót nem ismernek s így az 50 mil­lió régi korona 50 millió csehszlovák koronára változott át. Az adósság tehát az államfordulat óta kereken 186 millió koronát tesz ki. A város vezetősége a lefolyt 17 év alatt évenként tehát kereken 11 millió Ke adósságot csinált. Arra, hogy mennyi forditíatott ezen összegből hasznos beruházásokra, nem térek ki. Annyi bizonyos, hogy aránytalanul kevés. Nézzük most, hogy milyen volt a helyzet a községi pótadó kérdésében az államfordulat előtt. Rendelkezésemre áll városunk adóinak 1914. évi előírása. Eszerint 38% községi pótlék az állami egyenes adók után — — — 845.141 K 07 f, 8 fillér bérfillér a házbérösszeg után — 636.608 K 76 f, 5% beszedési jutalék a hitközsé­gek részére beszedett adó után 7.954 K 93 f, katonai beszállásolás! illeték — 44.169 K 30 f, 6% csatornázási pótlék — — 112.705 K 98 f, úttisztítási járulék a helybeli ló­tulajdonosoktól — — — — 3.252 K — f, csőszilleték a telektulajdonosok- tói _____ — — — 15.939 K 92 f, filoxera-lrtási jutalék — — — 938 K 21 f, útadó az állami egyenes adók utáni 30 korona összegig 3 ko­rona, 30 K összegen felül 10 K 197.237 K 79 f, összesen 1,863.947 K 96 f. Ma a kereseti adó után fizetendő községi pót­adó 225% és a bázbér után fizetendő községi pót­lék 180%. Ezzel szemben 1914-ben a községi pót­adó 38%-ot tett ki, ami egy-egy lakosra átszá­mítva 23 korona 82 fillér megterhelést jelentett. Ezen konkrétumok élénken Illusztrálják azt, hogy milyen drágán kell megfizetnünk városunk fővárosi jellegét. De miért? Fővárosi mivoltunk hozta ugyanis magával a város rohamos fejlődését, ami viszont az ország különböző részeiből való tömeges bevándorlást idézett elő. És, miután a bevándorlottak legna­gyobb része hivatalnok, vagy fixfizetéssel biró egyéb alkalmazott, vagy munkás, akik az adótör­vény értelmében, mert csak jövedelmi adót fizet­nek, községi pótadóval meg nem terhelhetők, a községi pótadó fizetésének a fővárosi szükséglet szerint (a város átszakályozása, uccák kiépítése, fényűző iskolák építése, hivatalok, kislakások épí­tése stb.) megnövekedett terhe lakosságunknak csak aránylag kis részét, leginkább csak az ős­lakos-társadalmat sújtja. A városnak a fordulat után tehát fokozott szo­ciális, kulturális és egyéb követelmények teljesí­tését kellett magára vállalnia, éppen azért, mert a köztársaság harmadik fővárosa lett. A dolgok ter­mészete szerint logikus lett volna, hogy az állam ezen terhek viseléséhez megfelelő dotációval hozzájáruljon. Ezzel szemben azonban nemcsak, hogy semmi­vel nem járult hozzá a város kényszerű több­kiadásának fedezéséhez, hanem a város jövedelmi forrásait a maga részére lefoglalta, így mindjárt i a kezdet legkezdetén lefoglalta a városnak mii- s liókat jövedelmezett fogyasztási adót és törvényt : hozott arra is, hogy a községi pótadót az állam- i kasszába kell befizetni és mindebből nem a város valóságosan befolyt jövedelme szerinti összeg ! utaltatik ki a városnak, hanem olyan összeg, ame­lyet az állam állapit meg. Emellett községi pót- < adót csakis a régi házak tulajdonosai és a kere­seti adót fizető szabad pályán lévő polgárok fi­zetnek. Nem járulnak ellenben a községi pótadó­hoz hozzá az olyanok, akiknek jövedelme fixu- mon alapszik (gyárigazgatók, bankigazgatók, ál­lami és egyéb magánhivatalnokok, biztosítási tisztviselők stb.), bármily magas jövedelmet él­veznek Is. Pedig, azt hiszem, hogy az ilyenek jobban kihasználják a város-nyujtotta előnyöket, mint a szegény iparosember, aki szerény keresete után községi pótadót is fizetni köteles. De nemcsak a kormány szükkeblüsége okoz zavarokat Pozsony város háztartásának rendes menetében, hanem ugyanez tapasztalható Szlo­venszkó ország (krajina) hivatalos közegei ré­széről is. Városunk polgársága eddig kimutatha­tóan 250 milliót fizetett be a Szlovenszkó ország pótadója cimén és alig kapott ebből valamit. Az idei költségvetésbe is csak szerény 100.000 Kc-t állítottak be az országos hivataltól remélt szub­venció címén, de utólag még ezt is törölték. Ez­zel szemben például Turócszentmárton városa ed­dig Szlovenszkó országtól 50 milliót kapott. Szinte megmagyarázhatatlan az a mostoha bánás­mód, amiben városunknak része van. Városunk háztartásának további megterhelése a főjegyzői hivatal, amely városunknak évi 770.000 koronába kerül, holott az idevonatkozó törvényes rendelkezés szerint a városnak csakis a főjegyzői hivatal segédszemélyzetének fizetését és dologi kiadásait kell fedezni, a fogalmazói kar fizetése pedig az államot terheli. Igv döntött már konkrét esetben a legfelső közigazgatási bíróság is. És hogy mindennek ellenére városunk vezetősége a polgárság terhére miért olyan nobilis és miért fi­zeti azokat a hivatalnokokat is, akiket az állam­nak kellene fizetnie, szintén érthetetlen. A helyzet tehát az, hogy mig az állam egyrész­ről fokozott követelményeket állított fel váro­sunkkal szemben, másrészről pedig jövedelmének csökkentésére tett intézkedéseket és azt sem is­meri kötelességének, hogy megfelelő szubvenció­val városunk támogatására siessen. De ha nemi akarnak szubvenciót adni, legalább azt utalják | ki, ami városunkat az itt befizetett községi pótadó j és az itt szedett fogyasztási adó után joggal meg­illeti. Ma ez is nagyot lendítene a város nyomo­rúságos helyzetén, aminek nem lehet más vége, mint a csőd, amint azt a két évvel ezelőtt kiadott röpiratomban megjövendöltem. Sajnos, a város képviseletének mai összetétele sem alkalmas arra, hogy a város racionális gaz­dasági politikát folytasson. Az olyan képviselő­testület, amely 1931-től kezdve, tehát 6 év alatt majdnem 100 millió koronás adósságot csinált éa az olyan vezetőség, amely nem tudja a városházát anyagi helyzetének megfelelő módon kormányozni és arravaló szükséges eréliyel a város érdekeit lefelé és felfelé képviselni, nem érdemli meg a közönség bizalmát. A város vagyonának pazar­lása két kézzel folyik, mert ma a várost mindenki, elsősorban a város vezetői, akik a pártok kegyé­től függnek, és a képviselőtestületi tagok, akik­nek nagyrésze községi pótadót nem fizet, olyan jóléti intézménynek tekinti, amelynek még a fényűzést kielégítő dolgokra is áldoznia kell. Itt van például a tűzoltóság intézménye. Ma városunkban kétféle tűzoltóság működik. A hiva­tásos és az önkéntes tűzoltóság. Azelőtt csak egy volt. Teljesen megfelelt a célnak a néhány hiva­tásos tűzoltóval megerősített önkéntes tűzoltóság bevált intézménye. Teljesen elegendő volna ma is, ha az önkéntes tűzoltóságot, hozzáértők sze­rint, körülbelül 20 hivatásos tűzoltóval megerősí­tenék. Ma a hivatásos tűzoltóság 72 emberből áll, amire semmi szükség nincs és ez a városnak évi 1,100,000 koronába kerül. Az önkéntes tűzoltóság pedig évi 350.000 korona szubvenciót bűz. Hát nem vétkes tékozlás ez? Hogy ez igy lehetséges, az csakis a városháza vezetőinek erélytelenségét bizonyítja. És ilyen körülmények között a város vezető­sége olyan fantasztikus beruházási tervekkel fog­lalkozik, amelyek minden képzeletet felülni ‘Inak. Ha az ember elolvassa a beruházási programot, amely kereken 66,000.000 koronát emésztene fel (ha á müvek beruházási programját vesszük, ak­kor 75 milliót), azt kell kérdeznünk, hogy vájjon a város vezetőségét az álmok országából irányit- ják-e és, hogy vájjon józannak lehet-e minősíteni azt a várospolitikát, amely nem reális számításo­kon alapszik, hanem fantasztikus terveivel a fel­legekben jár? Mert ebben a beruházási program­ban legnagyobbrészt improduktív invesztíciók sze­repelnek, mint például kilátó-torony épitése a Szamárhegyen 250.000 Ke összeggel, a Szlovák Riviéra kiépítése 3.5 millió koronával, uj járási hivatal épitése 4.5 millió koronával, nyári fürdő épitése a Vaskutacskán 700.000 koronával, krema­tórium épitése 4 millió koronával és a többi. Szük­ség van-e minderre, mikor üres a város kasszája? Nem térek ki most a város tuldrága adminisz­trációjára, mert ez már elcsépelt dolog, de igaz, I hogy a városházát a jelenlegi hivatalnoki létszám egyharmadával is el lehetne adminisztrálni. Ha mindez azonban magasabb, vagy szociális szempontokból nem orvosolható radikális eszkö­zökkel, itt volna az ideje, hogy a város vezető­sége felvilágosítsa a felettes hatóságot, hogy ez igy tovább nem megy és ha nem tanúsítanak ott fent kellő megértést városunk iránt, megtörténik az országos botrány és városunk csődbe megy. Egyelőre azonban megint „nyugodtan" alha- tünk, hiszen a költségvetést letárgyalták és meg­szavazták. A formának tehát eleget tettünk. S úgy látszik, ez a fő!... De meddig? Hétköznapi legenda Irta: Palotai Boris Lajos bácsi egyezer egy hónapban látogatott el hozzánk, rendesen ebédidőben jött sürü bo­csánatkérések közepette, s ha Anyám kínálni kezdte, rövid huzódozás után derekasan nekilá­tott az ételnek. A huzódozás-hoz ragaszkodott, épp úgy, mint a címeres bőrtárcához, melynek semmi hasznát nem vette, mert cigarettája soha­sem volt, de úgy a húzódó zás, mint a cim érés tárca kellett neki ahhoz, hogy becsülje önmagát. Ebéd után Lajos bácsi lelkesen * ajánlkozott, hogy megigazítja az elromlott villanyt, megra­gasztja a porcellán-nippek letört ujjait s kenyér- galacsinnal pótolja a gipsz Napóleon-szobor bal­fülét ... Ma már nem tudom megállapítani, hogy fiatal volt-e Lajos bácsi, csak arra emlékszem, hogy mikor a létra tetején állt. szokatlanul nyurgá­nak látszott, a haja puha-borzasan lógott a sze­mébe s a ruhái úgy álltak rajta, mintha kinőtte volna őket. Olyan szegényrokon szerepet töltött be ná­lunk, reparált, mókázott, kellette magát, szidott és helyeselt, igyekezett mindenkinek a kedvében járni s ha észrevette, hogy Anyám túlzott figye­lemmel hallgatja, rögtön hazafelé készülődött. Tudta, hogy e túlzott figyelem ásitást rejteget, s ha Anyám nem meresztget-né érdeklődve a sze­mét, menten lecsukódna... Az egymásra préselt ajkak természetrajzát is ismerte, az állkapocs kilengéseit, amikor szigorúan kell fogni s he- helyeslő hümmögéssel kordában tartani, nehogy oválisra nyiljék ... Ilyenkor gőgösen kihalászott a zsebéből néhány összeragadt selyemcukrot, s szétosztotta köztünk, hogy valamivel viszonozza az ebédre való meghívást. Különben is mindig volt valami a zsebében: radirgumi-törmelék, csempe üveggomb, szalagvég, levélbor iték ok ezüstkarikás belseje, összemorzsolt virágszir­mok, kaucsuk-fogpiszkálók és kerek reklámtük­rök. Szabadon portyázhattunk a zsebében, nem volt soha semmi titka, mint azoknak a szegény embereknek, akik megszokták, hogy percenként alkalmazkodnak különböző családi légkörhöz, tehát úgysem vállalhatnak felelősséget azért, ami történik... Lajos bácsi fél-lábú gólyát rajzolt a. gyerek­szoba falára s ha Apám összevont szemöldökkel vizsgálhatta e különös freskót, mosolyogva hú­zogatta a vállát: a gyerekek akarták ... Rendesen valami kis emléktárgyat vitt magá­val. Soha nem kért semmit se, még kevésbé pa­naszkodott, inkább valami adom ázó hangon me­sélte eh mit verme magának, ha megnyerné a fő­nyereményt, na mit? Rendszerint cipőt talpalta­tott a főnyereményből vagy két poplén-Lnget szer­zett be, olyat, amilyet reklámáron lehetett kapni a rnellékuccai kis boltokban. Gyakran meglepett minket is a főnyereményből. Valószmütlenül ol­csó dolgokat vásárolt, hogy lássuk, milyen jól gazdálkodik, hogy bebizonyítsa szegény, milyen aprócska főnyeremény is helyre tudná billenteni. Ilyenkor kihúzta a zsebéből címeres bőrtáskáját s szórakozottan kaparhatta, lehet, hogy ebből wőt m/n'MUp m te feM tojpy oéma demonstráció volt, és ahogy a behorpadtha&u, her­vadt címeres tárcát meglengette a libapecsenye felett. Anyám délután összeszedte Apám elviselt holmiját és könnyedén kérdezte meg Lajos bá­csitól: — Nem lenne véletlenül jó magának ez az ing? Az uram már kihizta. — Megpróbálom, — mondta ugyanoly köny- nyedén Lajos bácsi, holott már többször bebizo­nyosodott, hogy Apám mérete éppen jó neki. A cipőknél is megjegyezte, hogy csak járás közben derül ki, nem nyomja-e majd a nagv.ujját, mert a nagyujj a legkényesebb dolog a világon. Most annyi év után jövök rá, milyen hősiesen parírozta ki a megköszönés veszedelmét, milyen ügyesen kerülte el az ajándékozás-elfogadás- kí­nosan vigyorgó pillanatát s ahogy „szóra sem érdemes" pózzal hóna alá gyűrte a csomagot, úgy hatott, mint egy igává gavallér, aki éppen lovagi szolgálatokra indul... Apám néha megkérdezte tőle: — Mért nem dolgozol valamit Lajos?' Intelli­gens ember létedre ... De Lajos bácsi közbevágott: — Nem érdemes dolgozni. Csak ráfizetnék az ilyesmire. Az ember lót-fut mint egy bolond, a cipőjét nyúzza s közben lekésik az ebédekről. Ki fog nekem fél-háromkor külön tálalni? Az is­merőseim rendszerint egykor ebédelnek. Azután meg van egy örökösödési perem. Ha állásom len­ne, nem tudnék ebben az ügyben eljárni, pedig ez mindennél fontosabb! Az örökösödési pert is úgy kezeltük, mint egy legendát, szépen, fordulatosán adta elő, bár nekem sehogysem tetszett a- misztikus nagyapa hallócsővel a fülében és sokszor meg akartam kérni Lajos bácsit, hogy helyébe mást szerepel­tessen, valami lengőszakállu görög istent, akinek mellszobrát sokszor láttam az iskola folyosóján. Ha az örökösödési per újabb bonyodalmáról adott számot, gyöngéd figyelemmel hallgattuk s végén megkérdeztük, mikor következik a folyta­tása? Annyira beleéltük magunkat a mesehangu­latba, hogy mindenáron ragaszkodtunk hozzá, hogy kerek egész legyen, mólabus csattanóval, melyben Lajos bácsi megkapja a fél országot és ráadásul a királylány kezét... Lajos bácsi szokott alkalmazkodó képességé­vel belement a. mesébe, s idővel kicserélte a nagy­apa hallócsövét gyémántkoronával. Nagyobb en­gedményre azonban nem volt. kapható. Távozáskor Apám megkínálta cigarettával. „Világért se" és „éppen most dobtam el"... szabadkozással kivett két egyiptomit, holott az egyiptomiak a háziúrnak voltak félretéve, mert Apám csak olcsóbb cigarettákat, szívott. De Lajos bácsi szomjasan pöfékelt, egyhuzamban szivta el mind a kettőt, lehunyta a szemét mint az igazi élvezők s or.rcim;pái finoman rezegtek. A körülötte szállingózó füstbolyhokat szerette volna újra magába tömni, csücsörített szájjal kapkodott, utánuk -mint egy szárazra vetett hal, aki víz után tátog... Amikor azonban a hamu­tálcába fojtotta a parazsat, visszatért, hűvös ele- genciája és bosszankodva jegyezte meg: — Ejnye no, nem kellett válna rágyújtanom. Megfogadtam, hogy. kftwkoaa ft dohányzásról. De olyan átkozottul szórakozott vagyok — N-o, máskor mi fogunk vigyázni Magára, — tréfálkozott Anyám. — Nagyon fogom kérni. — Így Lajos bácsi. Sopfie, a gráci kisasszonyunk elragadtatva pillantott rá. Legjobban szerette volna tetőtől- talpig Jágerbe öltöztetni, de a Herr Lajos nem tűrt semmiféle becézést. A személyzettel külön­ben is rendkívül tartózkodó volt, majdnem gő­gös, szóra sem méltatta őket s ha elment mellet­tük, diszkréten a mellényéhez nyúlt, mintha- bor­ravaló után kotorászna. Egyszer csak elmaradt Lajos bácsi... Nem jelent meg a szokott időben, pedig épp lakás- festés előtt álltunk s izgatottan vártuk, hogy fél-lábu gólyáit a falra pingálja, mielőtt ránk tör az engesztelhetetlen tisztaság. Anyám már ha­lomba gyűjtötte az elajándékozásra szánt hol­mit, valósággal hiányzott neki az a fitymáló s mégis szemérmes mozdulat, amelyikkel Lajos bá­csi birtokba vette a levetett ruhát. — Útban van ez a sok lim-lom, — mondotta Anyám és hozzácsomagolt még -néhány majdnem uj nyakkendőt, egy galambszürke ka-má-snit, ami­re ráesett egy tintacsepp... De hogy Lajos bá­csi meg ne sértődjön a tintacsepp miatt, vett két pár zoknit kis gyári hibával. A csomagot az ebéd­lőben tartottuk, hogy „kéznél legyen", aztán az esernyő-tartóba nyomtuk, hogy „láb alatt ne le­gyen", s igy. cipeltük ki-be, egyre várva, hogy Lajos bácsi megszabadítson tőle s vele együtt jóságfeleslegünktől, amely úgy duzzadt, fortyo­gott 'bennünk, mint fövő ruha- a. fazékban. Időn­ként szükség volt rá, hogy fakanállal jól lenyom­juk, megk a varjuk ... Egy délután váratlanul beállított Lajos bá­csi. Szokatlan időben jött, semmiféle étkezés nem volt aktuális s igy puszta megjelenése is za­vart keltett. S ráadásul nem Apánk öltönyét láttuk rajta viszont, hanem egy meglehetősen bő, vaepore-zioái ruhát, olyat, amilyet nyugdi- jas öreg urak hordanak. Az öltöny vadonatúj volt, ezt első pillanatra észre lehetett venni... — Mi történt Lajos? — kérdezte jóindulatú mosollyal Apám. — Gsa-k nem ütötted meg a fő­nyereményt? Lajos bácsi hatásos szünetet tartott s csak aztán válaszolt megállapodott hangon, melyből minden fantázia hiányzott. — Megnyertem az örökösödési pert. 112 ezer korona készpénzt -és 20 hold szőllőt Nagy-Szilké-n. Három darab részvénypapirom is'van... Szakszerűen beszélt, nem hagyta magát félbe­szakítani és nem fürkészte Anyám arcát, vájjon nem untatja-e fecsegése. De a- legjobban akkor ámultunk el, mikor a címeres bőrtároa helyett egy bádogdobozt, huzot-t elő, kilhalászott belőle egy olcsó cigarettát, aprólékos gonddal oda-odaütö- gette a bádogdoboz fedeléhez és csak azután gyúj­tott rá mellékes mozdulattal... Most, hogy pénze volt, nem használta a címeres tárcát, a bizonyíté­kot, beérte a- 'bádoggal is. A vagyon sok minden nyomorúságot engedhet meg magának. Egész megjelenése arra engedett következtetni, hogy kezdi ismerni a pénz értékét, kezdi tiszteletben tartani a vagyon törvényeit. Anyám szigorúan vizsgálgatta. A szeme csalódást árult el, határo­zottan rossz néven vette, hogy a. Lajos-legenda megszűnt s mindaz a. leereszkedő érdeklődés, ami e meséket kisérte, belénkszOrul ... A tényekre nem volt, 'kíváncsi, a per fordulataira, az oldalági rokonok cselszövéseire, mindez csak addig érde­kelte, mig mesét érzett mögöttük, olyat, ami­lyenbe mi j$ beféoróbotjuk ircptaró fantáziánk, aranyszálait. Nem tudta, hogy viselkedjék Lajos bácsival, feszengve ült a széken s a torontáli függöny alá .pislogott, mert újabban odarejtette a neki szánt ingeket, hogy adott pillanatban lezserül megkér­dezhesse : — Mondja, Lajos, nem tudná használni . , . az uram már kihizta őket. Mi, gyerekek, odasompolyogtunk Lajos bácsi zsebéhez, kutatni az ismerős ragacsos kincsek után, de a zseb idegen volt és hűvös ... A sers- bélés síkos völgyében tájékozatlanul bukdácsolt a kezünk s tétova kalandozás után el is hagytuk e terméketlen vidéket. Lajos bácsi már kímélte e nyugdíjas öltönyt, nem szemetelte tele az élet raaszatos, apró intimitásaival, az örömök kétséges értékét- is felmérte s beérte azzal, hogy boltban vett konfekcióé örömet vásárolt szabott árért, szezon után húsz százalék kedvezménnyel . . . Mig arról beszélt, hogy vendéglőt nyit s lehe­tőleg minél kevesebb személyzetet óhajt- alkal­mazni, mert azok kilopják az ember szemét, — Anyám kisurrant a- szobából, majd rövid idő múlva egy megrakott tálcával jött vissza. A tál­cán a vitrinbeli teáscsészék sorakoztak, a „japán szerviz", amit vitrinen kívül csak akkor láttam, iha Anyám puha- flanelironggyal letörülgette őket. Szendvicsek virítottak a- csészék mellett, gonddal cifrázott uborkák és csillagalaku céklák díszítet­ték a- vékony kenyérkéket, amelyék nem éhes ember részére készültek . . . S hogy honnan ke­rített Anyám hamarjában lazacot, máig is rejtély marad, de két kenyérkén is ott fényeskedett a rózsaszínű, vékony lazac-szelet, kényesen csillo­gott, mintha gyómántporrai lenne meghintve. Anyám úgy helyezte el a- tálat, hogy a la-zacos szendvicsek Lajos bácsihoz kerüljenek, protezsá- lón előre tolta őket. . . . Lajos bácsi most- nem hú­zódozott, mentegetőzött, a--z udvariassági szabá­lyokat már nem érezte magára nézve kötelezőnek, s az elhelyezkedett polgár öntudatával tartott te­repszemlét a tál fölött. A jólneveltség c-söke- vényei, — melyekhez mindeddig görcsösen ra­gaszkodott, mert úgy érezte, igazolják őt s be­lépőjegyet váltanak egy temperált- polgári vi­lágba. ahol négyfogásos ebédet főznek s finoman bánnak a lecsúszott dzsentri-gyerekekkel,— mon­dom, a jólneveltség esökevényei pillanatok alatt zsugorodtak semmivé . . . Valójában nem tett olyat, ami „nem illik", csak az egész viselkedése valahogy . . . megegyezésellenes volt. A lazaoos szendvicset felületesen megnézte, aztán kivett egy vajasszeletet, amelyen pár szem köménymag szo- morkodiott s egy karikára vágott kemény-tojás. Beleharapott, tovább beszélt, jelzálogkölcsönről ós bankkamatról, majd tányérjára 'tette a kenyeret s nem nyúlt többet hozzá. Tudom, vannak megrázó'bb percei is az élet­nek, mint az, hogy Lajos bácsi ügyet sem vetett ünnepi kiruccanásunkra s jóllakva állított be hoz­zánk. De minket ez akkor olyan súlyosan érin­tett, hogy dermedten néztünk egymásra. Úgy éreztük, valamitől megfosztott bennünket, be va­gyunk csapva, ki vagyunk rabolva. Azóta rájöttem, hogy az adakozás örömét vette el tőlünk, azt a gesztust, amellyel elaltatja az em­ber a lelkiismeretét, bepólyálja viselt ruhába és kelkáposzta-főzelékbe . . . Ilyen semmirekellő ember volt. ez a Lajos bácsi, aki felcserélte a radirtörmelókot e a mese- morzsákat egy darab vaskos valóságra^ melyből idővel házat Ápittetetti aoélportálokkal és t'eiő- terrasszal, amin nyaranta vérszegény fizetővendé' stávik álmaiét, ' r

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom