Prágai Magyar Hirlap, 1937. január (16. évfolyam, 1-25 / 4147-4171. szám)
1937-01-22 / 17. (4163.) szám
4 rM^GAlA\\GÍiAR-HIRL3B................................... .........-- • ■■ --__________ iwn»nar3Z pfatdc. Bal oldali „párUömörülés" Angliában Sir Stafford Cripps tömegek nélküli „népfrontja" A miniatűr balpártok egységfrontot alkottak a Labour Party nélkül • > a Hogyan ítélik meg Londonban az uj vállalkozást? London, január 21. (MTP). Egyes európai lapok nagy szenzációt akarnak csinálni abból, hogy Angliában is kialakulóban van a népfront, mert a szocialista liga, az úgynevezett független munkáspárt és a kommunista párt között létrejött az egységfront. Az angol lapok erről az ,,eseményről" né- hánysoros hírben tájékoztatták .olvasóikat s még a baloldali politikai körökben sem tulajdonítanak jelentőséget ennek az újabb pártfúziónak. „Népfrontról" csak azok írhatnak angol vonatkozásban, akiknek fogalmuk sincs az angol politikai párttagozódásról. Népfront csak úgy képzelhető el, ahogyan Franciaországban alakult, ahol valamennyi balpárt közös politikai blokkba tömörült s ahol erre meg is volt a lehetőség. Angliának azonban csak egyetlen számottevő úgynevezett balpártja van: a Labour Party. A szocialista liga, amely most közös blokkba tömörült a kommunistákkal, tulajdonképpen nem is önálló párt, hanem csak egyik, még hozzá nagyon jelentéktelen szárnya a labournak és tömegek felett egyáltalában nem rendelkezik. A független munkáspárt és a kommunista párt meg éppen miniatürpártok Angliában és együtt nem teszik ki huszadrészét a Labour Partynak. Vezér és tömegek nélküli népfront Ha semmi mást nem tekintünk, csakhogy hány követője van az úgynevezett népfrontnak, már akkor láthatjuk, hogy micsoda üres politikai frázisrecsegtetés angol népfrontról beszélni. A törpe pártoknak adott körülmények között azért lehet súlyúk Angliában, ha történetesen kimagasló egyéniség áll az élükön. A valamikor hatalmas liberális párt például teljesen összezsugorodott, de azért Lloyd George érdekes és rendkívüli személyisége még mindig súlyt ad neki. Ilyen kimagasló egyéniség fölött azonban ezek a pártok nem rendelkeznek. Pártdifferenciálódásra nem is igen van alkalom Angliában, legalább is nem kontinentális értelemben, a hagyományos két pártrendszertől az angol nép nem hajlandó eltérni, de nem is lenne sok értelme, mert az egyes pártok programja között csak nagyon jelentéktelen eltérések szoktak lenni. A liberális párt bukása után helyét automatikusan átvette a hatalmasan megnőtt munkáspárt. Megint csak két hatalmas párt áll egymással szemben a politikai élet arénájában: a konzervatívok és a Labour Party. Meg kell azonban jegyezni, hogy a két párt között csak bizonyos politikai metódusok tekintetében van különbség, alapvető elvi dolgokban azonban majdnem semmi. A Labour Party nem marxista A Labour Party egyáltalában nem nevezhető európai értelemben vett szocialista pártnak, semmiesetre sem marxistának. Ehhez az angol munkáspártnak semmi köze. A Labour Party úgynevezett reformista párt, amely hallani sem akar semmiféle forradalomról, van ugyan egy jobb- és egy balszárnya, de az egyes frakciók között csak részletkérdésekben van eltérés. Az angol munkáspárt eszmei alapja a pacifizmus. Természetesen, ha európai szemmel nem is lehet úgynevezett mélyreható különbséget felfedezni a konzervatívok és a munkáspárt programja között, az angol ember jól látja, hogy hol vannak a különbségek, amik Őt egyik vagy másik oldalra állítják. Annak ellenére, hogy a konzervatívok az utóbbi időben gyors tempóban és elismerésreméltó rátermettséggel valósították meg a munkáspárt szociál'politikai programjának néhány főkövetelését. Ez ügyes taktika volt, mert az angol ember nem ül fel frázisoknak, hanem szereti mérlegelni a kész eredményeket s a konzervatívok azáltal, hogy szociális dolgokban gyakorlati felvilágosultságot árultak el, kifogták a szelet a munkáspárti agitáció vitorlájából. Külpolitikai kérdésekben pedig csak a legritkább esetben szokott nézeteltérés lenni a konzervatívok és a munkáspárt között. Az ország határain túl minden angol érdeke egyforma. Sir Cripps és barátai A munkáspárt lapja, a Daily Héráid úgynevezett boulevard-lap, amilyen még egy tucat akad Londonban, ha nem is jelennek meg ilyen'nagy példányszámban. (Érdekes, hogy a Daily Héráid a nagy példányszámof regényfolytatásainak köszönheti, az első ilyen regényfolytatás volt, amivel nagy sikert ért el, Wells önéletrajza.) De téved, aki azt hiszi, hogy ebben a lapban európai mintára heves világnézeti polémiákra fog akadni. Már a lapnak az első ódala is rácáfol az ilyen várakozásokra. Az első lapon híres filmsztárok és a királyi család tagjai- nak fényképei láthatók. Természetesen a párton belül van egy úgynevezett baloldali ellenzék, azonban ezek sem nevezhetők marxistáknak, meg is sértődnének, ha annak neveznék őket. Ellenzékiségük abból áll, hogy energdku- sabb külpolitikát kívánnak és egyes és más dolgokban elégedetlenek a Baldwin- kormánnyal. Sir Stafford Cripps vezetése alatt néhány év előtt alakult meg az úgynevezett szocialista liga, amelynek mindössze néhány száz tagja van és ezek között akad egy-két munkáspárti képviselő is, a többiek azonban politikailag független intellektuellek, akiknek semmiféle befolyásuk nincs a tömegekre. Nem is párt a szocialista liga, mint inkább vitatkozó klub. Ennek a csoportnak az a törekvése, hogy megerősítse a munkáspárt baloldali politikáját és lehetőleg olyan pártblokkot hozzon össze, amely a liberálisoktól a legszélsőbb baloldali radikálisokig terjed. Persze ennek a törekvésnek nincs komoly alapja, Angliában a tömegek soha nem voltak a politikai radikálizálódás hívei. S aztán a gazdasági krízis is legkevésbbé sújtotta Angliát, a munkások és alkalmazottak relatíve jól vannak fizetve, ezek tehát nem szeretik a radikális jelszavakat, a népfrontról csak annyit tudnak, hogy véres polgárháborúba döntötte Spanyolországot és hallani sem akarnak róla. Van természetesen egy egészen szegény néposztály, sok munkanélküli is van Anglia ipari vidékein, ezek között akad is kommunista, csakhogy ezek meg rögtöni és hathatós megoldást követelnek bajaikra és nem bíznak az egységfront-jelszavakban. Néhány képviselőből és néhány intellek- tuellből áll tehát az angol „népfront", amelyről egyes európai lapok mint valami nagy szenzációról írtak. A lakosság a templomokban térden állva és zsolozsmázva várta, hogy a hódítók halomra ölik őket és rájukgyujtják a várost De Alboin kegyes volt, nem engedett mészárlást és gyújtogatást. Emberei csak egy napig fosztogathattak. Aztán visszatértek a lakók a kifosztott házakba és boldogan fellélegzettek, hogy az uj urak beértek ennyivel. Mediolánum eleste megnyitotta az utat a Pó felső síksága felé. Alboin a szászok kezére akarta bízni ezt a tartományt. Ideje volt, hogy röghöz kösse őket. Izgága s lobbanékony természetükkel sok viszályt szítottak a hadban. Régen lemondott tervéről, hogy felnövekvő kisleányát, Albsuindát eljegyezze Hildibrand herceggel. Erélytelen, mazna férfi volt, álmodozó lélek, aki gyűlölte a hadjárat viszontagságait. Nem termett nép vezetésére és parancsolásra. Az idő más megoldást hozott. Ősszel híre jött, hogy Lothár és Si- gisbert frank királyok az Elba partjára svábokat telepítettek. A szász foeraberek, akiknek visszatetszett az alárendelt szerep, amit a lango- bard urak mellett betöltötték* rávették az erélytelen Hildibrandot, hogy forduljanak vissza és űzzék el a svábokat régi otthonukból. Alboin könnyű szívvel hagyta a szászokat elvonulni. Alig takarodtak ki Itáliából, vészhir jött. Galliából martalóc törzsek törtek be. Klef herceggel nagyobb csapatot küldött ellenük. Attól tartott, ha nem vet véget garázdálkodásuknak, valamelyik frank király ráéhezik a Pó síkságára és részt kér a foglalásból. A hadjárat második tele rengeteg gonddal és vesződséggel járt. Élelemhiány mutatkozott. Ez a dögvész következménye volt. Idén a föld nem termett eleget. Vad és kegyetlen harácsolás kezdődött. A kifosztott falvak és városok lakói a tenger felé menekültek. Útban a ligur tengerpart felé Pavia ellenállt a langobard rohamnak. Faltörő kosokkal és ostromgépekkel mentek neki a falaknak, de Pavia elszántan védte magát. Egy téli hajnalon Alboin maga vezette az ostromot. Alig ért a falak alá, Gizulf nyíltól sebezve holtan fordult le lováról. Iszonyú haragra lobbant. Minden dühe és haragja a rohamnak dacoló város ellen fordult. — Ezt megkeserülitek! — kiáltott dühtől habzó szájjal. Gizulf legkedvesebb testőre volt, leghívebb embere. Szörnyű megtorlás jár ezért a halálért. Fölperzseli a makacs várost, ha végre betöri falait. Kardélre hány kegyetlenül minden élőt. Ahogy Mediolánumot megkímélte, olyan pokolian végez Paviával. Elsöpri a föld színéről. A város védői, mintha megsejtették volna fogadalmát, még elszán- tabban vetették vissza támadásait. Nem tudott rést törni a falakon. Megpróbálta a kiéheztetés taktikáját. Ott vesztegelt egész télen át a falak körül, de mintha titkos alagutakon élelem ömlene Páviába, az ostromlottak ellenállása nem lankadt Gyűrte magába a dühöt. Itt pusztul maga is a falak alatt, ha nem tud áttörni rajtuk! Borba, részegségbe és kéjelgésbe kezdte ölni roppant Indulatait Valamerről egy koromhaju latin leány került a sátrába, Flavia. Csodálatosan csillogó nagy ártatlan szemei voltak a leánynak, de bogaruk mélyén tüzlángok szikráztak ki. Ügyes és tapasztalt szerető volt, apró csókokkal és csiklándó bujasággal hozta lázba a vérét. Kora hajnalban madárpittyegés keltette. Amikor kilépett a sátrába még szürke volt az ég és a tábor mögött feketén álltak a piniák. Nagyv.1t i n EGO FOLD REGÉNY IRTA: EGRI VIKTOR NEGYEDIK KÖNYV 59 (FOLYTATJUK) nyújtózott, a csontjait ropogtatta és ásítva körülnézett a korahajnalo- dásban. A tábor még aludt, csak a várfal felé tolt őrszemek figyeltek az oszladozó homályba. Aludt a sátorban Flavia is. Keserű lett Alboin szája, amikor a leány gyakorlott ölelésére gondolt. Átkozott boszorkány, hogy igy megfogja érzékeit! Végigment a táboron, elhárította a testőrei kíséretét, egymaga ment, a pirkadó kelet felé. Ha igy menne, menne és vissza nem nézne, talán három napba sem telne és Veronába érne! A szive hevesen megdobbant. Fölvillant benne Rozamunda tisztasága, meleg, illatos fehér teste, amelynek hajlandóságát mindig uj gyönyörűség volt kiérdemelni. Rozamunda —■ életének egyetlen szerelmes igazi asszonya! Oly viharos vággyal gondolt rá, hogy ködbe borult a szeme. Hogyan is tehette, hogy hetekre, hónapokra megfosztotta magát közellététől. Mig ő rongy cédákkal, a tábor körül kerengő leányokkal kutyálkodik, mÜyen hűségesen várja Veronában, üzeneteiben csupa kiváníató jóság és gyöngédség. Visszafordult és Helmechist hivatta. — Testvér, elmégy Veronába a királyasszonyért. Akarom, hogy jöjjön. A ferdevállu kipirult. ínyére volt a parancs. Legsebesebb lován vágtat Veronába, mintha szárnya volna, repül a felséges asszonyért. Boldogító föladat üdekisérni téli táborukba. — Gondodra bízom őt, testvér. Ügyelj, hogy az ut el ne gyötörje ... A királyasszony vigyázzon magára, az egészségére... a testére. Alboin földeriilő lélekkel mosolygott. A szeme kék fénnyel csillogott, egész lényét nagy fölszabadult öröm töltötte el. — Várandós a felséges asszony? — csodálkozott rá Helmechis és hitetlenül rázta a fejét. Alig néhány napja futár jött Veronából. Alaposan kifaggatta, de nem hallotta, hogy ezt a nagy eseményt várnák a palotában. — Te is jól ismered ... Szemérmes, ilyet nem üzenne... De én mégis tudom. Úgy szerettem Veronában... gyöngéden. Tavasszal fiam lesz, Ham! Helmechis lehorgasztott fejjel hallgatott. Mit is felelhetne ennek a szerelemvágyas, hatalmas, erős nagy embernek, aki olyan bizonyosra veszi apaságát Nem tudná, amiről az egész udvar suttog, hogy Rozamunda meddő? Észveszejtőén felséges, gyönyörűséges asszony, de meddő. Hiába lobban fel a vére szerelmesen, hiába öleli magához fogantaié hévvel, a csoda, az évek óta áhított termékenység elmarad. — Ha nyomban indultok, reggel Veronában vagytok — mondta Alboin. —- Azonnal nyergesetek. Helmechis lóra szállt és elugratott. Két testőr kísérte. Másnap reggel az Adige kőhldján kopogtak a lovak patái. Pihenő nélkül egyhuzamban tették az utat Rozamunda nehezen palástolt izgalommal fogadta Helmechist. — Felséges asszony, a király üzenetét hozom. Arra kér, o6id meg vele magányát
