Prágai Magyar Hirlap, 1937. január (16. évfolyam, 1-25 / 4147-4171. szám)

1937-01-17 / 13. (4159.) szám

8 ^RaiGM-MAG^ARHIRLag 1937 január 17, vasárnap* 1 Hogyan működhetnek együtt magyar kulturegyesületeink és testületeink? Kis hozzászólás a szlovenszkói kulturproblémához s az egyesületek egymáshoz való viszonyához Komárom, január 16. Nagyon örvendetes je­lenség, hogy a szllovensizkói magyar közvé­lemény .minidiinká'blb érdelődák kulturális kér- dáseik iránt, különösen pedig a kulturális szer­vezkedés iránit, mert hiszen a jótsizervezebt- ség már a siker egyik foka. Helyesen irányí­tott szervezési akció, összefogó s neim széthú­zó munka: ez a kutturegyesületek munkájá­nak első étapipija s ha szétnézünk a szloven­szkói kultúráiét 'terein, azt látjuk, hogy eiz a szervezkedés egyszerre többirányú is. Éz nem baj akkor, ha e szervezetek megtalálják egy­más között az összhangot, ha teret engednek egymásnak s ha mindegyik pontosan megha­tározza a miaga munkatéréit. Baj azonban akkor, ha az egyes szervezke­dések átnyúlnak a szomszéd terepekre s az amúgy is megfogyatkozott „kulturközön- ség“ számát méiginkább megszabdalják. Hogy kulturmunkáiéi szólok, elsősorban a fa­lusi magyar érdeklődők mellett kifejtett kul- turmunka összhangjának megteremtése a cé­lom. A falusi földműves, kisiparos kultur- szintjének emeléséről van sízó természetesen úgy, hogy ebibe a munkáiba aztán a falu s a város értelmisége is bekapcsolódjék. Átfogó, szintetikus, jól irányított kulturélet megteremtése a cél s ha szétnézünk Szlo- venszkón, akkor láthatjuk, hogy a legkezde­tibb stádiumokon túl vagyunk, a munka örvendetesen folyik, az érdeklődés erős, a bekapcsolódás szándéka mindenütt meg­van. Harcim, — egymással rokon — kultarszer- vezkeöés indult meg Szlovenszkón a legutób­bi években. Az első a Szlovenszkói Magyar Kultur Egylet (SzMKE), a másik a Szloven­szkói Katolikus Ifjúsági Egyesület (SzKIE), a harmadaik a Járási Közművelődési Testületek (JKT) és ezek Helyi Bizottságainak (HB) szer­vezkedése; időrendiben véve őket. Nem tagad­hatjuk, hogy helytelenül vezetett szervezke­dés és munka mellett e testületek között bi­zonyos rivalizálás foroghat fönn, aminthogy olykor meg is történt. Ez átfogó szervezetek mellett munkát fejtenek ki kulturális tekintet­ben még más felekezeti egyesületek is, azon­kívül némely községben átvette a „kultar- munkát“ a helyi spiortegyesület és a tiüzoltó- testület. E két utóbbinak esetében nem any­I nyira tervszerű és komoly „tkultunmunikárőT‘, mint inkább műkedvelői előadások propagá­lásáról van szó, viszont ez utóbbiak mégis erős versenytársai a határozottan ikiuiltutniiiiun- kával foglalkozó egyesületeknek. Kár volna hosszas bevezetést fűzni e kü­lönféle kultur egyesületek munkájához s kár volna azt is tagadni, hogy a nagy, országos egyesületek között bizonyos, helytelenül ér­telmezett rivalizálás indult meg. A rivalizá­lás nem a munka minőségében, hanem in­kább a hegemónia kérdésének tek in telében áll fenn, már pedig rivalizálás csak egy ala­pon lehetséges: a kulturegyesiileteknek, egymást elismeré­sével, a munka minőségére, szépségére s nemességére kell kell fektetni a fősulyt. A hegemónia kérdésének el kell esnie. A cikkírót e sorok megírására az késztette, hogy jelenleg bizonyos félreértések állanak fenn a Járási Közművelődési Testületek s az egyéb kutturegyesületek (SzMKE, PRMKE, SzKIE) munkájával összefüggésben. Tisztáz­ni szeretné e kérdésit s bevezetőnek megem­líti, hogy amikor a napokban a párkányi já­rási közművelődési testületet hívta fel a SzMKE megalakítására, az visszafelelt, hogy „Párkányban már van kulturegyesület, te­hát itt Sz3IKE-re nincsen szükség.“ Hasonló felelet érkezett más falvakból is, ahol viszont a községi kulturális helyi bizottságok vezetői válaszollak, — például Kismácsédról vagy Csallóközaranyosról,. — hogy ott már más k u 1 túr egye sül ele k r e nincsen szükség. Mivel maguk a Járási Közművelődési Tes­tületek Szövetségének komáromi, országos vezetői sem osztják a helyi bizottságok véle­ményét, meg kell végre állapítanunk azt, hogy a SzMKE, PRMKE, a SzKIE: alapszabályos egyesületek, megbatározott munkakörrel, tagokkal, vezetőséggel, a JTK pedig szerv, — tehát alapszabály nélküli, tagok nélküli, — irányitó szerv, amely a törvény alapján állva, minden kulturegyesület munkáját irányítja, segíti, a hatóságok előtt jótáll ér­tük, egyszóval egyesületek fölötti, összefo­gó, hivatalos szerv. Erre a szervre szükség van, hogy az egyes kulturegy esül etek munkája jól irányi Kassák, szükség van a rivalizálások kiküszöbölése végetit (különösen ott. ahol két-Mrom egye­sület rivalizál állandóan egymással), — de ez mégsem egyesület, nem önmagáért való szer­vezet! Ezt kellene megérteni minden kultur- mmnkásnak! Példának azt hozom fel, hogy a SzMKE és a JKT-HB minden községben meg lehet egymás mellett: a JKT irányit, de nem imüködik önállóan, hiszen például csak alaip- szabályes egyesület kaphat kulturházéipiifésre segélyt. Nagy téved,és tehát az, hogyha a köz­ségeikben az a vélemény alakul ki,, hogy egy kulturegyesület meg lehet a HB nélkül, vagy a JKT-HB meg lehet kulturegyesület nélkül. Hiszen a JKT-HB alapja az, hogy a JKT-HJB vezetőségét a meglévő kultuiregyesületek ki­küldöttjei alkotják s ahol nincs kiultaregy ©sü­lét, oitt csinálni kell, hogy a JKT is liétjogosult lehessen. A törvény értelmiében a helyi 1TB-k, azaz hi­vatalos kuiburfáramok (működését a helyi, alap- ^zabályoís testületek átvehetik, azaz a JKT- HB .működéséit átveheti a SuMKE is. Érdekes, hogy éppen e helytelenül értelme­zett ténymiél fogva, a SzMKE központja, Ko­márom körül alakíthatók meg legnehezeb­bem a SzMKE csoportok s ahol ez az ok nem forgott .fönn, ott a helyi vezetők bizonyos,, helytelenül felfogott „meggondolásai14 akasz­tották meg a SzMKE kifejlődését, holott sem­mi rossz nem származott volna egy egészsé­ges ku Ituregyesül étiből. A JKT-HB-testületek helyi vezetői ne riadjanak vissza tehát attól, hogy a köz­ségükben SzMKE, vagy SzKIE megalaku­lását szorgalmazzák. A párkányihoz hasonló helytelen felfogássá1, másutt is találkozunk: a JKT utegyemgeiője, megsegitője, barátja a kulturegyesületeknek jjs nem szab a d, hogy megtörténjék az, hogy la hivatalos testületek helyi képviselői, — a Í "JKT országos vezetőségének intencióival el­lentétben — bezárják a kultur egyesületek ka­puit, vagy feleslegesnek nyilvánítsák azok megindulását. E sorok írójának véleménye szerint az esz­ményi összefogás ez volna: 1. Minden járásban a JKT, minden község­ben a HB alakuljon meg és segítse a valóban :kul(uregyesületcket. Ezek az alapszabályn.1- jiküli szervek az egyesületi talaj előkészítői Tegyenek ott, ahol még nincsen alapszabályos |egyesület, (és ne utasítsák vissza azokat, ahol megalakulni akarnak, ellenben lépjenek a ikulturegyesületek vesetői közé), ahol pedig van kulturegyesület, ott segítsék munkáját, irányítsák, munkálkodjanak együtt, egyszóval tegyék kizárttá a hegemónia felé való törek­vést. 2. A SzMKE szervezetek a gazdasági neve­lés, a nemzeti irányú kulturmunka, a szini- !előadások, népipar-iejlesztés, dalostestiiletek, zeneegyesületek, olvasódélutánok, szórakoztam tóelőadások jegyében működhetnek. 3. A SzMKE s az egyéb vallásos szerveze­tek munkája, — e sorok írójának véleménye szerint, — nagyon jól s szépen belekapcsoló­dik a fenti kulturegyesületek munkájába: hit­életi, erkölcsi, szociális és vallásos nevelés te­rén. Mind a háromra szükség van s mind a há­rom fenntartható a községekben anélkül, hogy rivalizálniok kellene egymással. Vannak községek, ahol ez az eszményi har­mónia már meg is valósult, hiszen csak hozzá­értő, jóakarata vezetőkön fordul ímeg a do­log. Cikkíró ezt az indítványt teszi le tehát a kulturegyesületek tanácskozó asztalaira: segítsék egymást a kulturegyesületek, moz­dítsák elő egymás működését s ne akadá­lyozzák meg az esetleges „versenytárs44 ki­fejlődését. Különösen az egyes JKT-HB vezetőkre hárul ez a feladat: segítsék elő az egyes kultar- egyesületek megalakulását s ne utasítsák vissza, ha az jelentik érik. Bölcs munkamegosztást s egyetértést a kul tarfronton! SZOMBATHY VIKTOR. Van vagy nincs sárga veszedelem? A pöstyéni Royal szálló egyik sarkában ér­dekes társaság mulat. Dr. Masao Naruse tokiói műegyetemi tanár, Madan Mahon Antal miso­rai tudós és Jan Broers battáviai kajógyáros. Asztaluk mellett a jéghüíőbcn finom francia pezsgő áil. Az érdekes japán vendég viszi a szót. Hazájáról beszél — a sárga veszedelem­ről ... — Sárga veszedelem nincs, mondja moso­lyogva. — Nem vagyunk mi erősek... Nézzen csak engem, milyen gyenge, vézna vagyok, magukhoz képest, önök legfeljebb megcsodál­hatják kultúránkat és művészetünket, de erő­sek nem vagyunk. Én például csodálom ma­gukat, hogy k bírják az egészéjszakai mula- tást, tivornvázást s ez meg se árt maguknak, mert másnap frissen, üdén dolgoznak tovább. Mi ezt nem bírjuk. Meg vagyok róla győződve, hogy a mai kis éjszakázás után olyan kimerült leszek, hogy holnap az egész napot ágyban fogom tölteni. Munkatársunk ezután az iránt érdeklődött, hogy akkor miben is rejlik a Japánok ere.se? A japán ur erre ezeket felelte: — Csodálkozni fog, hogy mivel magyarázom hazám előretörését, fejlődését, erejének h rét, amit sárga veszedelem néven szoktak emle­getni: sikerünket kizárólag annak tulajdoní­tom, hogy nálunk az asszony csak asszony marad és nem az élet kormányrudja, mint mindenütt és mint maguknál is ... u Északról, Skandinávia jégvilágából jöttek mind, ezek a lengőliaju, bozontosszakáilu lobbanékony langobard óriások, Gambara ősanyjuk szülöttjei. A gleccser csontot dermesztő kegyetlen telei edzettek ke­ménnyé és ellenállóvá a fajt. Évszázadok múltán még vitték a szemük­ben a gleccser kékes fényességét és izmukban az elemekkel küzdő ős­apák hatalmas erejét. Az idő egyre dél felé sodorta őket, Jüíland és az Elba-part síksá­gaira, ahol megismerték a tavasz puhaságát, a nyár simogató melegét és a gyümölcsöt, bortérlelő szelíd őszi időket. Múltak az évek, tovatűn­tek a századok és a küzdelmes múlt, a jégvilág emléke csak a vissza­néző öreg bárdok dalában kísértett. Itt lenn délen védett és kíméletes volt az élet, de a vérben még nem halkult el a vonulásnak, a földfogla­lásnak olthatatlan vágya, vitte őket tovább a Morvamezőre és tovább Pannónia határai közé. Most húszezernél több langobard harcos vonult rohanva a római utón az ígéret földje, Itália felé, mely szebb volt a Morvamezőnél és dusabb s ígéretesebb a gazdag Pannóniánál. Itália gyümölcsös kertekkel és szőlőhegyekkel megáldott földje rájuk várt! Ott volt a közelben, el­érhető távolban, túl az Alpok jégtorlaszain. Viharerővel zudult előre a had. Alboinra és harminc hercegére most kemény munka várt. Kordákon, szekereken, öszvérháton és gya­logszerrel tengernyi nép tódult a foglaló had nyomában. Alig mozdult meg Alboin, mindenfelől kisebb kóbor hadak bukkantak föl és csatla­koztak hozzá. Avarok és gepidák, bolgárok és svábok, szarmaták és pannonok voltak, szedett-vedett hazátlan kóbor nép, amelyet a nagy préda vágya és az uj földfoglalás csábított. Vasmarokkal kellett kordába fogni ezt a törzsétől elszakadt száznyelvü népséget. Alboin ötszázhatvannyolc április másodikán, nyomban a húsvéti ünnepek után lépte át oszága határát és napok múlva előőrsei már az Alpok hágóit kutatták. Celeián túl újabb ezrekkel gyarapodott a nép­vándorlók száma. Északról jöttek a szászok, feleségestől és gyerekestől vagy húszezren, Hildibrand herceg vezetése alatt, Alboin uj taktikával élt az előnyomulás alatt. Útjában nem enge­dett mészárlást és égetést. A meglepett falvak lakóit bekergette az er­dőkbe, a hegyek közé. Az embertől kihalt üres falvakat elfoglalta aztán az utóhad. Amit a házakban, istálókban, szérűkben, vermekben találtak, azt felették és vonultak tovább. Az erdőkbe űzött lakóságra nem volt gondjuk, a gyöngébbje ott pusztult, vadak martaléka lett vagy éhen ve­szett, az erősebbje csatlakozott Alboin hóditó seregéhez. így duzzadt és nőtt az utóhad, gyarapodott a kardforgatók száma, majd százezer főre dagadt, mire elérték az Alpok lábát. Itt megállást parancsolt Alboin. Igaza volt Klef hercegnek: kemény őrök az Alpok, Nem lehetett megrohanni őket, mint egy légiót. Bonyo­dalmas, lassú munkával fel kellett készülni az átkeléshez. Az alföldhöz szokott tengernyi nép nehezen mozgott előre hatalmas szekérkaravánjaival, rengeteg málhájával a hegyek közt. Ember és állat még elvergődött a csúcsok alá, de a hó határán megakadt a szekér­karaván. Asszonynép és rabok dolga volt átvinni a havasok hágóin a sok ingóságot, mozgó vagyont. i !1 EGO FÖLD REGÉNY IRTA: EGRI VIKTOR ...................— NE GYEDIK KÖNYV 56 (FOLYTATJUK) Alboin türelmetlenül figyelte a lassú cepekedést. Roggyanó térddel, inaszakadtan vesződtek az asszonyok az öszvérhátra, szekérkasba fel nem férő lim-lommal. Hiába kiáltotta oda nekik, hogy tulnan a hegyeken uj bőség vár rájuk. Kifulladnak és elmaradnak, daléinak és összerogy­nak gyerekbatyuval a hátukon, de valami maradék erővd mindig újból fdíápászkodnak és kezdik élőből oly konok dszántsággal, amit sohase látott egy harcosa arcán. — Milyen szívósak ezek az asszonyok — szólt Rozamundához. — Nézd, csak asszonyok tudnak igy ragaszkodni és tapadni elnyűtt holmihoz. Míg ő bosszankodva mosolygott az asszonyok felett, Rozamunda komor maradt. Asszonyi dolog ez, férfiak nem is érthetik. Egy üres méhkapíár vagy egy csorba edény, amit itt kínlódva cipd, jelképe talán az elhagyott otthonnak. Emlékek tapadnak hozzá, az dső csókok ize, a nászi ágy, az első vajúdás, gyermeke tipegő lépte, egy simogaíás, — semmi és mégis az egész mindenség. Elgondolta, hogy ezek az asszonyok egész múltjukkal élnek. Men­nek egy uj életbe és viszik magukkal a múltat. Valahol száz és száz mérföldnyire a régi otthontól fel fog épülni az uj otthon, de annak tűz­helye a régire fogja emlékeztetni őket. Csak benne nem él a múlt. Kiszakította gyökerestől magából és nem hagyja, hogy az emlékezés szívós indái befonják. Soha többé nem nézhet vissza, érzi mindjobban, hogy a múlt összeroppantaná. Csak a mának dhet, ennek a fölszaba­dult rohanásnak a tavaszban és Alboin szereimének. Nézte az oldalán lovagló férfit és a szive boldog dobbanásokkal vert. Érezte, hogy most újból az övé. Oly szenvedélyes erős és édes odaaelássál az övé, mint az első hónapokban. Egymáshoz alig szóltak, alig beszéltek, csak a tekintetük akadt egymásba néha szerelmes simo- gaíással. Alboin parancsait osztogatta, áradt belőle az életvidámság, a tett­erő és hangja szívig bizserélte Rozamundát. Csodálatos volt ez az újjá­éledő szerelem, ez a szép szerelmes tavasz és a rohanás az izgalmas titkokkal, ismeretlen veszélyekkel teli jövő felé. Rozamunda képzelete édes káprázatokba merült. Sohasem volt ilyen mély és odaadó Alboin szerelme. A csókja most anyává fogja tenni. Ó, ezt biztosan érzi. Mire meghódítja Itáliát, utódot szül neki. Minden idegével érzi, hogy ezt várja tőle, a fiuörököst. Ez lesz a leg­drágább ajándéka, amellyel gazdagon áradó szerelmét öröklétig meg­szolgálja . ♦. Mig a szekerkaraván lassan fölkuszott a hágókig, Alboin vad bö­lényekre vadászott Hildibrand herceggel és néhány főemberével. Fe­szült idegzetének jól esett a friss izgalom. Iszonyú, pokolbeli vadak vol­tak, majd kétakkorák, mint a pannon erdők bölényei. Egy nap Ogilulf, a kémek vezetője fölvitte egy havas hegy csú­csára. Mélyen alattuk, oszló párák fátyolán át egy lapály látszott ezüst­fonálként csillámló vizeivel. Ogilulf izzadt orcáját törülgette és a köd burkából kihasadó lapályra mutatott. — Nézzed, felséges uram, amott Itália!... Qtromliget az odalenn, melynek zöldje télen is virít, Alboin szeme az ösvényt kereste, amely a lapály felé fordtdt és nagy lélegzettel mondta: 9 — Az én országom, Itália!

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom