Prágai Magyar Hirlap, 1936. december (15. évfolyam, 275-297 / 4124-4146. szám)
1936-12-20 / 291. (4140.) szám
1936 decem!>er 20, vasárnap. A földalatti Budapest, december. A budapesti Nemzeti Maizieum épületének baloldali sarkában, a nagy olvasóterem alatt keit emeletnyi mélységiben, abol a kriptaszerü Sötétségben még a denevér sem jár, a legközelebbi napokban sokáig tartó technikai műveletek kezdődnek. Uj földrengést jelző ingákat állítanak fel s a meglevőket mondernizálják. Hatalmas emelő- daruk, sok földmunka és műszerészek szorgalma kell ahhoz, hogy a földalatti tudomány, a földrengéstani obszervatórium felszerelése, zavartalanul folytathassa tovább működését. A szárazföldi ember úgy érzi, hogy szilárd talaj van a lába alatt. Csak a szaktudósok ismerik a valóságot, ők tudják, hogy mégis mozog a föld és mindig mozog, szinte megszakítás nélkül. A Kárpátok medencéjének talaja még elég jól viseli magát. Itt is van földrengés, minden hónapban legalább húsz, de mi ez például a Fidsi szigetekhez képest! Arrafelé kell forgani, hogy igazán szép és kiadós földrengéseket láthasson az ember! — Mondaná Ludas Matyi. Ahol naponta háromszor is kiugrik a hullámvonalakat rajzoló aoéltü a tartójából, ami pedig csak akkor szokott megtörténni, ha a kilengés megközelíti az öt centimétert. Ott van a szeizmográfusok eldorádőja, ahol a tudományos holtszezon teljesen ismeretlen. Nálunk a rajzolódó folyton beliül marad a két centiméteren, sőt, ahogy a megfigyelések igazolják, julius és augusztus hónapokban, amikor az obszervátorok nyári vakációjukat töltik, tapintatosan a fél centiméteres határig húzódik vissza. Ezek, amiket most legutóbb mondottunk, mindenesetre tréfák. De úgy van az, ha az ember fél a sötétben vagy fütyörész, vagy vicceket mond. Itt pedig sötét van, (nagyon sok lépcsőn jöttünk lefelé), sok méternyire a Mu- zeuim-körut színvonala alatt. Sötétség és csend. A tágas földalatti teremben halkan ketyegnek az óramüvek, mint a rémregényekben a vekkerórával kombinált pokolgépek. A környezet határozottan baljóslatú és ahogy a képzelet önkénytelenül melléhelyezi a földrengés izgató gondolatát, hangulatnak éppen elég. A boszorkányos mérőműszereknek az a hivatása, hogy a mozgón-szilárd föld elemi erejét centiméterekkel lemérjék. Ehhez az első kellék egy acélszilárd talapzat, mely minden épületfaltól függetlenül mélyen lenyúlik a talajba, hogy milyen mélyen, az csak sejthető, de meg nem állapítható. Mert a kőművesek, akik az első építést harmincöt esztendővel ezelőtt elvégezték, azóta ki tudja, hol járnak, tervrajz nem maradt s a jelenlevő ideiglenes szakértők temperamentum szerint ingadoznak hat és ötven méter között. Akármennyi, a célnak mindenesetre megfelel, mert már a negyedik évtizede szolgál hűségesen. Az alapzat acéllapján hegyére állítva pihen egy tíz métermázsás vastömb, a Wiechert- inga. A hegyére állítás annyira komoly, hogy ez az acélcsucs valósággal tühegyes és a roppant súly leleményes támasztékkal van függélyesre állítva. A pihenés miár nem komoly, mert éppen a Wieohert-inga sajátsága, hogy sohasem pihen, hanem örökké végzi a földmozgás szerint hajszálfinom lengését. Óriási súlya miatt természetesen csak arra a mozdításra érzékeny, amelyik alulról az alapról s a föld testéből éri. Ezt a lengést tiüláttétel rajzolja az egyenletesen forgó kormos papírszalagra. Ha ráfujunk, azt meg sem érzi. Ellenben, ha a Muzeuim-köruton este nyolc óra Után csökken a villanyos forgalom, a tü rajzvonala egyszerre finomabb és határozottabb lesz. Ha pedig kint az uccán eldöcög egy bútoros kocsi, annak a jele a papiron egy gombostüfejnyi kilengés. Egyszerre megváltozik azonban a helyzet, hogyha jön a földrengés. Ennek szabályai vannak és a földrengés mindig szabályszerű. Ismeri a saját törvényeit és hűségesen követi. Először jön az előrengés. Normális, se kicsi, se nagy földrengésnél ez eltart hároim- négy centiméternyire. Ennyi utat tesz meg az óramühajtotta kormos papiros a hengeren. A pár centiméteres fürészvonal egyik csúcsa két milliméterrel van a képzelt egyenes fölött, a következő csúcs két milliméterrel kerül a .másik oldalra. Ezután egy centiméter szünet következik és következik a főrengés. Ez már tiz centiméterig tart és a kilengés néha két centimétert is eléri. Újabb centiméter szünet után az utórengés körülbelül a fele az előrengésnek. A rajzolt vonal szálkás vagy finom mivoltából állapítható üveg, hogy közel volt-e a földrengés vagy távol volt. Néha a természet erői különleges rnu taván y ok kai szolgálnak. Elindul egy közeli földrengés és amikor a középrengés első felébe jár, beleszól egy távoli .földrengés előbullámzása. A mutató tü ilyenkor fokozottabban figyel és rajzolja mind a kettőt. A két hullámvonal összegabalyodik, de a nagyító üveg alatt úgy különolvasható, mintha beszélne. A földrengéstani megfigyelés nem. úgy történik, hogy a rajrzolótük előtt örökké ül egy ossziszileris és figyel. Az obszervatórium feldolgozó irodája messze van az ingáktól, a 0en»melweiss-ucca egyik palotájának uiásoiVARJAK Volí három aranyam. Elástam őket az éjben. De a varjak meglestek a sötétben és összesúgtak r — Kár . . . kár — vijjogtak, mig Ijesztőn suhanva tovaszálltak — — Kár elásni a kincset a földbe akár a zsugori. Kár . • , akár a zsugori, kár . . . Kiástam aranyam a főidből. És délbe játszottam véle az aranyos fénybe, összeröffentek a varjak újra s károgni kezdtek : — Kár . . . kár — rikoltoztak, mig pislogva, verdesve tovaeveztek — — Kár csillogtatni a kincset a nappali fénybe akár a szarka. Kár , . . akár a szarka, kár . » ■ .Eldugtam aranyam s vártam. Éjjel csak félszemmel háltam s hasadó hajnalban harmatos harmatban fényesre fürdettem a három aranyam. Fényesre fürdettem, szelencébe zártam, s egy havas hegycsúcsra mellé őrnek álltam. De rámleltek a varjak a csúcson s lihegve, kifutva szájain! kezdtek: — Kár . . . kár — vinnyogták, míg frigye, szuszogva tovalebegtek — — Kár őrizni a kincset a csúcson akár a Grál lovag. Kár * , , akár a Grál lovag, kár . . , — Ha kár, hát kár —» szóltam, utánuk halkan. — Lehet, hogy kár, de jobbat nem tudok ... — — Kár . . . kár — rikácsolt lent a sanda kórus — Kár . . . kár . , . hogy magosán járt és elbukott , . . S a kertek alján már hullámra árvereztek . . , Volt három aranyam . , Közibük vágtam : — Nesztek! Ezért talán egymás húsából esztek! ASGUTHY ERZSÉBET. POMPEJI Irta: Borsody István Szép őszi napon kora reggel megérkeztem Pompejibe. Pompejit az ember gyerekkora óta ismeri. Pompeji, Vezuv, láva ... Sejtünk valamit, később tudunk valamit, de hogy megértsük Pompejit — okvetlenül el kell ide jönni, át kell mennni a Porta Marina alatt s tovább végig a széles kőlapokkal burkolt uccákon... Egy város, ahol kétezer év előtt éltek s ami a sors vétlenségéből ránk maradt, unokákra, hogy merengjünk a múlt fölött s végre megértsük: mit jelent az ember élete, a születés, a halál, az apró örömök, erőfeszítések és nagy tragédiák. Pompejiben járva, jobban értjük a jelent is. Előttünk van minden, ami kétezer év előtt volt s ami annyira megegyezik a mi dolgainkkal. Pompeji: tükör, amiben önmagunkat látjuk. Tekintetem mély kocsinyomokra vetődik. Kétezeréves kocsinyom! Nem, egy kerékvágás, nem lehet kétezeréves — ijedsz fel a gondolattól. Kétezer év?! Istenem, ez olyan sok és ami ennyi idő alatt történt, távolinak látszik, mintha nem is lett volna. A számok rosszul fejezik ki az időt, a múltat: nem értünk belőle semmit. De a keréknyom...! Ez valóság és ebben valószínűvé válik az is, ami kétezer év előtt történt. Szinte látom a kereket, amint zörögve táncol a keskenyre vájt nyomon s csörgedezik a viz a vágásban, ha esik az eső... Ez Pompeji: olyasmit mütat a múltból, amit eddig csak a jelenben tudtál elképzelni. Mindenekelőtt korrigálni kell fantáziánkat. Mindent fehérnek képzelünk, ami volt: az oszlopokat, templomokat, szobrokat, házakat. Ez tévedés! A régi rómaiak — akárcsak görögök — mindent befestettek jó rikító színekkel. „Legközelebb már az árnyékszékeket is befestik." viccelődött egy Krisztus előtt IV. században élt filozófus. Pompejiben látni még a házak festédilt emeletéin. Itt gyűjtik össze naponta a kétméter hosszai, busz centiméter széles kormos papírszalagokat, melyeken sürtü sorokban következnek egymás alatt a rezgé'shuHám-rajzok s rengeteg iratszekrény őrzi a régi anya- got. Az ingák és óramüvek a földalatti magány csendjében ketyegnek és lengenek éjjel-nappal megszakítás nélkül. Naponta csak egyszer nyit rájuk ajtót az altiszt, aki a papir- szaiagokat kicseréli és az óraimé veket felhúzza. Mondják és el is hihető, hogy ennek az örökké földrengéssel dolgozó altisztnek az élete a legidegmegnyngtatóbfb. Ami különlben meg is látszik tempós és kényelmes mozdulatain. Némelykor ugyan megesik vele, hogy éppen akkor nyúl a kormos papír után, amikor földrengés kezdődik és fűrészelni kezd a tü. Ez sem hozza ki a nyugalmából. Nem nyúl a papiroshoz, hadd rengje ki magát. Inkább rágyújt a pipájára s megvárja az előrengést, a főrengést, — valahol mocák és tornyok dűlnek össze — az utórengést és amikor minden készen van, akkor oltja ki a pipáját és szereli le a papirost. Ilyen ez a iflöldalatbi tudomány. (tea.) sét. Különben is mindenre rá kell önteni a szint. A szín adott erőt az embernek, csak a szín által keletkezett valódi élet, a művészet is a színből született — nagyon régi szavak ezek, de csak Pompejiben fogtam fel értelmüket. Eddig, ha kétezer év előtti időkre gondoltam: papiros-fehérséget és nyomtatott betü-feketesé- get láttam. Nem gondoltam soha arra, hogy a fák, a fü régen is zöld volt, a kék égen nap ragyogott és felhők úszkáltak a levegőben ... Ahogy elindultam Pompeji uccáin és a majdnem épen maradt házak közt észrevettem a sötétzöld ciprusokat, hallottam antik kutak vizcsobo- gását, néztem a latinbetüs ókori plakátokat a házak falain — egyszerre éreztem, hogy múlt és jelen sokkal közelebb van egymáshoz, sokkal jobban hasonlítanak, mint .valaha is képzelhettem volna. * Szép villák közt járok Pompejiben. Nagyon hasonlítanak a modem kockaházakra. Az ablak ugyan nem divat, mert a szobát óvják a fülledt meleg elől. De kárpótlásul szép kert tündököl a ház négyszögletes udvarán, szökőku- takkal, szobrokkal, növényekkel, virágokkal. Üde, matt fény tükröződik be innen a szobákba, ahol sokszínű mozaik és freskó borítja a padlókat, falakat. Olyanok, mint a gobelin meg a perzsa. Első pillanatra még a minták is egyezni látszanak. — A fantázia sose hathat idegenül. Viszont a pompeji házak realista képeivel mai ember nem tarthat lépést. Trágár rajzok díszelegnek a főbejárat falán. Manapság ezt enyhén szólva közszeméremsértésnek nevezik. A szobák berendezése hasonlít az olasz lakásokra: nem otthonos. A déli ember nem ismeri a meghittséget, amit a meleg sarok áraszt... Ezt a zord észak népei fedezték fel. A déli ember Pompejiben kifeküdt a citrom- és narancsfák alá. Vagy a fórumon, lézengtek, csődültek — mint a mai olaszok is a piazzákon hallgatják este a zenét és áriákat. A pompeji piacon pont úgy árultak, mint a mai Nápolyban. Ez a legjobb módszer: a nápolyi életet bele kell képzelni a pompeji falak közé. Nem nehéz. A szűk sikátorok olyan egyformák. A nagy lepényeket még ma is sütik és eszik az uccán, gesztenyét, fügét árulnak,. — ugyan hol van a határ az idő múlásában? Már 2000 éve külön járda van a gyalogosok számára. Jelentéktelen dolognak látszik! Pedig nagy vívmány, ha meggondoljuk, hogy későbbi századok folytán feledésbe merült ez a praktikus gondolat és csak nagyon-nagyon későn, a legújabb kor Franciaországa hozta ismét divatba — a járdát... A boltok élete se igen változott. Kétezeréves képek vannak előttem: márványpult, mögötte csinos hölgyek, rúzzsal, púderrel kicsinosítva, kipirositva, nagy tálakban fő az étel, finom falatokat függesztenek ki, ezzel csábítják a járókelőket. Mi ebben az uj? Vagyis a régi, hiszen ez nem ma történik, hanem Pompejiben, Krisztus születése körüli időben. De éppen erről kell leszoknunk, hogy mindenben különbséget keressünk, mert ijesztően és kétségbe- ejtően hasönló dolgok történnek a világon. Egészen elhalványul a modern idők testkul- 1 tusra, ha a pompeji sportéletet kísérjük flgyeLegszebb karácsonyi ajándék a SZŐNYEG Keresse fel azonnal BUCHLER szSnyegházaf (Brafislava-Pozsony, Szárazvám és Magasé! sarok), ahol nagy a válaszlék keleti szőnyegekben ♦ lemmel. Fiatalok, öregek sportolnak a szó legangolosabb értelmében. Atletizáinak, birkóznak, bokszolnak és ritmikus mozgásmüvészet- ben telik örömük. Az amfiteátrum felé pont úgy özönlik a nép, mint évezredekkel később a drukkerek ezrei a vasárnapdélutáni futballmérkőzésre. A termák pedig bátran versenyezhetnek a budapesti hullámfürdővel. Úszómedence, hideg-meleg viz, xaffinált gőzfürdők: enélkül nem is tudtak élni Pompejiben. A vizet úgy szerették, mint a mai niveás napdmádók. A strandolás nem uj találmány, csak a régi lomtárból került elő és divatba jött. 1936-ban Vicki Baumot olvasnak a plage-on, a pompeji fürdőkben az entellektüelek szellemes csevegéssel szórakoztak, szavaltak, idézgettek és felolvastak* kaszinó van itt és pletykafészek. Délben csöndes lesz minden Pompejiben, akárcsak Nápolyban, vagy bárhol másutt déli vidéken. Aki csak teheti, árnyékba fekszik és álomba szenderül. Izzik a buja táj, párolognak a dús színek a forró levegőben. A tüzes nap játsza el mindennapos monológját. Csak a szerelem nem ismer pauzát Pompejiben. Még a napnál forróbb láva se tudta megzavarni a még forróbb szerelmet: a kihűlt láva alatt ásatások közben egy peckesen álló vitéz nyomaira bukkantak. Először azt hitték, hogy példás kötelességteljesitésről van szó, mert a poszton álló katona akkor se hagyta oda őrhelyét, mikor rázúdult a gyilkos láva. Egy kis áruló papirusztekercs azonban más fényt derített a titokra: randevúra szóló meghívót találtak a hős, szerelmes vitéz páncélja alatt... Mire bealkonyodik, újra lárma veri fel a tereket és uccákat. A konyhák erős illata csiklandozza az orrokat. A korcsmákban nincs híja bornak, ételnek, — zene, ének kél szárnyra, táncolnak, — erről mesélnek a régi mozaikok és freskók, valóban vigan élhettek Pompejiben, S mikor a szolid polgárok már nyugvóra térnek, vannak uccák, sőt rosszhirü uccák, ahol még korántsincs a napnak vége. A nap elsüllyed a tengerben és felül az isteni szekérre — igy képzelték a régiek — és az éj leple alatt visszakocsikázik a keleti égre. De még mielőtt elbúcsúzna a nappaltól, megcirógatja a környék legmagasabb hegyét — a Ve- suviót... Csöndes hegy a Vezúv. Majorok, falvak, villák, kertek, szőlők — telizöld takaró borítja. Ki sejti, mi szunnyad benne? 62-ben történt, hogy nagyobb földrengés pusztított a vidéken. De ennek se tulajdonítottak különös jelentőséget, hiszen Campániában gyakran mozdult meg a föld. 79 volt a szörnyű év, mikor szép nyári hajnalon, augusztus 24-én, erős dörgés és földrengés zavarta fel álmából a vidéket. Pillanatok alatt beborult a láthatár, rettenetes eső zúdult le az egekből és borzasztó robajjal kinyílt a Vezúv torka. Megkezdődött az istenítélet. De még nem sejtette mindenki a katasztrófát. Sokan menekültek Pompejiből, Herculaneum- ból. Az idősebb Plinius azonban, mikor a közeli Misenumban tudomást szerzett arról, hogy a Vezúv fölött óriási sötét felhő áll „mint egy hatalmas pinea koronája", gyorsan hajóra szállt és Pompejibe utazott. Hajtotta a tudós vágya, hogy szemtanúja legyen a különös természeti tüneménynek. El is pusztult a lelkes ember, mint a tudomány nimbusszal övezett áldozata. Nem ijedt meg a hamuesőtől és a potyogó lávakövektől, ment tovább és késő volt már, mikor menekülésre gondolt. Mert következő nap, augusztus 25-én teljes sötétség borult Pompejire és vidékére. Közben a Vezúv elvégezte munkáját. Augusztus 28-án jött fel végre újra a nap, hogy az ember szemei is láthassák a pusztulást. Utána csaknem kétezer évig pihent Pompeji a láva alatt. De ami volt, nem szűnik meg olyan könnyen. Talán ez az, ami egyedül szép és megnyugtató az életben: hogy a tragédiák és pusztulások nem jelentik a végső befejezést, minden újra éled, újra támad. Aid ma Pompejiben járva elbolyong az ősi kerekek vájta nyomokon, könnyen megérti, hogy-csak látszatra halott ez a város. Szín. illat, szó rezdülhet fel lelkűnkben, ha sírok közt is járunk ... (Pompeji, 1936 öszémjj 6
