Prágai Magyar Hirlap, 1936. december (15. évfolyam, 275-297 / 4124-4146. szám)
1936-12-25 / 294. (4143.) szám
24 rPRA:GM/VVAO^ARHIKljga 1936 december 25, péntek. tik be. Ugyancsak a pestis áldozata 'lett I da Frabriczius Mór, a város legfiatalabb se- Baader F. egy másik agilis sebész. Utó-|bésze lett Tizévet-huszasával temetik el a halottakat amely Magyarország több városában Javában dühöngött. Mig 1712 november 10-én megbüntették a borbélyt rémhírterjesztésért, két nappal később: november 12-én az evangélikus iskolában lakó halász és a felesége rövid betegség után meghalnak. Hivatalosan még ekkor is tagadják, hogy pestisrőr*volna szó, de kevéssel ezután egy másik evangélikus tanuló betegszik meg gyanús körülmények között. A hir eljut a magyar királyi kormányzóság fülébe is. Kiküldik dr. Benza pestisorvost Pozsonyba és az orvos a beteg evangélikus tanulóknál konstatálja a pestist. Nagy lett a riadalom. Hisz csak 34 éve múlt, hogy a város 12.000 halottat veszített a rettenetes járványkor és most újból itt a veszedelem! De a városi tanács még ekkor sem akart hinni. Dr. Benza jelentésével nem volt megelégedve, ezért egy császári medicust kér Bécsből. Ez dr. Nicolette volt, akinek megérkezése előtti napon: 1712 december 9-én hal meg a híres pozsonyi pestissebész: Lander Ferenc -—• pestisben. III. Károly király a közlekedést ekkor Pozsony és Ausztria között nyomban megszünteti és életbelépteti a pestis ügyében 1709-ben és 1710-ben kiadott pátenseit. Még a postát sem Pozsonyban váltják ezentúl, hanem az ausztriai Wolfs- thalban. Hiába volt minden tagadás, a tanácsnak életbe kellett léptetni az egész pestisapparátust. A legfőbb járványhatóság a herceg- prímás volt, aki azonban báró Desfeigny királyi főbiztosra ruházta át a hivatalát. Ez viszont egy egészségügyi tanácsot állított fel. Járványfőbiztos BurgstaHer János Kristóf városi szenátor volt, akinek havi fizetését 75 forintban állapították meg. Minden beteget be kellett jelenteni a városi hatóságnak. Wenzel nevű sebészt, aki hat napon át kezelt titokban egy jezsuita pátert, több napi elzárásra Ítélte a királyi főbiztos. A pestis elleni harc vértanúi Az egészségügyi felvigyázók tisztét rendesen sebészekkel töltötték be. A sebészek öreg, becsületes — borbélyiparosok voltak. Hatáskörük nagyon kiterjedt volt. Betegápolók, betegellenőrzők, halottvizsgálók, sőt a gyógykezelő orvos teendőit is ők látták el. Fizetésük havi 24 forint és egy napra egy sint bor! A betegekről beérkező jelentéseket szigorúan át kellett vizsgálniok és azokat C9Y fonálra fűzve megőrizni. Elő volt Írva számukra a józan élet és naponta hitvallásuk szerint istentiszteleten kellett résztven- niök. Amig a járvány csak Pozsony környékén dühöngött, elég volt csak egy ilyen felügyelő (visitator). Ennek a nevét is feljegyzi a krónika: Lander Ferencnek hivták. Kötelessége volt a titoktartás és csak dr. Ránner Teofil tiszti főorvosnak volt szabad jelentést tennie egy-egy pestises betegről. 1712 november 21-én a tanács már három visi- tatort alkalmaz és nekik már csak 30 forint havi fizetést ad. A pestis áldozatai között vannak a kirendelt sebészek is. Egymásután pusztulnak el, úgy hogy később már alig kapnak helybeli sebészt. Idegenből kellett tehát hozatni. A tanács a borbélyok és fürdőmesterek céhétől kér sebészt és a céh Rampler Józsefet bocsátja rendelkezésére, akinek megígéri, „hogyha a járvány nem pusztítaná őt el, megengedik neki, hogy egy számfeletti borbélymühelyt nyisson." Erre azonban nem kerül sor, mert szegény Rampler József julius 19-én a járvány áldozata lett. Helyét Kapran Ágost borbélylegénnyel tölT—■ I FRANKL divatház ♦ Nitra Érdekes, hogy a pestisbetegeket a második járvány idején nem okvetlenül kellett kórházba szállítani, sőt a szabály az volt, hogy lakásaikon kell őket kezelni. A ház falára fehér keresztet kellett tenni és oda szigorúan tilos volt a bejárás. 878 ház volt ekkor Pozsonyban és ebből 680 pestissel fertőzött. Az iskolákat is bezárták. A járvány ellen primitiv eszközökkel védekeztek, mert nem ismerték a betegség kórokozóját. A fertőzött házakat tisztogatták, füstölték. A boróka cserje és fa mézgás rőzséjét és ágait használták füstölőül. A házak udvarán és az uccákon, tereiken nagy máglyákat raktak, hogy a levegőt megtisztítsák (fertőtlenítsék.) A fertőzött tárgyakat elégették. Kárpótlásban a város csak ritkán részesítette a szegényeket. Ha valakit egy házban karantén alá helyeztek, a ház többi lakói kötelesek voltak őt élelmezni. Amig a járvány csak szórványosan lépett fel, temetkezési helyül az úgynevezett ,,cseh kertet" használták. (Hogy ez hol volt, nem tudni, nincs semmi adat.) Később a pestis- kórház megnyitása után Pillér Mátyás cserzőmesternek a Grösslingben levő kertjét vették meg pestistemetőnek. Itt eleinte egyes sírokat ástak, de mivel a szántó hamar megtelt, tízesével-húszasával temették el a halottakat és eleinte koporsóval, később költségkímélés céljából — koporsó nélleül. Mikor már a kijelölt pestistemetők megteltek, megengedték, hogy a többi temetőkben is eltemethetők pestisben elhunytak. A tanácsnak ezt a „humánus" határozatát azonban nemsokára keresztülhúzta egy királyi rendelet, amely kizárólag a pestistemetőt rendelte el a pestisben elhunytak nyugvóhelyéül. Ekkor jelölték ki a Szent János-teme- tőt erre a célra. (Ezen a helyen van ma a vásárcsarnok és a múlt évben épült betonbiztos pincék.) 1713 szeptember 11-én határozta el a tanács, hogy az alsóbb polgárságot az uj ispotály-temetőbe (Piller-féle szántó), a képviselőket és a régi polgárságot — miután a város terheihez hozzájárultak, a Szent János temetőbe helyezzék örök nyugalomra. Előírták azt is, hogy még a szemfedelet is bele kell tenni a koporsóba, nehogy a halott valakit megfertőzzön. 1712 szeptember 22-től 1714 január 30-ig 3919 ember halt meg Pozsonyban. Ebből 2769 pestisben. (2285 otthon és 484 a kórházban.) Levéltári forrásaink feljegyzik azoknak a felcsereknek neveit, akik hivatásuk áldozatai lettek. Ezek: Koak Jakab János (1712 december 7), Lander Ferenc (1712 december 12), EngelLátogassuk a nmmnmninmmiuniiiuininiiimumininniminnimnntininnnKniiiinnninninin Fark káuéhdzat liiiiiiinniiiiiiiinniiimniumniiiiuiniiniiiniuiiimiiiiniiuniiuiiiiiumuiniimiiiiiiin Bratitlava-Pozsonyban hardt György János (1713 május 25), Storchmann Boldizsár (1713 julius 1), Edéi Affron (1713 augusztus 4), Haberl Kristóff (1713 augusztus 5), ápolónők: Dank Orsolya (1712 augusztus 5), Hirsch Erzsébet (1712 december 25-én). Paksi városi jegyző és felesége is a pestis áldozata lett. Ezért egy ideig a városháza is zárva volt. A pestis felhajtja az adókat A város nagyon eladósodott a járvány ideje alatt, ezért mindenáron pénzhez igyekezett hozzájutni. A király jövedelmeiből 2000 forintot kapott kölcsön az 1713 julius 28-án kelt adóslevél szerint. Egy Simon Michl nevű császári udvari zsidótól pedig 1000 forintot kapott kölcsön a nemes tanács. A város már akkor kivetett községi pótlékokat, hogy a nagy deficitet fedezze. így elrendelte, hogy a húsnak fontját fél dénárral, a gyertyáét és a szappanét egy-egy dénárral emeljék. Minden mérő Díszt után 1 dénár volt az adó. Minden pénzért végzett fuvar adója 5 dénár, a mustért lajtonként 10 dénárt, egy puttony szőlőért 1 dénárt kellett a város pénztárába lefizetni. A járvány idején minden táncmulatság, zene tilos volt. Egy Kastner Mátyás nevű halászmestert, mert esküvőjén zeneszó mellett mulatott, táncolt, 16 forint pénzbírsággal sújtottak, de megbüntették az egész lakodalmas népet is. Ekkor határozták el (1713 szeptember 4-én) — amikor a pestis szünőben volt, — hogy a vödrici kapu előtt felállítandó Szentháromság-szoborra gyűjtést indítanak. A „Pestsaule“ története A hercegprímás 400 forinttal elsőnek jegyezte fel magát a gyüjtőivre. A szobor a Háttéren ma is ott áll. A Boldogságos Szűz Mária, Szent János, Szent Rókus, Szent Sebestyén és Boroméi Szent Károly kisebb szobrai is rajta vannak. Ezen és a Szent Rozália kápolnán kívül még egy pestisemlék van Pozsonyban: egy gulaalaku, feliratnélküli homokkőszobor a régi marhavásártéren. A szobornak nyers gót stílusa a XIII. századra vall. A nép „Pestsáule"-nek tartja. Mikor emelték, nem tudni, minek az emlékére, azt is csak következtetjük a népies elnevezésből. Szomorú mementók ezek a pestisemlékek az utókornak, amelynek ■— hála a modern orvostudománynak —- nem kell már félnie ettől, a városok, falvak népeit megtizedelő szörnyű „döghaláT'-tól... Sandner Zoltán: Szerelmes mámor-éj Bólogatnak a fák, füvek És zeng a mámor-ének, A sárga hold világit most Az éj szerelmesének.. • A hold kisér, a hold kisért. Szemével mindent felkutat, A dombra néz, a völgybe lép S felönti fénnyel az utat* Dús szinezüstje hullva-hull S ráhull a messzi tórái Mig fenn egy messzi toronyban Halk éjfélt üt az Örs. •« Vén korcsmazugban vén cigány óbor mellett, de egyedül, Csak ül, vigad ott csendesen És egymagában hegedül.,, Mig lassan halkul, elcsitul A mámor és az ének.,. Bús szeme zárul csendesen, Ai éj Mcxrimaifarik*— 3 Casanova Irta: Zetelaky Mária Az első Casanovával harmadikos gimnazista koromban találkoztam. Én voltam talán a család egyetlen nőtagja, akinek a szivét még csak meg sem karcolta. De ezzel korántsem Casanova érdemeit akarom kisebbíteni, én ugyanis akkor momentán éppen másutt voltam érdekelve. (Az algebra-tanáromnál.) Casanova kis játékait tehát hűvösen elfogulatlan, kritikus szemmel figyeltem. Nem volt éppen ellenszenves jelenség. Saját hóditó voltáról ugyan sziklaszilárdan meg volt győződve, de ez az önhittség nem kiabált le róla valahogy bántó módon. Dióhéjban körülbelül ez lehetett az életfilozófiája: A jó Isten engem jókedvében és nyilván a nők gyönyörűségére teremtett. Ha tehát igyekszem a Magasságbéli intenciói szerint eljárni . . . csak a kötelességemet teljesítem. — És meg kell adni, hogy Casanova rendkívül kötelességtudó volt. Ismétlem, csupán a mi családunkban flgyelemreméltóan alapos munkát végzett: a nagymamától lefelé, a konyhalánytól felfelé ... A nagymamának kezet csókolt és — a nagymama zsurt rendezett tiszteletére. A Rozin kicsit feljebb, az arcán végezte el ugyanazt a műveletet (gyöngébbek kedvéért : cikkirónő kukucskált) s a Rozi utána egész nap énekelt. És Casanova cipőit legalább olyan áhítattal pucolta, mint amilyennel én készítettem a mértani ábrákat ... A nagynénik meg voltak botránkozva; megvetették a nagymamát és meg akarták javítani Casanovát. De az igazság az, hogy — és Isten látja lelkemet, nem tiszteletlenségből, hanem csupán a történelmi hűség iránt való ragaszkodásból mondom — igen boldogok voltak, amikor Casanova nem rajtuk kezdte el a javulást . . . S miután Casanova történetesen a ml vendégünk volt, még egy igen dlcséretreméltó dolgot kell feljegyeznem róla. Még csak meg sem próbált az egyes primitív népeknél dívó igen szélesskáláju vendégjogokra igényt támasztani. A mi háztájunkon mindössze néhány tucat kézcsók, egy-két csók csattant el. A „más semmi*-t Casanova — másutt Intézte eL Mindent összevéve tehát, ez a Casanova nem érdemelte meg későbbi sorsát, öt év múlva ugyanis találkoztunk. Vele volt Ifjú felesége. A boldog férj olyan volt ugyan még mint Casanova, de — Velence ólomkamráiban ! . . . A második Casanovához tavaly volt szerencsém, Bécsben, a diákklubban. Ez is teljes üzemben volt, mikor megismertem: Sőt, mintha egyenesen túlórázott voLna, nem annyira passzióból, mint inkább hiúságból. Ez tudniillik presztízs- kérdést csinált belőle, hogy hány női skalpot tud összeszedni. Sőt nemcsak a kvalitás, de még a kvantitás is fontos volt. Ezt az urat szobalánydresszben maga Psycbe sem érdekelte volna, viszont egy nemesi előnévért például készséggel megbocsátott egy-két szépséghibát. Hiszen, ha nem igy lett volna, én sohasem is kerülök sorra ! így azonban — sorra kerültem. S hogy a szakavatott ofenziva csütörtököt mondott az éppoly kevéssé volt az én érdemem, mint ahogy Casanova számára sem jelentett szégyenletes kudarcot Ugyanis igen egyenlőtlenek voltak a fegyverek : éti kevés emberrel szemben éreztem még életemben nagyobb ösztönszerübb ellenszenvet, mig Casanova 2. irántam mindössze teljesen közönyös volt. Legalább is az elején. Mert amikor a váratlan ellenállásra bukkant, megtorpant, felfigyelt, és határozott érdeklődéssel fogott a — továbbiakhoz. S amikor a . . . továbbiak elmaradtak, ez annyira kizökkentette lelki egyensúlyából, hogy mindmáig azzal hlzelgek magamnak, hogy Casanova 2.-re nő nálam mélyebb benyomást nem tett. Azt mondtam: mélyebb benyomást és nem — kellemesebbet! Ugyanis magam hallottam, mikor dühtől fojtott hangon jelentette ki barátjának: — A lds béka! És még ha valami szépség lenne! . . . (Ez alkalommal határoztam el egyébként, hogy többet nem kukucskálok, nem hallgatózom. Nincs akkora önbizalmam, hogy ilyen fényűzést megengedhetnék magamnak . . .) A harmadik Casanovával nemrég találkoztam. Határozottan rokonszenves volt, már csak azért is, mert nem vettem észre, hogy — Casanova. De figyelmeztettek rá, sőt óvtak tőle, tehát — egy este elmentem vele kávéházba, őszintén kiváncsi voltam ugyanis, hogyan viselkedem egy olyan Casanovával szemben, aki ellen nem véd a kimondott undor jégpáncélja. Sajnos, nem lett semmi a kísérletből, mert magam követtem el végzetes taktikai hibát. Elárultam, vagy legalább is sejtetni engedtem Casanovának, hogy tudom, micsoda pusztításokat végzett már női berkekben. ő pedig — nem óhajtotta produkálni magát. (Ismerem ezt az érzést. „Micike, zongorázz a néniknek!* — cseng még most Is a fülembe mama hangja, melynek következtében a Micike tehetetlen, keserű "dühhel szivében verte a billentyűket.) Egyszóval, Bayard lovag tanulhatott volna Casanovától, ha történetesen láthatatlan harmadikként ott ül kávéházi asztalunknál. Rögtön belenyugodtam a megváltoztathatatlanba és meg sem próbáltam még kacérkodni sem. Annyira látszott ugyanis, hogy Casanova-Bayard utolsó leheletig kitart az előre pontosan kidolgozott haditerv mellett, hogy igazán felesleges lett volna kísérleteznem. Ehelyett figyelmesen hallgattam Casanovát, aki — miután szokásos szakmabeli fegyverzetét csupa dacból sutbadobta — meglepő nyíltsággal ócsárolta a nőket s nekem egy csomó épületes dolgot mondott. Azt nevezetesen, hogy — mint minden nő — önhitt vagyok, képmutató és sokkal, de sokkal kevésbé komplikált, mint ahogy azt magamnak csupa hiúságból beképzelem. Gondolom, évek óta — már amióta a Casanova- brameh-ban működik — nem volt alkalma partnernőit szemtől-szembe őszintén jellemezni s most rajtam kicsit kitombolta magát. Megjegyzem, ez az ugyancsak váratlan őszinteség még csak rokonszenvesebbé tette előttem Casanovát és úgy szerettem volna legalább erről az egyről meggyőzni. Mert hirtelen, mintha minden Casanova- giória szétfoszlott volna csinos feje körül, mintha egy egész egyszerűen szomorú, csalódott, fájó- lelkű valakivel álltam volna szemben. Valakivel, aki egyszer mindent egy kártyára tett fel, vakon szeretett egy nőt, vakon bízott benne és akit ez a nő Igen csúnyán megcsalt, kifosztott, akitől a legdrágábbat lopta el : az illúzióit. És azóta szentül meg van győződve, hogy a nők kivétel nélkül nagyon gyatra teremtmények és csupán azért csapott fel Casanovának, hogy legalább majd Így, „közvetve* visszafizethessen egyet- mást annak a hölgynek. És hirtelen úgy megsajnáltam Casanovát, any- nyira szerettem volna kicsit vigasztalni. De persze nem sikerült. (Az az első hölgy igen alapos munkát végezhetett . . .) Nem sikerült, mert hiszen hogyan is adhatna vissza egy „öntelt, hiú és képmutató* teremtés még csak egy Illúzió- töredéket is egy ilyen bosszúból, keserűségből self-made-Casanovának! De úgy fájt a tehetetlenség, olyan rosszul esett elképzelnem, hogyha ez a harmadik Casanova történetesen elolvassa ezeket a sorokat, Ilyesfélét mond majd : » — A kis béka, nekem beszélhet, engem többet nő be nem ugrat! Három Casanova. Az eredeti olasz diszkiadáshoz bizonyára az első hasonlít a legjobban. A második csak silány, olcsó utánzat. A harmadik pedig megtévesztően jól sikerült és éppen ezért veszélyes hamisítvány. Az ember Igazán nem Is lehet eléggé óvatos a mai világban, márkás árukkal is lépten- nyomon kellemetlen meglepetések érik. Kap például egy garantált, védjeggyel ellátott Casanovát és a végén kisül róla, hogy valódi mindössze a pakkolása volt 1
