Prágai Magyar Hirlap, 1936. december (15. évfolyam, 275-297 / 4124-4146. szám)
1936-12-06 / 280. (4129.) szám
AZ UJ NEMZEDÉK ÚTJA A pozsonyi találkozó elé Irta: Ónody Zoltán, a prágai MÁK elnöke Az uj nemzedékről csak szeretettel nyilatkozhatunk, vagyis olyan belsőséggel, amely csak azért nem visszatetsző, mert enyhiti az eleven tudat, hogy az ember arról a közösségről, amelyhez tartozónak tudja magát, csak szeretettel szólhat. Ez nem önhittség, magabi- zás, meghittség inkább, saját magunk igenlése. Az egyetemi városok magyar főiskolás egyesületeiben nagy a készülődés. Tárgyalnak, terveznek a zöldposztós asztalok mellett. Valami türelmetlen érzés füti őket, lemondanak, nem érnek rá észrevenni, hogy fiatalok, meglopják magukat, az éjszakából is elcsennek egy darabot, hogy a munkára rendelt nappalt meghosz- szabbitsák. Vitáznak, megegyeznek, kijelölik képviselőiket a pozsonyi találkozóra. Prága, Brünn és Pozsony között a szokottnál gyakoribb a posta. Azelőtt ritkábban váltottak leveleket, év elején mindössze, amikor is az egyik egyesület vezetősége biztosította a másikat a közös munkavállalás készségéről, az egymás közti baráti viszony kimélyitéséről. Sokad- magammal merem remélni, hogy a sorsközösség- vállalás ilyen módon történt felkínálása, megajánlása nem egy-egy udvarias hangú levélváltási forma volt csupán, hanem kisebbségi életünkben rengetegszer hangoztatott szükségszerű ténynek, az egyesülés gondolatának időnként való felismerése. A prágai MÁK törekvése különben a múltban is mindig a megegyezést kereste, az összetartást ápolta, — s az arany középutat mindig megtartva arról sem jobbra, sem balra nem tért le. Egyben azonban nem ismert és nem fog ismerni megalkuvást: ez a százszázalékosan magyar nemzeti szellem. Az összefogás gondolata sok helyen megvalósult, másutt nő, érik és ma már a kisebbségi társadalmi életből vett tapasztalatokkal és eredményekkel bizonyitható szükséglet. A kisebbségi magyar diákságnak régi elve, hogy az egész diákságot egy szellemi és érdek- közösségbe kell összefoglalni. E gondolat legilletékesebb letéteményese az a szövetség, mely a diákság ügyével ezelőtt legtöbbet foglalkozott és amelynek hosszabb hallgatás után való újjászervezése, felélesztése rövidesen meg fog történni a pozsonyi találkozón. Ami pedig ezen összefogás szellemét illeti, azt is világosan körvonalazhatjuk. Ha mi saját sorsunk érdekében állunk egymás mellé, akkor ennek az egymásmellettmaradásnak nem lehet erősebb, összetartóbb ereje, mint az a sorsközösség, amely magyarságunkból fakad. A megoldása pedig kisebbségi mivoltunk erejében és adottságában van, mely felismerésnek szükségessége kivétel nélkül mindannyiunkra egyformán vonatkozik. Az uj nemzedéknek az apák diákköri idejétől elütő egyetemi éveik másmilyenségéből fakad az öntudatosabb, szellemibb síkon folytatott lelkiélet felé irányuló törekvése, ami szinte kényszerítő erővel jelentkezik és indítja meg a problémafájást. Az említett másmilyenségből erednek az uj nemzedéknek sok esetben helyesebb, idején valóbb, reáüsabb meglátásai és az ebből Boldoglátók és bajlátók ■ A dur szonáta ■ Polgári tisztelettel vagyok bátor bejelenteni, hogy a magyar nyelvnek folyton fogyó kincsét két uj szóval . szándékozom gyarapítani. Az „optimistát44 boldoglátónak, a „pesszimistát44 baj látónak kivánom mondani, mert úgy érzem, hogy az optimizmus boldoglátás, a pesszimizmus bajiátás lehet. Ehhez a két szóihoz igy jutottam: Mind együtt voltunk a szobában és körben ültünk a fal körül a vánkosokon. A házias asszony a zongorához ült, a házigazda odavitte a kottaállványt, hegedűt hangolt s egyszerre csak kelten elkezdték a zenét. Abban a pillanatban mind becsuktuk a szemünket és hirtelen eltűnt közöttünk minden rangkülönbség. Sem bankárok, sem bárók nem voltunk, de nem voltunk fiatalok és öregek sem, nem voltunk csúnyák és szépek, nem voltunk barátok és ellenségek, hanem csöndesek és boldogok voltunk. A dur. A láthatatlan hanghullámokon át Beethoven A dur szonátája hegedűre és zongorára (Op. BO. No. 1.) jött el hozzánk, a zene kitört fölöttünk «s belőlünk. Mind zenévé változtunk. Az A dur szonáta csodálatos felszabadítója az emberi léleknek, mert maga a költő, a nagy zenész kiszabadult benne a maga rabságából. Azt hittem, egyetlen müve a halhatatlannak, amelyben nem germán. Még a i emzetiségét is levetette. A többiekben mindig érzik a nehéz germán gyötrődés vagy vágyakozás. Ebben nem. Miután nem vagyok zenész, kockáztatni merném azt az állítást, hogy olasz levegőt érzek. Frisset. Olyat, mint a Lago Maggiore partján van, vagy Nápolyban a Vezúv oldalán. A személyes bilincsek elmúltak benne. Annyira zene, hogy a szerzője tulzenéli önmagát. Lehet, hogy ezért van a hatalma, hogy oly egyszerűen, oly közvetlenül Irta: Hegedűs Lóránt lés oly rögtöm rabjává tesz mindnyájunkat. Valahol felettünk vagy bennünk dalol. A dur, nagy rajongás. Rajongó elmélkedés. Emelkedő tisztaság, tisztuló boldogság. Mind ebben asztunk. Ö, aki a nagy gyötrelmek zsolozsmáit hagyta hátra, ő, aki annyiszor szállt le a küzdő lelek mélységeibe, hogy a rárohanó Sorssal élet-halálharcra keljen, ő egyszerre könnyűvé változik s nem kottáz le az életből mást, mint valami fölemelkedő, rajongó ábrándozást. Csak a boldogságot látja. Akkor jutott eszembe a szó, hogy ő, Beethoven, optimista volt, tehát boldoglátó. A boldogság látása maga elég ahhoz, hogy elfeledtesse a sok bajt. A pesszimisták bajlátók. Később annyira bajt látnak, hogy sajátma- gukat is bajnak tekintik. Beléjükivódik a bajlájtás, mint nehéz festék, amely valamely finom bútorszövetre hull. Igen. A boldoglátás az, ami hiányzik a mi társadalmunkból. Ezért az A dur szonáta most, a háború után kell, hogy feltámadjon. A sok hajlátásból, amely úgy zuhog a nyakunkba naponként, mint nyári zápor, kell valami más levegőbe menekülni, amint a nagy szonáta kiszakadt abból a bilincsből, amelyet az emberi lélek viselhetett és valamely ámb- rás légkörben megtalálta az utat a szabad megelégedés felé, úgy, úgy, úgy kell nekünk, neked, olvasóm és ennek a mi nemzedékünknek megszabadulni önmagunktól, hogy felépülhessünk a nagy Adagioig. Ezért engedje meg a magyar közvélemény, hogy arra kérjem, magyar nyelvérzék szerint is, de szive szerint is nevezze ezután az optimizmust boldoglátásnak, a pesszimizmust bajlátásnak és minden bajlátáson felül keresse meg a maga boldoglátását. levont következtetései. A mostani pozsonyi CsMASz-kongresszusnalí nagyon nehéz, de történelmi jelentőségű szerepe van. Feleletet kell adnia sok olyan kisebbségi, kulturális és egyéb kérdésre, amit máig nélkülöztünk. Nem teljesítettük olyan mértékben kulturális feladatainkat társadalmunkkal szemben, miként azt tennünk kellett volna. Éppen ezért, a mulasztás pótlására ennek a fiatalságnak kellesz megadni a lökőerőt olyan kultúrintézmények megalakításánál, melyekre nemcsak jogaink vannak, de egyenesen állampolgári kötelességünk. Itt kell feleletet kapnunk arra a kérdésre is, miként lehetne a kisebbségi magyar főiskolások gazdasági életszintjét emelni Pozsonyban kell leszögeznünk azokat az irányelveket, melyeknek alapján a szlovenszkói és kárpátaljai kulturális és társadalmi egyesületek megkapnák az egyetemi ifjúság részéről azt a szellemi tartalomtöbbletet, azt a konstruktív munkavállalást, melyet eddig nélkülöztek és ami eredményes munkájuknak a jövőben is egyetlen biztosítéka. E pozsonyi találkozó lesz elhivatva arra is, hogy felrázza az egyetemi ifjúság nagy tömegét közönyéből, mert csak igy biztosíthatja ezen kultúrintézmények előmunkásainak utánpótlását. Pozsonyban kellessz megtárgyalni a csehszlovák, ruszin, német és magyar szellemiség kulturközeledésének pozitív előfeltételeit is. Gyűlölködés helyett megértés, egymás jogainak, akarásainak tiszteletbentartása hozhatja csak össze az egy államban élő különböző nemzetiségű ifjúságot. Az előítélet levetése intelligencia kérdése csupán ... Szinte megszámlálhatatlan azok száma, a kik elindultak eddig egymás felé, egymás ellen, együtt, külön-külön, de egy-két átmeneti sikertelenség után megtorpantak, elnémultak, részben a közöny, részben elképzeléseik helytelensége, irrealitása miatt. Sokan elkoptak az ideológiai viták végtelenjében. A mai egyetemi ifjúság már gyakorlatibb. Nemcsak látja és megállapítja a szociális és kulturproblémák megoldásának óriási fontosságát, hanem munkát kér és vállal, dolgozni akar érte, ha mindjárt jelentéktelennek látszó apró részletmunka jut is neki. E problémák vázlatos felvetése után bizonyos ideig viszonylagos érdeklődés középpontjában lesz a Pozsonyban egybegyült kisebbségi ifjúság. Kérdő szemek fognak arra tekinteni: vájjon várhat-e, számithat-e a kisebbségi társadalom erre az ifjúságra? Feltételezzük, hogy Pozsonyban a Csehszlovákiai Magyar Akadémikusok Szövetségének (a CsMASz-nak) gyűlésére az ifjúságnak azok a képviselői gyűlnek egybe és fognak dönteni a felmerült kérdésekben, akik határozott feleletet fognak erre adni. Odanyujtotta kupáját és koccintottak. — Nem tagadom, igazad van. Okosodtunk mind a ketten. — Akkor ideje hát, hogy most összefogjunk! — Nem olyan könnyű az, testvéri — Tavaly nem igy gondoltad! Alboin az ajkába harapot. Baján szemrebbenésén látta, hogy elhamarkodta szavát. Meggondolatlan volt, hogy maga figyelmeztette a fölkínált és visszautasított szövetségre. — Nem vagy most erősebb? Gazdagabb és hatalmasabb? — folytatta nyájasan. — Az! — Akkor hát!? Add a kezed és megyünk együtt! Baján elnézett. Friss italt töltetett az edényekbe, habzó méhsert. Csak nagysokára felelt. — Pihenő kell embereimnek. Nagyon kemény telünk vót! ♦ Aki sokat habzsol, annak hamar megfájdul a gyomra. — Győztes hadnak pihenőt? Tréfálsz, testvér! — Figyelj! ♦., Kunimund maholnap hírét veszi, hogy alkuszunk. Azt hiszed, hogy ölberakja kézit? No nem?... Erigyj szépen haza és én is takarodok békében a hadjaimmal. Az alkuról még lesz szólásom. Alboin fölugrott. Megrázta fejét és közelhajolt Bajánhoz. Forró lélegzete megcsapta. — Én ma akarom!... Látod: megtöröm büszkeségem, kérni jöttem hozzád! Segíts nekem, testvér!... Vérbe kell fojtanom Gepidiát. Nem érted, addig nem alszok, az ital megkeseredik a számban, amig nem vettem vérét a gaznak! — Lassan, testvér!. ♦ ♦ Heves vagy, elvakit a düh. így nem jó alkudni. Csak magadra gondolsz, pedig hát én is itt vónék... Tudnom kell, mit nyerek a vásáron? Láz rázta Alboint. A szavak szinte a torkán fúltak. — Ha Gepidiát támadod, sebet kap Jusztinusz. Igaz, ugy-e! Erre gondolj!. ♦. Mit kaptál eddig Bizánctól? , ♦ ♦ Hol az adó, amit fizetnie kéne, amiért békén hagyod a határt? Hol az adott szó? ♦ ♦. Fogj velem össze és irmagja nem marad a gepidának. Felosztjuk kincsét, fődjét! Ur leszel a Dontól a Tiszáig, Nem csábit, testvér?... Mit ért ez a mostani kalandod? Kaptál kincseket, ezer marhát... De hol a friss legelő, az uj főd a talpad alatt?... Ha elveszejtjük Gepidiát, ráteheted a kezed Trá- kiára, tán magára Bizáncra! ♦.. Erre gondolj, Baján! — Sok a szó, kevés a fogható. A máról beszélj és ne a holnapról. Mit nyerek a vásáron? Alboin hátraszegte verejtékes szép fejét, csupa láz és izzás volt. Kemény ököllel csapott az asztalra. Az erős deszka majd széthasadt. — Mondd maaad, mit kívánsz? Baján tömzsi teste meg se moccant. Ült szobormód, mint valami idegen keleti bálvány, kőbefagyott nyugalommal. — Még nem gondúkoztam, — mormolta dagadt nyelvvel. — Sokat ittam, testvér.., Ködbe nem alkuszok. Aludjunk egyet! Alboin átlátta, hiába makacskodik, ma nem ugratja ki a mámorral védekező Bajánt. Várni kell még egy megalázó éjszakát, mig nagyke- gyesen szóba áll vele. Láncot hányt lázongó dühére és mosolyogva búcsúzott, mikor harapni és ülni szeretett volna. i ii EGO FÖLD REGÉNY IRTA: EGRI VIKTOR MÁSODIK KÖNYV 33 (FOLYTATJUK) Kiment a sátor elé. A hűvösség megcsapta, majd elszédült a sok italozás után. A lovát kérte. Fölugrott és elvágtatott. Csak Helmechis kisérte. A rohanás megpihentette zugó agyát valamelyest. Alkonyaikor tértek vissza a táborba. A sátrak közti téren ökröket taglóztak. Egy csapat lovas állta körül a mészárlást. Ahogy eldőlt egy állat és fejteni kezdték bőrét, azon melegében nagy húsokat kanyaritot- tak belőle görbe késeikkel. Falták aztán nagy harapásokkal. Alboin még ivott, sokat és hosszan kancsózott, de nem jött mámor agyára, csak a szive szorult és fulladozott. — Neki adom fél Gepidiát, ha kéri... A kincsek és marhák felét, csak indulnánk! Nehéz álmokkal birkózott. Baján ült a mellén és nem tudta leverni magáról. Tapadt rajta, mint egy iszonyúra dagadt pióca. Kiverte a a forróláz, majd a hideg rázta és fogvacogva borított magára egy medvebőrt. A prémek alatt, teste vastag páráiban, bűzös lehelete melegében elkábult, álomba zuhant. Aludt fényes délidőig. Nem ébresztették. Baján hallgatást parancsolt sátra körül. — Ládd, az alku nem olyan égető, — fogadta vigyorogva a khán, •— Szép békességes napunk van. Kellemetes idő a férdbeszédhez. Alboin ingerülten dobbantott. Unta már a csavaros szóhuzást. A döntést akarta. — Mi az ára a segítségednek? — Csak sorjában, testvér... Tudnom kéne, miféle haddal menjek Kunimund hátának? Meg osztán mennyire jössz a magad erejivel? — Húszezer harcossal indulnék magam. Úgy illenék, ha te se volnál fukarabb! Baján bólogatott. Ideje volt, hogy végre szóba hozza a segély árát. — így hát egyformán! Te a Duna felől, én meg keletről. ♦. Feles volna a zsákmány? — Feles! Kincsben, marhában, asszonyban és férfiban, aki rab- szijra marad. — Kevés! — Kevés? — Alboin elhalt vérrel nézett a khagánra. Mozdulatlan, falánk bálvány, csak a szemei élnek, szúrósan villognak, a húsát tépik és égetik. Szörnyű ember a nyugalmával! A keze a palloshoz villant és rácsapott az asztalra. — így alkuszol, Baján? ♦ ♦. Magad mondtad: egyformán. Nem elég a feles zsákmány? Baján pillája meg se rebbent. — Nem!. *. Mert te is többet akarsz. Nem feles osztás az, ha a lyányt magadnak akarod!-— Elég! — tajtékzott Aloin. — A lány csak az enyém! Mit akarsz érte? — A lyány a tiéd, de enyim cserébe az egész főd! Alboin fölakadt szemmel nézte. —• Az egész?... Nem vagy eszeden, Baján, A khán egykedvűen vállat vont. — Én nem erőtetem, testvér. Maradhat Gepidla békében! Darabideig hallgattak. Alboin vére zuborgőtt, nézte komoran a khánt. ölni tudta volna, puszta marokkal fojtogatni, hogy falánkabb az ördögnél. ■— Legyen! — hörögte sötéten, összeharapott szájjal. 6 1936 december 6, vasárnap* "
