Prágai Magyar Hirlap, 1936. december (15. évfolyam, 275-297 / 4124-4146. szám)

1936-12-25 / 294. (4143.) szám

1936 december 23, péntek. •TRMtoM^fcaiR-FrmiiSt? 27 fkilcűt Jocukm József Uutüvát^a intim és Btakms-szd Bácska tm^etseamim... A Prágai Magyar Hiríap számára irtai HUBAY JENŐ Hubay Jenő, a világhírű magyar mester mint „csodagyerek" került Joachimhoz Berlinbe. Ott ismerke­dett meg Brahms zenéjével és ké­sőbb alkalma volt Brahms-szal ka­marazenélni. Immár történelmi ne­vezetességű visszaemlékezéseit Hu­bay Jenő a PMH rendelkezésére bocsátotta. Atyám kíséretében jelentem meg egy nap­sütötte őszi délelőttön a berlini Königsplatz egyemeletes házában, hol a Königliche Hochschule für Musik tantermeit helyezték el ideiglenesen. Tizennégy éves voltam ek­kor. Felvételi vizsgámat az egész igazgató­ság jelenlétében, Joachim elnöklete alatt tar­tották meg. Alighogy végeztem, máris fel­állott Joachim és közölte atyámmal, hogy készséggel sorolnak be a Főiskola hallgatói közé, bár a korhatárt még nem értem el, azonkívül tudomására hozta, hogy saját osztályába vesz fel. Határtalan boldogsá­gomban legszívesebben nyakába csimpasz­kodtam vagy letérdepeltem volna, hogy megcsókolhassam kezeit... Csaknem négy évet töltöttem mellette vagy vele és minél idősebb lettem, annál jobban tiszteltem és szerettem. Növendékeivel szemben mindig barátsá­gos, jóságos és nemeslelkü volt. Ha néha­napján hosszabb hangversenykörut abszol­válása miatt el is hagyta Berlint, sokszor megtörtént, hogy átutazóban ' egyik-másik növendékét lakásán hallgatta meg. Sokszor kaptam tőle sürgönyt ilyen tartalommal: „Holnap Berlinben leszek, jöjjön hegedűjé­vel négy órakor lakásomba." Megtörtént, hogy az óra végén „jutalmazásul" maga játszotta el azt a darabot, amit előzőén nö­vendékeivel vett át. Egyszer a Chaconnet játszotta el nekem. Előszedte a Stradivariu- sát és csak nekem egyedül eljátszotta Bach hegedümüveinek e legszebb ékességét. Ettől a páratlan műélvezettől és legfelsőbb kitün­tetéstől úgy meg voltam hatva, hogy köszö­netképpen é szavakat dadogtam: „Mester, az Ön Chaconne-ja márványból faragott emlékmű, mely lelkembe zártan örökké élni fog ..Joachim láthatóan meg volt hatva az elragadtatás e naiv megnyilatkozásától és elérzókenyülten rázta meg a kezemet. Mint virtuóz, kortársainak élén állott. Mellé szegődött a hallgatóság müveit ré­tege: a művész, a zeneértő és a zeneked­velő. A nagytömeg tartózkodó volt vele szemben. A korabeli sajtó egy része nem is méltányolta Joachim nagy érdemeit, aho­gyan megérdemelte volna. Sokkal kevésbbé jelentős művészt magasztalólag ünnepeltek az akkori újságcikkek, holott ugyanakkor Joa- chimról hűvösen emlékeztek meg. Joachim álhatatos maradt és nem tágított nemes el­veitől. Már ifjú éveiben magára vonta a fi­gyelmet mint zeneszerző magyarstilü ver­senymüvével. Ez a gyönyörű és technikai tekintetben tökéletes mü fényes bizonysága Joachim magyar gondolkodásának és érzé­sének, szülőhazájához való ragaszkodásá­nak és szeretetének. Bár a mű összes témái Joachim eredeti dallamai, mégis úgy érez­zük, éppen magyar nemzeti jellegük miatt, mintha népdalaink forrásából merítette vol­na őket. Ez a Magyar Versenymű még ma is állandó müsordarabja a hegedűművészek­nek. Mikor Joachim tanítványa lettem, akkor hallottam először Brahms nevét. Joachim is­merte fel benne a nagy zeneszerzőt és ó volt az, aki kvartett-társulatával előadta kamarazenemüveit és széles körben megis­mertette. A közönség eleinte elég hidegen fogadta Brahms alkotásait és a sajtónak is csak kisebbik része ismerte el nagy tehet­ségét. Akkor persze nem képzeltem, hogy alig két évtizeddel későbben magával a mesterrel fogok Brahms-müveket hazámban játszhatni. Pedig igy történt. 1886-ban tértem visz- sza Liszt Ferenc halála után hazámba Brüsszelből, Trefort miniszter hívására. Az akkori teljesen fejletlen és zilált zenei vi­szonyokra és Budapest izoláltságára való tekintettel, hazajövetelemet ahhoz a felté­telhez kötöttem, hogy Popper Dávidot, a világhírű gordonkaművészt szintén kineve­zik a gordonkatanszékre. Poperrel megala­kítottam vonósnégyestársulatomat és ennek kapcsán kerestem az összeköttetést a kül­földdel és a külföldi zenei nagyságokkal. Brahms Becsben élt, misem természetesebb, hogy először nála kopogtattam. Szívesen fo­gadott és megígérte, hogy egy tiszteletére rendezendő kvartett-estélyen személyesen közreműködik. Az estély a siker jegyében folyt le. A fővárosi közönség szine-java jelen volt és ünnepelte Brahmsot. Annyira jól érezte magát a mester Budapesten, hogy mindjárt meg is ígérte, hogy a jövő kará­csony előtt rendezendő Brahms-estélyen is­mét személyesen vesz részt. Brahms bécsi lakása a Károly-templom közelében a Karlsgasse 4. szám alatt volt a harmadik emeleten. Három szobából ál­lott s polgári egyszerűséggel volt berendez­ve. Egy kis előszobából a hálószobájába léptünk. Ezen keresztül, amelyben ágya, mosdó- és toalettasztala és egy ruhaszek­rény állt, dolgozószobájába jutottunk. Eb­ben egy régi, kényelmes bőrdivány simult a falhoz, előtte nagy asztal pipatóriummal, fotőjök és székek. Az uccára nyiló két ab­lak között a szobát egy nagy, nyitott kotta- polc díszítette, amelyen gazdag zeneműtára volt elhelyezve. A nagy nyitott duplaajtó­tól a szalonba tekinthettünk. Itt ismét könyvszekrények sorakoztak, ezek előtt állt a jó öreg Bösendorfer, az ablakkal szem­ben egy régi biedermayer garnitúra ékes­kedett. E lakásban töltötte el Brahms életé­nek legboldogabb éveit; itt alkotta legszebb müveit; itt élvezte népszerűségének nap­nap után megújuló jeleit és e hajlékban le­helte ki nemes lelkét. Brahms mestert minden ismerőse bejelen­tés nélkül kereshette fel. Ha otthon volt, be lehetett menni hozzá. A bőrdiványon ült s többnyire szivarozva olvasott. Vendégeit szívélyesen fogadta. Nem szerette a bóko­kat. Mindenről teljes nyíltsággal és őszin­teséggel beszélt. Azt hiszem, egy alapesz­mének hódolt, annak, hogy van egy maga­sabb világrend, amelyet az emberek és ese­mények nem tudnak megingatni. Ezt egy politikai beszélgetésünkből következtettem. Szó volt II. Vilmos császár trónralépéséről és Bismarck esetleges utódjáról. Ama néze­temnek adtam kifejezést, hogy II. Vilmos császár el fogja ejteni Bismarckot és az ő bizalmi emberét fogja kinevezni. Brahms erre azt válaszolta, hogy e tekintetben a császár kezei is kötve vannak és ha Bis­marck menne, csakis nagy személyiségéhez méltó ekvivalens politikus jöhet szóba. Koessler János, a kitűnő magyar pedagó­gus, aki szintén nagy tisztelője volt Brahms- nak s baráti köréhez tartozott, a következő, szintén jellemző beszélgetést mondta el ne­kem: Szóba került köztük az ellenséges áramlat Brahms és művészete ellen, amely a wagneri táborból indult ki. „Nagyon is érzem ennek hatását" — mondá Brahms <— „s tudom, hogy müveim jelentőségét e tá­borban nem ismerik el s azokat lekicsiny- lik. Egyáltalában azt sem tudom, fennma­radnak-e müveim s a most sokszor meg­nyilvánuló elismerés tartós lesz-e. Arról azonban teljesen meg vagyok győződve, hogy sohasem lesz képes a kritikai bonokés müveim művészi tökélyét elhomályosítani, vagy vitássá tenni. Ezzel pedig én be is érem!" Egy alkalommal, hosszú, kedélyes beszél­getés után, egyszerre csak felugrik Brahms és elémbe tesz egy kéziratot. A harmadik, D-moll hegedüszonátájának manuskriptuma volt. „Eljátszaná velem? ... Akkor jöjjön el hozzám holnap reggel kilenckor hegedű­jével." Pontosan megjelentem s ütemről- ütemre nagyobb és nagyobb elragadtatás­sal játszottam Brahms e remekművét a mes­ter 'kíséretével. Bepillanthattam az alkotó lángelme titkaiba és vajúdásába. Egy héten át minden reggel elmentem Brahmshoz és ő kis kottaszelvényekre irta le a változta­tásokat, amelyeket többször is meg kellett ismételnem, mig végre megtalálta azt a verziót, amely őt is kielégítette. Mikor a D-moll szonátával már teljesen meg volt elégedve, kérdést intézett hoz­zám, nem volnék-e hajlandó azt barátjánál, dr. Billrothnál. a híres bécsi chirurgusná intim körben vele eljátszani. Nagy öröm­mel fogadtam e szavakat s másnap délelőtt pontban tizenegy órakor találkoztunk Bill­roth házában. Ott volt már Hanslick, a hí­res zenekritikus, Brahms legmeghittebb ba­rátja és tisztelője; továbbá Max Kalbeck, a szintén nagyjelentőségű kritikus, a ké­sőbbi Brahms-életrajziró. Billroth késett. Valószínűleg valami súlyos operáció tar­Megjelent a Magyar írás decemberi száma Szitnyay Zoltán „Álom a pusztán" című hosz- szabb novellájával kezdődik ez a szép szám. — Kovács Endre „Gyökértelenek" cimü kása részlet egy készülő regényből. Ez a regény a bemutatott részlet szeriint rendkívül érdekes lesz. — Endreffy János „A szív Istené" címmel közöl rövid novellát. — Ásguthy Erzsébet a „Bicska" cimü novellája erős vázlat. — Dr. Ha- ragné-Pápay Margit „Száz fej káposzta" cimü írása uj tehetséget mutat be. -— Berényi László ,;Jóska álma" címen irt novellát a füzetbe. — Fenyves Mária fordításában J. C. Hronskytó! hoz sikerült vázlatot a Magyar írás, mig Sebesi Ernő Vrchlickytól fordított egy szép verset. — Veres Vilmos „Házasságközvetités" cimü erős írása után Narancsiik Imre Erazmusról irt tanul­mánya következik, halálának négyszázadik év­fordulójára. Ismeretes, hogy Stefan Zweig Eraz- musnak szentelte legutóbbi nagysikerű könyvét. Az európai szabad személyiségek sorában külön hely illeti meg rotterdami Enazmust, a klasszikus kor és művelődés ismerőjét és az európai jövő úttörő munkását. Narancsik tanulmánya alapos munka, sokat olvasott és az olvasottakat világo­san dolgozza fel. — Flórián Katalin „Déryné ifjasszony" cimü írása történelmi visszaemléke­zés és kitűnő karakterrajz, amelynek 1793 adja meg az időbeli keretet. — Muhoray Elemér Shakespeare Velencei kalmárjának alakjával foglalkozik egy hosszabb tanulmányban. A ta­nulmányban analizálja az uj játékstílust, amely- lyel most mindenfelé kísérleteznek, amióta Reinhardt uj Shakespeare-szinpadot teremtett. — Zagiba Ferenc „Liszt Ferenc és Bella János Li~ pót" cimü írásában egyrészt Liszttel, másrészt Bellával, a bécsi Pasmaneum növendékével fog­lalkozik, aki több kiváló misét irt. Liszt világ­hírű lett, Bella nem lett híres ember, mert a sze­gény körmöd karmester életlehetőségei nem en-j gedték meg mégcsak azt sem, hogy Liszt szemé­lyes meghívása ellenére meglátogassa a mestert és átadja neki több szerzeményét. Sokkal sze­rencsésebb volt Smetana, aki gyakori vendége volt Lisztnek. — Dr. Kazocsa Sándor „A forra­dalmár költő könyvtára" cimü tanulmányában Batsányi János könyvtárával foglalkozik. Bat­sányi linzi magányában halt meg mint szám­űzött költő 1845 május 11-én. Könyvtárát a bu­dapesti Nemzeti Muzeurn vette át. Sok külföldi iró müvét találjuk itt meg és kiderül, hogy Batsányi rendkívüli műveltségű ember volt. — Borosa Béla a szlovenszkói magyar tanítósággal s a tankönyvirodalommal foglalkozik tanulmá­nyában. — A Kritika rovatban Marék Antal hosszabb bírálatot irt Földes Jolán „A halászó macska uccája" cimü világdijnyertes regényéről. Megállapítja, hogy a Halászó macska uccája nem rossz regény. Foglalkozik nemcsak a re­génnyel, hanem azokkal az okókkal, amelyek lehetővé tették, hogy pont ez a regény lett díj­nyertes. Földes Jolán regényének párisi háttere tökéletes, mégis vérmérséklet dolga, hogy mi ezeket a történéseket lüktetőknek szeretnénk el­képzelni. A regény vége zavaros, az iró nagy- hirtelen pontot tett történeteinek végére. Földes Jolánnak vannak írói kvalitásai, alakjai élők, a kort százszázalékosan jellemzi és ez a legfőbb érdeme. — A rovatban azután dr. Wild Lajos, Illyés Gyula könyveinek a kritikája következik. — Farkas István folytatja szlovák könyvszemlé­jét. A Színház rovat pedig a budapesti színhá­zak bemutatóiról számol be. Ezt a beszámolót Muhoray Elemér irta finom tollal. — Egy kiss cikk Sándor Dezső tollából különös érdeklődés­re tarthat számot, mert a szlovenszkói magyar színházzal foglalkozik 1936-ban. — Kossányi József, Urr Ida, Simonyi Menyhért versei tar­kítják a decemberi számot. QUITT ZS1GMOND butorsz Állító NITRfl Telefon 180 tóttá vissza; hisz ő Brahmsot és müveit mindennél jobban szerette. Már féltizen- kettő felé járt az óra. Brahms kissé idege­sen mondta: „Kezdjük meg, hisz tizenegy­re kértek minket." De alighogy az első ütem elhangzott, a nagy zeneszobával ha­táros kis szalonba betoppant Billroth s ott hallgatta végig a szonátát. A négy tétel közben ugyan mindig bejött s akart valami kedveset mondani, de csak érthetetlen sza­vakat motyogott, például „aaach ... jaaa... zweimal hören" stb. Hanslick, aki lapozott Brahmsnak, szintén hallgatott. A többi je­lenlevő sem szólt egy kukkot sem. A szo­náta végeztével esett ugyan néhány dicsérő szó, de az inkább az előadást érintette. Brahms végre hozzám fordult és elég han­gosan, kissé rekedt basszus hangján csak ennyit mondott: „Lássa, ilyenek az én si­kereim. Ugyanígy volt, mikor évekkel ez­előtt Joachimmal az első szonátámat ját­szottam el Grazban barátaimnak." E jele­net után szerencsére ebédelni hívtak. Itt aztán a kitűnő francia pezsgő nagyban elő­mozdította a jó hangulatot és megoldotta a nyelveket. Az ebéd vége felé egyszerre csak felállt Billroth s megható szavakkal köszön­tötte fel Brahmsot. Beszéde végén ezeket mondta: „Brahms ismét egy örökbecsű mesterművei gazdagította a világirodalmat, amely, ha lehet, dicsőségét még fokozni fogja." Délután búcsúztam Brahmstól s ek­kor arcképét nyújtotta át a következő so­rokkal: „Herrn Jenő Hubay — in dankba- rer Erinnerung — an freundliche Morgen- stunden — bei Johannes Brahms." Minket, magyarokat Brahms művészete és egyénisége közelről érint, mert Brahms a magyar dalt és a magyar népi zenét ra­jongva szerette. Valószínűleg joachim ré­vén ismerkedett meg a magyar zenével. Joachim társaságában többször hangverse­nyezett Magyarországon s ez alkalmakkor ismerkedett meg a cigányzenekarokkal. Mély benyomást gyakorolt rá a magyar zene. Valahányszor Budapestre jött, min­dig felkereste a legjobb cigányzenekart s azt egy egész estén át a legnagyobb gyö­nyörűséggel hallgatta. Az első kísérlete a magyar zene terén tiz magyar tánc átirata volt. Reményi Ede figyelmeztette Brahmsot e táncok zenei szépségére. Brahms zongorá­ra irta át őket és óriási sikert aratott ve­lük. Túlzás nélkül lehet mondani, hogy ne­vének nagy és általános népszerűségét ez átiratoknak köszönte. Az egész világ zene­karai műsorukba foglalva folyton játszák őket. Joachim a táncokat hegedűre is át­írta. Ugyanakkor vált népszerűvé a G-moll zongoranégyes, amelynek utolsó Allegro-té- telét „a la zingara" alcímmel jelzette. E té­tel két magyar motívumon épül fel, mind­kettő Brahms eredeti témája. Brahms azon nagy zeneszerzők sorába tartozik, kik nemcsak melegen érdeklődtek a magyar zene iránt és behatóan foglalkoztak azzal, hanem kik annak jellegzetes elemeit mü­veikben fel is használták. Ezért mi magya­rok különös szeretettel és hálával kell hogy adózzunk emlékének. A Karlsgasseba még sokszor ellátogattam s Brahmsot Jó hangulatban találtam. Saj­nos, egészségéről rossz hirek keringtek. Egyszer csak megdöbbenéssel értesültem a lapokból, hogy kéziratait rendbeszedte, a fölöslegeseket elégette és már nem fog komponálni. Felutaztam Bécsbe, látni akar­tam a Mestert. Virágzó tavasz volt. Az or­gona illata elárasztotta a nagy metropolist. Fájdalom, Brahmshoz már nem lehetett be­kopogni, mert fekvő beteg volt. Ápolónő állta útját az ismerősöknek. Lestem a hí­reket. Másnap ismét fölkerestem a karls- gassei házat — rossz sejtelmekkel. A kapu­ban Soldat Máriával, az ismert hegedümü- vésznővel találkoztam, ki könnyes szemek­kel mondta nekem: „Hiába megy fél. vég­órája közeledik.. .** Autógumik 20°/0, akkumulátorok 30°/w autólámpák 30°/0, autógyertyák 30°/0 engedménnyel kaphatók. ADLER KORNÉL Ms- — autóalkatrészek gyári lerakata mllOi Wilson u. 7 — 9. Telefon 2057

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom