Prágai Magyar Hirlap, 1936. december (15. évfolyam, 275-297 / 4124-4146. szám)

1936-12-25 / 294. (4143.) szám

6

^l^GAlMAG^ARHlRLAg

1936 december 25, péntek*

[

ELBESZÉLÉS

BÉKE

ISTA: RACZ PÁL

]

A nagyobbik fim be tolta az ajtót és fürgén Ugrott be a konyhába. A hó utána vihar zott a hideg sötétből és pillanatra befelhőzte a gyér világosságot.

A tűzhelyen sirt a fa. Valahányszor egyet pattogott, a kuckóból felnyögött az öreg,

A fiatalasszony lesegitette férje bárányíbőr ködimiönét és némán mutatott a kuckó felé.

— Beteg az öreg,

A nagyobbik fiú odanézeti

— Volt már egy párszor, mióta él.

Azután az öccse felől érdeklődött:

— Hun van?

— Kint valahol — válaszolt a felesége. — Oanszk nagy város, iki tudja, merre jár?

— De ebiben az istenverte hidegben?

Az asszony nem felelt. Az öreg emlber a kuckóban ismét felnyögött. A nagyobbik fia, Mihály, megkérdezte:

— Mi haja, édesapáim?

Az öreg beesett sápadt arcára fényt vetett a sirdogáló fa lángja.

*— A végét járom . . .

Ismét nyögött. Mindene fájt. A negyvennyolcas magyar szabadságharc után került ide Omszkiba. Annak is csak a legtávolabbi külvárosába, Fogoly volt. Többen is voltak akkor ilyenek. A szomszédban lakott a másik. A kunyhója ugyanolyan volt, miint ez, melyben az öreg Mihály lakott a két 'fiával, meg a nagyobbik fia feleségével.

Á kisebbik fiú is túl volt már a negyvenen, de nem nősült. Azt mondták azért, mert az apja, az öreg negyvennyolcas honvéd makacsul ellene volt, hogy azt vegye el, akit akar.

A szomszéd lánya éppen emiatt maradt pártában. Varga Maris. Az öreg Varga sohase engedte volna meg, hogy lánya a György felesége legyen.

Nem birt már járni, csak ha két hegyes végű botot vett a kezébe, de azért fenyegetőzött:

— Ha megteszed, tjányom, kitagadlak a faimá- 1 ijából!

Pedig senkije se volt már, csak ez a lány. A harmincötön túl járt, de azért még mindig remélt.

Az öreg Csiba Mihály és a még öregebb Varga János engesztelhetetlen ellenségek voltak. Egész Oimszkban nem volt két olyan haragosa egymásnak, mint ez a két magyar.

Már egyikse tudta biztosan, min vesztek össze egykor. Egyik tizennyolc, a másik húsz v éves volt, amikor a szabadságharc után az orosz cári hadak elhurcolták őket. Mihálynak úgy rémlett, hogy Petőfin vesztek össze, Jánosnak meg, hogy Klapka, vagy Bem becsületébe gázolt bele a másik . . .

Évtizedek óta kerülik egymást. Varga Maris csak titokban szólhatott Györggyel, vagy Mihállyal. Aztán megszokták ezt a haragot. Hozzátartozott az életükhöz. Nem is tudták elképzelni, hogy valaha is szóhaállhatnának egymással. Talán Petőfi, vagy Klapka, vagy maga Bem jönne el és kibékítené őket . . .

Az öreg Mihály feltápászkodott a kuckóból.

— Aludni mék . . .

A kéményen át a tüzbe markolt a vihar. A lángok félősen lapultak le a parazsakra. Az ajtó repedésein beszivárgott a hó finom csillogó pora. A fiatal asszony orosz imát vacogott ki a fogai közül. Nem jót jelent, ha a vihar a kéiményen át a tüzbe nyúl . „ . Ő tudja, mert szibériai.

A világról mitsem hallottak ott kint a külvárosban. Az évek egyhangúan tűitek 'és Varga János csökönyösen haragudott Csiba Mihál yr a.

Az ifjabb Mihály a hóna alá nyúlt az apjának.

— Na, csak legény esen apám! Annak a nyócvannégy esztendőnek odase neki ... Az öreg Varga idősebb és . . .

Még mondani alkart valamit, de a® öreg Csiba felnézett. Homloka alatt mélyen ült fakó, szúrós szeme.

— Fogod be a szádat, 'kölyök? Azt hiszed, kiváncsi vagyok arra . . . arra . . . a ... a ..,

Valami áhítat szállta meg és nem tudta megséretni azt a másikat. Csak most nem. Ebben a pillanatban. Mégis csak le keLl feküdni és ki tudja, felkél-e holnap.

Ismét nyílt a konyhaajtó és az éjszaka bevágta a havat. György jött meg, a kisebbik fiú.

— Tessék csak, kerüljön bejjebb. Csak bátran . . .

Sántító katonafélét tuszkolt maga előtt. A György arca mosolygós volt.

— Nézd mán Mihály! . . . Magyar . . .

— Omszk'ban magyar?

Kezet nyújtott feléje.

— Isten hozta! Ugyan kiféle?

A sántító katona nem birt felelni. A konyha gőze a mellére nehezedett. Helyette György újságolta:

— Ott megyek az uccán, osiat látom. Még ij- jen katonaruhát nem láttam életembe. Csak úgy magamba: miféle szerzet lehet ez az ember? Osizt megszólal: ágimon isten. Aggyon Isten, mondok, hát kend kiféle? Megmondta... Hogy is mondta?

A katona megszólaltf

— Nagy József a nevem. A tizenegyes

honvédeknél szolgáltaim, úgy estem fogságba .. .

A fiatalasszony összecsapta a kezét.

— Hát még mindig tart?

Mihály rosszaiólag nézett a feleségére.

— Persze hogy tart. Hát nem mesélte apánk?

Nagy József tizenegyes honvéd értetlenül bámult. Hiszen csak most kezdtek, tizennégy nyarán, alig pár hónapja.

György hellyel kínálta meg.

—- Üjj'ön csak le és pihenje ki magát.

Mihály a fejét csóválta.

— Ki hitte vóna, ki hitte vőrna? . . . Negy- vennyóc óta mindig ... Ha én is ott születtem vóna, ahol apám, ma én is biztosan honvéd lennék ...

György kíváncsian fordult a katonához.

— Mongya mán, szép az az otthoni ország?

A fogoly bólintott.

— Szép ... — és hirtelen két könnycsepp esett ki a szeméből.

— Mijjern az a Tisza?

A fogoly feje lekókkadt.

— Szőke . . . szilaj, ha kiárad . « .

— Éis a Duna?

A fogoly szeme felcsillant.

— Gyönyörű . . . nagy . . . olyan, mint a Volga . . .

Az asszony felfigyelt.

— Ojjan, mint a Volga?

A fogoly intett.

— Olyan . . .

Valáhol messze szánkó csilingelt. A fogoly mohón itta a meleg kecsketejet és rongyai között turkált egy kis kenyér után.

Ajz asszony észrevette.

— Egy kis puliszkát talán . . ,

A foroly tiltakozott:

— A világért se, ha nincs készen . . .

Ágyat vetettek neki a kuckóiban. Jó meleg

volt már akkor. A szél is alábbhagyott és a hó nagy fehér pelybekben himbálózott el az ablak előtt.

A fogoly összerázkódott. Valahonnan far- kasonditást hozott a szibériai éjszaka. Ettől ismét átérezte összes szenvedéseit. Lemberg- től Omszkig . . .

A íarkasorditás hosszú és kimos volt A fogoly rongyaiba dugta előle a fejét. Ismét vacogni kezdett a foga. Aztán elszunyókált. Majd ismét felriadt. Fejét odanyomta a kuckó meleg falához.

—-. . . Magyarok ... — mormolta, mintha

imádkoznék.

Jólesett neki ez a találkozás. Ez a hajlék, amely magyarok fölé borul ... Itt messze, Omszk szélén, a szibériai hó viharos éjszakában ... ,

*

Reggel csikorgót! A nap veresen kelt. A hátulsó szobában is mozgolódtak. Elsőnek az öreg Mihály botorkált ki. Már nem volt semmi baja. Előkotorászta a fejszét és nyögdé- cselve vágta a jeget, az ajtó ailafct, hogy kinyithassa.

A katona megszólalt:

—- Adjon Isten, jó reggelt!

Csiba Mihály ijedten kapta fed a fejét a magyar szóra.

— Mék a?

A fogoly feltápászkodott.

— Én vagyok, Nagy József, a tizenegyes honvédektől . . . orosz fogságban.

Az öreg Mihály melle zihált. Vizenyős szúró szemét összehúzta, hogy jobban lásson.

— A szabadságharcból jössz?

— Nem. A világháborúból . . „

— Hát ijjen is van?

— Von. De nagyon van. Jobb nem gondolni rá.

— Hogy kerültél ide?

— Hol gyalog hajtottak, hol vonaton jöttem . . . Sebesült, fagyos lábbal . . .

Az öreg kiabálni kezdett:

— Mihály, Gyuri, gyertek csak!

György a hátulsó, Mihály az első szobából bujt elő.

— Na, mia?

— Nézzétek mán! — és odamutatott a katonára.

— Tuggyuk, apám.

György dicsekedni kezdett:

— Én hoztam . . . Obt kódorgóit az uccán,

Radvúnyi ZoUán:

ROHANÓ METEOR

Rohan... az ég rakétája ö.

Titkos jegyét az éj drapériájára írja.

Lehet, millió éve vágtat igy, s most kigyulladt szikrányi kis időre.

S amikor kialszik, valószínűleg újból millió évet rohan majd néma, sötét titkával az űrön keresztül.

S kérdezem most is, mint annyiszor:

Honnan rohan ez a kő, hová megy?

Ki hajította el? Senki? Igazán?

És most, ha igy szaladna örökké,

mi az, hogy útja a „végtelenben" vész el?

S csak állok az éjszakában hangtalanul, személytelenül.

Semmi kétség. Meteor vagyok én is.

Az égből jöttem én is, mint a meteor, s egyszer a sötétben tűnök el ismét.

Jobbról, balról' övez a végtelen, s e két véglet közt most kábultan didergők.

Úgy hányódom tanácstalanul, mint a dió a tenger közepén.

S állok az éjszakában.

A szél zizeg s valahol kuvik sípja szól.

Menni tovább: profán gondolat.

5 csak állok tétován,

6 várok valakit, aki kezemet megfogná.. a

Ugyan ki Igazitana el engem, ki jön értem?

jAz egek nyílnak meg, az angyalok szavát nem Értem.

S a legtöbb ember roppant messzire maradit tőlem.

így, ni! Egy kőre ülök s kérdezem:

Kik voltak, akiket kerestem, akik jöttek, akiké lettem? Kik azok, akiknek hittem, akiket szerettem és követtem? Kik azok, akik tudták, ki vagyok, nem törtek rám, nem

[kicsinyeitek?

S akik, ha beszéltem valamit, nem kacagtak, de minden

[igyekvésükkel figyeltek?

S távoli csillaggá tesz minden, ami szép.

.Talánnyá, rejtelemmé, lassan halaványuló foszlánnyá. Ami jó, »uhanó álommá lesz, csöppnyi fénnyé, kis szentjános bogárrá*

Ami áldozatos és kedves: illanó mosollyá szelídül, levélsuSogástsé a fáikon, őszi lopakodó zenévé.

Mindez távoli világokból jön 0 távoli világokban vész él ismét*

oszt rám ismert a szavaimról.

A katona hálásan mosolygott.

— Sose hittem volna, hogy ón Itt magyar testvérekre találok.

Behívták az első háziba. Az asztalon puliszka párogott és köcsögben fehérlett a tej.

— Szeressen maga is.

Körülültek atz asztalt és ettek. A fogoly mohon nyeld ásott. Csak úgy néha szólalt meg, hogy megtudjon valami közelebbit.

— Mióta laknak itt?

Mihály a vállát vonta.

— Éh mán itt születtem, meg Gyuri Is . . . Apánk meg negyvennyócba járt úgy, mint most maga . . .

A fogoly szeme kerekre tágult.

— Azóta él itt?

Az öregbe egy kis büszkeség gyülemlett.

— Nyócvannégy éves vagyok mán, de azér még mindig Kossuth katonájának érzem magam.

A katona tovább érdeklődött:

— És vannak itt többen is magyarok?

Csend lelt. Az öreg Mihály a nazydbbik

fiára nézett. Nem volt semmi jó a tekintetében. Mihály azonban Györgyre kapta nagy hirtelenséggel a szemét. Az meg a menyecskét nézte ... Az asszonyban volt még a leg- 'több bátorság.

— Van még itt, a szomszédiban . . .

— Az is negyvennyolcas?

Az öreg dühösen borbolté a tejet. Mihály némán intette az igent. A katona gyűrött arca felvidult.

— Hiszen akkoT itt migiuknak egészen jó!

Az öreg Mihály kezelőjével megtörölte a

száját.

— Mégiscsak jobb vón mégeooer otthon...

Krákogni kezdett, hogy folytathassa:

— ... a Latorca mellett . . .

A katona felállóit. Megköszönte a szállást és az étket. György még megkérdezte:

— Osztán hová?

A fogoly vállát vonta.

— Megyek, keresek valami munkát . . . Meglátogatom a szomszéd magyar testvért is... Hogy is hívják?

A Csiba család ismét összenézett. A csend ismét kínossá vált. Az öreg szólalt uieg legelőbb:

— Nem tuggyuk.

A fogoly csodálkozva ismételte:

— Nem tudják?

Az öreg erősködött:

— Nem!

— Hogy lehet az?

Csiba Mihály dühös lett.

— Úgy lehet az öcsém, hogy mi nem akarjuk tudni.

— Tán csak nincsenek haragban?

György sietett a válasszal.

— Deigen!

A fogoly visszaült a helyére. Rábámult a családra.

— Két magyar él Omszkiban és az is ellensége egymásnak.

A házbeliek fészkelődni kezdtek. Nem tudtak mit válaszolni. Az öreg Mihály is lesütötte a szemét. A fogoly szeméiből könnyes tekintet enyhítette meg valamennyiüket. Az asszony kapott a kedvező alkalmon.

— Én álhl'vom őket . . .

Az öreg Mihály felkapta a fejét. Már-már mondani akart valami haragosat, de azitán ismét az összetört fogolyra pillantott. Küzködött magában. A nagyobbik fiú az asztalra könyökölve szótlanul nézett a puliszikás tálba. Csak György próbálkozott meg a szóval:

— Nem fognak gyónni . . .

A fogoly felállót! Szótlanul indult az ajtónak. Utat engedtek neki. Volt valami lenyűgöző ebben a pillanatban ennek az összetört sánta embernek a tekintetében.

Kinyílt az ajtó és egyszerre megtelt a kis ház fénnyel. A hideg nap játékosan sugározta be őket . .

A fogoly kínosan lépegetett. Az öreg Mihály azt hitte, hogy terhet visz. Az ő mogorva lelke terhét . . . Jól látták. Egyenesen a szomszédba tartott. Már ekkor lélegzőtöket visszafojtva lesték. Alakja eltűnt a másik házban. Valami csodát vártak. Az öreg Mih/Jy melle olykor nagyokat emelkedett. Látszott rajta, hogy küzd belül. Az asszony kíváncsian állott közöttük. A férje gondterhes arcát nézte. Valahogy több szeretettel, mint máskor. Csak György örült a lelke fenekén. Marisra gondolt . . .

Az igézet nem mailt eL Mindnyájan úgy érezték, hogy valami nagy-nagy átkot űznek ki marokból. Valami nagy, örvendetes, szép dolog fog mindjárt következni, amilyen még nem történt Omszkiban . . .

És már örülitek valamennyien, örültek annak, ami következni fog. György magáiban az Istent áldotta, amiért összehozta ezzel a fogollyal. Most már meg fog nősülni. Gyereke lesz, uj házat épít majd és hajlékot ad ennek a katonának . . .

Az öreg Osilwi Mihály sárga kérges arcára rég nem látóit mnosoly ült, mikor meg látta, hogy az öreg Varga János két botra támaszkodva igyekszik át a szomszédból. A fogoly Marist hozta kézenfogva, A lány arcán zavar és boldogság játszadozott.

És felragyogott ismét a szibériai hap . . , Az öreg Vaiga János kezet nyújtott az öreg Csiba Mihálynak. Évtizedek óta ismét. Néztek egymásra hosszan, minden ifjú múltait, vissza idézően és nem is vették észre, hogy Maris meg a György .karjai közt jólosően, fel- tar tózhalatilainuii boldogan zokog , , t

HKff W:3m-