Prágai Magyar Hirlap, 1936. november (15. évfolyam, 250-274 / 4099-4123. szám)
1936-11-08 / 256. (4105.) szám
1936 november 8, vasárnap. *k«:gmA'\ag^arhtrmi> 7 Eltemettük Kosztolányi Dezsőt Irta: Karinthy Frigyes Budapest, november 7. Kinek meséljem el, hogy annak lássa, aminek látni kell — kit érdekelhetne mohóbban, szilajabban, okosabban és nemesebben, mint Téged, Didus, a temetésed, amiről megígértem, hogy beszámolok? Mert próbáltam erre gondolni és amarra az élők közül és kisült, hogy mindig újra az jön ki belőle, ahogy ott állok, koporsód mellett a könnyezők között: mit szólnál, Didus, a temetésedhez? Mert ez már, úgy látszik, nem megy másképpen s ez már igy lesz velem, egy életen át, nem segít rajta, hogy megna a szép tremoló dalt, aminek nem értelmét, csak szavait és zengését szeretted, a minden értelemnél különb és nagyszerűbb formát hallgattuk volna eltűnődve és elbájolva: „circum dederunt me gemitus mor- tis et dolbres infemi", mert most már mind a ketten tudjuk, miről szól ez a dal. Didus, a fiad szépen, egyenesen, férfiasán állt a koporsód mellett, uralkodott magán, t u d t a, hogy látják, holott ő nem látott semmit, csak ezt a koporsót. Barátaid összetett kezükben, kalapjukat fogták a szitáló esőben és nem tudtak szólni, hangtalanul biccentettek egymás felé. Mi érdekel még? A Pesti Hírlaptól Benda beszélt, aztán Rhédey Tivadar, a Kisfaludyaktól, Sze- gedy Pista, Móricz Zsigmond 0 végül Szabadkáról egy tanár — emlékszel rá? Aztán megindult a menet és szépen leejtettük a koporsót a földbe — síremléked még nincs, a fejfán, olyan egyszerűen, ahogy Te írnád, ha novellában vagy regényben temetnéd hősöd, ennyi áll: Kosztolányi Dezső, élt ötvenegy évet. És Didus — csak azt akarom még mondani, dicsekedni vele és hencegni: hazafelémenet az autóbuszban már tudtam megint mosolyogni, mikor valaki a „Rossz orvos" dmü novelládból mesélt egy pompás, virtuóz részletet, hiven ragaszkodva a szöveghez, a Te hangodhoz, aminél tökéletesebb hangszer nem volt még a magyar prózának. Didus, Te tudod, ugy-e, hogy nem volt szentség- törés a mosolyom, a mai délután —• most már azt is tudod, ama tulvilági lefele birtokában, mely az embert embernél jobban megérti: hogy akár hangosan nevethettem volna, a nevetésem szivettépőbb zokogás lett volna Niobe könnyűinél. haltál: ha valami nagyszerűen siépeí vagy nagyszerűen szomorút látok, élek át, vagy akárcsak hallok vagy olvasok — gépiesen jelentkezik a kérdés, mit szólna ehhez Dé- siré? aminthogy, ugy-e, Nállad is sokszor volt ez igy: ezt el kell mesélnem Fricinek. Hiszen egy életen át játszottunk, mindig játszottunk, izgatottan és lelkendezve, a Szerepet játszottuk ezer álarcban, mélyebb szenvedéllyel, mint a tulajdon magánéletünk komédiáját. Egymásnak játszottunk, egymás közönsége és színésze s ezer szerepben a téma mindig ugyanez volt: a konvenciók mérhetetlen üressége és értelmetlensége. Húszéves korunkban azt játszottuk, hogy két húszéves fiú vagyunk: Kosztolányi Ádám és Karinthy Gábor, apáink, a kivénült irók, meghaltak, vagy eltűntek és most miénk az élet, miénk, akik meg se születtünk. Aztán sok mindenki voltunk még, mások, idegenek, más korban és időben és helyen és megint magunk, öregen és fiatalon, szegényen és gazdagon, csak m á s u 11, mindig m á- s u 11 és másképpen, ahogy a komisz valóság diktálja a tér és idő kegyetlen ketreceiben. Ültünk egymás halálos ágya mellett és álltunk egymás temetésén s mondtuk és éltük a konvenciókat és fuldokoltunk s a könnyünk csurgóit a nevetéstől. Most már látom: nem a halált nevettük ki, hanem az életet. Emlékszel, Didus, a legutolsó temetésre, ahol együtt voltunk? Egy nagyon kedves barátunkat temették, akit mindaketten gyöngéden szerettünk. Könnyes volt mindkettőnk szeme, de egyszerre csak, ott a ravatal szélén, megbotlottam valamibe: lenyúltam érfe és szótlanul megmutattam Neked: egy darab szépen csomagolt toalett- szappan volt. Egymásra néztünk és szótlanul kifordultunk a halottas házból, hogy botrány ne legyen — ngy-e, csak mi ketten tudtuk és éreztük a homéri komikumot, a kimondhatatlan értelmetlenséget, amivel ez a tudjisíen honnan odakerült szükségleti cikk jelképezte nekünk élet és halál összefüggését. - : Didus, a Te temetéseden nem történt eféle furcsaság, hacsak az nem, hogy látod, én álltam ravatalodnál s nem Te az enyém mellett, dehát nem mindegy? Bánatos és szép és egyszerű volt a temetésed s ami Neked a legfontosabb lehet: a konvenció kényszere nem produkált rikító, méltatlan „giccset" sehol olyan harmonikus és finom volt, a diszkrét őszi borúban, mint egy halványzöld tintával frissen megirt Koszto- lányi-vers. Nem rikácsolt és jajgatott senki és döngő frázisok se repesztgették szemfö- dődet — igazán, Didus, hidd el, ott állhat- tál volna Te is a közönség között, akár mellettem is és nem lett volna okunk nevetést elnyomni s velem együtt, kicsit megszeppenve, kicsit megkopva hallgattuk volKOSZTOLÁNYI DEZSŐ VERSEIBŐL A húgomat a bánat eljegyezte és most csak ül, szelíden, csöndben ül virágai közt, mindig egyedül. Ő is virág. Hervadt virág a lelke. A húgomat a bánat eljegyezte. Az ablakunk mellett csak vár szegény, a szenvedés hajol1 szive fölé s ha rózsa nyílik ki, nem az övé. Csöndes, komoly hajfürtje a fején szegényesen búsong — fakulva s árván- mint holt leányé, a koporsópárnán. siratja bús, koszorúdon fejét és hogyha körülömli a setét, a könnye vén csipkék közt hull dogál s a szíve, jaj, mint megrepedt pohár —1 gyémántpohár —■ babonásan csilingel, mert valaki játszott e tiszta szívvel, széttörte s most olyan a sóhaja, hogy néha, ha az én szobámba téved, rémült imákat suttogok az éjnek s nem alszom el az éjszaka.- Ő meg csak nézi, hogy a kert alatt, hogy éled újra szüntelen a nap — bús, sárga nap — s hogy száll a lomha est És vár. Mivel a bánat eljegyezte. (1910). És néz. Szelíden, békült tiszta szemmel. Zokogni nem tud és nevetni nem mer. De, hogyha nem lót a szobába senkit és edmotoz, vagy ó szekrényeket nyit, ★ ★ ★ tío\%wss és kötess lécest Anyám, ha egyszer végre visszatérek és ott maradok mindörökre nálad. Ha ráborulok régi küszöbünkre s megcsókolom az áldott, ősi fákat és fáradottan, könnyesen remegve nézek szemedbe. Várj akkor engem, mert jövök egy este. Ősz lesz, tudom, biborló fény cikáz, rőt esti lÓz. Nagy vaskapunk menny dörögve össze- . [rendül, hogy fózva átremeg az ősi ház a fél elem tül. De ne ijedj meg, jöjj elém szelíden, bármily ijesztő nagy leszek s fehér, zárj a karodba, ne keresd a szívem, melyet elönt a csúf, fekete vér, csak nézd kialyó, fénytelen szemem, csak simogasd a főmet csendesen. Én sem mesélem el1 neked, hogy éltem fekélyes csókok közt, világos éjben, csak nézlek egyre, mint a múltba rég, akkor megértem majd, te vagy a kezdet s te vagy a vég. Némán lefekszem a fehér, nagy ágyba, én, szólni nem tudó öreg baba és a szívemből ajakamra reszket az életem eltűnő dallama. Te hallgatod, mint bölcsőnél virrasztó merengve, mosolyogva, szomorún s koporsó és bölcső közt tétovázva fonod fehér halotti koszorúm. Múlik az est majd, vissza-visszasóbajt, gyógyítva rebben áldott mosolyod s könnyel, virággal, régi-régi dallal szegény fiad halálba dalolod. U912). * túrnia Európa, hozzád, feléd, tefeléd száll szózatom a század vak zűrzavarában s míg mások az éjbe kongatva temetnek; harsány diíhyrambbal én tereád víg, jó reggelt köszöntök, Ó ősi világrész, te régi, te rücskös, te szent, te magaszto*, lelkek nevelője, illatokat és ízt szűrő, csodatévő, nagyhomloku, könyves, vén Európa, Ha mostoha is vagy, viaskodom érted és verlek a számmal és csókkal igézlek és szókkal igaziak, hogy végre szeress meg* Ki téphet el innen, ki téphet el engem a te kebeledről? Nem voltam-e mindig hü, tiszta fiad tán? Kölyökkorom óta nem Ültem-e éjjel lámpám sugaránál tanulva a leckéd, vigyázva, csodálva száznyelvü beszéded, hogy minden igéje szívembe lopódzott? Már értik azóta az én gügyögésem, bármerre vetődjem, sokszáz rokonom van, bármerre szakadjak, testvérem ezer van. Nem láttam-e Kölnben a német anyókát esőbe csoszogni, Párizsban a tündér francia leányok könnyű szökelését, Londonban a lordok hajának ezüstjét s nem ettem-e, ittam munkásnegyedekben családi szobákba lármás olaszokkal? Nem fájt-e velőmig, a szlávok, a sápadt szlávok unalma, a bánat aranyszín fáradt ragyogása? Mind édes-enyémek a népek e földön, kitágul a szívem, beleférnek együtt. Fogadjatok .engem ti is szívetekbe s ti távoli népek kürtösei, költők, pereUjetek értünk otthon a mivélünk perlőkkel, anyánkért s mi tiértetek majd itthon perelünk, hogy élhessen anyátok, Kiáltsatok együtt, Európa bátor szellemei, költők, hogy gyáva vadállat bújik el a vackan és vaksi vakondok fúr alagutat. Daloljatok együtt, fények, fejedelmek, szellem-fejedelmek, hogy lélek a várunk, légvár a mi várunk, ezt ralijuk az égig, kemény szerétéiből és légi szavakból. Kezdjetek elölről építeni, költők, légvár katonái. (1935). FlTTflET diama SóSBonszeszr HASZN/&OKÍ CSAK V ALÖDI DIANA SÖSBORSZESZT FOGADJON EL! Hármat kiválogattunk az elhunyt nagy magyar író versei közül, hogy néhány példán bemutassuk Kosztolányi Dezső páratlan lírai tehetségét. Nem biztos, hogy a három vers a legszebb és a legjobb, amit az iró alkotott, de mindenesetre azok közé tartozik, amelyek jellemzik Kosztolányi Dezsőt s amelyekből az olvasó megismerheti lelki világát. A három közül a legrégibb vers a háború előtti időben rendkívül népszerű volt és állandóan idézték, ba Kosztolányiról volt szó. A legfiatalabb vers, a költő letisztult és meg- nemesült lelkének kifejezője s egyúttal rámutat arra az általános érdeklődésre, amellyel Kosztolányi Dezső szellemében átfogta és összegyűjtötte a mindennél jobban tisztelt és szeretett európai kultúrát ' A Uu&öfned a táhúi eUcws&zU
