Prágai Magyar Hirlap, 1936. november (15. évfolyam, 250-274 / 4099-4123. szám)

1936-11-22 / 268. (4117.) szám

wmMEsmmmmHMBammmmmmmm 1936 november 22, vasárnap. A höskori mozi Csak néhány nappál ezelőtt láttam a „hőskori mozit", pedig mutogatják már évek óta. Sok­helyütt csak pótléknak adtak a műsorhoz egy- egy régi rövid egyfelvonásos drámát, a mozi hőskorából valót, másutt egész estét betöltő mű­sort állítottak össze ezekből a filmekből, hadd nevessen a közönség. Mint a szellemes „magya­rázó" mondta, minél tragikusabb a film, annál jobban lehet nevetni. A magam részéről ilyen teljes estét betöltő műsorral találkoztam, mint mondám, igen szellemes magyarázó vagy kikiál­tó közreműködésével, de azért inkább csak eleinte nevettem a tragikus filmeken, később már szomorkodtam. Nem a filmtörténetek tra­gikus elemei szomoritottak el, hanem a filmké­szítés elemei. . A környezet jobb is lehetett volna az előadás számára, ócska mozi kellett volna, hosszú he­lyiség, recsegő padokkal, amelyek között gya­nús neszek surrognak, mint az egerek, ha a zon­gora nem szól. .. bizony, zongora sem volt! Pedig a plakáton rajta volt: „A zongoristára lő­ni tilos." A zongoristát hiányoltuk. Nem azért, mintha lőni akartunk volna reá, — ellenkezőleg: na­gyon kellemesen teljesítette volna ki a hangula­tot. Emlékezésünkbe és stilusérzékünkbe hatal­mas rést ütött a rossz zongora hiánya és ezt egyáltalán nem töltötte be a tökéletes hangszórós gramofon. A hőskori filmekhez a zongora tar­tozik hozzá, semmiféle kitervelt, előre megfon­tolt kisérő zene nem adhatja azt az illúziót, amit a zongora adott, sokszor éppen az ellentét által, amely a filmtörténet és a zenedarab han­gulata között feszült. (Azt hiszem egyébként: a zongorán kivül a fiatalságunkat is hiányoltuk a „magyarázós" mozi sötétjében.) Egy filmesztétikai könyvben olvastam, hogy a közönséget az évtizedek folyamán rá kellett nevelni a film megértésére, mert a mozgókép művészi lehetőségei és a történés megértése kö­zött űr tátong, amelyet a moziközönség nevelé­sével lehet csak áthidalni. Az elmélet szerint a mai mozit nem értené meg az olyan ember, aki életében először megy moziba. Hiányzik az év­tizedes neveltsége. Hát nem igy van! A „nagymama mozija" be­bizonyította, hogy ez az elmélet hamis, sokkal valószínűbb, hogy az ellentéte igaz. Tudniillik éppen az állítólag primitív ősfilmeket nem lehet megérteni és teljesen indokoltnak tartja az em­ber, ha újra látja ezeket a régi filmeket, hogy igenis szükség volt a kikiáltóra, mert folytonos szóbeli magyarázat nélkül az ember egyszerűen nem értené meg a primitív ősfilmet. Nemcsak a tömeg egyszerű tagja nem értené meg, hanem — ma már sokkal kevésbé — a tanult intellek- tuel sem. Harminc-negyven év távlatában ugyanis vilá­gosan kiderült, hogy a primitív jelzőt nem a tömeglélek szempontjából, hanem a filmet ké­szítő és forgalomba hozó üzletember szempont­jából kell mérlegelni. A filmmel való pénzcsiná- lás fantáziája volt primitív, nem a tömeg fantá­ziája. Az üzletember úgy vélte, hogy a tömeg számára dolgozik és a tömeg hősiesen ragasz­kodott a filmhez — az üzletember beteg és ol­csó fantáziája ellenére is. A tömeg hamarább fo­gadta el a filmet, mint az üzletember és szíve­sen igénybevette a magyarázó közvetítését is, csakhogy egyre közelebb jusson ahhoz a jöven­dő művészethez, amelyet a film rögtön ígért számára. Azóta már régen rájött a filmproducer is, hogy milyen fölösleges a filmtörténet apahősé­nek szivgörcsöt megjátszania, mikor csak arról van szó, hogy leánya egy világhírű hegedűmű­vészhez akar feleségül menni és a rendőrfőnök­nek nem kell szabályos foxtrottot táncolnia a falra épített hatalmas telefon előtt, mikor a kö­zönség pontosan tudja, hogy a betörők üldözé­sére hívják a grófi palotába. Az úgynevezett túlzó megjátszás, amely a maga idejében gyöt- relmes volt, ma pedig kacagtató a néző számá­ra, az üzletember elképzelése szerint a népsze­rűség érdekében történt. A tömeget le kell bi­lincselni, — ez volt a film hőskorának babonája — és szegény tömeget valóban bilincselték, úgyhogy alig bírta helyén maradni. Az egyik tra­gikus történet szerint, amelyet most láthattunk, sorsok játszódnak íe alig százméteres filmszala­gon. Anya meghal, kisleánya kétségbeesik, lépcsőn lejön szomszédasszony, karjába zárja árvát, — csak egy pillanatra, ajtón .máris belép cir­kuszigazgató, árvát felneveli. Árva cirkuszkocsi­ban lakik, cirkuszigazgató cirkuszi ostorral veri, de ezt sem sokáig, máris ott van gróf, ki ezt nem tűri. Cirkuszigazgató azt mondaná neki, „mi köze hozzá", de gróf idejekorán felfedi ki­létét és cirkusziga2gató mélyen meghajlik, gróf el. Cirkuszigazgató bosszút forral, gróf után settenkedik, majd akrobatáival — mellékfoglal­kozásként — betörést hajt végre grófi kastély­ban. Üílegektől megmentett árva hálája megmu­tatkozik, árva grófi kastélyba rohan és értesíti betörésről nagybecsű családot (apa, anya, gyermek, nevelőnő). Itt következik a rendőrfő­nök tánca a telefon előtt, rendőrök kivonulnak, betörőket tetten érik. Elfogott cirkuszigazgató revolverrel árvalányba lő, árvalányt kórházban látjuk viszont felkötött karral, nemcsak mi, ha­nem a gróf is feleségével (uj kalapban) és kis- lánykájával, Arvalány megcsókolhatja gróf kis­gyermekét, más nem történik érdekében. Ez volt a népszerű filmtörténet, nem a közön­ség, hanem a filmproducer elképzelése szerint, mert a filmproducert akkor még nem is nevez­ték filmproducernek, hanem Fuc/hs urnák, aki éppen akkor • kezdett el igazgató ur lenni. Eb­ben az időben monsieur Pathé kakasa még meg sem hajtotta magát és a filmhíradó elhitette pél­dául az akkori Károly trónörökössel, hogy für­gén kell mozognia, mint a valódi filmszínésznek, ha azt akarja, hogy élethü legyen. A cselekménynek — és ugyanúgy, a filmen szereplő magánszemélynek is — robognia kel­lett: folyton, pillantnyi pihenés nélkül nyugtala­nítani kellett a közönséget, mert a filmgyártó tőkés nyugtalankodott a maga pénzéért. Ezért kellett majdnem a szemevilágát áldozni a filmért a mozilátogatának és ezért lett népszerű ember a mozikikiáltó. I9l0-ben egy pesti külvárosi mozi ajtajában láttam ezt a feliratot: „Közkívánatra ismét Sza­bó János kikiáltó magyaráz". Kiváncsi vol­„Európa és a humanizmus* Thomas Marni, Márai Sándor, Hevesi András, Szvatkó Pál, Thienemann Tivadar, Halász Gábor tanulmányai az Apolló uj számában A magyar folyóiratkultura talán a könyvkul­túránál is gazdagabb. Mintha a magyar értelmi­ség pótolni kívánna egy régi mulasztást: szokat­lan hévvel fejleszti az esszéirodalmat, s mig ré- gente az irodalom vagy a világnézeti publicisz­tika túltengett a komoly folyóiratokban („Nyu­gat", „Huszadik Század"), ma francia és angol mintára a publicisztikától lényegesen elütő „ta­nulmány", a hosszú stúdiumot, objektív hangot, nagy szerkesztési készséget és külön művészi stílust kívánó esszémüfaj uralkodik (Magyar Szemle, Szép Szó, Gondolat, Apolló, sőt a régi Nyugat is). A gazdag magyar esszéirodalom egyik állomását jelenti a Gál István szerkeszté­sében megjelenő budapesti Apolló uj kötete, amelyben a legkitűnőbb magyar esszéirók sora­koznak föl: Márai Sándor, aki páratlan stílus- művészetével szinte példaként áll az uj magyar tanulmányírók előtt, mert ő mutatta meg a ma­gyar cikk-próza uj útjait, Thienemann Tiva­dar, a budapesti egyetem híres tanára, egy uj magyar értelmiségi-nemzedék fölnevelője, a Baumgarten-dijas Halász Gábor, Hevesi András, Illés Endre és mások. S mintha csak a fölvonuló uj magyar Európa-nemzedék jelezni kívánná útirányát: a füzet bevezető tanulmányát Tho­mas Mann irta, akinek az Apollóban lévő cik­ke nemcsak magyarul, hanem egyáltalán min­den nyelvben itt látott először nyomdafestéket. A füzet tartalma és gondolatmenete szokat­lanul egységes, uj és határozott. Nem nemzedék­elmélet, vagy politikai állásfoglalás fűzte össze a tanulmányírókat, hanem a közös fölfogás a szellem legfontosabb dolgairól, az elmélyedés alapossága, az európaiasság, a kiemelkedés a zűrös kis komédiákból, a finom és a szolid hang, a szellem és a lélek erejébe vetett hit. Nem el­vont tanulmányokat kapunk, hanem érdekesen és szellemesen megirt művészi esszéket az ak­tuális dolgokról. Két nagy problémakör érdekli áz írókat: a veszélybe került európai humaniz­mus és a tisztázatlan középeurópai kérdés. Amit ezzel kapcsolatban írnak, nem „megoldások", hanem analízisek, a való tényállás földerítései. Thomas Mann feledhetetlenül szép szavakat irt bevezető cikkében Európa és a humanizmus vi­szonyáról. A szellemi együttműködés budapesti kongresszusán mondta el azt a beszédet, amely itt jelenik meg először nyomtatásban. A kis re­mekműnek már fordítása is mesteri munka volt. Mi a humanizmus? — veti föl a kérdést az iró. „A legjobb meghatározás talán: a fanatizmus ellentéte", válaszolja, s a jobboldali s a balol­dali szélsőségesek egyaránt megszívlelhetnék ezt a formulát. A humanizmushoz hozzátartozik a választani nem tudás, az objektivitás, a kétely is: „kétely az igazság szolgálatában, ami többet ér az igazság birtoklásának hiú látszatánál". Márai Sándor kiegészíti Thomas Mannt, ugyancsak a humanizmus problémájáról ir: „A humanizmus, ma inkább, mint valaha, a művelt­ségre és a békére törő ember hősies szolgálata." Ö pesszimistább, mint Mann, a klasszikus mű­veltség fegyverét nem tartja mindig elegendő­nek, „mert a valóság süket és diadalmas: hiába beszélünk neki latinul és görögül". — Két tör­ténelmi tanulmány mintha kiigazítaná Márai pesszimizmusát, Thienemann Tivadar Erasmus- ban mutatja be a humanizmus érvényét, Halász Gábor egy gyakorlati ember példáján, a „hurna­Bontják a I rocadéro! Mit áldoz fel Páris az 1937-es világkiállítás kedvéért? Páris, november. Még majdnem félév választ el a jövő évi május elsején megnyíló nemzetközi kiállítástól, de az Eiffei-torony környékét már most is tökéletesen megváltoztatta az építészek mérőléce. Ha valaki az Eiffelről meg akarja ke­resni a Szajna jobbpartjának: régi jelképét, a mór-stilü Trocadérót, csak az állványok tömke­legét látja és nagy sürgést-forgást. A régi Troca­dérót miniden eredetisége ellenére már régóta a város elcsúfításának tartották. Néhány hónappal ezelőtt egy fiatal kaorikatura-rajzoló ötletén ne­vettek a párisiak, aki a Trocadérót szamársapká- val a fején örökítette meg. Páris zseniális terve­zője, in. Napóleon rendőrigazgatója, Haussmami báró is másképp képzelte a Szajna jofohpartjának ezt a részét. Most, 70 év múlva, — pontosan 70 év múlva-, mert Haussmann tervei 1867-ből voltak, — válóra válnak a régi elképzelések. A régi, környezetéből kellemetlenül kirívó épület helyet ad az uj palotának, mely a szajnaparti szabad térséget hosszú oszlopsorokkal, félköralak­ban körülöleli. Benne a tengerészeti kiállítás, az etnográfiai gyűjtemények, az összehasonlító mű­vészet múzeuma és a könyv- és könyvkiadás kiállítása lesz. VESZÉLYBEN AZ EIFFEL-TORONY !— A Trocadéró mellett az 1.889-es párisi világ- kiállítás emlékét, az Eiífel-tornyot is majdnem utolérte a világ múlandósága. Már régóta sok el­lensége volt építészeti szempontból és több ne­ves szakember is azt hangoztatta, hegy nem sza­bad az idegenforgalmi érdekesség üres jelszavá­nak Páris építészeti képét feláldozni. Már jó pár éve annak, hogy egy párisi művész írásbeli be­advánnyal fordult a város képviselőtestületéhez, ahol azt ajánlotta, hogy töltsék meg az egész tornyot — aljától tetejéig — zöldborsóval, mert hátha — igyrnond — egyszer megint ostrom fogja a várost fenyegetni és akkor legalább megmene- keidik a lakosság az éhínségtől. Természetesen komolyabb formában is követelték lebontását, és éppen az 1937-e-s nemzetközi kiállitássa.1 kapcso­lásban még fokozottabb aktualitással mutattak rá ennek a szükségére, — Bár megrogyva (éppen most megint, egyezer ujrafestik) és ingatagabb lábakon, de a jé öreg Eiffel ellentállt minden ro­hamnak. A világkiállítás vendégei változatlanul fogják azt az örömöt élvezni, hogy kétszeri át­szállással, csekély tíz frank viteldij mellett a fel­vonó felvigye őket a 300 méter magasságba. „NEM KRAJCÁROSKODUNK !“ Ezt jelentette ki az előkészítő bizottság elnöke, Edmond Labbé. A jelszó nemcsak a jövendő kiál­lítás tartalmára érvényes, ahol a technika és mo­dern művészet minden megnyilatkozásának he­lyet akarnak szorítani, hanem éppúgy az előké­születekre is vonatkozik. A Jénai-hidat, mint a kiállítási terep legfőbb útvonalát, 35 méterrel megnagyobbitották. Alatta széles autón tat vezetnek, hogy a forgalom egv- részét ily módon a Szajna medre alatt vezessék le. A Trocadéró-tér jobboldalán igénytelen lds szi­getecske emelkedett ki a folyóból. Ahol a termé­szet keveset alkotott, az emberi pénz és a tech­nika megtette csodáját: az Ile des Cygnes, a Hattyúk szigetének kis területét megnagyobbítot­ták és az ilymódon gyarapodott szigeten a gyar­mati kiállítás fog elhelyezkedni. Egészen termé­szetes, az 1937-es világkiállítás keretéibe illesz­kedő gyarmati kiállítás nem fog a® 1930-as gyar­mati kiállítás, nyomaiba lépni, de lesűrüsitve, bi­zonyára megint csak egyetemes képét fogja adni a tengerentúli Franciaország civilizációjának. Egészen uj, antik szellemben épített palotát kap a szépművészeti kiállítás a Trocadéró-tér bal­oldalán. Az egész kiállítási területet a virágágyak özö­nével akarják ellepni és aki ismeri a franciák kü­lönleges érzékét a színek iránt, könnyen elkép­zelheti, milyen hatásos és kellemes kerete lesz az egyes kiállítási épületeknek. Legnagyobb attrakció pedig — ahogy sejtelmes mosollyal mondta nekem az előkészítő-bizottság egyik tagja — a paizar fényklállitás lesz. Nem­csak a kiállítás területét, hanem az összes hozzá­vezető utakat is uj vezetékek és a fényhatások raffinált játékával vakító fényözönbo akarják füröszteni. A NYUGAT ÉS A KELET FELÉ MUTATÓ EMBER Ha valaki figyelemmel nézi a kiállítás terv­rajzát, & francia esprit kedves játékában fog gyö-C tám a közkivánatos kikiáltóra, bementem. Sza* bő János föl és alá járt a padok szélső oldalán^ úgy magyarázott: „Jön ám a fránya anyós, sep­rűvel, avval támad a fiataloknak, pedig jobban tenné, ha a Gellérthegyre repülne vele." Ha még most is magyarázna Szabó János, talán igy magyarázna: „Jön ám a fránya film- producer a pénzével, azzal támad a szegény rendezőnek, színészeknek, pedig jobban tenné, ha posztógyárat alapitana vele. Ha egyszer nem tudja megtanulni, pedig már megtanuhatta vol­na, hogy a fiataloknak úgy kell a szerelem, mint galambnak a tiszta búza ... akarom mondani, a filmnek úgy kell a művészet, mint pénznek a kamatláb. Megtanulhatta a filmproducer száz­szor meg ezerszer, hogy a legjobb üzlet a film­ben a — becsületes művészet." Mert azóta már Szabó János is tudja. SÁNDOR IMRE. nista hadvezérben": Szavojai Jenő hercegben. Humanista tett az is, hogy a folyóirat a kö­zépeurópai kérdésekkel foglalkozik-: szellemtör­ténelmi alapon. A füzet középpontjában Szvatkó Pál harmincoldalas tanulmánya áll, amelyben párhuzamot von a csehek és a magyarok törté­nelme, kultúrája, társadalma, s a két nemzet egész struktúrája között. Kétségtelenül ez az első tanulmány akár cseh, akár magyar részről, amely tárgyilagosan, részletesen és komolyan foglalkozik a két uralkodó középeurópai forma összehasonlításával. „Középeurópa anatómiáját" vizsgálja, az „alapvonalakat húzza meg a pátosz sallangja, a szeretet ragadós méze, a gyűlölet piszka és a félreértések dohos jágeringének za­varó befolyása nélkül". A két nép fejlődését és ennek eredményét, irodalmát és pszihológiáját elemzi, csupaszon elénk állítja a két nemzet kü­lönbségeit, a „két ősformát", ahogy a dunai tér­ben jelentkezik. Ebből a szempontból alapvető jelentősége van a tanulmánynak, nem leplez és szépít, se ide, se oda nem hajlik. Szvatkó szel- lemtörténelmileg, Sárkány Oszkár történelmileg nézi a problémát: tudományos fölkészültséggel és szellemesen elemzi a magyarok és a prágaiak gyakorlati kapcsolatait a múltban. Darvas Já­nos a magyar kisebbségi nyelv elváltozásairól ir filológiai és pszihológiai szempontból jelentős rövid cikket, azt, amelyet annakidején az Uj Munkában is megirt. Hevesi András pompás esszéja Krúdy Gyu­láról, Illés Endre ragyogó tanulmánya Csáth Gézáról a nagy európai magyarok fölfogását és életemüvét mutatja be, Révay József a „nemzeti kisebbség" problémájához szól hozzá szintén pátosz és sallang nélkül, Bóka László az uj magyar töríénetfilozófia elveit boncolja és a realizmus, az illuziómentesség mellett foglal ál­lást, Gáldi László ugyancsak tudományos föl- készültséggel a\ erdélyi román irodalmiság fej­lődéséről értekezik, s az ő esszéja is alapvető, uj szempontokat tár föl, ugyanúgy uj irányt adva a magyar gondolkozásnak, mint az Apolló ötödik kötetének többi tanulmánya. K. S. nyörködhetni. A terv kitárt karú emberi felső­testet ábrázol, az alak jobbkarja, nyugatnak, bal- karja pedig keletnek mutat. Az ember törzse a kadétiskolátöl (École militaire) az Eiffel-tornyon keresztül a Szajna partjáig terjed, feje pedig az uj Trocadéró és a baloldalán meghúzódó Mo­dem művészet múzeuma. — A két kar a Champs Elvsée-től a Pont. 'de Grenelleig terjed. A hatal­mas terület 66 hektár kiterjedésű. Huszonöt nagy kapu fog bevezetni, ezek közül 9 egészen kivéte­les szélességű. Jellemző Labbé emlitett jelszavá­ra. hogy minden meggondolás nélkül 9 uj föld­alatti megállót és a vele kapcsolatos szakaszokat is megépítik. (Nálunk? Egy villamos-szakasz vég­leges elhatározása évek kérdése.) Az Eiffei-torony előtt és a másik parton, vele szemben, az uj Trocadéró előtt a széles térsége­ket a külföldi kiállítók számára biztosították. Az eddig beérkezett bejelentések szerint minden mü­veit nemzet irésztvesz a kiállításban. A legna­gyobb helyet Németországnak és Oroszországnak tartják fenn. Nagyon jellemző mind a. két ország technikai expanzivitására, MEGAKADÁS ? A nemzetközi és elsősorban a kritikus belföldi franciaországi helyzet a kiállítás előkészületeivel elfoglalt munkásokra is kihatott. Utóbbi időd­ben több sztrájk fenyegette a munkák sima ke­resztülvitelét. De a- fennakadás csak pillanatnyi, Parisnak elég tartaléka van. AZ AGY Eddig külföldön több port vert fel az előkészü­let, mint magában Parisban. .Az- emberek, sok mindennapi gondjaik között, nem-igen vesznek tudomást róla és csak alapos utánjárás után lehet a Grand Palais kis irodájára, ráakadni, ahol a munkák irányitó agyveleje működik. Segítőtársai a mindenfelé szétszórt technikai és művészeti la­boratóriumok. Két fontos meglepetéssel várja- a kiállítás a- vendégeit: az egyik a- regionalizmus, a vidéki sajátságok felelevenítése és érvényre* juttatása a művészetivel), a másik annak a kimu­tatása, boy a modern építési technika .minden vív­mánya, az acél, az üveg és a beton feltétlen har­móniában van a diezités lehetőségével. A kiállítási anyag kapcsán hadat akarnak üzenni a csupasz és diiszitésnélküli modernizmus­nak! On vorra! Talán uj érát jelent a kiállítás az építészet és művészet terén t PUKA ZÓLYOMI NORBERT, j

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom