Prágai Magyar Hirlap, 1936. október (15. évfolyam, 224-249 / 4073-4098. szám)
1936-10-16 / 237. (4086.) szám
raWffl-MAGfovft-HIEMB 1936 október 16, pénteK. 4 ' Mi történik Belgiumban A belga király feltünéstkeltő semlegesség'! nyilatkozatának kulisszamögötti előzményei A szocialista külügyminiszter kénytelen volt magáévá tenni León Degrelle külpolitikai programját ■■ Kiélesedett a vallonok és flamandok közötti harc ■■ 1914 emléke kisért ■■ ■■■ A PMH munkatársától Brüsszel, október 15. (MTP) A belga király beszéde, amit a tegnapi minisztertanácson tartott, nagy nyugtalanságot keltett egész Belgiumban, annak ellenére, hogy mindenki el volt rá készülve, hogy a rexisták egyre erősödő mozgalmának befolyása rövidesen érezhetővé válik a politikai vezetésben. A minden irányban való semlegességi nyilatkozatot általában Degrelle első komoly politikai sikerének tartják. S kétségtelen, hogy az is. Ezt a nyilatkozatot, amelynek éle tagaahatatlanul Franciaország ellen irányul s a régi külpolitikai irány fölszámolását jelenti, a rexisták kényszerítették ki a kormánytól, amelyben egyébként a külügyeket egy szocialista politikus vezeti. Az európai olvasók úgyszólván csak a legutóbbi belga választások óta ismerik a rexistákat és Degrelle nevét. Az utóbbi hetekben néhány nagy európai lapban nyilatkozata jelent meg Degrellenek, akinek fényképét is közölték. A kép valószinülea nem adott túlságosan komoly nyomatékot az elhangzott kijelentéseknek, hiszen igazán inkább hasonlít egy jólfésült zsurfiuhoz a belga rexisták vezére, mint néptribunhoz. S aztán az, amit mondott s ahogyan mondta, szintén nem volt túlságosan bizalmatkeltő, — de. ami éppen ezért csodálatos és különös, úgy látszik, sokkal közelebb járt fenhéjázó kijelentéseivel a valósághoz, mint hittük volna. A rexisták ma komoly hatalmat jelentenek Belgiumban, számolni kell az alig harmincötéves Degrelle álláspontjával s a Downing Street, a Quai d'Orsay és a Wil- helmstrasse rövidesen kénytelen lesz az európai nagypolitika főszakácsai között számontartani ezt a kalandosmultu, zajos fiatalembert, akiről két év előtt még nagyon kevesen tudták, hogy a világon van. Két hatalmas erő formálja a belga közvéleményt Annyi bizonyos, hogy a rexisták jól ismerték a belga közvélemény hangulatát, sokkal jobban, mint a hivatásos politikusok nagy többsége. S az, hogy most a Locarno-egyezménnyel kapcsolatban Belgium szocialista külügyminisztere merev elutasitó álláspontra helyezkedik, a belga közvélemény hangulatára vezethető vissza. Két hatalmas erő formálja ebben a pillanatban a belga közvélemény hangulatát. Az egyik fenyegető valóság, a másik riasztó emlékezés. Az emlékezés a világháborúra és a félelem egy uj háborútól. A belga népnek az a meggyőződése, hogy a világháborúban résztvevő európai államok közül egy sem szenvedett annyit, mint Belgium. Majdnem az egész ország egészen a flandriai sávig négy éven keresztül idegen hatalom kezén volt, a lakosságnak ez a négy év elképzelhetetlen borzalmakat hozott s az ellenséges hadak elvonulása után nagyszerű városok hevertek romokban. Ilyen körülmények között igazán érthető, hogyha Belgiumban pártkülönbség nélkül mindenki borzalommal gondol arra, hogy az ország a jövő háborújában fölvonulási terepe legyen idegen hatalmaknak. Érthető az is, hogy mennél komorabb felhők kavarognak az európai politika égboltján, annál határozottabb és riasztóbb alakban lépnek föl a húsz év előtti borzalmak emlékei. Ennek a fé- lelmi-pszihózisnak hatása alatt úgyszólván az egész ország egy véleményen van Degrelle csoportjával abban, hogy Belgium nem lehet többé Franciaország pajzsa, amit a német dárdák elé tartanak. Az általános vélemény az országban az, hogy csakis a minden irányban való semlegesség tudja megmenteni Belgiumot attól a sorstól, amelyet 1914-ben juttatott neki a történelem. Belgiumnak tehát szakítania kell minden olyan szövetségi kapcsolattal, amely egyik vagy másik hatalomnak okot adhat az ellene való föllépésre. Flamand és vallon rivalitás Annak az izgalomnak és folytonos forrongásnak, amitől állandóan nyugtalan mostanában a belga politikai élet felszine, vannak azonban egyéb okai is. A belpolitikai hullámverések is megerősödtek. Nem szabad elfelejteni, hogy belgiumot nem egységes nemzet lakja, hanem flamandok és vallonok. A két nép kultúrája és egész lelki habitusa lényegesen eltér egymástól. A nyugalom éveiben ez az ellentét nem érezhető a politikai életben, sőt a két különböző természet és kultúra együttműködése egy magasabb értelemben vett harmóniát kölcsönöz az ország kulturális és társadalmi életének, amiből különösen a művészet profitál sokat. A külső események torlódása azonban s főleg az a fölismerés, —• hogy Belgium kicsisége mellett nem élhet olyan szeparált életet, mint például Svájc, hanem helyzeténél és eddigi magatartásánál fogva állandóan részt kell vennie a veszélyes európai játékokban, — kiélezte a belső ellentéteket is és az utóbbi években a flamandok és vallonok közötti, évtizedeken át a felszín alá szorított ellentétek most megint elemi erővel robbannak ki. Úgyhogy most megint az a helyzet, hogy a flamandok és vallonok közötti ellentét áthidalhatatlannak látszik. S áthidalhatatlan elsősorban azért, mert eltekintve az autonómia kérdésétől, amely elvégre tiszta belpolitikai probléma, mind a két nép ellenkező külpolitikai álláspont mögé sorakozik föl: a vallonok Franciaországhoz, a flamandok Németországhoz húznak. Előretörnek a rexisták Az ellentéteket ennek ellenére is át lehetett volna hidalni, hogyha az európai események következtében a flamandok nem fejtenének ki olyan élénk aktivitást, amivel szemben a másik tábor úgyszólván teljesen tehetetlennek bizonyult. A rexisták szövetkezése a flamand pártokkal szintén megerősitette ezt a harcvonafat s most már nyilt támadásba mentek a franciabarát politikával szemben. A külföld általában lebecsülte a rexisták mozgalmát és főleg Degrelle személyiségét. Egyszerűen Mussolini- és Hitler-kópiának tartották, aki megpróbál ügyesen úszni a divatos európai áramlatokkal. Belgiumban ma már alaposan ismerik Degrel- let és tisztában vannak vele. Valóban nem tartozik a nagyformátumú politikai egyéniségek sorába, mint például Mussolini és nem füti úgy az elszántság és a meggyőződés, mint Hitlert — de a néphangulat hullámai magasba emelték és ő nagyon ügyesen tudja táncoltatni csónakját a hullámok tetején. Léon Degrelle Franciaország-ellenes politikája . | élénk visszhangra talált a belga tömegekben. ■Lehet, hogy tovább akar menni s Németország oldalára akarja átvezetni a belgákat, de erről egyelőre nem beszél s nagyon ügyesen csak azt hangoztatja, hogy Belgiumnak egy esetleges háborúban föltétlenül meg kell őriznie semlegességét s ezért a terhes kötelezettségeket föl kell számolni. Melyik belga nem hallja ezt a programot szívesen? A Van Zeeland-kormár.y nem mondható erélytelennek, de ezzel a hutámmal szemben nem tudott frontot alakítani s igy bekövetkezett az a helyzet, hogy a szocialista külügyminiszter kénytelen magáévá tenni Degrelle programját. Ez a kulisszamögötti előzménye a belga király tegnapi föltűnő nyilatkozatának. VÍZUMOT (magyart, románt, lengyelt, bolgárt) igen t Előfizetőinknek és Olvasóinknak gyorsan és megbízhatóan megszerez pozsonyi kiadóhivatalunk: Bratislava, Lőrinckapu-ucca 17. II. (Central Passage). Ilyen útlevelek meghosszabbítását is vállaljuk. A többi országba szóló vízumot és meghosszabbítást prágai kiadóhivatalunk eszközli: Praha II., Panská ni. 12. IIL Az őrök pallosukra támaszkodva kémlelték a sötétet Hangja, illata és ezer mozdulása volt ennek a sötétnek. Bókoló árnyékok ködbe buktak. Az erdőisíen fekete szárnya csapkodott a bükkök égnek tárt ágai közt. De éjfélkor fölkelt a hold és hirtelen színnel telt meg az egész rengeteg. Valami puha s ködös fehérség kezdett világítani benne. Hajnalban friss és fiatalos lendülettel folytatták az utat. Az Örssel Ágót küldte előre Alboin. Az öreg jobban tájékozódott a bő áradással nyugatnak ömlő patakok és vadvizek közt. A süniben fölvertek egy vaddisznócsordát, nagy hajrával utánairamodtak és kelevézzel megsebeztek két süldőmalacot. Ágó kést nyomott a halódó párákba, elfolyatta vérüket és az ifjak kizsigerezték őket nyomban. — Jó ebédünk lesz, — biztatta őket az öreg és a málhát cipelő lovakra rákötötte az elejtett vadat. A bükkök közt csakhamar néhány égretörő nyír karcsú törzse kezdett fehérleni. Ágó megállt és a nyírekre mutatott: — Jő jel!.. ♦ Amott vége szakad a vadonnak. A nyírfák után darabig még folytatódott az erdő, aztán alacsony cserjésben vágtak utat. A tavaszi napsütésben párázott a föld és a levegő tele volt édes, fűszeres szagokkal. A nap egyre melegebben tűzött} sárga virágokon csillogott a harmat és a vadvizek szélén liliomok emelték fejüket. Fönn a magasban bárányfellegek úsztak és könnyű árnyékot dobtak rájuk. Aztán hirtelen véget ért a cserjés és megálltak egy füves lapály szélén. Szinte szikrázott a legelő és zöldjét mintha ezüsthamuval szitálta volna tele a tűző nap. A láthatár peremén füst tört a magasba. Amott ménes ropogtatta békésen a nedvdus tavaszi füvet és a harangos állat csengése verte föl a csöndet. Elindultak a ménes felé. Az idegen lovak megszimatolták a közeledőket és nyiva ágaskodtak. Előrekerült a füst mellől két félmeztelen legény és szijostoraikkal lefékezték a szétugró ménest. Amint Alboin a tűz közelébe ért, előreosont egy veresorcáju, nagyon elevenszemü vénember. Kerek kopasz koponyája fénylett. Csak a halántékán lengett valami deres haj. Inkább kíváncsian, mint megfélemlítve nézte Alboint és a cifra sereget. Aztán kurtán bókolt és egy mozdulattal jelezte, hogy minden a seregé. — Kik vagytok, hunok vagy szarmaták? — szólt rá Alboin türelmetlenül. Az öreg előrehajolva figyelt, Alboin száját nézte. Nem értette ezt a keményen csengő idegen nyelvet, de ösztönszerüen érezte, hogy Alboin kilétük felől faggatja. — Én hun vagyok, amott az onokáim. Az apjok jazig volt — Hol a táborotok? Ezt már nem értette az öreg. Az egyik bojtár odajött és azzal öszszesugott. — A gepidák merre? — faggatta tovább Alboin. Dél felé mutatott a bojtár. Darvak húztak el a magasban, friss szél kerekedett és tovahajtotta a naptól rózsásra gyújtott felhőket. Az öreg hun levágott egy faggyas birkát, előkerült az ifjak málhájából a reggel elejtett két malac is és csakhamar vígan lakmároztak a vendéglátókkal. EGO FOLD smsmwmsm REGÉNY IRTA: EGRI VIKTOR ELSŐ KÖNYV Sekélyes tó vize csillant a közelben. Az ifjak megitatták lovaikat és nyeregbe pattantak. Lóra ült az öregebb bojtárlegény is és előreugratott, hogy az utat mutassa. A jóllakottság kicsalta torkukból az éneket. Harsányan szállt égnek az ének, fölverve a roppant rét csöndjét. A fűben nyúl lapított, rétisas kóválygott fölötte és fölborzolt szárnnyal lecsapott a magasból. Csak lezuhant, egy suhintással érintve a földet és karmaiban ragadta magával a visító nyulat. Alkonyaikor megállt a bojtárlegény és délnek mutatott, amerre fáradt kévéket hullatott a nap. A szürkülő távolban fák tűntek föl. — Mindig arra, nagyur. Ha két hajnal rátok virradt, vége a nagyerdőnek. Ott hányják a hegyöt a gepidák. Sátrastul, szekerestül, ott vágynak mind, asszony, gyerök, meg embör, aki fegyvert forgat. Soká állt még a mezőn a jazig lovas, mig az ifjak délnek vonultak a gyorsan sötétbe boruló ég alatt. Mikor visszanéztek, még látták, amint lovával egybenőve beleolvad az est kék magányába. Két napba telt, mig általvergődtek az uj vadonon. Egy irdatlan mezcscg közepén fölbukkant aztán a bojtártól emlegetett földkupac. Körülötte, végig a mezőn, sátrak és leveles színek álltak. Lomhavizü patak szelte át a síkot és néhány szomorufüz lógatta indáit a vízre a sátrak közelében. Közeledésükre vad kavargással megmozdult a gepida tábor. Pillanatok alatt egy csapat harcos ékalakban feléjük vágtatott, Alboin előre- ugraíott. Csak pajzsot emelt maga elé, hogy nyilak ne érjék. Fegyvertelenül jött közelebb. A gepidák megtorpantak hirtelen. — Barátok vagyunk, vitéz! — kiáltott harsányan görögül Alboin, — Langobár rablók, hé! — ordított vissza a csapat vezetője. — Láthatod, nincsen fegyver a kezemben! A harcos végigmérte Alboint és várakozó seregét. Villámló vad szeme megenyhült. Csupa pelyhesállu ifjú, iszonyú pallosokkal, de mintha megemelni se tudnák, csupa gyerekember és az élükön ez a nyúlánk, sudarastestü szép legény fegyvertelenül, cifra lenruhájában és kacagnivalóan fehér vásznakba pólyáit lábaival. — Tán lánykérőbe vagytok, ti cifrák? — mosolyodott el a parancsnok. — Fegyverzetet jöttem kérni felséges uradtól, Turiscnd királytól! — szólott harsányan Alboin. — Adass mellém kíséretet, vitéz, hogy háborítatlanul elérhessem a királyi szállást. A gepida végigraérte Alboint, de már nagy tisztelet volt a tekintetében. — Ki vagy? — Alboin herceg vagyok, Audoin király fia. — Üdvözöllek, királyfi. Ha megengeded, magam kisérlek a Tiszáig harcosaimmal. — Kegyes vagy, nemes vitéz. Hogyan tisztelhetlek? — Odomund vagyok, a nagy Adclvald herceg elsőszülöttje! — Üdv néked, Odomund! Az üdvözlés szertartásosan folyt és ezalatt a két csapat némán nézett farkasszemet. Alboin egyszerre szállott le lováról Odomunddal, hozzálépett és megcsókolta jobb vállát. 5 (FOLYTATJUK)
