Prágai Magyar Hirlap, 1936. szeptember (15. évfolyam, 199-223 / 4048-4072. szám)

1936-09-13 / 210. (4059.) szám

6

1936 szeptember 13, vaa&rnap»

mai Ittlétünkkor először csak a szállodát kereszteltük el rütlinek. Azután már a kés, a villa, a kávéház és a pénz is rütlii volt. A szavakban elszegényedvén, szóltunk egymáshoz, mint a gyermek, aki beszélni tanul. A végén már mi is csak bürcklit kértünk, amikor elutazni akartunk és a röschti mellé bierlit kívántunk. Közben pedig úgy

hatolt be az illúziók mérge agyunkba és minden izünkbe, mint az ópium köde az agy tekervényeíbe.

Nem, Svájcban és Géniben nem szabadna népszövetséget, világmegváltást rendezni.

Jöjjenek össze a halikszavu diplomaták és ékesszóló politikusok Berlin kaszárnyáiban. Newyork nyomortanyáiban, a Verhovina viskóiban, a madridi és sevillai kórházakban! Csak itt nem! Csak itt nem, a genfi tó és a Mont Blanc csúcsának békés szépségében, az évszázados béke hazájában.

Mert Svájcban nem volt háború. Itt nincsen nyomor és a koldusok divatos szalma- kalapban járnak.

Itt minden csak pláttli, leberli és nierli, vagy legfeljebb rütli.

JULISKA Irta: Surányi Miklós

Nem a magyar konyhanyelvről van szó. Ezek egész jól megtermett hivatalos szavak, melyek végigkisértenek Svájc mindennapi életén. A pláttli a Spezial,pláttli, vagyis válogatott ínyencségek gyűjteménye. De ha valaki jobban szereti a kiadós ételeket, akkor nierlit vagy leberlit eszik. Baselben esetleg riplit, burenwürstlit vagy Zünglit is kérhet. Az édességek kedvelőjének pedig melegen ajánlhatjuk a Basler Leckerlit. Ha azonban semmi okos nem jut az eszébe, akkor rütlit mond. Bizonyára nem téveszti el a hatását, hisz ennék a szónak is „li“ van a végén.

Először bosszankodik az ember ezeken a gyerekességeken. Miért traktálják ilyen együgyü gagyogással, mikor nagy nemzetközi szálak összebogozott csomójában a Nyugatot keresi. A Nyugat esprit-jét, kellemes könnyedségét. Párisi elképzelések illatos romantikáját. Hisz a pazar színekben csillogó szökőkutak, a lukszushotelek pompája és a párisi külsejű, elegáns nők tömege erre feltétlenül feljogosítja. Mégis az előkelő „pommes frites“ helyett a földszagu ,,krumpli" nevében röschtic adnak a sült- höz. Vagy ha ékes nyelven „horaire"-t (menetrendet) kér, a délvidékien barna szobacica úgy reagál: „Wollnsche nischt

den Bürckli habén?"

Aztán lassan belenyugszik. Utóvégre nálunk is van „rumli, hozentrágli, vurstli és kibli." Sajnos azonban nálunk nem valami természetes megnyilatkozása a népléleknek, mint Svájcban. Itt csak az anyanyelvűket elhanyagoló kényeskedők játéka. Ott komoly. Holtkomoly. Olyan komoly, hogy a- sok rütli ablakán keresztül beleláthatunk a svájci népiélekbe. Naiv, ártatlan, gyerekes.

Nálunk minden súlyos. Gyötrődött, gondoktól nehezedett. A komor szavak hátterében sok-sok nyomor és múlt háborúk képe vibrál. Ha a búza szó üti meg a fülünket, halljuk a nehéz munka sóhaját, melynek árán termést adott a föld és érezzük, hogy súlyos zengése mögött küzdelmek lappan- ganak. A nierlik és leberlik között pedig felszabadult, ártatlan mosolyok derülnek.

Svájcban nem volt háború évszázadok óta. Utolsó ágyúikat — Napóleon idejéből ■— a genfi városháza udvarában hagyják rozsdásodni. A katonák esernyővel járnak és sapkaemeléssel köszöntenek. Ha nem ismerik egymást, köpnek egyet a kurtapipa mellől és félrenéznek.

Vagy mit jelent nálunk egy kis városkában a hősök emléke? Anyák és asszonyok tengernyi bánatát, négyévi nélkülözések halálba torkolt viaskodását. Svájcban is vannak a világháborúban elesett hősök .tiszteletére felállított emlékművek. Ugy-e, komikus? Hogy hogy történt? Hát csak úgy, hogy I9l8-ban a világháború végén Svájc is mozgósitott és Géni körül nagy csapatösszevonások voltak. A táborban kitört a spanyol járvány és néhányan — akiket különben úgyis a guta ütött volna meg az itteni bőséges élet mellett —• a spanyolban hősi halált haltak. Ugy-e, könnyű a hősi halál Svájcban?

Itt nem pusztultak el évszázados értékek az ágyuk pergőtüzében. Ezért holtkomoly dolog a rütli, pláttli és leberli.

Ha az ember csak néhány napig van itt, a gyermeki naivság boldog országában, különösen az illúziók ködbeemelt városában, (Genfben, önmaga is gyermekké válik. Én nem csodálom, hogy itten a legnyugodtabb lelkiismerettel prédikálja a békét a mosoly- góarcu diplomata, miközben mellényzsebében már ott van a kész hadüzenet. Azt is értem, miért gyártották éppen itten a legtöbb világmegváltást azok, akiknek gerincén a nyomor borzongott végig. Mert itten a béke, a Weltfriedl'i komoly dolog a sok rütli között. Sajnos, amikor a gyorsvonatok elviszik a diplomatákat, elmarad a friedli. elmarad a világmegváltás és elmarad a zünglik kedélyes világa is. Madridban, Moszkvában és Tokióban pedig már csak a hadüzenet és a nyomor marad meg a genfi illúziók édes nektárjának az alján.

Genfben és a többi tipikusan svájci és ezért tipikusan békés és polgári középpontokban a rütli mindenkire átragád. Naiv lesz, ábrándokat komolyan kerget. Hisz a szép szavuknak. Végül gyermeki lesz. A jelenség minden szimptomájával. BarátomVillamosom utaztam Budáról, a Zsigmond- mocától Pestre, a Rákóczi-ut és Nagykörút keresztezéséig. Künn állottam az első perronon, uekitámaszkodtam a kocsi sarkának és elné- | zegetteim a vezetőt, aki vidáman fütyülés zve | forgatta a motor fogantyúját. Értelmes, rokonszenves képű, huszonötéves legényke volt a vezető, szőke hajú, borotvált képű; látszott raj- jta, hogy e pillanatban szívesebben vesződnék ja tanári vizsgával, vagy valamelyik orvosi szi- jgorlattal, mint a motorkocsi kapcsolójával, fékjeivel és fogantyújával. Szép, sötétkék szeme volt, amellyel vidáman tekintgetett kőiről s mikor észrevette, hogy figyelem, bizal- | másán megszólított:

— Ha minden jól megy, tizenöt perc múlva a végállomáson leszek és vége a szolgálatnak. Ejnye, de szép kisleány, — tette hozzá minden átmenet nélkül, de én megértettem, hogy ha az ember huszonöt éves és megpillant egy takaros, húszéves leánykát, semmi szüksége sincs átmenetre.

— Csinos, — mondtam utána önkéntelenül, magam is az ucca túlsó oldalára pillantottam, minden átmenet nélkül.

A kocsi rendes menetsebességgel haladt, befordult a Dunapartra s barátom, a vezető halkan monológizált:

— Bolondja vagyok minden csinos arcocskának, pedig menyasszonyom van s mondhatom uram, nagyon szeretem a menyasszonyomat. Azért örülök a szabadnapnak is, mert (holnap együtt leszek vele s ha véglegesítenek, megtartjuk az esküvőt és éves lakást veszek ki a Lágymányoson. Pedig a szüleim ellenzik.

— No, no, talán van rá okuk.

— Azt mandiják, hogy nagyon fiatal vagyok és Juliskának nincsen semmije, csak a szép kis pofácskája. Varrólány, de most nincs állása. Gazdasági válság, munkanélküliség...

A vezető hamisan hunyorgatott felém, leányos kék szem'ével, jelezvén, hogy ő tisztában van az egyéni sorsok egyetemes gazdaságpolitikai motívumaival és ezzel valószínűleg egy szivonalra akarta állítani értelmiségi és társadalmi paziciónkat. Aztán kissé lassította a menetet, halkan fütyörészkedett és visszatért az előbb látott csinos arcocskára.

— Egyet nem értek, uram, — szólt hozzám barátilag, de arcát nem fordította feléim, mert előírás szerint a gépre és az uccura figyelt. — Nem értem, hogy miért nem tudok hü lenni Juliskához. Szeretem és elveszem feleségül, ez világos dolog, amelyen nem lehet változtatni. De nincs az a jónövésü, mosolygós aTCu, kacér tekintetű, szives-beszédű leány a világon, akit meg ne szeretnék csókolni. Átkozott rossz természetem van, miit tetszik ehhez szólni?

— Huszonötéves, — morogtam irigykedve. De a vezető sértődötten kijavította:

— Huszonhat. Vén csont vagyok. De a fe- jemlágya nem akar benőni. Tessék megmondani, a nők is ilyenek?

Meghökkentem. Itt Juliskáról van szó. Vigyáznom kell, hogy mit felelek, mert egyetlen szavaimmal boldogtalanná tehetem ezt a szép, kékszeimü fiút, akinek olyan heves lel- kiisimeretfurdalásaá vannak, amiért nem tud hűséges lenni.

— Hát ilyen is van, meg olyan is van, — feleltem óvatosan.

A Várkert alá értünk. A Kioszkból vidám cigányzene hallatszott felénk, valami divatos tangót muzsikáltak és a vezető meglassította a koicsi járását, majdnem megálltunk a. zenepavilon előtt. Az édeskés érziéki melódia felvillanyozta a fiú idegeit, a tangó ütemeire elkezdte himbálni magát s finom magas te- morhanigon dúdolta a dallam szövegét. Magáim is elmosolyodtam és éreztem, hogy az élet szép. Meleg nyári éjszaka volt, a kert fái jó illatokat leheltek magukból, a Duna habijai ezüstösen csillogtak, szólt a nóta, a levegő tele volt fiatalsággal, szerelemmel és gondtalansággal.

— Az a fő, hogy holnap szabadnapos leszek, — ismételte a vezető és arcáról sugárzott a boldog előérzet, hogy fyolnap együtt lesz Juliskájával.

Az Erzsébet-hid táján megfeledkezve minden előírásról, pillanatra újra rámvetette tekintetét:

— Mit tetszik gondolni, hol van most Juliska?

— Alszik — (mondtam nyugtatóan.

— Nyilván.

Éls vállát vonogatta.

A hídon újra megszólalt:

— De ha nem alszik, akkor is jól teszi. Fiatal leány. Ilyen meleg nyári éjszaka kinek van kedve lefeküdni? Nekem például nincs, én imiég szívesen sétálgatnék kint a ligetben. Miért legyen Juliska különb, mint én? Éppen tegnap készült el az uj ruhája, kék selyeimru- ba, meg kell adni, igen finom kis ruha. Olyan elegáns benne, mint egy irodakisasszony. És a kalap is kék selyem karima nélkül, mint egy kis sipka; — nekem nagyon tetszik a mostani divat. Juliskának olyan lába van, mint egy kis őzikének. Mindenki bolondul utána, nem csodálnám, ha az uj ruhá jában elment volna valahová táncolni, — miért volna ő különb, mint én?

— Maga féltékeny, — szóltam rá tréfásan.

— Féltékeny az ördög, — felelte a vezető önérzetesen és gúnyosan lebiggyesztette piros alsó ajakát. Juliska engem szeret, a többit csak bolonditja. Gyönyörűség nézni, hogy tudja elcsavarni az emberek fejét. Nagyszerű kisleány, mondhatom, uram,, de helyén van az esze és a szive; és az esze és a szive is az enyém. Most például egy jazz-dobos udvarol neki, szegény szamár, hórihorgas majom, valóságos szarvasmarha. Mondhatom, tisztára meg van veszve, kész cirkusz nézni, hogy Juliska, hogy játszik vele, mint a macska az egérrel. Tessék elképzelni egy megveszett egeret, aki akkora, mint egy ökör, százhúsz kiló és százkilencvenöt centiméter magas. Jazz-dobos, tette hozzá végtelen megvetéssel, felfújta a képét és úgy lendített egyet a motor fogantyúján, mintha a dobot verné őrülten, szerelmes jazz-dobos módjára, akivel Juliska úgy játszik, mint macska az egérrel.

Aztán megint vdáman fütyönészett és boldogan ismételgette magában:

— Holnap szabadnap, holnap szabadnap. Juliskának fel kell öltöznie a kék ruhájába s a ligetbe megyünk és jazzre táncolunk, hadd üsse meg a guta a jazz-dobost, meg mindenkit, aki meglveszekedik Juliskáért. Azért én más leánnyal is táncolok, mert átkozott természetem van, de hát az biztosan csak addig tart, amig meg nem házasodom, aztán hadd jöjjenek a gyerekek; kettőt szeretnék: egy fiút, meg egy leányt, fütyülök a gazdasági válságra, az anyámnak tizenkét gyereke volt, én vagyok a hetedik, bár átkozott rossz természeteim van, Juliskát igazán szeretem s Juliska is engem.

A villamos nagy robajjal száguldott lefelé az Eskü-utón, megállt a Ferenciek-teuén, óvatosan gördült végig a Kossuth Lajos-uccun, amely a langyos nyári éjszakán tele volt járókelőkkel. .

— Menyi csinos nőicske, — füttyentett a legény és lopva ide-oda villant a tekintete. Átkozott kutya természetem van. Juliska haragszik é3 ezért is hiába mondogatom neki, hogy mindez csak móka, hogy azért csak őt szeretem, hogy lám, nekeun semmi kifogásom sincs, amiért ő más fiukkal is kacérkodik, jól teszi, legalább nyugodt a lelkiismeretem, éljünk, ameddig fiatalok vagyunk, aztán úgyis jönnek a gyerekek ...

A Rákóczi-utoü többször kellett hevesen csöngetnie. A meleg nyári éjszaka úgy látszik megzavarta az emberek agyát, össze-visz- sza szaladgáltak a szerelmes párok, duhaj cimborák, kalandot kereső magánosok, a ímei- Lékuccából szabálytalan kanyarodással autók robogtak ki. A vezető gépiesen kezelte a motort, szemével az úttestet leste, néha megcsóválta a fejét, Mtyö részeit és káromkodott, Lekiabált a járó-kelőkre, úgy látszik egészen megmámorosodott a holnapra virradó szabadnap édes előízétőil.

Juliska, Juliska. Ezt csattogták a kerekek. Juliska, Juliska, ez a név úszott a levegőiben. Juliska, Juliska, ezt diudolta valami népies,

CHAPLIN

Kis, görbe botod szép királyi pálca,

Kedélyed roppant s torz birodalmában S miközben bokádat vakarva Jársz a Cirkusz porondján, akkor hamarjában Mély zavaromban nem is tudom én i KI vagy Te, furcsa, ősi fenomén ?

Csak azt tudom, hogy fintorod mögött Egy hahotázó világ felnyögött S mikor a vásznon meghal csámpás lépted,

A hályogot szemünkről rég letépted S miközben kacaj könnye buborékolt, Lelkűnkben rég elsötétült az égbolt.

Huncut, kis bajuszod még egyre rebben S a dolgok könnye vibrál bús szemedben. Rongy nadrágod fenekén ott a condra,

Mint szemrehányás, úgy mered egy pontra Valami ellen, minek neve Végzet,

Mely világot és embert nem becézhet.

S a megilletődés oly nagyra hág,

Hogy fáj az ür és fojt a némaság.

SEBESI ERNŐ.

dallamra a fcocsávezető. Alig vettük észre, hogy edértünk a Rákóczi-ut és a Nagykörút

kereszteződtéséhez.

Vakító viliaimosfényességben ragyogóit az ucca. Valóságos nappali forgalom. Hullámzott a nép. Szegény, nyomorult város minden boldog páriája itt lézengett, várt, leskelődött és rohant valami pillanatnyi élvezet után. Vagy talán puszta időtöltés? Menekülés a piszkos, fülledt, férges és zsúfolt lakásból? Unalom, álmatlanság, neuraszténia, az élet értelmetlensége, tehetetlensége s ostobasága? Rornan- i fikája, vagy banalitása a nyári éjszakának? iMit lehet tudni? Annyi bizonyos, hogy a fényreklámok vakító világosságában minden rongy pompás dísznek és minden kifestett, fonnyadt, vánmyadt arc tündöklő ifjúságnak és szépségnek látszott. Nagyvárosi éjszaka. Nyomor parádéja. Teherhordó 'barmok, fáradt

I rabszolgák és éhes naplopók korzója. Koidusltixus. Kényszerült és hivatásos semmittevők igénytelen fényűzése. önámitás. Naiv tobzódás. Nyári éjszaka. A villamosvezető arca ragyogott a boldogságtól... Juliska, szabadnap, esküvő, éves lakás, családi fészek, két gyerek... Nagyokat füttyentett, szép fiatal, kék szeme csillogott, néha rámhu- uyoritott, Már egészen meghitt barátok voltunk, cimborák, pajtások, majdnem testvérek. Én is úgy éreztem, hogy gyönyörű az élet ebben a villanyfénybe mártott piszokban, mert az élei benne van a szivünkben roppant nagy adagokban, kifogyhatatlanul, túláradóan,

Í

pompázóan, tündökölve — és magam is fütyö- részni kezdtem.

Már majdnem a megállónál voltunk. A saroképületben lévő kávéházból viharos jazz- zene harsogott a nyitott ablakon keresztül. A vezető illegetni kezdte magát és szabadon maradt balkarjával verte a taktust. Egyszerre ebben a gyermekesen vidám és boldog hangulatban fiatal, kékszemü, szőke barátom mintha megbolondult volna: Hirtelen, mint a vadmacska, leguggolt, majd helyéből felpat- tont, ugrott egy nagyot, széttárta karjait és balkezével durván megragadta a karóimat:

— Hü a keservit, odanézzen urain!

Jobb.kezével a járdára mutatott, balkezével megrázott, megpenderitett ujjávai és a kocsi ablakához lökött.

— Mi az? — kérdeztem ímeghőkkenve.

— Hát nem látja az ur, — hörögte a vezető — a kékruhás, a kékruhás!..,

Nem láttam semmit.

— Juliska, a kék ruhában, — ordított a fülembe és az ablakot verte.

Csakugyan észrevettem, hogy a gyalogjáró szélén, csinos, nyúlánk, jóképű teremtés mosolyogva beszélget egy hatalmas termetű fickóval és hirtelen agyamba villant az egér, aki akkora, mint egy ökör, a százkilencvenöt centiméter magas jazzrdobos, aki vesaekedettül udvarol Juliskának.

Az ucc akereszt erődós közepén szemben állt velünk a rendőr és kiterjesztett kézzel mutatta, hogy a gyalogjárók átmehetnek a Rá- kóczi-uton. A kocsi utasai felkeltek helyükről, összeszedték cókmókjukat, nagyobb részük a hátsó perron felé szorongott, néhányan félretolták az első perron ajtaját, hogy kiszálljanak. Tele volt a kocsi és sokan igyekeztek leszállói a két fővonal kereszteződésénél. Az emberek barátságtalanul lökdösték egymást, a vezető automatikusan kikapcsolta az áramot, de balkezével még mindig a karomat szorongatta valóságos deliriuimbau, magánkívül az izgalomtól, mintha belekapaszkodna abba az egyetlen emberbe, aki megérti ezt az önkívületet.

— Juliska, Juliska! — lihegte vérbeborult arccal, jobbkezét ökölbe szorítva, őrjöngő düh- vei rázta a jazz-dobos felé, aki hóna alá nyúlt Juliskának, hogy az úttesten udvariasan átsegíts^

HiUii, fMüíi és íe&ttÜ

Irtai Duka Zólyomi Norbert