Prágai Magyar Hirlap, 1936. augusztus (15. évfolyam, 174-198 / 4023-4047. szám)

1936-08-08 / 180. (4029.) szám

■■BBBBBHHHIHnflHHBBMBBBSyBRSlSSBnSOBV! Az oroszlán, mint barátságos vendég a sontésben A rab állatok pszichológiája — Kedves apróságok az állatkert életébö1 Elmondja NÁDLER HERBERT, a budapesti állatkert igazgatója Budapest, augusztus 7. A budapesti Állatkert oroszlánházában délutáni csend uralkodik. Az állatok, a hatalmas ragadozó macskák békésen, hosszan elnyúlva fekszenek ketrecükben. Szul­tán. az állatok királya, kegyetlen, szürke szemé­vel érzéketlenül bámul bele a semmibe. Ébren van, kitágult pupillával figyel a végtelenbe. A ketrece előtt zsivolygó, hangosan beszélgető, tréfálkozó, nevető embertömegről nem vesz tu­domást. Keresztülnéz rajtuk. Lélekben talán most olyan tájakon jár, amelyeket még sohasem látott. A szabadságról álmodozik. Vagy talán csak kínzóit nem akarja látni, akik szűk ketrec­ben tartják és gyönyörködnek szenvedésében. Lehet, hogy szörnyű vérengzésekről álmodozik nyitott szemmel, vagy csak unatkozik? Ezek azok a kérdések, amelyekre, hacsak egy pillanatra is, de valamennyien gondoltunk. Egy­aránt foglalkoztatja a rab állat lelkivilága az ál­latbarátot, a természetbúvárt és a zoológust. Ha­tározott feleletet ezekre a kérdésekre azonban senki sem tud adni. Nádler Herbert, a budapesti állatkert igazga­tója, a világhírű nagy magyar zoológus, aki az életét az állatoknak szentelte, maga is sokat fog­lalkozott ezzel a problémával, ő a rabállatok lelkivilágának egyik legjobb ismerője, hozzá­fordultunk a valamennyiünket egyformán érdek­lő rejtély megvilágítása végett. — Nagy kérdés, — mondja az állatok nagy barátja, — Nádler Herbert, — vájjon az állat tudja-e, érzi-e, hogy — emberi gondolkodással — búsulnia kell elvesztett szabadságán. Vájjon vágyik-e még a szabadság után, kell-e még néki a szabad élet. Utálja-e gondozóját a fogságban és gyülöli-e az embert? Érdekes kérdések és alig megoldható problémák. — A természet minden élőlényt ugyan szabad­életre alkotott és kétségtelen, hogy a vadonban elfogott állat egy darabig sínyli a fogságot, sőt el is pusztul, de kérdés, hogy a fogságban szü­letett állatokban, legfőképpen pedig a több nem­zedéken át fogoly állatoktól származó utódokban van-e még vágyakozás a szabadságra? Ha az emberek nincsenek vasrács mögött — A fogságban élő állatok életében néha vannak események, amelyek ezekre a kérdések­re megleoően rávilágítanak és gondolkodóba ej­tik az embert, vájjon ösztönös érzéseket, vá­gyakat örökölnek az állatok elődeiktől és a tartós fogság milyen hatással van az örökölt tulajdonságokra. — Régen történt — most már senki se ag­gódjék miatta, mert nem fog megismétlődni — hogy a budapesti Állatkertben egy nőstény oroszlán kiszabadult. Az ápoló nem jól zárta rá ketrece ajtaját, maga ki tudta nyitni és egyszer­re csak kisétált a nagy sziklában lévő oroszlán­házból a sziklavendéglő szabadban lévő sönté- sébe. Most is élő, szavahihető szemtanuk mond­ták el nekem a dolgot. Az uzsonnázó közönség rémülten menekült a szörnyűnek vélt veszedelem elől. A szokatlan helyzetbe került oroszlán pe­dig egy darabig csak tétovázott, majd megla­pult és látszólag nem tudta, mihez fogjon. Ápo­lója korbáccsal könnyűszerrel visszaterelte ket­recébe. Az oroszlán tehát, bár tehette volna — nem használta ki a jó alkalmat a szabadulásra. De vájjon miért nem. Nem tudhatjuk biztosan. Talán azért nem, mert nem ismerte a szabadsá­got, mért az neki szokatlan, aggasztó, sőt ijesztő volt. Bizonyára veszélyesnek érezte a szabadsá­A szlovenszkói magyar irók válogatott írásait tartalmazza a Szíovenszkói Magyar Antológiája, melynék első kötete, . modern nyomda-* technikai kivitelben, többszínű fedőlap­pal, 14 iv terjedelemben rövidesen meg­jelenik. A sorozat (négy kötet) százkoronás előjegyzési áron megrendelhető (köte­tenként is) a PMH nyitrai kiadóhivata­lában (Methód-tér 3). *1 got, amikor szívesen visszament szokott, biztos j otthonába, ahol nem kellett félnie az embertől, [mert az csak vasrács mögül nézhette. Talán az állatok nézőpontjából a vasrács őket védi meg I | az embertől. — Kétségtelen, hogy vannak fogságban élő olyan állatok, amelyeknek a szabadság már nem ken és amelyek az otthonná vált megszokott he-' lyükhöz ragaszkodnak még akkor is, ha köny- nyen kiszabadulhatnának ketrecükből. Erre jel­lemző példát mondott nekem a München-Hella- brunni állatkert igazgatója, amikor nála jártam és ott a gímszarvasok helyének gyenge és nem e magas kerítését kifogásoltam. Német kar­ié rsam beismerte, hogy a szarvasok azon a ke­rítésen át tudnak ugrani, ha akarnak. De nem akarnak. Egyszer közelségükben egy tehergép­kocsi gumija nagyot durranva szétpukkant. A szarvasok — lehettek vagy tizen -— veszélyt sejtve megijedtek, átugrottak a kerítésen és a százholdas kertben messzire elfutottak. Később, amikor a gépkocsi eltávozott és a vélt veszély elmúlt, a szarvasok visszajöttek, a kerítés mel­lett fel és alájárva keresték a módját, hogy régi helyükre visszajussanak. Ápolójuk kitárta ne­kik a kaput, mire az egész társaság a maga jó­szántából visszament a — fogságba. Az őz a legszemíe’enebb állat — Az is régi tapasztalat, hogy vannak fog­sághoz és emberhez szokott szelídített állatok, amelyeket már nem lehet elvadítani. — Az erdőben s a mezőn szabadon élő őz fél az embertől és ébren, óvatosan kerüli a közel­ségét. Vadászember jól tudja, hogy egyik-másik őzbak mennyire érti a módját, hogy elkerülje a találkozást az emberrel. Viszont az embertár­sasághoz szoktatott őzbaknál szemtelenebb ál­lat alig van. Támadja, sőt üldözi az embert, ne­kimegy kocsinak, lónak, marhának, semmitől sem fél és hiába eresztik szabadon, nem vadul el. — Egyszer őzbakot vettem, amelyet gidako- rától ember nevelt és odaadtam egy barátom­nak, hogy vadászterületén vérfelfrissités céljá­ból szabadonbocsássa. Ámde a bakból vesze­delmes útonálló lett. Ha emberei vagy állattal találkozott, aggancsát nekiszegezve megtámad­ta. Addig-addig virtuskodott, mig végül egy ragy kutyával került szembe. — A fogságban született, vagy kismalac ko­rában fogott vaddisznóból sem lesz többé em- bertkerülő, erdőtjáró, nappal sürü bozótban meglapuló, éjjel titokban barangoló vad. A tulszelid vaddisznó sorsa — Az állatkert szaporulatának feleslegéből Vét vadmalacot vidékre, egy erdésznek adtam el, aki azokat otthon, a kamrában tartotta és csak akkor kísérelte meg elvaditásukat, amikor megnőttek. Szekéren jómesszire kivitte és az erdőben szabadoneresztette őket. De mire haza­ért, a vaddisznók már otthon voltak szokott he­lyükön. Hiába kergette, ijesztgette, zavarta, hiába tartotta őket hetek során távol az erdő­ben a számukra elkerített helyen, ha embert lát­tak, barátságosan röfögve felé tartottak és amint kiszabadultak, egyenesen hazafutottak a tanyára, az erdészlak udvarára. Sehogy sem si­került őket a vadászterületen vérfelfrissitésre használni. Hároméves korukban megadták az árát az emberhez való ragaszkodásuknak: füs­tölt oldalas, sonka, kolbász és hurka lett belőlük. Ezekben az állatokban tehát a fogság ha­tásaképpen a szabadságvágy és a félelem az em­bertől elhal, vagy — talán jobban mondva —- rsak elszunnyad. Mert bár vannak, akik az ösz­tön létezését tagadják, ezeknek az érzéseknek bizony örökölt, tehát ösztönös tulajdonságok­nak kell lenniük. Erre is van az állatkerti álla­| tok életében az előbb elmondott esetekkel éppen elég ellenkező bizonyíték. A lázad áh — A budapesti Állatkertben volt például két {időelőtt elöregedett dámlapátos. Fogságban szü­lettek és soha sem láttak a világból mást, mint csak a szarvasházban istállójukat és annak kö­rülkerített szűk udvarát. A kerítésen kivül pe­dig, egész közelről, nap-nap után, mindig sok embert. Évről-évre hitványabb agancsot nö­vesztettek és sutáik meddők maradtak. Dám­vad-állományunk már nem szaporodott. Elhatá­roztam, hogy életük utolsó éveire könnyűek sorsukon, természetes életkörülményeket, sza­bad életet adok nekik. Egy hatszáz holdas va­daskertbe juttattam őket. — Ezek a fogságban született, kerítés mö«: gött, sziik helyen megöregedett és embertől so­ha rosszat nem tapasztalt dámbakok hamarosan úgy elvadultak, hogy már messziről menekül­tek, amikor valakit feléjük közeledni láttak. Bi­zalmatlanabbak és éberebbek lettek a szabadon született vadnál. Megerősödték, a következő agancsváltozás alkalmával az előző évinél jóval erősebb agancsot, széles lapátot növesztettek. És amikor elkövetkezett a rigyetés ideje, az el­sők voltak az udvarlásban. Elvadulásukat alig­ha lehet mással magyarázni, mint olyan, örökölt ösztönös hajlamokkal, amelyeket a fogságban sem vesztettek el teljesen. „Az állatok erkölcse“ — Amint az ember ösztönös tulajdonságaira, a háziállatokéra pedig az emberrel való társulás van sorvasztó hatással, épugy a vadállatok ter­mészetét, a fajok jellegzetes tulajdonságait i> nagyrészt megváltoztatja a fogság. Az állat­kertben vannak események, amelyek arra a fel­tevésre jogosítanak, hogy a fogságnak valami erkölcsrontó hatása van, ha ugyan lehet az ál­latokra vonatkoztatva is erkölcsről beszélni. Az egyik nőstényoroszlánunkat például a fajfenn­tartás ösztöne mindjárt cserbenhagyja, amint kölykei megszületnek. Következetesen mindig az itatóvályúba fullasztja őket. Hová lett belőle a szülői szeretet, amelynek annyi megható jelét látjuk még az állatkerti fogolyállatok között is. — Nőstény indiai elefántunk már két újszü­lött borját taposta agyon szándékosan. Közben és utána izgalmában néhány óra hosszat tom­bolt, toporzékolt, ordított, mintha eszét vesztet­te volna. Senkisem mert közelébe menni, pedig egyébként az embernek szótfogadó, jóindulatú, szelíd állat. Vájjon miért pusztította el borjait? — Ennek a két állatnak egyéni sajátsága, hogy fiait a fogságban nem akarja felnevelni. Az inditóok erre pedig olyan állatlélektani rejtély, amelyet biztosan megoldani senkisem tud. — Kérdés, hogy nem tulbecsülése-e az állatok értelmiségének és érzelmi világának az a felte­vés, hogy öntudatos elhatározással azért pusz­títják el ivadékaikat, mert nem akarnak a rab­ságban élő utódokat nevelni. Ilyet bizony sem állítani, sem határozottan tagadni nem lehet. — A kölykeit vizbefullasztó oroszlánnak és a borját eltaposó elefántnak éppen ellentéte az a nőstény tigris, amely újszülött kis kölykeit' annyira szereti és félti, hogy a feléjük közeledő ember elől szájába kapja, sőt izgalmában le is nyeli őket. Erre is volt már eset a budapesti Állatkertben. A talzott anyai szeretet — A fogoly szacvasbikák rigyetés idején ki- j méletlenül basáskodnak teheneikkel, ami kisebb területen néha öldökléssé fajul. Az állatkertben már nem egy tehén került a bika agancsára és össze-vissza szurkában adta ki páráját. A biká­nak ezt a garázdálkodását a fogságban nem­csak az a körülmény segíti elő, hegy az egyéb­ként gyorsabb mozgású, fürgébb tehenek nem tudnak előlük elmenekülni — ahogyan azt a szabad természetben teszik — hanem nagyrészt a bikának az a tudata is okozza, hogy a tehe­nek hatalmukban vannak és számukra nincsen mód a menekülésre. — Ennek a bajnak orvoslása volt az első rámháruló feladat, amikor 1929 augusztusában, szarvasagancsérés idején, átvettem az Állatkert' vezetését. Régente úgy segítettek ezen, hogy minden szarvasfélének lefürészelték az agan­csát, amint megérett. Ez bizony helytelen meg­oldás volt, mert az Állatkert nem azért van, hogy a közönségnek megcsonkított állatokat 5 mutasson be. — Már az első napokban jelentették nekem, hogy a vapitibika agancsát le kell fűrészelni, kü­lönben megöli teheneit. Csakugyan, gyors se­gítségre volt szükség, mert a bika eszeveszetten hajszolta a teheneket és ahol érte őket, agan­csával beléjük vágott. A vapiti-szarvasok udva­rát olyan kerítéssel választottuk ketté, amely­nek hézagain a tehenek át tudtak bújni, a széles- sgancsu bika azonban nem. — Amint a választókerités elkészült, kieresz­tettük a bikát, amelyiket az építés idejére istái1 ó- ba zártunk. Mulatságos jelenetek következtek. A kika megint nekirontott a teheneknek, de azok csak átsurrantak a kerítésen és a bika ott állt meglepődve, bambán, tehetetlenül, mert nem tudta őket követni. Érdekes dolog és az állatok gondolkodását bizonyítja, hogy a bika mindjárt okult a megváltozott helyzeten, abbahagyta a garázdálkodást, mert megértette, hogy csak ad­dig van mellette tehén, ameddig nem bántja. Az örök re\ éíy — A fogoly vadállatok természetellenes cse- kkedeHinek igen érdekes példája látható a ró­káknál is. A mai napig nem tudjuk megakadá­lyozni. hogy a fogoly rókák ne falják fel idő­szakonként egymást. Előttük van az etetőtál, friss ló-hússal, körülöttük háborítatlanul sétál né­hány patkány (természetes élő rókatáplálék), mégis arra vetemednek, hogy kiválasztják a leg­gyengébbet és azt közös elhatározással meg- ölik, széttépik és megeszik. — Különös dolgok ezek, kérdések, rejtélyek, titkok. És amikor az állatkertbcn valami ilyen baj történik, azon tűnődünk, azt kutatjuk, hol a hiba, az állatok egyéni vagy faji tulajdonsá­gaiban, avagy talán mégis a ketrecben, a fog­ság erkölcsrontó hatásában. — Akárhogyan vélekedünk, a fogoly vadálla­tok különféle viselt dolgairól, akárhogy magya­rázzuk, indokoljuk azokat, ne ítélkezzünk fölöt­tük, mert ehhez az embernek alig van meg az erkölcsi joga. A békétlenség, az összeférhetet­lenség, egymás szándékos elpusztítása — ha nem is karmokkal, tépőfogakkal, agyarakkal és szarvakkal, de a lelki kínzásnak annál fájdalma­sabb más módszereivel — emberi szokás is, amelyet a maga kárára már mindenki tapasztalt, aki belekerült az emberi társadalomnak abba a láthatatlan, nagy ketrecébe, a rabságnak ab­ba a formájába, amelyet ,,közélet"-nek neve­zünk. G Olaszország 2786 kaSoüít vesztett az abessiíti hátcíts an Róma, augusztus 7. A hivatalos veszte- séglista szerint julius hónap folyamán Abesszíniában összesen 45 olasz katona és feketeinges esett el. Eltűnt 45 katona. Sze­rencsétlenség és betegség következtében 138 ember vesztette életét. A veszteség lista szerint 1935 január elsejétől 1936 augu ztus elsejéig, azaz az egész abesszin hadjárat álhitt összesen 1367 olasz katona és tiszt esett el Abesszíniában, mig a betegsége’ ben elhaltakkal együtt Olaszország összes vesz­tesége az abesszin háborúban 2786 ember. A Keletafrikában alkalmazott munkások kö­zül ugyanez alatt az idő alatt 577-en haltak meg. A terw.unlütt kfizftsen akarnak I % eíi a sictiátdemoütiai^kkal a spanyol nípfront meletl Prái?a, augusztus 7. Jelentettük, hogy a szo- T demokrata párt elnöksége a legíhatározot- .í ' h a'akbain u'.asitoéla vissza a kom'.yiairist-a pártnak közös nép.!ront kialakítására irányuló indítványát. A kommunisták újabb indítvá­nyukban azt javasolták, hogy a szociáldemo­krata párt a kommunista párttal közösen fe­jezze ki a spanyol néppel való szolidaritást. A szociáldemokrata párt ezt as indítványt is visszautasította, noha — a koimuminista Haló Noviuy állítása szerint — a szolidaritás ki­fejezésére irányú’ó indítványt a szociáldemo­krata párt vezetőség számos jelentős tagja is helyeselte. A kommunista terv szerint közös népgyüléseken kellett volna kifejezni a spa­nyol néppel való szolidaritást. A Haló Ne íny véleménye szerint az ily megnyilatkozásokat a kormánykoalíciónak -is jóvá ke.lene hagy­nia. A szociáldemokrata országos pártvezeté­séig ma este ülést tart, amelyen egyéb ké'dó­sokén kívül a szolidaritás-indítványt is tár­gya’ni fogják. A délutáni lapok azonban an­nak a meggyőződésnek adnak .kifejezz í, hogy a párt-vezetőség helybenhagyja az elnökség e 111 i asi tó határozat át. l&rféasPfcan 'enalt a őt:ei fcsszírnys nrscíöi erű e h A egy tAús'cr.-a Lőcse, augusztus 7. (Saját tudósítónktól.) Megrendítő szerencsétlenség történt tegnap éjjel a lőcsei 37. számú gyalogezred kaszár­nyájában. Simek Antal 24 éves csehországi illetőségű közlegény többször panaszkodott fültőmirigy bántalmairól. Tegnap éjjel a ka­tonát heves fájdalmak fogták el s valószí­nűleg lácrohamában a második emeleten fekvő legénységi szoba ablakán át kivetette magát a mélységbe. A szerencsétlen ember összetört tagokkal terült el a kaszárnya ud­varán. Az örtálló katona értesítette felette­seit a szerencsétlenségről s az eszméletlen közlegényt beszállították a Hermann Gusz- táv-kórházba. Az orvosok ott megállaphot- ták, hogy Simek Antal jebbkeze és jobb­lába eltörött. Ma délelőtt a szerencsétlen ember lábát amputálni kellett. Simek Antal kihallgatásakor zavaros feleleteket adott, úgy hogy eddig nem sikerült a szerenc'ét- Jenség részleteit tisztázni. A szerencse len közlegény állapota rendkívül súlyos, oi /o^ sai nem bíznak felépülésében. 4. KABÁT Kél ur érkezik a kávéházba. Az egyik tfondo an a pandan: alá gyömöszöli elegáns, vadonatnj táv szí felöltőjét. — Miért dugod oda a kabátodat? — ké'doz! a másik. — Attól félsz, hogyha a fogasra akas tód, ellopják? — Attól nem, — szólt a felelet — hanem rttól, hogy ráismernek. — Nem ismer meg uram? — kúdi az egvi — Nem... nem emlékszem... — feleli za­vartan a másik. — Pedig találkoztunk már... nyolc évvel ezelőtt... Én vagyok az a szerencsétlen, aki megszöktette a* ön feleségéi. Vegyi- vissz a ót uram! Én meirhorsátnk önnek. 4

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom