Prágai Magyar Hirlap, 1936. augusztus (15. évfolyam, 174-198 / 4023-4047. szám)

1936-08-29 / 197. (4046.) szám

HÍRLAP

Irta: Borsody István

Nyugtalan-szüntelen figyeljük a világot, hírt adunk élményeinkről, írunk és beszélünk sorsunkról, kicseréljük nézeteinket: társadalmi létünknek egészséges rugója, hogy kritikát gyakoroljunk és elveket csiszoljunk, amelyek legjobban szolgálják előbbrejutásunkat. Gyakori és elkedvetlenítő jelenség azonban, hogy a kritikai hang nem a békés kibontakozást és megértést, nem az ellentétek objektív elsimítását szolgálja, hanem minduntalan a végletek és távolságok hangsúlyozására törekszik. Kisebbségi életünk különösen érzékeny területe lett mindenféle különbségeknek: hiszen a

szlovenszkól magyar lélek ideges vegyüléke a háború előtti és utáni színeknek. Folytonos hullámzás, bizonytalanság jellemzi gondolkodásunkat: így könnyen röpülünk egyik parttól a másikig: valóban, ahol nagyon rendezetlenek, megoldatlanok a problémák, csak ott léphetnek föl ilyen rikítóan az ellentétes fogalmak. Mert nincs szilárd nt, rsak mozgékony lehetőségek kínálkoznak. És ebben a helyzetben a figyelő kritikusok hol jobbra látják a föltámadást, hol balra érzik az üdvösséget.

Ezek jutottak eszembe, miközben a Prágai Magyar Hirlap multvasárnaipi számában ölvedi János véleményét oltastam kisebbségi életünk hiányairól. „Mind nagyobb erővel és türelmetlenséggel... kell kiáltani . . .« — Írja ülvedi; amit követel: „a minden izében, törekvésében és irányában eggyé- fonódott nemzeti érzés, a közösségi népi öntudat" — ez minden szlovenszkói magyarnak réges régi I kívánsága és akarata, ez tényleg nem „fölfedezés" j és nem is erről szeretnék most imi. Hanem est a jellemző „türelmetlenséget" kell szóvá tenni, ami 1 olyan gyakran jelentkezik belső életünkben. \ala-í hogy nem tudjuk egymást türelmesen meghallgat-! ni, nem akarunk semmit koncedálni, hanem min- j dent lehetőleg „éppen fordítva" állítunk. „Nálunk minden, még a politika is, jobbadán szeretet és gyűlölet, szimpátia és antipátia legtulságosabb határai közt ingadoz" — irta Széchenyi István: igy volt ez az ő korában és igy van — sajnos — ma is. Kisebbségi életünk előbb említett hnlmazállapotos karaktere különösen alkalmas végletes jelek rajzóTÍTo n ir'lárr CSTTlífiPn élünk K1 íl SÍIT! !< 11«

val magyarázzam, miért tartom fontosnak a „szlovenszkói magyar magányt" — magányt, ami tudvalevőleg bölcsője az egyéni, individuális érésnek és nemesedésnek.

Azt olvasom ugyan, hogy a „kollektív-képviseleti rendszer kezd a kisebbségi jog területén felszínre kerülni", ami állítólag szintén „individuális" szemléletem hasznavehetetlenségét bizonyítja. Nos, én ennek dacára a kisebbségi élet — nem jogteóriái, de praktikus — szempontjainak alapján újból csak az egyének fejlettségében láthatóin a jövőt. Nem tudok mit kezdeni a „közösségi népi öntudattal", ha nem látom magam előtt az egyének erkölcsi és értelmi erejét. A fiatal ételmiség ereje pedig csakis a magábaszá.llásban, a szorgalmas csöndben, az ,,építő magányban" jöhet meg. Csak az egyéni fejlesztés komoly élménye formálhatja

olyanokká fiatal magyarjainkat, hogy megértő képviselői lehessenek a szlovenszkói sorstudatnak- M'ből jöjjön a közösségi nemzeti tudat, ha nem az egyének belátásából? A modern elvek és jelszavak mechanisztikus jellege ütközik ki abban, ha valaki azt hiszi, hogy elég egy jó cimet, jelszót találni s aztán, nosza tereljük a csordát . . . Hát a , Herdenmensch" nívójához akarjuk szabni társadalmi elveinket? Azt hiszem, nem. Legbiztosabb fegyverünk a kultúra. Aki „nem az individuálisan kiművelt emberfőt látja ideáljául", az félredobja Széchenyi István gondolatainak nem éppen megvetendő tanulságait, mert a „kiművelt emberfő" az ő szava és eszménye.

Ismerni kell kisebbségi életünket: látni kell

nap-nap mellett, hogy mennyire megroppantak egyes polgáraink, milyen lagymatagon, közömbösen veszik magyarságukat. Itt van a kultúra kérdése: ha a magyar otthonok küszöbét át is lépi a magyar könyv — a statisztika örvendetes javulásról is beszámol — nem talál kellő fogadtatásra a komoly irodalom, ami nem csak szórakozást, hanem szellemiséget is terjesztene. A szolvenszkói magyar fiatalok kultúrájában nagy hiányokat fedezünk föl. Hogyan akarunk rajtuk segíteni? Kioktatjuk őket

a közösségi öntudatról? Elég lesz ez? Meg fogják ők ezt érteni? Azt hiszem, először gondosan és türelmesen ki kellene őket művelni, hogy alkalmas hordozói lehessenek a közösségi gondolatnak. Napilapban nincs hely részletezésre. De egyszerű logikával gyorsan megérthetjük, hogy hiába hirdetjük a „közösséget", ha embereink erre nem fogékonyak. Előbb magányosan át kell érni az egyénnek, hogy kellő diszpozíciót szerezhessen a közösségi élet számára.

Igaz, nem dobálódzom tetszetős jelszavakkal, amelyek szépen festenek a lobogón. A szlovenszkói magyarok belső, lelki életéből indultam ki, mikor az egyéni élet fokozott fejlesztésének és nívóssá tételének szükségességét szögeztem le. Szavaim nem voltak alkalmasak arra, hogy „hirdessenek", „kiáltsanak" valamit. A szlovenszkói magyar fiatalokhoz beszéltem — mert róluk volt szó — és azt kívántam, hogy a szlovenszkói magyarok magánya ne jelentsen sivárságot vagy szellemi el- parlagiasodást, elkallódást, hanem a megpróbál- tatott szellem Izzón át, szálljon magába, vessen számot erejével és duzzadó értékeivel álljon ki társadalmunk élére. Remélem, sokan voltak, kik megértettek.

1936 augusztus 29, szombat.

lnsára. És a v lág. am'ben élünk. Klasszikus kora az ominózus kettes számnak, ami nem csak a megértő pár erejét jelentheti, hanem — ahogy napjainkban — a párviadalra lelkészült két ellenfeleit is.

Arról van szó, hogy cikket Írtam a PMH egyik régebbi számában a szlovenszkói magyar fiatalokról és oda lyukadtam ki, hogy „csak egyénileg fejlett értelmiséget lehet megszervezni" és csak ez végezheti el „szlovenszkói magyar életünk egészséges talpraállitását". Mint már egyebütt is, azt igyekeztem kifejteni, hogy miként teremthető meg az összhang egyén és közönsség közt. *(8!ve- di János „tévedésnek" és „helytelennek" minősítette megállapításaimat és ifjúsági problémáink terén bizonyos „végső* korrigálásokra hívja föl a figyelmet. Ugv hiszem, kibontakozást kereső eszméink egyelőre Igen messze vannak attól, hogy izokon valaki is utolsó simításokat végezhessen...) Szerényen igyekszem tehát tovább magyarázni népeimet mindazoknak, akik még nem értettek meg — vagy nem akartak megérteni.

„Bevezetésül" szenteljünk néhány szót a „közösségi gondolatnak" — amit én állítólag megsértettem, mert „individualizmust" hangoztattam T sztázni kell ezt végre, mert egész életünk tele v-’-i már a „kollektív" szavaktól és aki kiejti az in- rl'viduum szót, az rögtön „osztályuralmi" ég ..reakciós" színben tűnik föl. Pedig hiába; fiatal éPlmrisésrünk ezentúl sem művelheti m«;d ered- méeve8"bben értelmét, ha egyre erősebben, tiirel- metleppMiül fogja hangoztatni a modern és divatos ..kollektivizmust" és közben tovább fogja hanyagolni önművelését, egyéni tulajdonságainak fejlesztését. Mert ezt a fajta individualizmust ajánlottam cikkemben a szlovenszkói fiatal magva- T’-nak. (Kiváncsi lennék, például hogy hány fiától szlovenszkói magyar „intellektuel" hallott Ran- ’-o-ől. akit az idézett cikkíró fejemre olvas . . .) Pe az uralkodó szellem nem tör ellenvéleményt: ma — ugv látszik — csak annak lehet igaza, aki . ’-o'lgktiv". Nagyszerű dialektikája, pompás teóriám van a „kollektív" szociológiának és állandóan *5"velem, hogy ennek a bűvkörében a mai fiatalember milyen tökéletes apológiákat képes folytaink De az eredmény fettétele, hogy egyenesen szíven szarhassa az elenfelet, mert egész harci modora pontos és merev ellentéteket kíván. És erőszakkal teremt elő végleteket, antitéziseket: kollektív — individuális; jelen — múlt; oszlálytnlan — osztályuralmi; fiatalok — öregek; munkás — köz.őoosztály; jobb —- bal . . . síb. Ez a „kollektív" világszemlélet, amely állandóan az emberiség parad;csoml összhangját és boldogságát tünteti föl küzdelme céljául: nem tud meglenni — ellentétek nélkül. Igv jártam én is „individualizmust" propagáló cikkemmel, mert rögtön mellemnek szegezték a másik végletet — a kollektivizmust. Bár én eerv mukkot sem szóltam a társadalom hasznos kollektivizálása ellen. Sőt! Értsék meg jól: én a „kollektív" szólamokkal való visszaélés ellen szálltam síkra. Mert nem a folytonos „kollektív" filozofálásban látom fiatalságunk javát, hanem az irdividná'í.s tartalomban, amit a közösség javára lehet fordítani. De viszont: „nem individuális öntudatra van szükség, hanem éppen fordítva: közösségi népi tudatra" — kaptam az oktató tanácsot. Én erre nem vághatok viss/ya hasonló türelmetlenséggel, hogy „éppen fordítva" —, mert felfogásom és a kisebbségi élet helyzetismereto újból csak az individualizmus és kollektivizmus helyénvaló egyensúlyát mondatja velem.

De itt van a bökkenő, hogy a mai gondolkodás nem tűri a „langyos", „közömbös", „középutat)" óvatoskodót ... — Ma nem igen Ismer a világ tekintélyeket, ma könnyen legyint az ember „ez nem ’deál", „éppen fordítva van"; igy félve iram már Goethe szavait is, melyek szerint: „ProMonrovia, augusztus. (MTP) Kap Palmasból

érkező jelentések szerint ebben a pillanatban j nemcsak Spanyolországban tombol a polgárhá- : ború, hanem az úgynevezett független néger köztársaságon is átvonult a polgárháború réme. A jelentés szerint a libériái polgárháborút csak nagynehezen tudta elnyomni a kormány. Ezer és ezer bennszülött férfi, asszony és gyermek vett részt a harcokban a kormány csapatai elI

' len. S megerősített gépfegyveres osztagokat kellett küldeni Sasstownba, a fölkelés központjára. Különösen hangzik a hir. Gépfegyveres osztagok asszonyok, gyermekek ellen Afrika belsejében? Furcsa — mintha csak Európáról volna szó ...

Hogyan született meg a „néger Palesztina" gondolata ?

Libériáról az európai olvasó nem sokat tud, legföljebb annyit, hogy névleg az utolsó önálló néger ország Abesszínia meghódítása után. Természetesen csak névleg, mert 1908 óta nemzetközi ellenőrzés alatt áll, ezt a nemzetközi ellenőrzést 1909-ben fölváltotta az amerikai protektorátus, ami a gyakorlatban annyit jelent, hogy a független és önálló néger köztársaság valójában amerikai gyarmat. Mit tudunk még róla? Kávét, pálmaolajat, kaucsukot, kakaót, mandulát, sőt vasat termel s hogy ez az utolsó helye a világnak, ahol a négerek „szabadon" élhetnek saját gusztusuk szerint.

Ezenkívül is vannak azonban részletek, amelyek érdeklődésre tarthatnak számot. Libériá- | bán a történelem, hogy úgy mondjuk, pontosan j 1816 december 31-én vette kezdetét, s abból, ami azóta történt a kis országgal, a nagy európai nemzeteknek is van tanulnivalójuk. Akkoriban az egész Borspart a rabszolgakereskedők Rockefellerjének, Pedro Blanco nevű spanyolnak a kezén volt.

A spanyol rabszolgakereskedő mesebeli kény- ur életét élte a feketék között. Káprázatos pompával berendezett kastélyban lakott, fegyveres zsoldosok és szpáhik és háromszáz felesége körében.

Hajói évente ,,12 ezer darab fekete elefántagyarat" szállítottak az Egyesült Államokba. 1820-ig összesen 8 millió „ritka példányt" szállított a spanyol Amerikába. Csak a vak nem tudta, hogy az elefántcsontszállitmányo- kat vivő hajók valójában szerencsétlen emberekkel, a spanyol katonái által összefogdoI

sott rabszolgákkal vannak megrakva.

Ebben az időben hatott legerősebben az amerikai filantrópok agitációja és a fölszabadított néger rabszolgák elözönlötték Uj-Angliát és veszedelmesen lenyomták a munkabéreket.

Nem látszott más megoldás, mint a fölszabadított négerek számára uj hazát keresni, a négerek vezetői is sokat álmodoztak egy úgynevezett szabad néger országról, amolyan „néger Palesztináról", ahol minden fekete ember szabad hazára lelt volna.

Az első expedíció 1820 elején hagyta el 86 föl- szabadi tott négerrel Baltimoret és nónápok múltán érkezett meg a Borspartra, de ekkor már az egész expedíciónak csak húsz tagja volt életben. Az első földet a letelepedéshez 12 késért, 4 kalapért, 4 esernyőért és 3 darab zsebtükörért vették a Szent Pál folyó torkolatánál.

A „fekete borbe bujt fehér ördögök“

Maguk a bennszülöttek persze egyáltalában y nem voltak elragadtatva fajtestvéreiktől, igaz,

reknek voltak-e nevezhetők, amikor Róbert, King és Wilson névre hallgattak, kereszt előtt imádkoztak és egymás között angolul beszéltek? A bennszülöttek szemében ők megmaradtak gyűlölt „portugáloknak" —

fehér ördögöknek, akik fekete bőrbe bújtak. Ezt a mesét Pedro Blanco ügynökei természetesen nemcsak megerősitették, hanem még ki is színezték és terjesztették a bennszülöttek között. Nem kellett sok hozzá, hogy a „betolakodók" ellen föllázitsák a bennszülötteket. Napirenden voltak a támadások, heves harcok kezdődtek a bennszülöttek és telepesek között, akik végül is kénytelenek voltak a túlerővel szemben az egyik szigetre visszahúzódni

s csak, amikor újabb telepes hajó érkezett Amerikából, merészkedtek maguk is vissza az elhaben olyankor, amikor Afrika nagyobbik része még valóban mély álomban szendergett. Kereskedelmi hajók járták a tengereket libériái zászló alatt. A fiatal állam minden tekintetben amerikai minta szerint való alkotmányt adott a népnek — azt is eltanulták az amerikaiaktól, hogy hol kell fölállítani a szigorú faji határokat és a libériái alkotmány szerint fehér embernek tilos Libéria területén földet vásárolni, nem szerezhetik meg az állampolgárságot és nem vállalhatnak hivatalt.

Libériában a fehér ember ember csak megtűrt idegen maradhat akármeddig él is ott.

Az első diktátor

Amikor a háború kitört. Libériában Charles Dunbar King uralkodott. Megüzente a hadat Németorszáornak és elkobozta a monróviai kibujt

Maguk, a nem voltak

nheten rerhts, Propheten link, da Weltkind in dér íj , _ , ... .

Mitte" . . . Mégis megkísérelem, hegy néhány szó-*hogy ezek is feketék voltak, de valóban nége

gyott és fölégetett telepeikre, hogy újból mun kához lássanak.

Kap Masurando volt a fölszabadított négerek első erődítménye, az első talpköve tulajdonképen az önálló néger köztársaságnak. LIgy, ahogy a palesztinai telepesek törvénykönyvében meg van irva: egyik kézben ásóval, a másikban puskával építették föl az első megerősített várost.

Éveken keresztül tartott az ádáz gyűlölködés a bennszülött falvak és a telepesek kőből épült városa között.

Úgyszólván nem múlott el éjszaka, hogy valamelyik falu népe meg ne kísérelte volna támadást intézni a város ellen. A falakról azonban mindig puskatüz fogadta a támadókat.

A telepesek kitartóak voltak és ebben elsőrangú része volt egy fiatal néger nőnek. Matilde Newportnak hívták és ha megírják egyszer a négerek történetét, ennek a bátorlelkü nőnek a neve olyan fénnyel fog ragyogni a történelem lapjain, mint amilyen fénye van Jeanne d‘Arc nevének a francia történelemben.

A négerek úgy is hivják: a fekete orleansi szűz. Egy éjszaka, amikor a bennszülöttek nyilai az utolsó őrt is leteritették a bástyafokon, a fiatal leány maga töltötte meg és maga sütötte el az ágyút, egymaga futamitott meg egy egész föl- dühödött bennszülött csapatot. Számos hőstettéről beszélnek.

Ahol a fehér ember nem vehet birtokot és nem lehet állampolgár

Közben a fölszabadított négerek valóban megtermékenyítették a partot. Rendkívül gazdag ültetvények keletkeztek egymás mellett és lassan önállósították is magukat, vámokat állítottak föl a bejövő angol áruk elé, ami miatt London és Washington között konfliktusra került a sor.

Az amerikaiak azonban azzal intézték el az angol tiltakozást, hogy Libéria nem az övék. Amiben, ha nem is volt lényegi igazság, formailag igaz volt, minthogy 1846-ban a négerek Libériát szabad és önálló köztársasággá nyilvánították.

Az országnak voltak államférfiak katonái, sőt tanárai. Az egykori rabszolgák értettek hozzá, hogyan kell államot fölépíteni.

S amikor Libéria első elnöke, Roberts Londonba utazott, Viktória az államfőknek kijáró minden tiszteletet megadott neki és barátsága jeléül még a „Wachtel" páncélost is neki ajándékozta.

III. Napóleon sem akart elmaradni és másik hajót, sőt fegyvereket is küldött a libériái hadsereg fölfegyverzésére. A volt rabszolgák iskó- lákat és templomokat építettek Afrika belsejékötőben horgonyzó összes német hajókat, amire a németek azzal válaszoltak, hogy egy tengeralattjárójuk elsüllyesztette az egyetlen libéria! páncélost. További harcok nem voltak, de azért ez is elég volt, hogy Libéria megbízottja is megjelenjen Versaillesben és hadi kárpótlást követeljen a németeken.

Kapott is valamit.

Charles Dunbar King volt tulajdonképen az első diktátor — nagyobb hatalmat egyesitett kezében, mint akármelyik uralkodó s csak a háboruutáni korszak diktátorainak hatalmát lehet összehasonlítani az övével. Ö maga választotta ki minisztereit és noha tűrte a parlamentet, de úgy bánt a képviselőkkel, mintha new- yorki cipőtisztogatók lennének. El kellett azonban ismerni, hogy kitartott az alkotmány mellett és valóban sokat tett Libériáért:

utakat épített, fejlesztette az ültetvények gondozását és megművelését, kiépítette a monróviai és harperi kikötőket, ő vetette meg a gyapottermelés alapjait. Színházat is építtetett és ő maga komponálta a dalokat és darabokat, amiket előadtak.

Egyik darabját, az „Előre, Madileine“-t 1930- ban a párisi Moulin Rougeban óriási sikerrel mutatták be.

Ennek ellenére sem tudott népszerűségre szert tenni az országban és ő neki is, utódjának is súlyos nehézségekkel kellett megküzdeni.

Á kormány még ma is harcol a törzsek ellen, akárcsak száz év előtt.

A törzsek az ország belsejében még mindig bálványimádók, rabszolgatartók, leánykereskedők, sőt a francia libériái határon élnek még kannibálok is. A monróviai kormány valóban megtesz mindent, hogy meghódítsa őket a civilizációnak, de a dolog nehezen megy.

King is többizben indított irtó hadjáratot a kannibálok ellen, — de az akciót nem lehetett befejezni, mert a kannibálok mozgolódását kihasználták az angolok és franciák és terülteket szakítottak le Libériáról,

Röviddel azután Amerika is közbelépett és az országot pénzügyi gyámság alá fogta. Azóta a négerek is óvatosabbak a kannibálokkal szemben, rájöttek, hogy a fehér ember néha veszedelmesebb ... Persze, az ország belseje állandóan forrong és a polgárháború fogalmát jól ismerik, noha magát a polgárságot nem akarják magukra venni.

— A POZSONYVIDÉKI SZÜLÖK FIGYELMÉBE. Az egyesült párt pozsonyi sajtó- osztálya közli: Azok a szülők, akik gyermekeiket Pozsonyban taníttatják, a tanulók lakása és teljes ellátása ügyében forduljanak a párt Jakab- városbiró-tér 16. szám alatti irodájához. A pártiroda a szülők rendelkezésére bocsátja azoknak a megbízható pozsonyi magyar családoknak a cimeit, akik a magyar gyermekeknek lakást és teljes ellátást hajlandók -adni .az uj iskolai évben.

,?A néger Palesztina"

Véres polgárháború tombol a szabad néger köztársaság belsejében a kormánycsapatok és a félvad benszillöttek között

Mi történik Libériában? Százéves harc a szabadságért Amikor Franciaország és Anglia egy követ fújt a kannibálokkal ■■ bi Egy ország születésének regénye

2