Prágai Magyar Hirlap, 1936. augusztus (15. évfolyam, 174-198 / 4023-4047. szám)
1936-08-23 / 192. (4041.) szám
tow<m-Mag^ar-hírla» 1936 augusztus 23, vasárnap. Levél egy amerikai bibliofilhez Irta: Neubauer Pál Kedves Uram! Több nagy napilapban olvastam tömör egyértelműséggel megfogalmazott, apróhirdetés-szerű, de vallomásnak is beillő felhívását a világ bibliofil közönségéhez, amelyben kinVatkoztatja, hogy kénytelen megválni attól a könyvtártól, amelynek összegyűjtésére egy élet energiáját pazarolta és amely a büszkesége volt. Engem a vallomások mindig szerfelett érdekeltek, mert bennük mondja meg a szerző akaratlanul őszintén, amit nem akar bevallani, amit titkolt és akkor titkol leginkább, ha vallomást tesz. Ha jól értem, Ön azok közé tartozik, akik kettős életet éltek, amig tehették és csak amikor az életért való küzdelem elhatalmasodott, ugrott szintézisbe a kettős Én és kiderült, hogy valójában megegyezik a hétköznapinak lenézett ember szürke és küzdelmes, minden misztikus világnézettől ment Énjével, Ön ezt nem tudta és nem is tudhatta. Életét annak szentelte, hogy mindenáron sok pénzt keressen. Ezt könyörtelenül tette, sok emberéleten és halálon száguldott tova, élte tehát a normális emberállat életét. Migatott rájuk és nem segítette meg őket: megverik a bálványt, szidalmazzák, letaszítják trónusáról és mást állítanak a helyébe. Végül is a nagy Xerxes is így tett, amikor a tenger nem engedelmeskedett neki: háromszáz korbácsütéssel büntette. A tengernek széles háta van, jajszó nélkül tűrte. Higyje el, hogy a Szellemnek sem fáj, ha az ember őt okolja, szidalmazza és megveri. Mondhatnám, hogy ez a szenvedélyes kiruccanás szinte jár annak, aki egy életet pazarolt bibliofil működésre, mert visz- szaadja a kölcsönt és megbosszulja magát az őt ért csalódáson. Mindez nem lett volna ok arra, hogy a nyilvánosság előtt terjedelmesen írjak Önnek, ha ajánlatának egy önkénytelen és gátnélküli pénzkereségi energiáját jellemző pontja nem tűnt volna a szemembe: van az Ön könyvtárának egy féltve őrzött része, vagy ötven kötet, amely emberbőrbe van kötve. Ön hivatásos gyűjtő létére jól tudta, hogy a valódi Rembrandt is csak akkor valódi, ha ezt szakértők igazolják és ezért az emberbőrbe kötött könyvtárral kapcsolatban arra hivatkozik, hogy ennek megdönthetetlen igazolására és megerősítésére ,.orvosi írásbeli szakvéleményekre" tett szert, amelyek ezt a tényt úgy igazolják, mint & pedigré a fajkutya eredetét. Nem kételkedem ennek az állításának a valódiságában, hiszen a vallomás első része maga is beismeri, hogy lenyúzta az emberekről a bőrt, hogy könyveket vehessen rajta. Persze, arra a legborzalmasabb fantázia sem gondolhatott, hogy ezenkívül ebbe a bőrbe még be is köttette a Szellemet, tehát egy emberről két bőrt is lenyúzott, — a szó kettős értelmében. Felette mulattató, bármennyire is borzalmas és minden etikával ellentétes: mulattató, hogy a Szellem végül mégis csak megelégelte ezt a kisded szatanológiát, megelégelte börtönét, amelyet Ön emberbőrből épített neki és ravasz fogással, amit Szellemtől senki sem várna el, megfordította a dolgot: legyöngitette az ön brutális erejét, dekadenssé, szentimentális bibliofillé tette magát, hogy képtelen legyen emberekről a bőrt lenyúzni és amikor jöttek a fiatalosan gátlásnélküliek, a pihent századok, nem volt nehéz dolguk Önnel, úgy nyúzták le Önről a bőrt, hogy a Szellemnek öröm volt nézni. Epistolám célja egyszerű: szeretném, ha megértené, mért kellett ennek igy történnie. Ön a könyvekben felhalmozott szellemi humanizmust emberbőrbe köttette, —• sóhajtva adom meg magam a felismerésnek, hogy a bibliofil ember mindenre képes. Lássa be azonban, hogy a megkínzott Szellem joggal nyúzta le Önről a bőrt, hiszen csak jót akart: azt akarta, hogy térjen vissza igazi Énjéhez, amig nem késő, amig még van Önben né* mi energia és tud pénzt keresni, amely megmenti sátánian groteszk, elvetemülten bibliofil foglalkozásától. Meg vagyok győződve, hogy Ön most, hogy felszabadult az emberbőrbe kötött Szellem gyengítő hatásától, újra keresni fog, boldog és talán gazdag ember lesz. Ha szabad megkérnem, hallgassa meg egy ostoba könyvmoly tanácsát, aki nem ért a bibliofil kiadásokhoz: egy emberről mindig csak egy bőrt nyúzzon le és ezt is úgy, hogy magának jusson és neki is maradjon. Nagyjából ez az értelme ama könyvek tartalmának, amelyeket halomszámra gyűjtött. Nem tudom, hogy a Szellem melyik termékeit tüntette ki azzal, hogy emberbőrbe köttette őket, de meg vagyok győződve, hogy ezeknek a szerzői is egyetértenek ezzel a tanáccsal. Ha megfogadja, a jövőben nem lesz kénytelen sem emberbőrbe kötött könyvtárát, sem a saját maga bőrét áruba bocsátani, és könnyen lehet, hogy akkor bibliofil helyett ember válik magából, aki olvassa a könyveket, még ha értéktelen fűzött példányok is: olvassa, megérti és éli, amit tanítanak. Mert, ugyebár, a könyv nem skalp és a bibliofil ember nem skalpvadász. Teljes tisztelettel vagyok hive. vei azonban meg volt róla győződve, hogy Önnek ehhez tulajdonképpen semmi köze és ezt csak úgy megszokott szükségszerűségből teszi, egy csodálatos könyvtár összegyűjtésével kompenzálta alsóbbrendűségéről alkotott, lelke mélyén szunnyadó tövises fogalmát és Homérostól Thomas Man- nig, Herakleitostól Nietzschéig összehordott mindent, aminek a zavartalan birtoklása ellensúlyozta az alsóbbrendű tövises fogalmát. Még ebben is csak a normális emberállat életét élte. Hiszen van egy tantétel, amely szerint még a legnagyobb emberi alkotások is csak azért az életért kárpótolták alkotóikat, amelyet nem volt szabad élniök, amelyet az adott társadalmi formák közt nem élhettek. Ugylátszik azonban, hogy önnek megártott, Önt legyöngitette a könyvekkel való foglalkozás s nem tudott megküzdeni azoknak a gátlásnélküli brutalitásával, akik keresni akarnak, mint ön, de nem foglalkoznak könyvekkel. Nem bírta ki a versenyt, alul maradt, elfáradt és elszegényedett. Ez is normális, mint ahogyan normális az is, hogy most könyvtárát akarja áruba bocsátani. Figyelmesen végigolvastam az Ön konfesszióját és már-már unottan félre akartam tenni, amikor meglepetésemre olyan sorokat találtam a végén, amelyek vetekednek a legnagyobb vallomásokkal, ön megírja, hogy elátkozza a könyveit, amelyekben a világ Szelleme van összegyűjtve, minden tudás tudása felhalmozva és mert Önt a könyvek tették tönkre, a Szellemet okolja bukásáért, mondván, hogy az életnek nincs elkeseredettebb, sátánibb ellenfele a Szellemnél. Sorain keresztül megértettem, mi a bibliofil ember mentalitása. Bevallom ugyanis, hogy csodáltam és nem értem azokat, akik halomra vásárolták a könyveket, ha egy bizonyos ritkán található kiadási évszám díszelgett rajtuk, vagy ha első kiadásról volt szó. Bebarangolják Európát és Amerikát, heteket, hónapokat töltenek padlásokon és a szajnaparti bukinis- ták könyvhalmai előtt, koplalnak, lemondanak az élet örömeiről, csakhogy egy-egy ilyen áhított könyv birtokába kerüljenek és megszerezzenek egy ócska, piszkos, vagy igen díszes kiállítású nyomdaterméket. Soha nem olvassák el, a tartalom mellett a gyűjtő szenvedélyesen fölényes gőgjével mennek el és lesajnálják azokat az egy- ügyüeket, akiknek a könyvei azért kopottak, mert sokat forgatják őket, viszont csupa olyan könyv áll a polcukon, amelyért senki egy árva krajcárt sem adna, hiszen egy anarchista állam papírpénzéhez hasonlatosak, amelyekből annyi van, mint a szemét és a nyomda egyre ontja a bankókat. Mert hogy ezeken a szellemi bankókon Goethe, Shakespeare vagy más valaki pompázik, ez valóban csak az együgyü embert érdekelheti. Fontos a kiadás, az évszám, — ha pedig inkunabiliákról van szó, akkor a szerző és a tartalom nyugodtan lehet a legócskább ócskaság. Kedves Uram, ön nem olvasta a könyveit, ön gyűjtő volt, nem szánalomraméltó könyvmoly. Most, hogy rossz helyzetbe került, kissé úgy bánik a könyvekkel és rajtuk keresztül a Szellemmel, mint a vadnépek bálványaikkal, ha hiába könyörögtek, hiába hoztak áldozatot, a bálvány nem hallAz aibbáziai ünnepi játékokat ez évben Kálmán Imre jegyében tartják meg. A nagy magyar komponista családjával együtt Abbáziában tartózkodik s ebből az alkalomból meghívta fekete kávéra az Abbáziában tartózkodó belföldi és külföldi újságírókat. A fogadáson huszonkét olasz újságíró, (bárom bécsi s ezeknek a soroknak az írója vett részt. * A fogadás fényképezéssel kezdődött, amelynek során egy fiatal bécsi ujságirónő olyan rajongó készséggel húzódott közel Kálmán Imréhez, hogy a jelenlévő — kevésbbé csinos — olasz ujságiró- kisasszony leplezetlen féltékenységgel távolabb húzódott tőle. Azután bevonultaink a Villa Amália rendkívül finom berendezésű halijába s ott (helyet foglaltunk. A középen lévő asztalnál Kálmán Imre, mellette egy németül beszélő olasz újságíró, aki a tolmács szerepét töltötte be. a vendégek pedig köröskörül fotölyökben (helyezkedtek el s kedélyesen diskuráltak. Az olasz újságírók szemmel- látihatőlag nagyon megörültek egymásnak s élénk diskurzusba merültek. Alig zavarta őket meg az, bogy Kálmán Imre felállt s néhány közvetlen, meleg szóval megköszönte látogatásukat s felkérte őket, hogy intézzenek hozzá kérdéseket. És leült. A nehezen induló interjú Az első kérdés késett. Határozottan kínos volt. S zem mell átih a tó! ag mindenki kerülni akarta azt a felszínes, közömbös sablon-kérdést, amellyel ilyen diskurzust szokás elindítani. Végre a jelenlévő újságírók legidősebbje, a Popolo D’Italia öreg zenekTitikusa tette fel olaszul az első kérdést: „Min dolgozik a Maestro ezidőszerint?** Kálmán Imre készségesen, nyugodtan válaszolt : Sing Song a címe ezidőszerint a darabnak, a zenéje részben már készen van, de nem biztos, hogy ez lesz a legközelebb szinre- kerülő újdonsága, mert folytat más irányban is tárgyalásokat. A forditó lelkesen lefordítja. Aztán újra csend. Hosszu-hosszu csend. Kálmán Imre vár egy ideig, aztán — régi interju-rutinié — jelt ad a pincérnek, hogy hozhatja a likőröket. Talán az alkohol meghozza a hangulatot. Valóban felderülnek az arcok. A pincér egy tálcán 6—8 üveg likőrt és snapszot hoz. * Egyszerre egy fekete férfi robog be a hallba. Csupa élénkség, tipikus déli temperamentum. Az újságírók lelkesen éljeneznek, evviváznak, többen felugranak, „Evviva prezidenta!" kiáltások. Az elnök iir, Abbázia teljhatalmú ura melegen kezet szőrit Kálmán Imrével, majd temperamentumos, hosszabb olasz beszédet vág ki. Kálmán Imre ■nyilván érti, mert ismételten elismerően bólogat s a végén az egész társaság nagy tapssal honorálja a fasiszta szónokok lendületes stílusában elmondott beszédet. De mi van a sajtóval ? „Legkedvesebb müvem mindig a legutolsó“ A beszéd után Kálmán Imre kérőiéig rámosolyog az újság Írókra, mintha azt 'mondaná, (hogy „kedves uraim, essünk végre tol rajta*1. Újabb nagy szünet. Végre felhangzik egy kérdés. Nem éppen szellemes, de mégis kérdés. — Melyik müvét tartja a Mester a legjobbnak? — Erre nehéz válaszolni siet a válaszolással Kálmán Imre . . . Tovább folytatná, de a tolmácsoló újságíró félbeszakítja. Nem értek olaszul, csak egyes szavakat, de megállapíthattam, hogy kissé részletesen fordította le ezt a félmondatot. A fordítás 'percekig tartott. Kálmán Imre türelmesen bevárta, mig befejezi a „fordítást*1 s aztán, tovább folytatta : — ... még arról is nehéz beszélni, melyik a legkedvesebb müvem. Talán mindig a legutolsó . . . A tolmács ismét erélyesen beleszólt a nyilatkozatba s kezdte fordítani a másik félmondatot. Éktelen gyorsaságggal, hadarva is mintegy öt percig fordította. Kálmán Imre ránézett egy pillanatra, de aztán megadással végigvárta s amikor befejezte, szerényen újra megszólalt: — ... talán a Bajadérokat szeretem különösebben, mert 'ebben nem magyar zenét adtam, amely legközelebb áll hozzám, hanem idegen zenét próbáltam visszaadni, s ez — a sikerből Ítélve — sikerült. A tolmács tulhosszunak találta ezt a mondatot s alig várta, hogy „fordíthassa.**. Újabb végtelen szótömegben interpretálta Kálmán Imre igen egyszerű közléseit. * A beszélgetés már kezdett élénkebbé válni. Szóba került a film, az operettek válsága s Kálmán Imre ismételten kísérletet tett arra, hogy kifejtse nyilvánvalóan érdekes álláspontját. De a kitűnő tolmács egyszerűen nem engedte szóhoz. Ha egy mondatot mondott, öt percig fűzte hozzá olaszul a kommentárjait, s a Mester, mire újra megszólalhatott, már szinte- elfeledte, hogy miről van 6zó. Olaszország egyik legnagyobb költője — vak Különös jelenetre került most sor. Egy kisportolt külsejű, elegáns, ötven év körüli férfi jelent meg a sajtófogadáson, egy hölgy társaságában. Minden oldalról különös, hangos reverendával fogadták őt. Az abháziad fürdő-elnök, aki mellettem ült, hirtelen felugrott, karonfogta az érkezett urat s különös gyengédséggel vezette Kálmán Imréhez : — Engedje meg. Mester, hogy Olaszország egyik legnagyobb költőjét 'bemutassam önnek. Aztán újra karonfogta őt s a mellettem lévő karosszékhez vezette s szinte feltűnő gyengédséggel leültette. Csak amikor leült s közelhajolva hozzám, megszólított, akkor láttam meg, hogy a most érkező ur, akit Olaszország egyik legnagyobb költőjének mutattak be — mindkét szemére vak. Salvanechi Vdttorio regényeket és Urai költeményeket dr s egy regényét, magyar nyelvre is lefordították. Négy év óta vak. „Biztos, hogy újból divatos lesz az operett“ Közben egyre élénkebbé vált a vita. Érdekes problémákról volt, szó. Mi az oka annak, Ihogy a nagy zene kultúrájú Olaszországnak egyáltalán nincsen operettje s a másik kérdés, mit lelhetne tenni az olasz operett megteremtésére ? ! Valaki megkérdezte, nem lehetne-e pályázatot kiírni ? Kálmán Imre mosolyogva csóválta a fejét í — Nincsen veszélyesebb a művészetre, mint a pályázati módszer. Megmozgatja a dilettánsok ezreit, de az igazi tehetségek távolmaradnak. Egyetlen komoly komponista sem kockáztatná meg a harmadik díj blamázsát. Most már kezdtek élénkebben hullani a kérdések : — Számit-e arra, hogy az operett még egyezer divatba jön ? — Az abszolút művészet minden divat felett áll. Akadni fog egy zseniális komponista, aki meg fogja találni az operettnek azt az uj formáját, amely a műfajt újból „divatossá** fogja tenni. Ez persze minden valószínűség szerint különbözni fog az eddigi operettektől. — Nem lelhetne-e kombinálni az operettet a filmmel ? — Történtek már ilyen kísérletek, de érett formában még nem került kivitelre. Tudomásom szerint Reinhardtot is foglalkoztat Ilyenfajta megoldás. Én is feltettem egy kérdést: — Számszerűen melyik Kálmán-operett érte el az egész világon a legnagyobb sikert ? — Ennek utána kell néznem. Tudomásom szerint a Csárdáskirálynőt körülbelül 40.000-szer játszották a világ minden részében. Ezt szószerint kell érteni. Nincsen kizárva azonban, hogy a Marica grófnő túlszárnyalta számszerűen ezt a sikert is. Dr. Hans Koltsch tanár, az ismert operett-statisztikus szerint a Marica grófnő az utolsó húsz esztendő legtöbbet játszott operettje. Kálmán Imre filmje Újabb témakör: — Film nem foglalkoztatja a Mestert ? — Eddig egy eredeti filmem van: a Ronny. A napokban kisgyerekeimmel Lovranában jártam s érdeklődéssel láttam, hogy a Ronnyt éppen most játszák. Azt hiszem, szintén elkerült a világ min-< den pontjára. Egyébként a Csárdáskirálynőt két-' szer, a Marica grófnőt pedig háromszor filmesitet-* ték. Éppen most filmesitik másodszor Hollywoodban a Cigányprimást. A film női főszerepét Jea* nette MacDonald játssza. Az osztrák ujságirónő is feltett egy kérdést t — Mikor adják Bécsiben a Jezefin császárnőt 2 — Ez még bizonytalan, mert újabban a Staats-* oper is érdeklődik iránta. * Újabb ,likőr-kínálás következik. A beszélgetés egyre élénkebb. Az olaszok már kezdik jól érezni magukat. Már két órája folyik a sajtó-értekezlet. Még mindig kérdeznek. Kálmán Imre röviden válaszol. A tolmács hosszan fordít. Amikor elbúcsúzom, az olaszok felemelt karral üdvözölnek. Kálmán Imre a magyar újságírót lekötelező szívélyességgel kíséri ki. -Csendesen megjegyzem, hogy meglehetősen nehéz foglalkozás interjút kérni, de adni talán még nehezebb. Kálmán Imre finom mosollyal mondja : — A sajtó képviselőinek mindig szívesen állok a rendelkezésére . . . S ha a- Prágai Magyar Hírlapnak még kérdése lenne hozzám, legyen holnapi szerencsém. SÁNDOR DEZSŐ. „Egy zseniális komponista meg fogja találni ■ f a f í az operett uj tormáját — mondja Kálmán Imre, aki „Sing Song11 címmel ir uj c-m'tmo! ■ Beszélgetés a nagy magyar zeneszerzővel • 8
