Prágai Magyar Hirlap, 1936. augusztus (15. évfolyam, 174-198 / 4023-4047. szám)
1936-08-15 / 186. (4035.) szám
8 ^w<m-Mag$ar-htolab 1936 augusztus 15, szombat. Kisebbségi életünk tizenhétesztendős, eddig megtett fejlődésének szinte állandóan napiren- denforgó problémája a magyarság népi fenn- maradása s ezzel kapcsolatban a vezetés terén az utánpótlásnak, a fiatal nemzedékek arcvonal- bállitásának biztosítása. S csakugyan: e társadalmi feladat szerencsés és alapos megoldása a szlovenszkói magyarság egészséges fejlődését, a nemzeti gondolat és kultúra folytatódását jelenti. A nemzeti gondolat átmentése az uj nemzedékek felé — szóval az utánpótlás problémája — az államváltozást követő időkben egyformán jelentkezett mindegyik kisebbségi magyar területen s ezért érthető, hogy tizenhét esztendő óta az uj nemzedék fejlődése és problémái szinte a legérzékenyebb pont, melyet magyar közéletünk állandóan, érthető komolysággal figyelemmel kisér. Természetesen sokszor halljuk a kritika hangját is, a — föltétlenül hisszük — jószándékkal aggályoskodók ellenvetéseit, aikik a szlovenszkói fiatalok fejlődésében súlyos hibákat fedeznek fel s a mai fiatalokban jelentékeny hiányokat. Nem vonjuk kétségbe e szigorú kritikusok (legutóbb a PMH hasábjain Bor- sody István) jóakaratát, csak a tévedésekre hívjuk fel a figyelmet, mely tévedések végső korrigálása nélkül nem remélhetünk teljes tisztulást és komoly leülepedetíséget az ifjúsági problémák mai rendszertelenségében. Bevezetésül a következő rövid megállapítást bocsátjuk előre. A szlovenszkói magyar fiatalság fejlődése társadalmi fejlődés és gyökerei a szlovenszkói magyar társadalom oszíálystruk- turájában s e társadalomra ható politikai-gazdasági erőkben keresendők. Aki a szlovenszkói millió s a társadalomban erjedő és abból elő- csapó erővonalak félretolásával — hogy úgy mondjuk, tisztán rankei alapon — próbál magyarázatot keresni a szlovenszkói fiatalok szeszélyes szellemi fejlődésére: az eredmény, melyre eljut, feltétlenül a filléres ponyva nívóján í mozog. Azt írja Borsody István említett cikkében, hogy „az individualizmus kiveszése a modem világból nagyon hozzájárul a fiatalság mai kapkodásához, vagy beletörődő érzéketlenségéhez. Nincs meg a kellő biztonságérzet a fiatalemberekben, nincs meg az alapos műveltség, kitisztult nézet és felfogás a közeli és távoli élet doígai- ról“. — Igaza lehet az írónak abban, hogy a mai fiatalokat „kapkodással" vádolja, de ezzel még nem mondottunk sokat. Hisz maga a kor, melyben élünk, a kulturatmoszféra, melyet felszívunk, a társadalmi „rend", melynek integráns részei, srófjai, meg kereked vagyunk: él és hányódik a kapkodások, a tévelygések széles skáláján. Kipallérozott, lehiggadt, világért sem kapkodó vérmérsékletet várni attól a fiatalságtól, mely a társadalmi küzdelmek, a politikai har- E cok és gazdasági verseny mai európai birkózó- f sai között él: egyszerűen képtelenség. Ez egyet | jelentene a fejlődés karóhoz szijazásával: biztos belesüppedés volna ez az életnélküli, „kiegyensúlyozottságnak" szuggerált tétlenségbe. — De még jobban belekeveredünk a tévedések közé, ha e sokat hánytorgatott „kapkodás" okát az individualizmus állítólagos „kiveszésére" vezetjük vissza. Az individualizmus filozófiai-éti-I kai jelentőségét és szerepét a történelem lég-1 újabb fázisai minden kétséget kizáróan tisztára | mosták. Ma már lájtuk a fejlődést, melyet az individualizmus a leibnitzi elképzeléstől a liberalizmus társadalom- és gazdaságfejlődésén keresztül az individuális világnézet mai formájáig megtett. Az atomizált társadalom, az egyéni egoizmus által fütött, mindent legázoló, csak az egyént szolgáló törekvések és végül: az individuális öntudatra ébredt emberek és osztályok könyörtelen egymásközti vérengzése: ez adja keretét és tartalmát a mai individuális életszemléletnek. Nem hiszem, hogy az individualizmus „kive- I szése", az individuális öntudat megcsappanása volna a legnagyobb hiány magyar fiataljainknál, amelyet annyira ostoroznunk kellene. Sőt ellenkezőleg: a szlovenszkói magyarság mai életében tapasztalható legsúlyosabb mínusz éppen a bírált öntudat fordítottja: a kollektív nemzeti tudatnak társadalmi, gazdasági síkon egyaránt ki- vetitődő ereje. Nem individuális öntudatra van szükség, hanem éppen fordítva: közösségi népi tudatra. Ez a tudat nem az egyénből, az egyén céljainak, törekvéseinek mérlegeléséből indul ki { s nem ettől kapja tartalmi színezetét, hanem a| népből, a közös életadottságok gazdasági és politikai megnyilatkozásaiból, a közös célok és hivatás fölismeréséből. Ez az öntudat nem az individuálisan „kiművelt emberfőt" látja ideáljául, hanem a közös törekvésekbe beilleszkedő s a közös nemzeti céloknak magát alárendelő embert. A közösségi nemzeti tudat azonban nemcsak etikai erő, amely célt jelöl és irányt szab, de program is, amelynek teljesen gyakorlati oldalai vannak. Gondoljunk itt legelőször osztálystruk- turánkra, a ma ténylegesen létező osztályellentétekre, amelyeket letompitani, vagy leépíteni csak a társadalomnak, a nemzetnek ily közösségi, centripetális szemlélete mellett lehet. Mindaddig üres szólam marad a társadalmi békének hangoztatása, amig le nem építtetnek azok a gazdasági és társadalmi erők, amelyek az egyoldalú hatalmi egyensúlyt tartják a mai osz/áiyok között. Mig nem kerülnek múzeumba a régi idők társadalmi fejlődést megszabó elvei, s nem nyitjuk meg egy uj népi kibontakozás előtt a kapukat. Itt elsősorban a paraszti és munkás elemek, az ipari és agrár proletariátus társadalmi és kulturális fölszabadulásáról és fölemeléséről van szó, ami föltétlenül teljesen uj levegőt és pezsgést hozna kisebbségi életünkbe s pótolná a veszteséget, amelyet értelmiségi középosztályunk háboruutáni elvesztésével szenvedtünk. A társadalomnak e közösségi szemlélete egészen ujirá- nyu, befelé történő kisebbségi társadalompolitikát követel: komoly, országos viszonylatban kiépített, de centrálisán vezetett falumunkát, a gazdasági és kulturális érdekvédelem szakszerű megszervezését. Egész röviden: életté és tettekké váltását a közösségi gondolatnak, amelynek lényege: mindent a nemzetért! Gondoljuk meg, mennyivel más útra tekinthetne vissza kisebbségi életünk összes vonatkozásban, ha a minden akciónak iránytadó alapelv mindig csakis a közös nemzeti érdek s a kollektív haladás lett volna! Csak egy példát említsünk: tizenhét esztendőnek kellett eltelnie, amig közéletünk rájött az igazságra, hogy egységes politikai szervezettségben sokkal hatékonyabban biztosíthatja a magyarság politikai jogait. Vájjon hány esztendőnek kell még elmúlnia, hogy más vonatkozásban is hasonló „fölfedezésre" jussunk? Helytelen e közösségi tudat ellen fölhozni azt az érvet, hogy csehszlovák jogrendszerünk nem ismer el kolleíctive nemzetiségeket, azoknak kol- lektive jogokat nem biztosit s csak egyénekről, állampolgárokról beszél, mint olyanokról, akik a törvényekben biztosított kisebbségi jogokkal élhetnek. Tagadhatatlan, hogy a nemzetnek, vagy nemzetiségnek ez az individuális, jogilag semmiképen sem kielégítő szemlélete a béke- szerződések révén jogrendszerünkbe is bekerült. De figyeljük csak meg a nemzetközi és kisebbségi jog fejlődésének legújabb irányát, azt látjuk, hogy mindjobban az előbb említett kollektív- képviseleti rendszer kezd a kisebbségi jog terén felszínre kerülni. De ez természetes is. A kisebbségi jogok a nemzetiség kollektív értelmezése esetén sokkal nagyobb mértékkel mérethet# nek és sokkal inkább megfelelhetnek a jog által diktált igazságosság és méltányosság elveinek. A történelem sok öncsaló, értéktelen szólam* nak a melegágya. Ilyen többek között az is* amit manapság oly gyakran hallunk még komoly tényezők szájából ia, hogy „a magyar individualista nép". Mindenekelőtt: nincs individualista és nem individualista nép, hanem vannak korok* amelyeknek levegőjét individuális szellemi hűl* lámzás hozza mozgásba s vannak idők, amelyeknek folyását úgynevezett nem individuális gon* dolatrendszerek irányítják. A mi egész, sókat előrángatott nemzeti individualizmusunk alig régibb nyolcvan esztendősnél. (A magyarság mint fejlődő nép épp oly gyökeresen tud majd beleilleszkedni a fejlődés uj szakába, amiként vagy száz évvel ezelőtt a liberalizmus formái köze rendezkedett be.) A végső követelmény, melyet kisebbségi problémáink vizsgálása után mindna- gyobb erővel és türelmetlenséggel kell a magyar fiatalság és az egész kisebbségi magyar élet felé kiáltani, csak egy lehet: a minden izében, törekvésében és irányában eggyéfonódott nemzeti érzés, a közösségi népi öntudat. r h A mwmszemkeiemdezé mz mikémméimemziés immzifitm A térben lebegő mozikép ■ A fényképészeti anyag érzékenységét fokozták írta: NEUE AVER FRIGYES A közel jövőben vászonra kerül az első, a nagyközönség számára Amerikában készült rö- vidtartamu,, de a vászon síkjából látszólag immár a térbe kilépő film. Plasztikus vagy testi benyomást keltő képek vászonra vetítésének lehetősége tulajdonképen már régen adva volt. Az idevonatkozó találmányok lényege abban áll, hogy a mozgóképek elkészítésénél igyekeznek a szem természetes látásához alkalmazkodni, ahoz, hogy az ember a két szemével mindent kettősen lát, a bal szem a tárgyakat egy kissé balról, a jobb szem pedig kissé jobbról látja őket és ez a két kép tevődik össze az agyban egyetlen képpé, — ha bal szemünket lehunyva csakis jobb szemünkkel nézünk az uccán egy fát vagy lámpaoszlopot, úgy az a rajta túl látható ház keskeny csikját elfedi, — a esik azonban nem ugyanaz, mintha jobb szemünket lehunyva bal szemünkkel r.éznők a fát vagy lámpaoszlopot, — ez a különbség •— karöltve kora gyermekkorunk óta való számtalan tapasztalattal — idézi föl bennünk a körülöttünk látható világ térbeliségének érzését. A piros-zöld szemüveg misztériuma Lumiére francia fizikus, a mozi egyik apja, lényegesen hozzájárult a plasztikus hatású film ama gyakorlati megoldásához. Az elv nem uj. Már 80 évvel ezelőtt vetített vászonra Almeida plasztikus hatású álló képeket ugyanazon elv alapján, amely a minden fotoamatőr által jól ismert sztereoképeknél is érvényesül: két képet kell fölvenni kétlencséjü géppel, amelynek lencséi olyan távolra vannak egymástól, mint az ember két .szeme, — és az igy fölvett két képet a vászonra vetiteni. A föladat mind az álló, mind a későbbi mozgóképeknél az volt, hogy a bal lencse által fölvett képet vagy filmszalagot csakis a bal szem, a másikat pedig csakis a jobb szem láthassa. Ezt szemüveggel érték el, amelynek egyik üvege vörösre, a másika zöldre volt festve, mindenik üvegen csak a megfelelő szinü film látható, a másik nem. A vörös szin azonban erősen zavarja a szemet s ami még ennél is nagyobb baj, a vörös szín iránt szemünk sokkal kevésbé érzékeny, mint a zöld iránt, a zöld képek utóhatása ezért hosszabb tartamú, mint a vöröseké, igy — ha állóképet lehet is élvezni e módszerrel — a mozgókép zavarossá és vibrálóvá válik, mert a különböző tartamú utóhatások miatt a két kép nem tevődik össze tiszta s egységes hatású fehér képpé. Mármost Lumiére közel 1200 különböző festőanyagot tanulmányozott át, amig megtalálta a két használhatót. Az uj szemüveg, amelynek egyik üvege kékes, a másik zöídessárga (ezek is, mint a piros-zöld kombináció tagjai, úgynevezett komplementer szinek, azaz együttes hatásuk fehér benyomást kelt), nem izgatja a szemet, nyugodtan nézhetni vele órák hosszat is és főképen kiegyenlíti azt a különbséget, amit a vörös-zöld üvegek nem tudtak: a szem majdnem egyforma módon reagál a két szemüvegen áteresztett sugarakra. Lényeges újítások egyúttal a fölvevőgépen való javítások, többek között, hogy a filmszalag nem függőlegesen, hanem vízszintesen szalad. Külön film a főbb és kailön a bal fül számára A plasztikus film e szemüveges megoldása eddig főképen azért nem tudott elterjedni, mert a közönséges film önmagában véve is meglehetősen plasztikusan hat: a mai tökéletes filmfölvételek kitűnő mélydimenziós élessége, valamint a sok és változatos, ügyesen alkalmazott perspektivikus hatás teszi ezt, — ilyen körülmények között kérdéses volt, megéri-e a plasztikus hatás némi fokozása a szemüveghasználat terhes voltát. Ezért néhány éy óta a technikusok uj utakat kerestek. Az egyik igen érdekes kísérlet Daponte Dimitrijé, akinek kétlencséjü fölvevőgépe a két szemnek megfelelő két filmet készít, mégpedig teljesen egyidejűleg (szinchron), mert a két lencsét egymással szorosan kapcsolt szerkezetek nyitják-zárják és a képek fölvevésére szolgáló filmtekercsek is közös tengelyen mozognak. Az eljárás lényege azonban persze nem ez, hanem az igy készült két filmtekercsnek egyetlen tekerccsé való változtatása: ez ,,pulzátor“-nak nevezett két lapos üvegkorong segélyével történik, — a két üvegkorong tengelyeit közös villanymotor hajtja s pontosan egyforma sebességgel forognak. Az üvegkorongok az átlátszóságtól a teljes átlátszatlanságig minden árnyalatot mti + ofnal' rí r> o 11 on 1 A n c ti m t»-í \r 11 c mutatnak, de ellenlábas-szimetrikus elhelyezésben, — a két filmtekercs képezi ezeken a lassan, percenként körülbelül húszszor forduló korongokon át különböző prizmák segélyével közös fölvevő lencsére esnek, amely uj filmtekercset készit róluk. Mivel a korongok átlátszósága szi- metrikusan ellentétes, váltakozva keletkeznek uj képek, hol a jobb, hol a bal szem számára készült filmtekercsről. Az uj filmtekercs vetítésénél a két szemnek váltakozva megfelelő képek egybeolvadása jön létre, a vásznon tehát soha sincsen mindkét szemnek megfelelő kép teljesen egyidejűleg, igy aztán a színes szemüvegek használata nélkiilözhetővé válik. Hogy ez az elgondolásában zseniális rendszer még nem tudott a gyakorlatba átmenni, annak okai a szinchronizálás egyes tökéletlenségei, meg a géprezgések még nem teljes legyőzése. Mire tanítja a rovar szeme a technikát A legcsodálatosabb megoldása a háromdimenziós filmnek azonban a bécsi Hesse Walter mérnöké, — az övéhez hasonló rendszeren más kutatók is dolgoznak, például Amerikában íves, Olaszországban Jellinek, de a bécsi mérnöké a legmeglepőbb tökélyü. A találmány a — rovarszem elvén alapszik! A rovarszem tudvalévőén félgömbformában elhelyezett számtalan apró lencséből áll, ame- ' lyek apró voltuk miatt rendkívül kies: f gy uj tótávolságuak. Kicsiny gyujtótávolságu lencsék által fölvett képeknek pedig nagyfokú mélydimenzióbeli élessége van, ami térbeli hatás keltésének szempontjából csak előnyös, —• persze ez csak véletlenszerencsés mellékkörülmény Hesse találmányánál, — a lényeg az, hogy mind a fölvevőgép, mind a vetítőgép nem egyéb óriási mesterséges rovarszemnél, azaz számtalan apró, kis gyujtó- távolu lencsének egyetlen, félgömbszerü lencsévé való összerakásánál. A fölvett kép tehát mo- zaikszerü. A találmány egyelőre csak állóképeknek térbevetitésére szorítkozik, — a bonyolult óriáslencse szekrényszerü állványba van építve és ha belenéz az ember, a képet szabadon a térben látja lebegni, — szószerint kell venni, hogy: a térben, test- szerüen, ami sokkal többét jelent, mint a vászon síkjába vetített sztereohatásu kép. E megoldás tökélye oly nagyfokú, hogy ha az ember a nézőtéren ide-oda járkál, úgy a térben álló képet mindig más és más oldalról látja, akárcsak a valóságos tárgyakat. A térbeli mozgófénykép tehát tulajdonképen meg van oldva éspedig nagyfokú tökéllyel. Azonban minden nagy vívmánynál úgy van, hogy teljes gyakorlati használhatósága különféle gátló, látszólag jelentéktelen mellékkörülményen múlik, amelyek legyőzése sokszor csak kitartó- hosszadalmas kísérletezéssel érhető el. A Hesse*- rendszerű háromdimenziós vetítésnek ma az a legfőbb akadálya, hogy a filmek érzékeny rétegének szemcséi még nem elég finomak. A Hesse* í féle filmkocka egyetlen kis mozaikja ugyanig kisebb kell, hogy legyen a mai legfinomabb! ezüstsószemcsénél is, hiszen egy-egy kocka sokezernyi elemi képből áll. A szemcsék lényeges- fokú finomítása vagy a nem-szemcsésszerkezetü filmréteg fölfedezése egyszeriben forradalmosi- taná a háromdimenziós mozi ügyét. Ez bekövetkezhet már holnap is, de esetleg csak hosszú évek múlva. A fényképészet forradalmasítása Azonban éppen a közelmúltban történt olyan fototechnikai fölfedezés, amely a háromdimenziós mozi forradalmát az egészen közeli jövőbe vetíti: Már régebben ismerjük az ultraszonor- hullámok ama sajátságát, hogy anyagokat,'amelyek igen nehezen, vagy sehogysem emulgálha- tók, segélyükkel mégis kolloidálhatunk, azaz ultramikroszkópszemcsés formában föl oldhatunk. Az ultraszonor-hullámok lényegükben ugyanolyan levegőrezgések, mint a hanghullámok, csak rezgésszámuk túl van az emberi fül számára való hallhatóság határán, más szóval: túl vannak a másodpercenkénti 20.000-es rezgésszámon. A természetben gyakran fordulnak elő, sőt elő tudjuk őket a laboratóriumban is állítani, ma már a másodpercenkénti 300.000-es rezgésszámig. Mármost Claus német fizikus arra a nagyszerű gondolatra jutott, hogy ilyen szaporarezgésü hullámok hatásának fényérzékeny ezüstsóemulziókat tett ki, majd frissen leöntött fényképlemezeket is azok érési folyamata alatt, A rákövetkező mikroszkópiái vizsgálat tényleg megmutatta, hogy az ultrahanghullámok finomi- tólag (kicsinyitőleg) hatottak az ezüstsószem- csékre és az emulzió egyenletességét is növelték. Ha pedig már a kolloidoldat készítésénél a mechanikus kavarás helyett alkalmazták az anyagot ily alaposan megrázó hullámokat, úgy az emulzió sűrűsége is növekedett. Továbbá hosszabbtartamu érési folyamatokat is lehetségessé tettek a hullámok, ami ugyancsak a szemcsék finomságára és a fényérzékeny réteg egyenletességére hatott javitólag, mert a hullámoknak hosszabb ideig volt alkalmuk hatni — önmaguk hatását fokozták tehát. A kísérletek gyakorlati eredménye: a fényképészeti anyag érzékenységének fokozása és föloldóképességének javulása (kicsi s mégis éles képek készithetősége) és ezzel igen kicsi képek szinte korlátlan megnagyithatósá- ga következik be. Ez az pedig, amire a Hesse-rendszerü háromdimenziós mozinak szüksége van. Ha Claus kísérleti eredményei átmennek a fototechnikai közhasználatba, úgy annak nemsokára való következménye gyanánt a moziban nemcsak látni és hallani fogjuk, hanem — szinte — tapintani is és megijedni a nekünk szaladó gépkocsitól vagy bivalycsordától. A filmtechnika és a filmművészet beláthatatlan jelentőségű uj lehetőségei fognak akkor megnyílni. A Kis Magyarok Lapja rejtvényszeSvénye --------------A 9 0. számú rejtvényeket megfejtette lolvashatónévés pontoscimü Ami kisebbségi életünkből hiányzik Irta: Olvedi János
