Prágai Magyar Hirlap, 1936. augusztus (15. évfolyam, 174-198 / 4023-4047. szám)
1936-08-02 / 175. (4024.) szám
T>RA'GAI-MaG^ARH1RMP Vén bútor a ikomáTomi múzeumban m öreg Izeai Márton. Hat esztendeje talián annak, ihogy kertje végében, kutáeáe közben néhány öreg cserepet s egy vén kőiszierezáimot talált e azon pillanatban valahogy úgy meg világos o dók az elméje, hogy nem verte szét a cserepeket aranypénzek okáért, hanem hetivásárkor behozta a múzeumba megnézetni, aratán, hogy a régi edénykék pénzt jövedelmeztek, ráadta fejét ősi edények kutatására e ez az üzlet igen eredményesnek mutatkozott. Vagy a Jóisten pillantott az Izsai Márton földjére szeretettel s ha már nagy darab földet nem adhatott neki, a félhold belsőséget kibélelte olyan római cserepeikkel és még régebbi edényekkel, hogy szűkös hónapokban csak a földbe kellett nyúlni s rögtön volt egy .Jelet4*, vagy pedig Izsaii Márton öregapja találta el a jobbágytelek helyiét s ha már egyebet nem hagyhatott unokájára, hát legalább a földbe mélyesztett régi cserepeket hagyta rá s jól remélt: az unoka, mármint Izsai Márton föllelte a cserepeket időben. Időben, mondom, mert éppen hetven esztendős a vén Izsai Márton, fiatalabb korában nem volt szüksége arra, hogy a búza gyökerénél lejjebb kutassa a földet. A vén Izsai Márton beszokott hozzánk, Komáromba. Kezdetben csak félévenként mutatkozott, hozta szakadt vászon iszákjában a kő- korszakbeli ember ,,ivópoihairát“, meg a római kaszárnyák töredezett tégladarabját, később már havonta jelent meg, félénk kopogtatással s ahogy belépett, rakosgatta is ki a töredezett agyagholmikat. Öröm volt nézni az összefent szőnyegre, meg a (beporozott Írásokra. Vásári kereskedő nem tudja úgy feldiesérni legszebb holmiját, mint Izsai Márton az ötezer- éves cserepeket Amikor kihámozza az újságpapírból s leteszi a földire, félreáll, reszkető hangon ajánlgatja 6 aggódó szemmel figyeli, meg vagyunk-e elégedve a holmival? Mártonunk nem tudja, mi az a dömping, — hozta szorgalmasan a cserepeket, olyannyira, hogy már nem volt szeikrény, ahová kirakhassuk, nem maradt üres polc, ahol közszemlére állítsuk, lassanként ott tartottunk már, hogy a gyűjtemények között széles kógyózással, folyamként terjengett Izsai Márton kentjének minden ősi cserepe s a múzeumok felügyelősége kérve-kért, hogy szüntessük be ezt a Márton déle dömpinget, mert másra nem fa jut hely... önmaga szorította le Márton az árait s egyre szomorúbban tette zsebre a pénzt, amely bizony mindig fogyadozott. Csodálatos kertje van Mártonnak. A kőfcor- szakbeli háziasszonynak éléskamrája .jutott talán Márton földjére, avagy az fa meglehet, hogy egy módosabb cserépedény-gyáros raktárát lelte föl Márton, de a cserepeik nem szűnő bőségben ömlőitek a Márton kertjéből a Márton kezébe, Márton türelmes, hosszú munkával megtisztogatta, leimosogatta őket, megnézte: mégis, nincs-e pénz valamelyikben, aztán feltette a kemencére száradni, mikoT aztán megkevesbbe- dett Mártonoknál a pénz, vagy adócédula érkezett, esetleg tálirevalót kellett venni, Márton becsomagolta a különféle cserépdarabokat s behozta Komáromba. Tiszta üzlet volt. Néha az iszákban hozta, máskor kézikosárban, de úgy is történt, hogy kocsin., persze alkalmi fuvarral, nagy hátikosárban szállított be két remekbe- készült halotti urnát. Üresen persze, amiből aztán beigazolódott a gyanú, hogy még fa csak raktárra készülteik azok az ősi időben, valami gondos kopoTsónagykereskedő látta 'el vele a dunamelléki gyászoló családokat. Akkor még nem asztalos, hanem cserepes volt a pompes fn- nébres, különben a szakma akkor is nagy körültekintést igényelt... Néha egész délelőttöket elvár akozott rám a szegény Izsai Márton, kivárta az időt s csak délfelé panaszkodott, hogy milyen nagy napszámot veszített ő az álldogálással. Füllentett az öreg, mert egyébként sem veit néki napszám- ja, mulatság volt számára a városba jövetel s az a legvidámabb perc, amikor aláírta a nyugtát. Mérges is voltam néha az öreg Mártonra, olykor éppen a legnagyobb munkaidőben jött s ha az asszony békét kérő szeme meg nem simogat, még rá fa kiáltok Izsai Mártonra, pedig nem vétett. Ez időktől aztán házunktáján jobban az asszonyhoz volt bizalma Mártonnak s előszóink küszöbén állva, addig beszélgettek, amíg egy darab szalonnával, kenyérrel félre nem vonult, várakozóban. — Most már elég volt ezekből az egyforma cserepekből — próbáltam újdonságokra ösztönözni nemrégiben az öreg Mártont, — nézze csak, egészen ellepi a múzeumot vele. Hát boz- /za be ezt fa, de szeretném, ha jobban utánanézne a kertjének s valami szépet, rendkívülit találna... Komolyan ingatta a fejét. — Nincs ottan más, csak ilyen... Főiképpen törött. Higgye el, találnék én fizebbet is, jobbat fa, de ha nincs. 3 mivel még nem látta a múzeumot magát soha: végigvezettem a szekrények során s még a nagy Fesz'ty-képet is megbámulta, nemkülönben ia fegyvereket, de legkiváltképp egy légii jabbkori fa.zekasimester remekét, amelyet egy ipari kiállításra készített, oklevelet fa nyert érte, a derék mester, Kalabusz István. —■ Ha ilyet tudnék... — sóhajtotta él magát s irigyen pillantott a hatalmas, hordómagy- ságu edényre. El is bucsuzkodtunk, merthogy számára mezed munka ideje jött el s ez még a hetvenéveseket sem hagyja nyugodni mifelénk. Hogy spkáig nem jött, tisztára megfeledkeztünk róla. Éppen csütörtök következett el, hetivásár napja s nagy falusi felvonulások ideje. Ismerős csoiszogása hallatszott. Botját letette a küszöb mellé s félénkéin kopogott. Be sem fért az ajtón. Ki kellett nyitni az ajtó két szárnyát, hogy ünnepélyesebben fogadhassuk: görnyedt hátán hetykén ült egy nagy hátikosár. Nyögött is az öreg s óvatosan tette le a hátikosarat. —< Most aztán megtaláltam! — mondta. — Mit? —i A különleges szép cserepet. A legnagyobb poharat, akit kiástam szerencsésen. Óvatosan, feltűnően lassan, Ih akadozva s nyögve bontotta ki a kosár vászonfedőjét. A kendő alatt papiros volt, a papirost már ón bántottam de, izgatott kíváncsisággal. Száradt, repedezett nagy cserépfaziék volt. Nem gölöncsér műnk a, korongot soha sem látott. Die nem látott ez évezredeket sem, még talán egy félévet sem. Türelmes, hosszú munkával, sok-isok nyögéssel, kesergéssel, fával s tiz ujjá- val fabrikálta a hajdani minta után ezt Izsai Márton: lehetett ezt látni rögtön az első pillantásra. Lassan szárította, hogy meg ne repedezzen, próbálta égetni fa, de inkább csalk kormozta. Reszketős ujjakkal díszt fa illesztett rá, fület ragasztott: csodálatos munka volt. Egész lelkét beleadta az öreg. — Mi ez, Márton 'bácsi? Maga fa megiLletődve állott a munka fölött: — Régi fazék. A múlt héten ástam. — No lássa, — nyugtattam meg, — 'tud maga ásni, ha akar. Fetléilekzett örömében. Csak egy kis szerencse s nem veszem észre a csalást. De csak az első böldog lélelkzethez jutott, mert- elsápadt álltában, székhez kapaszkodott. Mélyet, hosszút köhögött. A iszeme is gyöngyöt vetett az erőlködéstől. —• Nem hoztam volna be, mert magamnak is kedves, — vallotta, — csakhogy betegek vagyunk nagyon, mindaketten. A feleségem is, meg én fa. Orvosra kell a pénz, meg patikára. Mé« László: /MÁJUSI LEGENDA Zöld vetések ringó tengerében gyalogösvény ment, oly keskeny épen, mintha Mózes vágta volna széjjel világhírű varázsvesszejével. Léha tücskök dáridója zengett s csiklandozta a mosolygó csendet. Bár szivemben régi tüske égett, megáldottam a nagy mindenséget, Az utacskán lábom hetykén ment át, orrom mesét szimatolt, legendát, « S tényleg jött is szembe az ösvényen egy szakállas koldus lassan, vénen. Úgy mutatta félkarját a csonkát, pőrén mint pénz-kölykező vagyonkát Másik karja felém nyúlva pénzt kért Belenyúltam a zsebembe pénzért Számolgattam, aprópénzt kerestem bosszankodva és fukarka^resten. S míg pirulva pénzt böngészve álltam, hirtelen ludbőrös lett a hátam, különleges tulvilági csend lett, harangvirág hallhatóan csengett, s bár behunytam mindkét szempillámat: mintha Jézus nézett volna rám ott, borzongások leptek el mint hangyák s meghallottam Jézus titkos hangját: „Mit számolgatsz olyan kínos bölcsen?? Mikor kértél, hogy szived megtöltsem boldogsággal s balzsam kellett, kegyszer: anyád csókját számoltam csak egyszer?? Megszámoltam álmaid vetését, gyermekek, fák, fecskék nevetését? holdas esték néma titku báját, lepkék, rétek tarka karneválját? Megszámoltam a sok szivet, ember, mely feléd nyílt mint tulipán-tenger? Számoltam az égből rádszalasztott napsugarat, jóságot, malasztot? Megszámoltam csöppenként a vérem, mely kifolyt, hogy élhess hófehéren s boldogsággal szivedet megtöltse?? — Te meg számolsz mint garaskák bölcsen* . ♦. ♦ E szavakra pillám fölnyitottam, de nem láttam csak a koldust ottan. Pénzt várt. Én meg zavaromban nyomban pénztárcámat a markába nyomtam. Ő rámnézett félve, megindultan s azt gondolva, hogy megbolondultam: futni kezdett. Nagy jókedvem támadt, zöld kalászok csókolták ruhámat, tust vonózott a föld minden tücske s a szivemből önmagától kihullott egy régi rozsdás tüske. kissé különcök, együgyüek és hóbortosak. Az angol olvasó sok tekintetben sajátmagára ismert a regényalakokban, habár kissé eltorzítva és szeretettel karikirozva. A kiadó cég ponyvaregényt rendelt, pénzt akart azzal keresni, az iró kínos erőlködéssel eleget akart tenni a kiadó óhajtásának, ő Is pénzt akart keresni és azonkívül a közönség kegyét is, mert mindenáron és minél gyorsabban népszerűségre akart vergődni, hogy magának az irás mesterségével biztos egzisztenciát teremtsen. Eszünkbe jut Shakespeare, aki szintén a közönség tapsait kereste és mint színházigazgató, azt a darabot tartotta a legkitűnőbbnek, amely a pénztárkönyvek tanúsága szerint a legmagasabb napi bevételt hozza. Mai nyelven szólva, Shakespeare eszményképe a táblásház volt, Dickensó pedig a minél nagyobb példányszám és minél magasabb tiszleletdij. Egyik sem tehet róla, hogy magasabb becsvágyuk nem volt, mint jól keresni a színházi 6s a füzetes ponyván, de arról sem tehetnek, hogy nem voltak képesek egyebet írni, mint remekművet. Éppen száz évvel ezelőtt gördült ki a postakocsi a St.-Martin le Grand kocsiállomásról s a kocsiban Pickwick ur ült és intervjut csinált a kocsissal. — Barátom, mennyi Idős ez a ló? — Negyvenkettő^ 1936 augusztus 2, vasárnap. A HnBHflHnHHHBI Megint [köhögött, rányitottam. az ablak frleS levegőjét. Görnyedtem ült sokáig* 1. — Itt a recept, — vette ki a fazék mélyéből: az áráét, mert ott tartotta az orvos receptjét, jó, hűvös és alkalmas helyen. — Hát ezért kell a pénz? Rámvetette a szemét. Fáradt volt a szem s mélységes ráncok húztak árkot körülötte. Elhasznált, megkopott gépezet volt az öreg Izsai Márton. — Eziéirt. Fekszik 'az asszony, munkaidő van. A fiam meg Pozsonyban. Nincs nekünk senkink, csak ezek az ősi népek a kertiben, akik a poharaikat hagyták. A szél megdobogtatta a receptet. Súlyos orvosságok voltak ráírva s bizony a Mártonokat nem ismeri a beteg-segélyezés: maguk urai ők, önálló birtokosok, mint az adófcönyv mondja. Nincsen nekik senkijük, csak az ősi népeik a kertben. Ránéztem a nagy fazékra. Idomtalan, görbe jószág volt, szét fog hullni őszre. Izgatottan figyelt az öreg. — Nagyon jó lelet, — mondtam végül, — örülök, hogy hozta. írja alá a nyugtát s siessen haza az orvossággal. Nem akart hinni a füleinek. Reszketős kézzel húzogatta nevének vonásait, aztán hátára vette a megkömnyebedett kosarat. D,e nemcsak a kosár lett könnyebb, hanem a Márton lelke is. Megkereste a botját s az ablakon még visszaszólt: — Majd ősszel, ha megérem, hozok be egyp-ár poharat, de ingyen. Olyan nehezen ballagott végig az udvaréin, mint a magyar gond. — És meddig van befog\ra? — Két vagy három hétig. Pentonvil-ben van az istállója, de ritkán visszük haza, mert hogy olyan gyönge. — Mert hogy olyan gyönge? — kérdezte Pickwick ur megrökönyödve. — Mingyárt összeesik, ha kifogják a kocsiból, — folytatta a kocsis — de ha be van fogva, szorosra füzzük a kantárt, kurtára fogjuk a gyeplőt, úgy, hogy nem egykönnyen dőlhet el; azután meg a kocsinak van egypár pompás kereke, jó nagy, úgyhogy ha a ló egyet mozdul, utána gördül és a lónak mennie kell, akár tetszik neki, akár nem. Ez a furcsa keveréke a humornák, bölcselkedésnek, együgyüségnek és elmélyedésnek ettől kezdve számtalanszor megismétlődik a süni egymásutánban megjelenő Diokens-kötetekben, amelyeket nemsokára nemcsak angolul, hanem a világ csaknem minden müveit nyelvén lehet majd olvasni és szinte milliók olvasnak azzal az enyhe mosollyal, enyhe gyönyörűséggel és enyhe megilletődéssel, amelyet a nagy költő minden szava kivált az emberi lelkekbőL Dickens regényei az elképzelhető legmagasabb- rendü és legfinomabb ponyvaregények; ez nem akar leértékelés lenni, mert a görög hősköltemények épugy ponyvaregények voltak, mint ahogy Cervantes Don Quijote-ja is ponyvának készült, de a lángelme géniusza halhatatlan remekművé tette. Dickens azonkívül valóságos újságírói hivatást kever a regényírás művészetébe, riportokat, vezércikkeket, életképeket, karcolatokat, pamfletokat, nevelésügyi, börtönügyi, társadalomtudományi és történelmi értekezéseket illeszt bele történeteibe, amelyek laza szerkezetűéit, szétfolyók, bőbeszédűek és sokszor hihetetlenül naivak és gyermekded módon igénytelenek. Mindezek azonban nem hogy rontanák, hanem emelik a dickensi értékeket. Dickens a negyvenes években érte el írói dicsőségének tetőpontját. Altkor már az egész világon ismerték. És azóta a világ minden regényírója tanul tőle valamit, még az is, aki éppen mindent ellenkezőképpen látott és irt meg, mint Dickens. Alakjai éppúgy ismerőseinkké lettéit, mint Shakespeare alakjai. És ezek az alakok nemcsak képzeletünkben otthonosak, hanem végigjárták az egész világirodalmat és hol Balzac-nál, hol Maupassant- nál, hol Tolsztojnál, hol Dosztojevszkij-nél bukkannak fel a maguk őrölt emberi tulajdonságaival. Nem lehet két ellentétesebb világot elképzelni, mint amilyen például Dosztojevszkij és Dickens világa. Az egyik angol, a másik orosz, az egyikben öntudatos, gőgös, szorgalmas polgárok, iparosok, kereskedők, hajósok élnek, akik tudják, hogy a világ urai; a másikban félbarbár, elnyomott, szorongó lelkű és forradalomra hajló fanatikusok, bölcselltedők, önmagukkal elégedetlenkedők, tépe1 ődőlt, akik valami testi-lelki rabszolgaságban meggörnyedve járnak. És ez a két világ mégis megdöbbentő módon hasonlít egymáshoz. Mind a két világot mintha csupa félkegyelmű népesítené be. Dosztojevszkij minden második alakja terhelt, beteg, eszelős, vagy rögeszmés. Dickens a higgadt, bűvös angol világban különcöket, hóbortos és eszelős lelki hajótörötteket, vagy fölfuvalkodott- ságU'ltban és gonoszságukban megcsökönyösödött apró zsarnokokat lát. Mind a kettő csupa pesszimizmus. Mind a kettő az ócskaságok és furcsaságok boltját rakja ki az emberek szeme elé. De mind a kettő azzal a végtelen emberszeretetíet, amely a többi embert is szeretné megtanítani a jóságra és gyengédségre, amely az ő lelkűkből buzog. Ne bántsuk a kicsinyeket, a szegényeket, az együgyüeket, a fáradtakat, az öregeket és szeressük embertársainkat, mint sajátmagunkat. Természetesen Dickens is, Dosztojevszkij is boldogtalan emberek voltak, habár mind a ketten egyaránt élvezték a tömegek és a fejedelmek szereidét és kitüntetését. Mind a ketten sokat szenvedtek és tulán éppen ezért volt az, hogy regényeikben mind a ketten leborulnak a világ minden szenvedése előtt. 4 A vén Izsai lAáríon cserépfazeka Irta: Szombathy Viktor ÉkSmkk és léim Irta: Surányi Miklós Éppen száz esztendeje, hogy egy londoni könyv-1 kiadó-cég (Chapman and Hall) a parlamenti gyorsiroda egy kisegítő tisztviselőjénél nagyobb terjedelmű folytatásos kalandregényt rendelt meg, ímely füzetekben lát majd napvilágot (mondjuk ki nyíltan: ponyvafüzetekben) és komikus sport- és vadásztörténetekkel mulattatja a szerényebb igényű angol olvasót. A fiatal parlamenti gyorsírót Dickens Charles Johnnak hívták, akkor már nem volt ismeretlen az olvasók előtt, mert London uc- cáiról, színházairól, boltjairól, zálogházairól, fiá- kerállomásairól, a parlament és felekezetek furcsaságairól élénk és nevettető életképeket Irt, amelyekben a játszi humor összekeveredik a komoly páthosszal és gyilkos szatírával. A Chapman and Hall által megrendelt füzetesre- jény már harmadik-negyedik számnál óriási feltűnést keltett, szinte azt mondhatnék, hogy egész Angolország Izgalommal leste, mi történik Piclt- ívlck úrral és társaival. A regény szereplői oly klónkén álltak az angol olvasó szeme előtt, hogy elevenebb emberek voltak az eleveneknél. Jobban snierték őket, mint szomszédjaikat, vagy a parlament. tagjait, vagy bármely hirességet. Pedig csak ígyszerü nyárspolgárok voltak a Pickwick klub tagjai, kissé nevetségesek is, roppant pedánsak, irényesek, buzgók, erősek és törhetetlenek, egyáltalán semmi tekintetben nem komplikált lelkeit, de
