Prágai Magyar Hirlap, 1936. július (15. évfolyam, 148-173 / 3997-4022. szám)
1936-07-05 / 152. (4001.) szám
ra^<ai-jV\AGÍ>AR-HlKLAP ■HHBnHUHHHB VÁROS ÉS VIDÉK Irta: Borsody István Kisebbségi életünk ezernyi problémája napról-napra kisért megoldatlanságával. 18 év viszontagságos eszmélése nem emelt föl bennünket a magunkról alkotott fogalmak •tisztultságába. Sajtónk kényszerű, nehéz guerilla-harccal küzködik a ránkzuduló kérdések alatt s a feleletek ma sem biztosíthatják számunkra az elintézés felett érzett nyugalmat. Az egyesülés eszméjében megcsiszolt politikai elveink éppen most bontakoztak ki iránytszabó formában, de társadalmi életünk hosszú erjedésre vár még, hogy részleteiben átitatódjék az öntudat, önismeret, akarat és cseleket felé. Ilyen részletet jelent a Város és Vidék viszonya is. — Egy szegény glossza ,,Szlovenszkó“-ról visszhangra talált: Sziklay Ferenc szloven- szkói sorsból és életből fakadó biztos intuícióval emelte föl hangját, hogy kiemelje a Vidékről és Városról irt gondolatokat a gyors elévülésre ítélt napilapból. Ezek a visszhangok különös értéket jelenthetnek közönybe fulladt társadalmunk előtt: a közösség és egymásrautaltság, a kölcsönösség és segités nemes gondolatait lobbanthatják föl mindenki előtt. Mert vájjon nem hiány- zik-e közéletünkből a diszkusszió egészséges formáló ereje? Cikkeink, gondolataink, szavaink, írásaink többnyire tompán kop- pannak szét, nincs követő hullám, ami lé- pésről-lépésre dagasztaná az árt, gyakran csak magános csobbanások hallatszanak, mert nem figyelünk eléggé egymásra, nem szeretjük és nem hallgatjuk meg egymást —1 hagyjuk, hogy szétfolyjon a sok értékes gondolat, jószándék és igaz akarás. Kisebbségi sajtónk pedig éppen azzal hathat leginkább társadalmunkra, ha elevenen érzékelteti iró és olvasó egymásrautaltságát, kölcsönösségét. És semmi más nem szolgálhatja ezt jobban, mint a diszkusszió, amit egymás eszméinek jóindulatú figyelésével, tárgyilagos bírálatával és egymás gondolatainak termékeny kicserélésével, kiegészítésével elvégzünk. * Sziklay Ferenc értékes megjegyzéseihez szeretnék néhány szót hozzáfűzni. Először a Vidékről írnék: Szlovenszkóról. Mindahhoz, ami materiálisán vagy szellemileg Szlovenszkót jelenti, igen sok közöm van. Nem vagyok a „vidékiekhez csak le-lerán- duló kedves rokon", aki „vállveregető lekicsinylésével dicséri a szülőföldjét, Szlovenszkót". Nem is tudnék, ha még akarnék se, ilyen fölényes pózba helyezkedni Szloven- szkóval szemben. Mert Szlovenszkó legsúlyosabb magyar problémái alatt görnyedt fiatalságom, nagyon sokakkal egyetemben. Igen, mi szlovenszkói fiatalok átéltük minden kínját ennek a vidéknek, mi nemcsak Csacánál ébredünk rá Szlovenszkó „szürkeségére", hanem itt botorkáltunk sürü sötétségben, uttalanságban és elhagyatottságban s ha valamit akartunk, akkor éppen azt, hogy fölébredjünk Szlovenszkó „szürkeségéből". Jól ismerjük Szlovenszkót: a szlovák iskolát, a cseh egyetemet és a megdöbbent eszmélést arra, hogy kiestünk magyar nyelvünkből, kultúránkból, szellemünkből. Igen sokan közülünk csak kínlódó, emésztő erőlködéssel tudtak valamennyire kikászo- lódni a szellemtelenség útvesztőiből, a mostoha sivárságból, csak eszmélő akarattal, megfeszített munkával tudták magukat megmenteni a magyar kultúrának. És mennyien vannak az elkallódottak. De nem hagytuk el városunkat, ha nem volt ott magyar iskola és magyarok maradtunk a szlovák iskolában is. Nem hagytuk el az országot, ha nem volt magyar egyetemünk, hanem magyarok maradtunk a cseh egyetemen is. óh, mi tudjuk, mit jelent Szlovenszkón magyarnak lenni, ismerjük vidékünk ólomnehéz élettelenségét, nyomasztó zsibbadtságát. És ha Prágából, akár mint diákok, akár mint vakációzó hivatalnokok hazatérünk Szlovenszkóra, nem a nagyvárosi ficsur lenézésével biggyesztünk szülőföldünkre — a „vidékre" — néhány simogató szót, hanem igaz és őszinte aggódással, együttérzéssel vizsgáljuk Szlovenszkót, mint ahogy így gondolunk Prágából is a távol otthonra, vidékünk gondjaira. S ha „egy hajnalba virradó éjszaka poétikus impressziójával" észrevesszük a szlovenszkói vidéki élet sivárságát, ezzel nem azt célozzuk, hogy gondolatunk „belezápuljon a szlovenszkói elzárkózottságba", hanem hogy szerény meglátásainkkal és mindenkor kész. cselekvő szándékunkkal segítsünk Szlovenszkó bajain. De itt arról a különös érzékenységről kell megemlékeznünk, ami nálunk a „vidékkel" szemben él. — Egészségtelen társadalmi fejlődésünk — amint azt Szekfü Gyulával az élén, a modern magyar szociológia föltárta —- nem kedvezett a polgáriasodásnak, városi lakóvá való átalakulásnak. Szekfü Gyula írja egyik nyilatkozatában a „telepítés" kérdéséről: „A 19. század alkotmányos élete pedig, mely mindenütt az általános választói jog felé haladt, a legszélesebb paraszti rétegekbe hozott politikai életet, érzéket a község, vidék, haza közügyei és a saját érdekeinek józan, félre nem vezethető képviselete iránt. A politikai jogoknak ez a gyakorlata végül is megszüntette a városi polgár és a volt jobbágy közti különbségeket." A mi magyar népünk azonban „a demokratikus polgári jogoknak áldásait nem élvezhette, messze be a 19. század közepéig". Nálunk megmaradt a város és vidék antagonizmusa s ha Pest „nyelvében, érzésében öntudatositotta, kiművelte ás a vidéket" ■— ahogy Sziklay Ferenc írja, mégis Pest maradt az egyetlen Város a „vidékkel" szemben. Élet volt a vidéken is: pesti „program, életmód, tartalom és életforma" mintájára. S különösen Szlovenszkó vidékein magas polgári kultúrájú városaink, évszázados hagyományaikkal alapjai voltak a magyar városi kultúrának, országos viszonylatban is. De mikor Pest, a Város fölszivta a központi erőket s mikor tragikus tévedéssel városi lakosságunk az államfordulat után cserbenhagyott bennünket, — Szlovenszkó magyarsága a Vidék vészé-1 delmeinek lejtőjére jutott. A vidéki városa és polgársága már vagy még, de nem voltj elég erős és állhatatos. — Nekünk szüksé-l günk van a „Városra", mert „városaink" | különben elvidékiesednek. De érzékenyek | vagyunk a „vidéki" jelzővel szemben, mert nálunk majdnem mindenki vágyott egyszer a Város után, ami régen Pestet jelentette, ma magam sem tudom, merre néz — és maradt bennünk mindenkor egy „városi" ábránd és egy „vidéki" kényszer. Kevesen" olvasztották föl magukba a vidék és város öbligát ellentéteit: a közszellem ma is, ég és föld közti különbséget érez, ha Pest után egy vidéki városkára gondol... Azok a társadalmi problémák, melyek Magyarországon manapság aktuálisak, a közös múlt folyamányaként, többnyire nálunk is és fokozottan aktuálisak: ilyen a középosztály, polgárság, városi lakosság, intelligencia kérdése is. A vidék városainak „városiasodására" lenne szükség, hogy eltűnjön az érzelmekből és felfogásokból a vidék-város ellentéte és távolsága. A „város" nem bárokat jelent, szórakozásokat, Angol Parkot, „pesti rokonokat", —- ahogy sajnos, nálunk ez a fogalom él, hanem lel- kületet, kultúrát, ami nem a település kiterjedésétől és mondainségétől függ, hanem az emberek műveltségétől és szellemi tevékenységétől. És a vidék ne jelentsen elmaradottságot, nyárspolgárságot, kisvárosi furcsaságot, „gesunkenes Kulturgut“-ot, ahogy azt nálunk, sajnos, általában hinni szokás, hanem a kultúrának a Várossal egyenrangú területét, ahol a „városi ember" kritikája nem érződik vállveregetés- nék, lenézésnek. * Magyar problémáról van szó: a polgári életformáról, ami a nagy nemzetek társadalmi fejlődésében simán megoldódott. Lám, Anglia, a „Merry old England", valóban boldog és szerencsés, ahol város és vidék ideális összhangban él, mint sehol másutt talán: mint az olyan társadalomban, ahol az élet problémáit a bölcs kompromisz- szum oldja meg. Anglia lakosságának háromnegyed része városban él, illetve a városi polgár sorsát osztja; bár Város „Town" csak egy van: London. De a Város mindenütt jelen van, mert az ember egyszerre él városban is, vidéken is. Nincs „vidék" európai fogalmak szerint, „isten- hátamögöttiség": a „country" forró szerelme a városi embernek, otthonának egyré- sze, ahol sportol és amennyire csak teheti, él is. Összefolyik a vidék és város: tökéletes egyensúlyban és harmóniában. — Vagy nézzünk át Franciaországba, „ahol Isten is jól érzi magát" a „douce Francé" földjére? Itt is a „városi" és „vidéki" polgári élet egyöntetűségét láthatjuk. Madame Bo- vary vidékileg túlfűtött, „városba" vágyó szerelmi története bárhol megtörténhetik. A francia polgárt másfajta „vidékiesség" jellemzi: az az egészen nyárspolgári örömökig ható „mesure", mely Párisban is vidéki éleMécs László: CIRCUMDEDERUNT ME... Én úgy jöttem ide, olyan gyanútlanul, mint a kicsi virág, mely nem maradt alul, mikor érte mágnes-sugarak üzentek* kilépett a földből reménykedő csendben s rögtön körülvették komor fagyos-szentek. Körülvettek engem az anyám gyötrelmi, vérfagyasztó kínok vettek körül engem. Igen, annak jöttem: szép liliom-tőnek, melyre minden reggel csók-ruhácskát szőnek csintalan angyalkák s úgy vigyáznak rája! De a bujaságnak bíbor mágiája, mint táncoló máglyát, körülperzselt szennyben. Körülvettek engem a halál gyötrelmi, alvilági kínok vettek körül engem. Mint más ember: jöttem boldogság-virágnak, ki mindenkit áld és kit mindenek áldnak s körülvettek engem fagyhullámmal menten, világháborúval, rothadó hullákkal', háborús népekből kifolyt vér-mocsárral. Körülvettek engem a halál gyötrelmi, alvilági kínok vettek körül engem. Mi az a nagy Erő, amely mégis éltet?! Sőt, mint kit álmában éjjel kicseréltek: rajongóbb, ragyogóbb, riigyezgetőbb lettem s zene lesz rajtam a pattanó virág-nesz. Húz, del'ejez a Nap, a nagy arany mágnes, habár körülvették a halál gyötrelmi s alvilági kínok vesznek körül engem* Mint földben a magnak a fény a szerelme, habár körülveszi rothadás gyötrelme: úgy szerelmem nékem az Isten, a Mágnes, ki fagyhullámon át felülről csodát tesz énvelem naponként, az ö nevét zengem, habár körülvettek a halál gyötrelmi B alvilági kínok vesznék körül engem! tét diktál, mert Franciaország ereje nem ab* bán rejlik, „hogy mindenkiből világvárosi embert kreáljon: ellenkezőleg, hogy a lég* exponáltabb párisi is provinciális maradjon." Ez az életforma azonban nem megy a szellem rovására, mert ahogy E. R. Curtius mondja: „a francia polgárság öntudatában az irodalom ugyanolyan helyet foglal el, mint az angoléban a sport." — Vagy van-e „vidéki" átok Németországban? Ott, ahol gyökeres, magas polgári kultúra él a vidékeket eltüntető számtalan nagy- és kisváros egyformán müveit légkörében. Ahol a német polgár szinte katonás diszciplínával vásárolja meg a maga három könyvét havonta, előfizet újságokra, folyóiratokra, jeles engedelmességgel elmegy a színházba, operába, előadásokra, — vagy a gyűlésekre. Nálunk, magyaroknál a polgári műveltség hiányosan szervezett ereje nem mutathat ilyen önmagától, önmagából lüktető, alkotó légkört. Nálunk a „vidék" a kultúra enyhülését, higulását okozza, lassú csöndre hajló ernyedtségben s a „homo biologicus" növekvő kívánalmait szolgálja ki a szellem emberének vágyaival szemben. A mi vidékünknek szüksége van a stimuláló Város erejére. p. , 1 1 ' F * De hol van a Város? Prága „sohasem fogja a Várost, mint olyant, a szlovenszkói magyarság szellemi vérkeringésében szívvé varázsolhatni" — Írja Sziklay Ferenc. Ez természetes és én sem kívántam "Prága fényeit" beleoltani a szlovenszkói magyar szellemi élet félhomályába. Hiszen közismert betegsége kultúránknak, hogy az államfordulat után Pesttel — a régi központtal — megszűntek éltető kapcsolataink s magunkra hagyatva nem tudtuk önerőnkből pótolni a „Város" hiányait. A magyar kultúra mérvadó szintjét nem a szlovenszkói mérték szabja meg, nem „Prága fényei", hanem az egész magyarság szellemi elitje. Ennek az elitszellemnek pedig ma is Budapest az otthona, forrása. Nekünk lépést kell tartanunk ezzel a nívóval és törekednünk kell arra, hogy megismerjünk mindent, ami ma magyar irodalmat, tudományt, művészetet, kultúrát és szellemet jelent. És ugyanakkor szellemi feladataink vannak a csehek és szlovákok, a velünk együttélő népek megismerése terén is. Fiatal értelmiségünk nagyrésze Prágában művelődik és közvetlen kapcsolatba kerül a csehszlovák élet és társadalom Városával. A tanulmányok és könyvtárak, a város élete számtalan alkalmat nyújthat Európa megismerésére is. A legfontosabb kérdés: a magyar kultúra ütközik azonban a legtöbb nehézségbe: Prága nem magyar város, a magyar kultúrát Prágába importálni kell. És kellene fokozott mértékben, hogy Prágát az ottélő magyarok számára kolonizálhassuk. Könyvtárak, egyesületi élet: a kolónia elemi jelei ma gyönge szálakkal fűzik össze a prágai magyarokat. Bátran mondhatjuk, hogy nincs is prágai magyar kolónia olyan értelemben, ahogy idegen városokban általában egyes nemzetek tagjai szervezkedni szoktak. Pedig a „Város" problémájának egyrészét megoldhatná a prágai magyar kolónia életerős megalakulása. Azt a másiik részt, amit csak Pest —■ mint „Város" — közvetíthet felénk, Prága nem töltheti be. De „a mozgalmasan hullámzó élet aktuális áramlásában", a magyar kultúra megszervezett erejével ez a prágai magyar kolónia magyar „Város" is lehetne. A diákok föl s alá járó mozgása, a Prágában megforduló szlovenszkói magyarok, a Prágából „nyári szabadságra" Szlovenszkóra utazók biztosíthatnák az állandó eleven személyes kapcsolatot is a Város — a kolónia — és a Vidék — a szlovenszkói otthon <— közt. A Prágai Magyar Hírlap minden hajnalban átlépi Szlovenszkó határát s ha a szlovenszkói figyelő úgy érzi, hogy a prágai magyar kolónia nem él „szerves és rendszeres szellemi kapcsolatban" az otthoni vidékkel, akkor ennek főoka abban rejlik, hogy a prágai magyarok kolóniája szervezetlen. Az idegenségben, otthontalanság- ban szerteszéledve élő prágai magyarok élete válhatna mindenekelőtt kedvesebbé, melegebbé, ha a szervezettség, összetartozás tudata jobban erősítené őket. A prágai magyarok életét a nagyvárosi fények mellett árnyékok borítják; világosabbá válhatna életük s közelebb is kerülnének Szlovén* szkóhoz — ha erre még szükség van — hogyha életerős magyar kolóniában érez- hetnék Otthon magukat. De ez nemcsak a prágai magyarokon múlik, hanem az egész csehszlovákiai magyar tártadalmon, hogy eszmével és tettel életre hívják a valódi prágai magyar kolóniát. i te'. .w—t.jJ 1936 julius 5, vasárnap. 4 ___
