Prágai Magyar Hirlap, 1936. június (15. évfolyam, 126-147 / 3975-3996. szám)

1936-06-03 / 126. (3975.) szám

4

Anglia szerepe a palesztinai eseményekben

Iliiéit késett

az erélyes angol beavatkozást

A mosuti olaj és az arab és zsidó nemzeti törekvések konfliktusa ■ Anglia koncessziókat tesz az araboknak

Jeruzsálem, junius 2. (MTP). Az erélyes angol közbelépés egyelőre szélcsendet teremtett Palesztinában. A polgárháború füzét nem sikerült még teljesen lokalizálni, de az angol gépfegyverek és repülőgépek megtették hatásukat. Egészen természetes, hogy önként felmerül ezzel kapcsolatban a kérdés, hogy miért késett ilyen sokáig az erélyes angol beavatkozás? Mert itt a helyszínen közvetlen közelről meg lelhet állapítani, hogy az angolok az utolsó pillanatig vonakodtak erélyes rendszabályok alkalmazásától. Nemcsak azért, mert mindenáron el akarták kerülni a vérontást, hiszen igy sokkal több áldozata van a polgárháborúnak, mintha rögtön az elején megszólaltatták volna a gépfegyvereket. Mélyebben fekvő okai vannak az angol magatartásnak. Az általános válasz körülbelül igy hangzik:

Anglia foglya saját világpolitikájának.

Ebben a pillanatban az angol világbirodalom nem hagyhatja cserben a zsidókat, de nem is nagyon szállhat síkra értük. Más oldalról nem maradhat közömbös az arab nemzeti törekvésekkel szemben, de nyíltan mégsem támogathatja a felkelést.

Az angol „lejáratást taktika“

Nem újság s ezt mindenki igazolhatja, aki évtizedek óta figyelemmel kiséri Anglia politikai magatartását Kisázsiában, hogy az angolok kettős szerepet játszanak s

főtörekvésük kezdettől fogva az volt, hogy a két ellenfelet mindig kijátszák egymás ellen.

Egyiptomban először angol sgeitséggel özönlöttek be az olasz kereskedők és munkások, de Anglia keze mindig benne volt az ügyben, valahányszor az egyiptomiak megrohanták az olasz boltokat és házakat. Ezt nevezik az angolok ,,lejáratási taktikának." Csak a vak nem látja, hogy az angol gyámkodásban a zsidókkal szemben szerepet játszik ez a lejáratás! taktika is. S hogy ez a felfogás, ha van is némi túlzás benne, nem egészen alaptalan, ezt mindenki tudja, aki némileg figyelemmel kisérte az angol világbirodalom történetét. Az sem lehet vitás, hogy

az arabok és a zsidók ma már sokkal

Ezeknek a körülményeknek jelentőségét azonban nem szabad eltúlozni s egészen bizonyos, hogyha csak erről lett volna szó, Anglia nem engedi idáig fajulni a dolgokat, llgy a zsidó bevándorlás, mint az arab nemzeti mozgalom angol szempontból csak másodrangu jelentőséggel bir. Angliának csak egy fontos, hogy gazdasági pozicióját biztosítsa Arábiában és Elő- ázsiában. Anglia kontinensekben gondolkozik, a zsidók és az arabok országokban, vidékekben, városokban gondolkoznak. Az angol politika keretei majdnem olyan szélesek, mint maga a világ, az arab gondolatok és a zsidók törekvései oda vannak rögzítve egy országhoz, sokszor egy városhoz. Anglia szempontjából teljesen közömbös, hogy Haifában arabok laknak-e vagy pedig zsidók. Neki egy fontos, hogy Haifában ő legyen az ur. Még pedig azért, mert

a haifai kikötő nemcsak gazdaságilag, hanem katonailag is nagyon fontos pontja az angol világbirodalomnak. Itt ér véget a gigantikus csatornahálózat, amely a moeuli olajat száz és száz kilométeren keresztül a kikötőbe szállítja.

Erre az olajra pedig különösen a mai kritikus időben elengedhetetlenül szüksége van

könnyebben meg tudnának egyezni egymás között a vitás kérdésekben, ha leülnének a zöldasztalhoz,

mint igy, hogy a hatalmas közvetítő képviseli nem egészen önzetlenül mind a két fél érdekeit. Csakhogy egy ilyen megegyezés arabok és zsidók között okvetlen Anglia számlájára menne s ez az, amit Anglia mindenáron el akar kerülni.

az angol középtengeri flottának.

Ha valaki Haifában el tudná vágni a mosni! olajforrást Anglia elől, halálos csapást mérne a középtengeri flottára, amelynek pedig éppen most igen nagy jelentősége van a veszélyeztetett angol presztízs szempontjából. Ez a palesztinai veszélypont Angliára nézve s ez magyarázza meg azt is, hogy miért nem akart Anglia a két civakodó fél peres perpatvarába beavatkozni.

Arabok és angolok

Természetesen a pánarab propaganda, amely előtt most titkos pénzforrások nyíltak meg, nem egészen veszélytelen Anglia szemportjából. S különösen az utóbbi hetekben vált veszélyessé. Irak és Transjordánia lakói szövetkezve Ibn Sauddal, Anglia régi halálos ellenségével, megkísérlik Syriát is megnyerni az arab törekvések számára. Már pedig ezen az országon vezet keresztül a mosuli olajcsatorna.

Természetesen az angolok sem maradnak ki a játékból és ősi angol szokás szerint a nagyarab kombinációt is megjátszák.

A világlapok sokat foglalkoztak az utóbbi időben Transjordánia emirjének különös és sötét szerepével s annyi bizonyos, hogy az emirben íbn Saud veszélyes ellenfélre talált.

Persze, nem lehet tudni, hogy Abdallah emir

Az imperializmus régi dala az olajról

_________ 1936 junitia 3, szerda.

■■■■wra—niwi mi

kihez húz igazán, tekintettel arra, hogy egyszerre tárgyal az angolokkal, a franciákkal* az olaszokkal és az arabokkal.

Annyi bizonyos, hogy Anglia barátságos szemmel nézte az arab nemzeti mozgalmat, sőt némi félhivatalos buzdítások is elhangzottak, érthető* hogyha most az arabok fölhorkantak, amikor az angolok hosszas vonakodás után, de mégiscsak gépfegyvertüzet zúdítottak Haifában és Jaffá-i bán a tüntetőkre. Nem kisebb a megrökönyödés a zsidók között sem, ők viszont a hosszúra nyúló ingadozást nem tudják megbocsátani az angoloknak. A kettő közül voltakép a zsidók igazságtalanabbak az angolokkal szemben, mert igaz, hogy sok áldozatba került a taktikázás* de azért mégiscsak az a helyzet, hogy az angolok betartják a zsidókkal szemben vállalt kötelezettségeket, újabb negyvenezer bevándorlónak adták meg a letelepedési engedélyt.

A Balfour-deklaráció teljes egészében érvényben marad, Anglia nem akarja megsemmisíteni, — igaz, nem is nagyon tudná.

Elvégre egy tiszta arab Palesztina a mai helyzetben az angol uralom végét jelentené Kis- ázsiábán.

Az angol kényszerhelyzet következményei

Az igazság az, hogy Palesztinában sokkal komolyabb veszély fenyegeti az angol érdekeket, mint Abesszíniában. Mert Abesszíniában csak az egyik fél mellé kötötte le magát Anglia, itt azonban két tűz közé került: a zsidók indusztra- lizálják az országot, viszont az óriási belső területnek az arabok az urai. A ,,divide et impe- ra“ elvével az angolok Palesztinában is súlyos hajótörést szenvedtek.

Az a kísérlet, hogy az arabok és zsidók viszályától távoltartsák magukat, kudarcot vallott. Angliának végül is he kellett avatkoznia, még pedig a lehető legszerencsétlenebb körülmények között: úgyhogy maga ellen bő- szitette a zsidókat is meg az arabokat is.

Az se túlságosan kedvez Angliának, hogy Haifa zsidó lakói Tel-Avivba menekültek és most azzal a gondolattal foglalkoznak, hogy Tel-Avivban hatalmas tengeri kikötőt építsenek. Elvégre Anglia érdekei megkívánják, hogy a haifai csatornánál ne csak arabok teljesítsenek szolgálatot. Akárhogyan is áll a dolog ebben a pillanatban, egy bizonyos, hogy

Anglia kénytelen lesz koncessziókat tenni az araboknak, természetesen a zsidók rovására,

akik az országnak csak egy vékony sávját lakják. Az igazi arab probléma azonban nem loka- lizálódik Palesztinára, hanem Mosultól Adenig terjed és beborítja az egész hatalmas birodalmat, amely a Perzsa-öböl és a Vörös-tenger között fekszik. Ezen a területen Anglia kénytelen lesz a lakosságnak engedményeket tenni, hacsak nem akarja föláldozni előázsiai gazdasági hatalmának főerét: a mosni—haifai olajcsatornát.

MÁJUSI ASSZONY

KIS REGÉNY

Irta: LUZSICZA TIHAMÉR

(2)

Aztán — észrevette és nagyon bántotta, hogy ennyire képtelen uralkodni magán. Még egy teljes perc — hatvan másodperc — ötven másodperc — még van idő, miért hát e siető idegesség — korholta enmagát.

Igyekezett nyugodtan lépni, ami két lépésnyit sikerült is — hogy utána nyomban újra elveszítse magát és türelmetlen meredt bele a bal első vágány sinpárvégtelenébe.

A viszonylagos csendet rövid, éles csengetés hasította keresztül — pár berregés és recsegve megszólalt a megafón hangszórója:

— Tizenhét óra. Az

........i gyorsvonat bejár

— belső pályaudvar, bal első sínpár.

Már látta a mozdony füstjét — lassan, mind gyorsan — gyorsabban — kibontakozott a hatalmas gép — lassított — tompa dübörgéssel gördült el mellette.

Szeme idegesen száguldott végig a kocsisoron. Kissé hátrál©pett.

Senki?

Sietve lépett előre — kettőt, aztán isimét hátra — egyet, nézett előre, végig a rövid kocsisoron, idegesen keresgélt, kapkodott a folyton folyton változó képeken, feszülten figyelt — Isten ments, hogy tévesszen, Isten ments, hogy tévedjen.

Senki? — Újra senki? —Stop.

Szívverése elállt, torka kiszáradt, lába gyökeret vert.

A második kocsi ablakában megjelent — ö.

Kalapja gyorsan lendült utolérhetetlen eleganciával kimért, szabályos, tiszteletadó, hódoló köszöntésbe.

Szemeik sugara egyetlen villanásban találkozott.

A férfi komoly maradt, küzdelemre kész, kemény, minden idegszálát megfeszítetten összpontosította, hogy ujjongó örömét leplezze, lefogja.

Sokáig maradt úgy — köszöntésbemerevedet- ten.

Lassan úgy érezte, elzsibbad a tekinteteknek e néma küzdelmében.

Az első öröm már tovatűnt, az ujjongás elszállt s maradt lappangó, megmagyarázhatatlan, páni félelem.

Az asszony meghőkölt — avagy talán nem is? — Parányi büszkeség, csöpp diadal suhant át arcán — avagy talán nem is? —

Mi volt igaz, melyik — ki tudná megmondani? Most éppen — kellemetlen volt az arca, több —• visszautasító, még több — bántó.

A kocsi lépcsőjénél találkoztak.

Mint két támadásra-védekezésre egyaránt kész ellenség.

Bizonytalan hangulatban mentek egymás mellett az autókijáró felé.

Az asszony vezetett. A magánrendszámu taxik felé tartottak.

A libériás sofőr már várt s az éppen nem jelentéktelen málhával hamar elkészült.

Az asszony semlegesített szenvtelen arccal pár szót taaolt a férfi felé:

— Holnap tizenkét órakor a várkertben sétálok.

A férfi némán hajolt meg és mint aki tudja, hogy ez egyben búcsút jelent, megemelte kalapját és tisztelettel emelte ajkához a karcsú kez- tyüs kezet.

Könnyen imbolygó járása, magas, karcsú alakja már messze járt, mikor az asszony bemondta a sofőrnek az viccét és házszámot.

A pályaudvar vasráccsal kerített, gyalogjárószigetek és asrfaltparkirozta belterén még megállt egy pillanatra, mielőtt kilépett a világváros forgatagába.

Nehéz volt összegezni a dolgokat — várakozásét, vágyakozásét, múltat, jövőt, az asszonyt, a találkozást és a történteket.

A történteket. Hát egyáltalán — történt valami? — Valami — azon kívül, hogy Ő — dr.

Szinetár Tivadar, a legfelső bíróság elnöke — szerelmes lett ebbe az asszonyba, akiről ma sem tud többet és mást, mint első találkozásukkor, amikor is csak annyit tudott meg, hogy ezentúl ez az asszony jelenti életében az egyetlen célt és e cél az egyetlen nő — ő.

Halványan maga is csodálkozott, kereste okát, mi lehet, hogy ezek a kérdések most, mint fekete varjak az őszi tarlót — újra csapatostól szállják meg, holott már végigkonzultált minden számbavehető orvost, idegorvost, pszihiátert — eredménytelenül. Az érdeklődéseik naivak voltak, a tanácsaik — otrombák. Olyik a testhez, olyik a lélekhez, olyik egyikhez sem értett.

Tiz év — nagy idő és ez idő folyamán talán maga jutott legközelebb a talán valósághoz.

Egészséges volt ő testben és lélekben, munkabíró, kisportolt, atlétainu férfi, de lelke tudatalatti énjének volt egy rejtett ösvénye —- melyen úgy tűnt — még maga sem járt soha, hová

— ennek az egyetlen asszonynak volt kulcsa, titkos varázsigés belépője.

És ő maga is vágyva vágyott *— ez útra — rálépni.

Már ködös gyermekálmaiban, éber álmodozásaiban otthon a park félreeső zugában, a szökőkút zöldpatinás bronz tritona alatt, forró napsütésben és lágyan permetező esőben ilyennek képzelte, ilyennek álmodta e titkos fövenyil utat

— és ez utón — a nőt.

Harmincéves korára, mikorra megadatott neki, hogy az élet utalt és rajtuk a nőket — megismerje, már lemondott róla, hogy megtalálja a nőt, ki rátalál és rávezeti lelke eme titkos Ösvényére.

És ekkor — találkozott vele.

Egyetlen, tiszta, világos érzés volt, amely rávezette: megérezte, szinte értette, vagyon, rang, hírnév — minden eltörpült, semmivé lett — ez a nő lett élete egyetlen értelme, célja.

Tekintete a villanyórára esett: tizenhét óra harminc perc.

Holnap déli tizenkettőig még... Igaz, holnap tárgyalják a mai idők legnagyobb sajtószenzációját, Theunis* báróné suggestio utján elkövetett férjgyilkossági perét. Hogy fog innen elszabadulni? — De, a kérdés csak felvetődött benne, nem is gondolkozott rajta, tudta, hogy holnap tizenkét órakor itt lesz a várkeftben.

Kilépett a pályaudvar rácskapuján és máris, sodródott a Világváros bulvárjainak ezerszinü esti forgatagában.

Ez is jó volt.

Nem gondolkozott, nem akart, magáról Is alig

tudott, ernyedten engedte, hogy vigye az emberhullám.

Itt-ott megállt' egy kirakat előtt, szórakozottan olvasott kiszakított, értelmetlen részleteket a változó transzparensek hirdetéseiből — lassan tovább hullámzott a tömeggel.

Az emberhullám mind ritkább lett, csöndesebb uccába vetődött, az előkelő belvárosba — itt' már szabadabban mozgott.

Kis pihenőre megállapodott egy üvegkereskedés finomizlésü, előkelő stilusu kirakata előtt.

Nem emlékszik, hogy került az üzletbe beljebb s maga sem tudja, hogy mit kért, mit mondott — állt, nézdegélt, bámult, mikor máris hozták, gondosan lesimitott szarvasbőrre fehér miliőt terítettek és elétették — a vázát.

Most már emlékezett — ott látta, valahol, a kirakat bal sarkában. Előkelő, elvonult bibor- magaslatáról nézett le a kirakatbámész emberekre és hideghüvös csillogó tekintetében volt valami — valami — gúnyos megvetés, lenéző távolmaradás, büszke bosszú, amit észrevétlen, halk permetezőn fluidált a bamba bámész kétlábú tömeqre.

Most már emlékezett — ez az elhagyott szökőkút zöldpatinás bronz tritonénak kegyetlen megvető tekintete volt, az örökanyag ellenállásának büszke kifejezője:

— ,,Formába gyúrhatsz, kétlábú barom, de uralkodni rajtam — nem fogsz — soha!"

Bolond szobrász volt és bolond ember, aki ezt a nagyszerű szobrot bronzba mintázta és hallgatag szobrát — szóba öntötte.

Ez a váza fölkavarta, kusza rohanásba zavarta sok értetlen, néma Őrszemét gyermeklel- kének.

Bámulatos finommunkáju, mélymetszésü, kl- fejezhetetlen szinü, érdekes csiszolású, törékeny konnyedvortalu váza volt.

A kiszolgálókisasszony illedelmes, rejtett érdeklődéssel vette vizsga szemügyre, mikor elé- szervírozta.

Hosszan nézegette, azután kérdezett valamit, majd gépiesen a tárcája után nyúlt, kivette a csekkfüzetét és amint a kisasszony mondotta, meglehetősen soknullás számot irt rá.

Sablónok jöttek, melyekre mégkevésbé emlékszik — bemondta-e a címét, nem mondta be a címét — nem emlékszik — és arra sem, hogy került ki az üzletből.

Valahol — a Solferino-téxen jutott világosabb öntudatra.

(Folytatjuk.)

%