Prágai Magyar Hirlap, 1936. május (15. évfolyam, 101-125 / 3950-3974. szám)

1936-05-31 / 125. (3974.) szám

1936 május 31, vasárnap.

üiicsif a

Ű&Mé^ÉÍM Él Ol

Irta: Szombatik y Viktor

Szép, finom, okos duda volt. Majdnem, hogy magától is kifújta a pásztornótát ha az öreg Kurucz Gábor ráillesztette bütykös ujjait. Ott faragta az ipolymenti mezőkön, őszi estéken illesztette rá a rézveretet, meg a bojtokat, a szarukürtöt s a fuvónádat. A legnagyobb birka bőrét varrta össze, hogy jó szusszal szedhesse a levegőt, sípjait gondosan fúrta ki, akkurátus szerszám volt: ott fúrta meg először a nagy körtefa alatt.

... Mindezt a Gyöngyösbokréta ünnepélyen mondta el az öreg. Akkor már három falu mó- káját-táncát hallgattuk végig nagy szivbéli gyönyörűséggel, az öreg Kurucz Gábor faluja volt a negyedik sorban s ezek éppen olyan helyesen járták-dalolták, hogy a szomszéd fürdőhelyről előkerült angolok, hollandusok felálltak székeikről s közelebb menvén, majdnem a színpadra léptek elragadtatásukban. A helyzetet úgy építette fel a tanító ur, igen ügyesen, hogy oldalt állott öreg Kurucz Gábor, a juhász, sipitó- dörmögő dudájával s jobbról táncoltak a lányok, balról lejtettek a legények, pörögtek és sikongtak, libegtek szalagjaik, dobbantak sarkaik, a duda szava meg cirógatta, simogatta a táncolokat. Úgy fújta az öreg juhász, mintha kora ifjúságától kezdve semmi máson nem járt volna az esze, mint ékes zeneszón. Külön tapsoltak a táncosoknak s külön a dudásnak. Nem j volt sok hangja a dudának, alig adott ki egy sánta oktávot, de ezekkel a hangokkal, a sípokkal s a dorombolóval oly ügyesen játszott, bánt az öreg juhász, mintha azt gondolta volna, hogy Kodály vagy Bartók áll a hallgaíóközön- ség között s jegyzi a dallamot.

Nos, vége lett ennek is, a falu levonult a dobogóról, hogy helyet adjon a következő csoportnak. Vidáman szálltak le a táncosok, elmélyedve ballagott mögöttük a juhász.

Odacsoportosultam melléje. ,,Aggyisten!“ — mondtam s kezet fogtunk barátságosan, ő is aggyistent mondott, de a nagy sokadalomban meg se kérdezte, hogy ki vagyok: annyian fogták körül a bokrétásokat, hogy még a kíséretükre is ketten-hárman jutottak.

— Szép a dudája! — jegyeztem meg, bevezetőnek, mert úgy találtam, hogy nagy terveket kell forgatnom a dudával kapcsolatban.

— És jól szól! — bólintott, — magam faragtam öt éve, télen.

Hát igen: remek egy duda volt. Most, hogy közelebbről megszemléltem, gondolatban rögtön a debreceni meg a szegedi múzeumok idevágó szekrényei jutottak eszembe s úgy véltem, ez se találna okot, hogy szégyenkezzék a többi mellett: gondos, művészi munka, bojtok, veretek, faragások, szivókák s fütyülőkék dolgában remekül ellátta a gazdája. Már többen is mellénk álltak s fogdosgatták a zeneszerszámot.

— Kérték már sokan, — folytatta az öreg juhász a barátságos beszélgetést.

Nagyot lélekzettem izgalmamban.

— És eladná?

Végignézett a dudán, fújt rajta egy vékonyát, felsikoltott a duda.

— Nemigen ... — vallotta nagysokára.

Úgy volt, hogy nem adja. Minek is? A nótában is benne van s ezt a mai válságos idők sem döntik meg talán: ,,A juhásznak jól megy dolga!" s ha az öreg Kurucz Gábor talán nem is hál fényes házban, mi szüksége volna arra, hogy pénzzé tegye ezt a szép, kifaragott dudát?

Nem is igen kerekedett volna folytatása a duda-históriának, ha estefelé apja mellé nem sompolyog a lány, Erzsi, az öreg juhász gyöngy- bokrétás, helyestáncu lánya s be nem vallja nagy pironkodva, hogy a mézeskalácsos sátor árnyékában mégis csak igent mondott Ferinek, Köböl Ferinek, aki éppen a gyöngyösbokréta- ünnepélyt találta legalkalmasabbnak arra, hogy kinyilvánítsa szive szándékát s a mézeskalács- huszár pártfogásával, piros málnaszörp hörpöl- getése mellett elkívánja kedves szüleitől a lányt, Erzsit. Novemberre lakzi lehetne.

Az öreg Kurucz Gábor bólint egyet. Nem rázta meg a dolog: alkalmasint várta már a jelentést régebbtől s maga is helyeselte, hogy ilyen ünnepi órában történt a nyilatkozat. Megállt, mint a kapufélfa s nem mozdult: mozogjon feléje a Feri, ha mondanivalója van. Feri elő is került, egy kicsit imbolyogva, egy kicsit meghatva, vörös képpel s három lépésnyire állott meg az öreg juhász előtt. Az öreg juhász csak ennyit kérdezett:

— Hát igaz ez, Feri?

— Nem játszok a szavammal, — jelentette ki Feri.

Ezzel, el is intéződött a dolgok neheze. S

'hogy ez igy történt, azért a szemtanú tanító ur felelős, aki jelen volt, mert jómagam akkor már illő távolságban nézegettem a bokrétásokat s régen lemondtam arról, hogy a muzeujn a nagyon óhajtott dudával gyarapodjék. Lihegve került elő a tanító ur:

— Az öreg Kurucz bácsi keresi, kérem, — rázta meg a kabátom szélét.

Füves térség közepén, egyedül állott az öreg juhász. A dudáját nézegette hosszasan s mikor felé közelítettem, csak ennyit szólt barátságosan:

— Örülhet. Eladó lett a duda.

A dolgoknak olyan mél yenfekvő okai vannak mindig, hogy nem lehet azokról csak pár szóval említést tenni. Lám, itt a duda eladása éppen a Feri nyilatkozatával függ össze s ha a duda most magától megszólalt volna, bizonyosan a fakadó szerelem dalától lett volna hangos az egész bokrétaünnepély. így változik át a duda dorombolása egy kis család megalapításának csöndes muzsikájává, Feri szólott Örzsének s a duda eladó lett. Mindez oly logikus, hogy illetlenség lett volna hosszasabban érdeklődni az okok iránt. Bólintottam tehát a fejemmel s útnak indultunk a sátorkorcsma felé. Másutt nem is lehetett volna ilyen fontos ügyet megbeszélni.

— Nehezen mondok le róla! — könnyesedéit el a szeme az öreg juhásznak, — csak az vigasztal, hogy van még erőm akár kettőt is faragni. S szebbet is, mint ez volt, — tette hozzá enmaga biztatásául.

Hosszú és körülményes alku kezdődött. Az öreg juhászban fölébredt a kalmár s nekem is volt okom védeni a muzeum fogyatékos pénztárát: mit szól Makky ur, ha a hétfői megbeszélésen dudával állítok be hozzá?

Időnk volt s a villanyiáimpák mellé a hold is kiviláglott. Rögtön egy féllitert rendeltünk, asztalra fektettük a dudát, egyikünk a sípot, másikunk a dorombolót fogta, miközben a távoli emelvényről újabb s újabb bokréták zümmögő danáit, muzsikaszavát, kopogósait hurcolta felénk a cirógató esti szellő.

— Kétszáz, — mondta ő.

— Ötven, — kezdtem én.

A második félliternél egyeztünk meg. Százhúszban s az áldomásban.

Mert ekkorára már körénk gyűlt a falu s feszült figyelemmel lesték szomszéd községek is, mire jutunk a huzakodással. Két ember dolgozott mindegyikünkben. „Szegény öreg juhász — mondta bennem az egyik hang —, nem szégyel- led magad, megfosztod őt ettől a kedves dudától, két keze munkájától!" Ám a másik hang igy szólt: „A tudomány mindenekelőtt, Kell a néprajzi gyűjtés és ha meg nem veszed, a duda el- porlik valahol. Mentsd meg a népi értékeket, eleget szavalsz róla!" Úgy látszik, az öreg Ku- ruczban meg az apa s a juhász dulakodott, de nagy szerencsénkre benne az apa, bennem a gyűjtő győzedelmeskedett s igy nem veszhettünk össze egyszer sem. Feri, meg Erzsi föl-föltüntek néha, de olyan önfeledten andalogtak, hogy a duda magától ugrott volna hozzám a hozomány érdekében, ha az öreg gondolkodott volna rajta még.

Széles tenyerek lendültek felém. A községi biró tenyere, aki ugyan nem bokrát ázott, csak f gyönyörködött, de most megpecsételte törvényes j erejével a dudavásárt, a törvénybiró tenyere, a j felső koma tenyere, az alsó koma tenyere, legények érkeztek s korosabb asszonyok is mellénk telepedtek. Csak a duda maradt nyugodt és közömbös. Sorsát előre látta már: el fog csöndesülni s egy szeg lesz osztályrésze abban a teremben, ahol ez a két szó áll: „NÉPRAJZI RÉSZ".

Öreg Kurucz Gábor még nem látta a szeget s megkérdezte:

— Maga fog rajta fújni?-f - ^ ^

Irta: Farkas István

Amint a piros pünkösdöt nyitó utolsó vasárnap délután kihajolok a kisváros uccájára és ablakomba bemosolyognak a fehérfürtös akácvi-| rágok, egyszerre sok-sok kis életkép vetül fe! látó szemem vásznára. A félig délutáni, félig esti uccán szegények és gazdagok, fiatalok és öregek, férfiak és nők, mosolygószemü leányok és komolykodó legénykék róják a gyalogjárót, amelyet éppen ezért is mindenki csak a régi jó, megszokott aszfalt néven nevez. A sarkon egy féllábu. félkezii koldus üldögél és fújja a templomi énekeket, egy kisfiú hangját próbálja, s mint kisül, az édesapját hivja meleg simogatással, s az erősödő kis hangszalagokból mintha kishárány csengője szólna. Amott egy milliomos béna fiát tolják tolókocsiban, a fiú komolyan, elszántan ül a párnák között, hozzászokott, hogy még bénán is egész tömeget vezéreljen. Vájjon Heine is igy vezérelt a matrácsírból, mielőtt kikerült a montmartrei temetőbe? Heine, Zangwill, a dübörgő párisi élet, a temető fölött át meg átdübörgő sok villamos és gépkocsi villant egy percre elém. Aztán megint mindennapi medrében vetül föl ablakomba a vasárnapi kisváros, és úgy érzem, hogy ezen a zsongáson, magunk szegénységén át most kell megírnom magának ezt a levelet, amellyel nem is tartozom, de milyen jó az az adósság gondolata nélkül egyszerre meglepni valakit valamivel.

A maga férje, Júlia, huszonhárom éves. Lehet, hogy amikor a levelem elér Pest városának Kolumbus-uccájába, talán még be sem töltötte a huszonhárom évet és csak a komolyan élő fiatalok gondosságával szabja saját éveit. Huszonhárom esztendővel megtette azt, amit mások negyvenhárom esztendővel és egy millió pengővel a zsebükben vagy folyószámlájukon sem tudnak megtenni: holló, fiatalos, beteg és mégis any- nyira egészséges szívvel elindult megkeresni a középeurópai humánumot. Kis Diogenes, kis talpig magyar fiatal elindult szive lámpájával a kör- utakra, a körutakon túl az akáclombos, ma még jobban szunnyadó magyar falvakba, azokon is túl, országhatárokon át mindenhová, ahol magyarok és nem magyarok, de tisztahiíü emberek laknak, hogy apró szivlámpásával bevilágítson az ébredésre dobbanó vagy hallgatag, más szivekre: itt vagyok, elhoztam közétek az újkor

humánumát, Jamis Pannoniusok minden tisztaságát jövendő életek minden ábrándjait.

A maga szive segítette őt ebben a csendes, látható harcban, Júlia. Amikor maga megfogta a kezét, sürü sorokat termett a papir, amikor maga

| a Kolumbus-uccai kis otthont eléjefestette, még 1 sűrűbb gondokból mosolygott feléje az élet. S § igy kéz a kézben, István és Júlia uj Apollóként | és uj Dianaként elindultak megmásítani a mai u csúnya, romlott világot. A történelem sokat köszönt a melegszívű és megértő asszonyoknak, bizonyára magának is sokat fog még köszönni. Elindulni egy huszonhárom éves fiúval, akinek nincs semmi egyebe, csak roppant tehetsége és még roppantabb akarata, de akinek száz pengő költőpénze sem akad, hogy azon mozikba és színházakba, fürdőre vagy hétvégi kirándulásokra vigye magát, ez a legszentebb, legeszményibb feladat.

Azt irta nekem, Júlia, hogy az esküvőjükre küldött levél útmutatás volt. Lehet, hogy amit j hirtelen hevenyében, mosolygó gyermekszemek között az iskolában vetettem papírra, talán éppen azért is sietett át olyan gyorsan a határon, hogy egyszerű ember egyszerű jókívánságait vigye sürgető szeretettel. Lehet, hogy annak a lassan őszülő, de azért még mindig fiatalos hittel és akarattal dolgozó embernek Pest városából az a kép jutott eszébe, amikor tizenötesztendüs gyerekkéz- j zel, az auristo® és a Commentarii de hello gallico gyér emlékezetével reggeli három órakor egy budai ház pincéjében hasogatta a fahasábokat, hogy négy órakor he tudjanak sütni a kemencébe. Hat I órakor már József főherceghez és a palotaőrséghez 1 szállította szép, fehér pékkosárban a frissen sült, illatos cipókat és a budai vár labirintusában negyvennyolcas honvédokról ábrándozott. Azt is Istvánnak hivíák. így hivta őt a nagyságos asz- szony, igy szólították a segédek, még az inasok is ezen a néven adták ki neki a parancsot, mert István csak hetibéres szolga volt. Vagy lehet, hogy ott, abban az alig hajnalodó pincében edződött föl az életre, melyből később jócskán kivette részét, hiszen a tizenötéves gyerek a félhomályban is egész világot látott.

Aki sokat élt, az kétszer élt. De talán kétjj egész emberöltővel átküzdött élet sem tudja any-|jj nyira megtanítani az embert, mint egy akaratos,'.; daccal és elszenvedett fájdamakkal teli fiatalság, az a csodálatos nosztalgia, amely űzi, hajtja az j embert egy bizonyos cél felé. Ez termelj ki azokat I a valóságképeket, amelyeket maguk ketten is S olyan jól meglátnak. Ez nem engedi talán, hogy eladják maguk tisztaságát, eladják megszabott útjukat és a sok oldalról jövő dicséretek olvasására se adják fel a harcot, mely az uj humánum felé sodorta immár kettejüket. Mert akadnak, talán már akadtak is, akik szép szavak köntösével, baráti köszöntések látszatmelegével, a settenkedő j; nemzetközi tőke szívós mézes-mázos játékával már meg akarták venni ezt a tisztaságot.

— Mi kell más a fiataloknak, mint pénz? —

— Én nem.

*— Akkor minek?

— Nézni. Múzeumba.

— Akkor ezen többet nem fog senkise fújni?

— Ezen nem. Hacsak engem meg nem tanít s unalmamban ...

Most lassan nyúlt a duda felé. Már nem volt az övé, a pénz a zsebben hevert s Feri most csókolta meg tizedszer Erzsit valahol a nyílt színpad mögött. Megsimogatta a dudát, reszketős kezével összecsavargatta a sípokat s a kiir- töcskéket rajta, kinyomta belőle a levegőt. S akkor hirtelen magához húzta, nyakába kerítette, szomjas ajkkal, — ahogy Örzse tapadhatott éppen most a Feri szájára, — nagyot csókolt á dudán. A duda a csóktól kövérre hízott s eljaj- ditotta magát. Az öreg juhász kezei máris rábillentek a szelepekre s a duda hangjai kifakadtak. Sirt és rítt a duda, szava betöltötte a sátorkorcsmát, a sör habja s a duda hangja együtt kanyargóit, folydogál't, csordogált, az ipolymenti mezők minden fáját, fűszálát belefogta gyorsan még az öreg juháisz a dudába, beleillesztette a távoli Szitnyát s a közeli Kékkőt, a közeli Garami is hozzásimult s a kis Szikince, meg a Selmec patak is üdvözletei küldött benne.

Mi mélyen s megilletődve hallgattunk. Mind, az áldomást ivók s az áldomást fizető. A bokré- tások muzsikájának távoli zsongása, a tűzijáték rakétájának pattogása, a pohárcsörgés, az énekszó s a duda sirdogálása bűvös csendülésben olvadtak össze. Az öreg szíttá, fújta, dögönyözte a levegőt és a sör habjai összeestek a poharakban.

— Elbúcsúztam, — tette le végül a dudát.

Sokáig s némán hallgattunk. Csak a poharak koppantak, mert a fél falunál több gyülekezett össze a nagy áldomásra s az áldomás lassankint ugyanannyiba került, mint maga a duda. Boldogboldogtalan ivott a duda egészségére, koccantak a poharak, bor és sör folydogált, vigadott a falu, örültek az ingyen bornak-sörnek.

Csak a duda s az öreg juhász hallgatott. A duda az asztalon feküdt, szembekönyökölt vele a juhász. Egymást nézték, figyelgették sokáig. A csókos szájak búcsút suttogtak egymásnak.

Friss csók váltotta föl őket. Az Erzsi s a Feri csókja.

gondolják magukban ezek a közéleti faunok s közben elfelejtik, hogy éppen a pénz sodorja őket sivár magányukba, amelyet még a közéleti hangoskodás sem tud jóiziien elfeledtetni. Mert roppant lelki magányban élnek a pénz emberei s roppant szegénységüket hiába akarják ezerráncu köntössel eltakarni, a tisztaság, az öröm, a végzett munka igazán boldogitó tudata nálunk, pénzteleneknél van meg.

Ezt a boldogitó tudatot kívánom maguknak továbbra is, Julia, szép, kicsi asszony. Lehet, hogy egy év vagy kettő múlva már „elfelejtik'4 magukat azok a lapok, amelyek ma még hozsánnát kiáltanak s ha összeszoriíott fogakkal is, a prédára leső tigris lanyha mozdulatával figyelik minden írás- léptüket, de tartsanak ki akkor is, mert ahol magyar hang kell, ott ki kell tartani. Ahol humánumot kell keresni és adni, ott csak pontosan kiszabott utón lehet járni. Iskolapéldával tudnék szolgálni, Júlia, fiatal, kiesi asszony. Mert lesznek olyanok, akik a tehetségtelenség, az akarnokság vádjait fogják majd maguk felé szórni, mihelyt észreveszik, hogy az áfiumokkal teletűzdelt idegen szellemű sajtó sem elég erős ahhoz, hogy ezt a szép sajtót, amit maguk csinálnak, elhallgattassa, vagy — mi rosszabb — közömbös vágányra terelje. Daniéval együtt idézhetném; Casciate ogni speranza! Hagyjunk fel minden reménnyel, ha nem birjiik megvívni a harcot a szebb, tisztább, materializmustól, nemzetközi nagytőkétől, korcs liberalizmustól, álnok és áiszocializmusokfól fertőzött élettel.

Meg tudják-e ezt is csinálni, Julia? Ha emberi hangoknak hisznek és nem a dicséreteknek, ezt is meg tudják csinálni. Mert a vox humana kiesendő! nemcsak a szavakból és a tettekből, hanem a sorok közül is és látó szemek pilláján át felszívódik a lélekbe. A maguk lelke csupa finomság, hogyne reagálna hát ezerszeres visszhanggal a küldött hangokra?

Piros pünkösd ünnepe közeleg, Julia, szép, kicsi, bátor asszony. Ilyenkor a szerelemről, az álomról, fűről és virágról kellene magának Írnom. Talán a Kolumbus-uccai házban is akad egy talpalatnyi hely, ahol virágba borul a pünkösdi rózsa és a magyar falvak balzsamos cirógatását jeleníti meg a nagyvárosi házban. Talán oda is lemosoiycg a pünkösdi nap, mely szebb és mosolygóbb, mint más hétköznapokon. Talán a sokadik kerületbe is ellátogat piros pünkösd napján az cgv, örök Isten, hogy tenyerét kitárja két fiatal ember fölé pünkösdi áldásnak. Két fiatal ember fölé, akit egymásnak adott a sors és akik ma, ime megérzik egy messze barát kezének szorítását, aki maga is sokat tiirt, sokat élt és sokat szenvedett, de aki minden élet- harc után csak frissebben, fiatalabban került visz- sza a vártára, ahová elszóiitoíía őt a közös magyar sors.

Az első levelet egyszerű, szegényes nászajándéknak szántam. Ez a levelem tiszta öröm és remény, hit abban, hogy sok hivő ember ki nem mondott szavait tolmácsoltam, amikor ezt is megírtam. Isten vele, Julia, szép, kicsi, magyar asszony, osztályos társa és múzsája a huszonhárom esztendős humanistának.

%