Prágai Magyar Hirlap, 1936. május (15. évfolyam, 101-125 / 3950-3974. szám)
1936-05-24 / 119. (3968.) szám
Ida: VUubauec Pál Színpompásan csengett a május záróakkordja. Színek és hangok hatalmasan for- tisszimóztak össze a mindent átfogó harmóniában, amely az ég kékjébe veszett és onnan sokszorozott erővel csengett vissza az álmélkodó földre. A régi, bánosán kusza parkban álltam, egy nagy tó partján s hallgattam az égi és a földi szimfóniát: minden atomok feltámadási ünnepét. A nap lángóló esti sugara úgy állt a láthatár fölött, mint Isten vezénylőpálcája és mozdulatlansága az élet minden hangszerét hatalmában tartotta: most gyűjtöttek erőt, hogy a következő pillanatban bensőségük legnagyobb teljesítményét nyújtsák, ha Isten vezényeli Ez volt a május utolsó órája. Vártam . .. Idegeim feszültek ... Tudtam, hogy az isteni vezénylőpálca a következő pillanatban megadja a jelt, a záróakkord elérkezik a végső fortisszimóig ... De abban a pillanatban, amikör ez megtörténhetett volna, pontosan akkor, amikor halálos csendnek kelletit volna beállnia, az összhac- mónia és a csend határmesgyéjén egy em-l bér jelent meg: Mária. — Jöjjön holnap hozzám, — mondta. Hosszuszáru rózsákat vittem neki másnap. Lakása ajtaján egy ceruzával irt cédula: Sajnálja, nem várhatott meg, sürgős látogatást kell tennie. Az előkelő lakásban senki sem volt, szobalány sem. Csak álltam a csukott ajtó előtt és nézegettem a cé-f dulát, amelynek az egyik sarka hiányzott.! Idegesen letéphette, amikor elhatározta, 1 hogy nem vár meg. Legnagyobb bosszúságomra a kocsim már eltávozott. A szép villanegyed, amelyben Mária lakott, nem tudott szabadulni egy kis proletárszigettől, vagy tiz viskótok amelyek a negyed kellős közepén terpeszkedtek. Bosszantott, hogy az ajtók előtt fecsegő asszonyok most látnak engem és kárörvendve mutatnak rám, a póruljárt szela- donra, aki a szépasszonynak szánt rózsákat visszaviszi, mert nem engedték be. Valóságos vesszőfuttatás ... Hirtelen megálltam és a néppel mit sem törődve felnéztem Mária ablakaira. Az átlátszó függöny mögött két árny suhant tova... Engem figyeltek az árnyak, amint visszaviszem a rózsákat... Ebben a pillanatban tudtam, hogy a sors Máriához láncolt: adósom lett Mária és ezt az adósságát meg kellett fizetnie! LIamar odaléptem egy helyes proletárleányhoz és átnyújtottam neki a rózsákat: hadd lássa Mária! Egy kocsi jött ebben a pillanatban, intésemre megállt, a kislány szívesen vette a meghívást, felugrott a kocsiba, amely gyorsan tovagördült. Hadd lássa Mária! Másnap felhívott. Nem vacsoráznánk-e együtt, kérdezte fesztelenül. Este hét órakor találkoztam vele a városban. 2ő orosz kazakot viselt, amely könnyedén, mint valami selyemharang esett rá a plisszirozott szoknyára. Szőke haja kíváncsian kandikált elő a kis trottőrkalapja alól. Jobbra tőle egy tiszt, balra az a diák, akit már látásból ismertem. Pöffeszkedtek a vetélytár- sak: az egyik a másik számára természetesen levegő. Bemutatkozáskor mélyen meghajoltak és ugyanígy tettek, amikor Mária könnyed gesztussal elbocsátotta őket és velem vonult be a vendéglőbe. Ez volt Mária felelete az én tegnapi kis rögtönzésemre a rózsákkal. Étkezés közben vivótőreink kereszteződtek. A tegnapi délutánjáról beszélt, arról, hogy telefonhívásra azonnal és váratlanul el kellett mennie hazulról. Biztos, hogy csak néhány perccel később jöttem meg, sajnálkozott. —Ez igaz — hagytam helyben — és még hozzá hosszuszáru fehér rózsákkal. — Hová tetted őket? Senki sem volt odahaza, még a szobaleányomat is elküldtem. — A lakásomon vannak — feleltem nyugodtan —', vázába tettem őket, ott vannak az asztalon. — Elmehetnék-e még ma értük? — Természetesen, Mária.. Mért akarod olyan nagyon őket? Sokkal okosabb lenne, ha itt maradnánk. Megiszunk még egy üveggel... — Ami nekem volt szánva, azt akarom, az az enyém. A rózsák az enyémek. — A tieid lesznek! Határozottságom és nyugalmam megzavarttá és másra terelte a szót. Lakásom asz-1 talán persze nem álltak fehér rózsák. Szerettem volna egy pillanatot elcsípni és haza telefonálni, hogy vegyenek gyorsan hosszuszáru rózsákat, de Mária tudta ezt, nem tágított mellőlem és így kénytelen voltam magamat a véletlenre bízni. Lakásom ajtaja előtt csodálkozó pillantást vetett rám: csodálta szemtelenségemet, ezt a kis hazárdjátékot, amellyel szerepemet végigjátszottam. Mintha azt mondta volna: fordulj vissza- amíg nem késő és valljad be, hogy legyőztelek! Csak nem teszed ki magadat ennek a megszégyenítésnek? Dacos voltam, nem engedtem. Felnevettem és megforgattam a kulcsot a zárban. Szivem hangosan vert. Mária kezemre tette a kezét, visszatartott. Tudtam, hogy ezt a férfiúi ügyetlenséget sohasem bocsáthatja meg nekem, nem bocsáthatja meg, hogy csalódott bennem. A legegyszerűbb asszony is fordítva cselekedett Volna, csak Mária nem, az akaratos asszony, aki örökké kísérletezett. Két hete, hogy megismerkedtünk, két rövid hét. de ennyit már tudtam róla. A dac mégis bel elhajított a véletlen hazárdjátékába és tettetett bátorsággal kérdeztem:-— Nincsen hozzám bizalmad, Mária? Ekkor elengedte a kezemet és beléptünk a szobába. A szoba sötét volt. Mária újból lefogta a kezemet. Megakadályozott benne, hogy fegyujtsam a villanyt, mintha ezzel kitolhatná megszégyenítésem pillanatát. Szemeink a sötétségben egymást kutatták... Most hal meg a május, gondoltam szomorúan ... És a búcsú ölelésével magamhoz szorítottam Máriát. Alig érezhető nyomásának engedve távolodtunk az ajtótól és váratlanul az asztallal szemben álltunk. Az asztalra az ucca egyik távoli lámpájának fénysávja esett és ekkor ... ekkor megpillantottam a csodát: az asztalon magas vázában fehér rózsák álltak, kivételesen hosszuszáru fehér rózsák! Nem kérdezhettem, nem volt szabad kérdeznem ... és csak Mária hangja zsongott a sötétben: —* A rózsáim! ... Eltetted számomra őket... Lépésről-ilépésre mentünk az asztal felé. Ebben a pillanatban mélységes áhítattal hittem ebben a csodában, mélységesebben, mint mindenben, ami eddig az életem volt. Mária arcát a rózsákba temette. Lassú mozdulattal hajolt föléjük. Karjait kitárta, aztán az asztal peremére támaszkodott vePrága, május 23. A szlovenszkói és kárpátaljai katolikus püspöki kar legutóbbi pozsonyi konferenciáján foglalkozott az egyre sorvadó hitvallásos iskolák kérdésével s akciót indított az évszázados törvényekben biztosított felekezeti iskolák megmentése és továbbfejlesztése érdekében. A püspöki kar valamennyi szlovenszkói és kárpátaljai katolikus püspök aláírásával memorandumban fordult a törvényhozás katolikus tagjaihoz, hogy azok segítségét kérje a végveszedelem előtt álló felekezeti iskolák érdekében. A kérdést az tette aktuálissá, hogy a nemrégiben életbelépett körzeti polgári iskolák létesítésére vonatkozó törvény teljesen figyelmen kívül hagyta a hitvallásos iskolák fönntartóinak évszázados jogait, sőt a törvény végrehajtásával az a veszély fenyeget, hogy a rendkívüli nagy áldozatokkal kiépített felekezeti iskolák felső osztályai fokozatosan elsorvadnak. A: egyház esi isfcolafesterfö foga A rendkívül nagy alapossággal kidolgozott memorandum mindenekelőtt történelmi visszapillantást nyújt a hitvallások törvényben kodifikált iskolafönntartó jogaira. Sorban fölsorolja az 1790—91. évi XXVI. t.-cikket, amely alap- vetőleg kodifikálja azt a jogot, hogy az egyház a saját hívei részére iskolákat tarthat fönn, sőt köteles is iskolákat fönntartani. Hivatkozik továbbá az 1848. évi XX. t.-cikkre, amelynek 3. §-o egyenesen kimondja, hogy „az összes elismert vallásfelekezet egyházi és iskolai szükségletei az állampénztárból fedezendők", — majd az 1868. évi XXXVIII. t.-cikkre, amely elismeri az egyházi nép- és polgári iskolákat és a tanítóképzőket. Ez a törvénycikk ma is érvényben van, s a csehszlovák legfelső közigazgatási bíróság 1924. évi 3182., 1932. évi 9979. és 1933. évi 15.157. sz. döntésében ismételten kimondotta, hogy a törvénycikk értelmében az iskoláknak többségükben és szabályszerü- leg egyházi iskoláknak kell maradniok s a községi és állami iskolák csak mint „succes- sorium" (kisegitésképen) jöhetnek figyelembe. Végül a középiskolákat illetőleg az 1883. évi XXX. törvény ugyancsak érvényben van még ma is. Az 1907. évi XXVII. és az 1913. évi XVI. t.-cikk pedig ismételten elismeri az egyházi iskoláknak államsegélyekre vonatkozó jogait. „Egyoldalúan megszüntettek 21 katolikus gimnáziumot** A memorandum további részében rámutat arra, hogy mindezen törvényben biztosított jogok ellenére egyoldalúan megszüntettek 21 katolikus gimnáziumot, a kis iskolatörvény életbelépésével a vallástan nemkötelező tantárggyá lett, mindmáig nincs tisztázva a hitvallásos iskolák tanítóinak fizetési viszonya, mert az ískolaügyi kormányzat nem segélyt, hanem csupán „előleget" ad „az iiskolatönntartók számlájára". A körzeti polgári iskolákról szóló uj törvény egyáltalában nem ismer egyházi körzeti polgári iskolákat, s a már létező egyházi polgári iskolákról nem is tesz említést. Miért hallgatott a katolikus kongresszus? Hivatkozik a memorandum arra, hogy a szlovenszkói és kárpátaljai katolikus püspöki kar állandóan önzetlenül dolgozott a közélet konszolidálásán. A legutóbb prágai katolikus kongresszuson is kerültek minden - olyan kérdést, amely a külföld felé némi jelét is mutatná annak, hogy itt a katolicizmusnak érzékenyebb sérelme volna. A kongresszus nem vette tárgyalás alá az iskolaügyeket s a többi sérelmekről sem történt említés. Ennek következménye volt, hogy a pápai legátus a legkedvezőbb benyomásokkal tért innen haza. — Amíg mi igy viselkedtünk — folytatja a memorandum —, azalatt nem szűnt meg dolgozni az egyházi iskolák teljes megsemmisítésére törő irányzat. Ismételten adtunk be memorandumokat, emlékiratokat gimnáziumainkról, a különféle iskolai kérdésekről, de ezeket az illetékes fórumok nem vették figyelembe, A püspüki te kívánságai Végül a következő követeléseket állítja föl, amelyek teljesítésének kiküzdésére fölhívja a katolikus törvényhozókat, — mivel pedig csupán Szlovenszkó és Kárpátalja .lakosságát érinti ez a kérdés, mert ezekben az országrészekben vannak nyilvános katolikus iskolák, — elsősorban „Szlovenszkó legnagyobb szlovák és legnagyobb magyar pártját" szólítja föl, „amelyek programjukba is vették ezt a kérdést". — Szlovenszkón és Kárpátalján az egyházi iskolák fönntartóit nem lehet mellőzni az iskolai törvények hozatalánál, amennyiben ezek a nyilvános egyházi iskolaügyekre vonatkozólag törvényekkel biztosított és ősi szokásjogból eredő jogigényekkel rendelkeznek s jogigényüket mindenkép tekintetbe kell venni. —• A körzeti polgári iskolák kérdésében az egyházi körzeteknek föltétien jog biztosítandó egyházi körzeti polgári iskolák fölállítására az állami, országos és községi segélyekre vonatkozó összes jogigények fönntartásával, amint ezek a népiskolákra vonatkozólag már fönnállanak. Ezen jogok biztosítására azonnal előzetes tárgyalások bevezetését kell sürgetnünk az egyháziiskolák fönntartóinak képviselőivel, hogy az egyházi körzetek és az egyházi körzeti polgári iskolák legkésőbben 1937 szeptember l-ével megkezdhessék működésűket. —• A szlovenszkói és kárpátaljai országos iskolatanácsról szóló törvényjavaslatot előkészítő tárgyalásokba föltétlenül bevonandók az egyházak képviselői, annál is inkább, mivel a szlovenszkói iskolák 60 százaléka egyházi iskola és Kárpátalján az állami iskolák fele az egyházi iskolák épületeiben van elhelyezve. 1936 május 24, vasárnap. lük. Ez a kis mozdulat valami mélységes vallásosságot tükrözött, hitet és megadásit, és 'olyan volt, mint amikor a müezzin Allah nevét zsolozsmázza bele a leszálló éjszaká-, iba és a karcsú minaret párkányán állva meghajlik -a világ ura előlit: amikor a nap lebukik az Aranyszarvba. Ünnepi ceremóniát végzett el Mária, igy éreztem s nem tudtam az okát: mélyen meghajolt egy titokzatos hatalom előtt. Reggel gyalog mentünk a lakása felé. Ámbár Mária Sok kedves dolgot mondott és egyre csevegett, nem őt hallgattam és nem őt láttam: az ősi város különös hatással kezdett rám lenni. Két hét óta voltam itt s úgy jöttem, hogy megszerzem az amerikai vizumolt és Hollywoodba utazom. A zsebemben kész filmszcenáriók lapultak meg. Átutazó vendég voltam ebben az ősi városban és nem igen figyeltem rá. Most, hogy Máriával gyalog mentem a lakása felé, mintha fátyol lebbent volna fel: barokk- paloiták jobbra és balra, az ősi város kő- lelke. A sokszázéves huszitavár tornyai mögött ragyogott a reggeli nap, a sugarak mintha brüsszeli csipkéken törtek volna keresztül. Az öreg Moldva-folyó aranyhullámokat sodort árnysötét partok közt. Átmentünk a kőhidon és én a végtelen tengerre gondoltam, filmjeimre, az amerikai tempóra és a meseszerü Hollywoodra. Mi- kör azonban a hid közepére érkeztünk, úgy éreztem ennek az ősi városnak a vonzóerejét, súlyos gravitációját, mint valami végzetszerü hatalmat. Itt a föld vonzotta, marasztalta az embert és a Iába gyökeret vert. Mélyen a földbe gyökereztek a lábaim — meg kellett állnom az eddigi nagy rohanásomban. A kőhíd két oldalán fekete kövekből tornyosodé alakok: szentek és lovag-ok, a Szellem szent lovagjai, fenyegető pillantással, nehéz vértezetben, megme- revült mozdulatokkal. „Állj!" — parancsolták nekem és én nem tudtam elmenni mellettük: menés közben álltam. Néztem őket és a hidat, amely annak ellenére, hogy hatalmas kőkockákból van, mintha a levegőben lebegne a viz fölött. Néztem a kőszenteket és lovagokat és nevetségeseknek találtam őket: semmiképpen sem illettek hozzám és hollywoodi terveimhez, filmjeimhez, amelyekben sok volt a heppiendes blöff. Nem volt közösségem ezekkel a szentekkel és nevetnem kellett azon a nagy buzgalmon, amellyel megmerevült karjaikat magasra emelték, hogy visszatartsanak és megparancsolják nekem, hogy álljak meg az eddigi nagy rohanásban. Megérkeztünk az utolsó szenthez. Tőle felfelé vezetett azout, kerteken át egyenesen bele a kék égboltba. Csak amikor egészen fent voltunk, csak akkor fordultam hátra. Kísértetiesen komorlott fel hozzám a barokkvonalak szimfóniája. Egy láthatatlan szigetről könnyüvérü zene lármázott bele a napsütésbe. A zenekar népies egyveleget játszott nagy fegyelemmel. Kerestem a kőhidat, de tiz más hid közt nem tudtam eligazodni, nem találtam rá. A középkor városa beleszédült az uj nappal sürgés-forgásába: megnyíltak a kapuk ezrei, megindultak a liftek, az írógépek, az autók. Azt mondtad, hogy megkaptad az amerikai vízumot. Mikor utazol Hollywoodba? — kérdezte Mária. — Holnap! —- mondtam gyorsan és ki- hangsulyoZottan, mintha menekülnöm kellene. Holnap, gondoltam, messze vagyok, de ez a Mária még mindig itt fog állni ezen az utón, amelyről az ősi várost át lehet tekinteni az ő kőhidjaival és gravitációjával. Holnap a kőszentek és lovagok még mindig úgy állnak a hídon, mint évszázadok óta , .. Szörnyű ez a mozdulatlanság!... —■ Holnap nem érek rá, nem lehetünk együtt, -- mondta Mária, amikor a lakása előtt elbúcsúztam tőle. — Egy kiránduláson kell résztvennem. Hívjál fel holnapután délben. Majd úgy intézem, hogy az estét együtt tölt'hessük. Úgy mondta, mint aki nem hallotta, hogy másnap elutazom és akinek pillanatra sem jutnak eszébe az én hollywoodi terveim, az én eddigi rohanásom, „Állj!" parancsolta ő is a kőszentek módjára és én megálltam, mintha gyökeret vert volna a lábam., Nem mozdulhattam, mert Mária olyan mozdulatot tett a karjaival, mint a müezzin, amikor a karcsú minaret párkányán áll és Allah nevét zsolozsmázza bele a leszálló éjszakába, mielőtt a nap lébukik az Aranyszarvba. Amikor pedig visszafelé mentem a kőhidon, a súlyos páncélba öltözött szent lovagok megmozdultak, merevségük felengedett, bókoltak előttem, mintha azt mondták volna: Tudtuk, hogy itt maradsz. 6
