Prágai Magyar Hirlap, 1936. május (15. évfolyam, 101-125 / 3950-3974. szám)

1936-05-24 / 119. (3968.) szám

^I«<MÍV\ag%ARH!RLM»

1936 május 24, vasárnap.

Szlovenszkói magyar fiatalok

A „szegény rokon" nemzedéke

Irtás Borsody István

(Ha nem is fedi minden árnyalatában a PMH szerkesztőségének felfogását Borsody István alábbi érdekes cikke, a téma fontosságára való tekintettel készségesen adunk neki helyet. Ez a közérdekű irás értékes és hasznos vita kiindulása lehet.)

Az értelmiségnek az a szerepe a társadalomban, hogy tudatosítsa a különféle társadalmi életviszonyokat, felmérje az összes társadalmi rétegek életkörülményeit és hivatása tudatában a társadalom életszintjének megtartását és fejlesztését tegye lehetővé. Az értelmiség hatása minden irányban dolgozik. De ahhoz, hogy feladatait elvégezhesse, mindenekelőtt saját létfenbartásáról kell gondoskodnia. Az értelmiség első problémája, hogy saját helyzetét biztosítsa és tisztában legyen önmagával, mert csak erejének, tudásának birtokában és tudatában, fejlettségének megfelelő fokán lehet képes arra, hogy társadalmi hivatását betölthesse. — A mai szlovenszkói fiatal értelmiség nehéz problé- | mája az önfentartás. Mostoha körülményekkel küzd. Létfentartása, megmaradása nem következik a folytonosság törvényszerűségéből. A régi keretek, körülmények eltűntek, megváltoztak, erejüket veszítették —, nincsenek kész helyek, ahová a nemzedékváltás organikus utján elérhetne. Újat kell teremteni és a régit nem szabad elveszíteni, vagy legalább meg kell menteni azt, ami a továbbéléshez feltétlenül szükséges. Az értelmiség utánpótlása: a magyar fiatal intelligencia az anyagi gondok mellett a szellemi létfentartás komplikált gondjaiba is belekerült. Hogyan történt a régi szellemi vagyon elvesztése és miként alakult az uj feltételű élet megértése?

A fiatalság egy-egy időszak aktuális értelmét fogja fel. Kívül áll még és szűzi mivoltában beleesik a kínálkozó pillanat sodrába. Elhatározó körülmény egy-egy nemzedék életében, hogy milyen hatások alá kerül abban az időpontban, mikor szellemi fejlettsége alkalmassá tette őt arra, hogy tudatosan belekapcsolódjék az élet mozgásába. Egy fiatalember életében a 18-ik életévet nevezhetjük ilyen döntő befolyásúnak. Azok az élmények, amelyek ebben a korban érik, szabják meg értelmi fejlődését és ezektől függ további élete, társadalmi érvényesülése és elhelyezkedése. Ettől a kortól kezdve kerül az egyetem révén intenzív kapcsolatba az emberi tudással, ekkor ismerkedik meg behatóbban az otthoni zártságon kívül eső világgal.

*

Akik 1918-ban érték el az értelmi és szellemi fejlődésnek eme kritikus idejét, azok a magyar állam kulturberendezésének maradványain maradtak még. Változott a világ, uj állam, uj nyelvek közt ébredt az akkori fiatalember, de a régi magyar kultúra még élt a levegőben. Ha beleszólt is a háború a serdülő évek élményeibe, ha meg is inogtak a nagy rendszerek, amelyek eddig éltek és mozgattak, mégis létezett egy kultúra, amire vágyni lehetett, amit el lehetett érni. Ezek az évek a pesti egyetem felé csalogatják a szlovenszkóiákat. A félretett fegyverek után újra szóhoz jut a szellem és az uj meg régi könyvek áradatában tisztult a fiatal értelem. Erről a nemzedékről — ,,A lyukas kád nemzedékéről" — irta nemrég Szvatkó Pál, hogy minden átfolyt rajtuk, mindent megismertek, kipróbáltak, mohón, idegesen. De akárhogy történt, mégis kultúrához jutottak, még nem botlottak bele a nyelv akadályaiba, amelyek elzárják a kultúra elérését —, tanultak, olvastak, érdeklődtek és a magyar kultúrához épugy eljutottak, mint az egyetemes emberi tudás távlataihoz. A szlovenszkói dolgok, a „kisebbségi problémák" még nem teljesültek ki rajtuk. Ebben az időben még csak eszmél a szlovenszkói magyarság, még nem jutott el a kisebbségi élmény elevenségéig. — Ha az emberek kulturközösségét a család fogalmához hasonlítjuk, azt mondhatjuk, hogy ez az első időszak a családi összeomlást követő első napokat jelenti, mikor megrendültén ugyan, de önrejétől hajtva még fut a régi élet és a család még nem idomult az esemény következményeihez.

Körülbelül 1924-ig tartott, mig felszínre juthattak azok az erjedések, forrongások, amelyeket a kisebbségi sorsba való esés a szlovenszkói maoryarságban előidézett. Ekkor kezdődik a kisebbségi sorstudat megnyilvánulása, amely a szlovenszkói talajból szívta a népi gondolat erejét és a divatos szociális eszmékkel megtermékenyülve néhány évre fellendítette a szloven- ezkói magyar kultúrát is. Aábk a fiatalok, akiknek 18 éves lelkét megérintették az akkori mozgalmak, a kisebbségi magyar problémák lelkes szóvivői lettek s az előző évek fiataljaival is, akik részben kijárták ennek a második periódusnak is az iskoláját —, terveket dolgoztak ki, amelyek hivatva lettek volna megmenteni nemcsak a kisebbségi magyarságot, hanem az egész magyar nemzetet. Ez volt az „ujarcu magyarok" nemzedéke. Ennek a nemzedéknek értelme szintén kultúrához jutott, érdeklődése intenzív volt s bár az egyre dogmatikusabbá váló ideológia korlátokba szorította is ezeket a fiatalokat, mégis megtalálták önmaguk kultur emberség ét és a magyar műveltséget is. Az anyagi és szellemi sikertelenség ugyan nemsokára beállt, de ezek a fiatalemberek ma is élnek Szlovenszkón és alkalmas tagjai értelmiségünknek. — A nehéz sorba jutott család fiai verekedtek itt az életért és úgy látszott, hogy a zilált családi élet helyén uj egziszenciát tudnak teremteni. De elérte őket az obiigát végzet: a lesüllyedt család kóbor gyermekei lettek, tehetségesek, de rap- szódikusak s kalandjuk elkallódással végződött. *

így érkeztünk el kisebbségi életünk harmadik periódusához, ami körülbelül 1930 után következett. A mozgalmak, gondolatok lassan letűntek, az uj fiatalok, akik azóta jelentkeztek, nem bukkantak égő tűzre, hanem elhagyott, elfelejtett tűzhelyekre. A magyar kultúra pangott, a szlovenszkói gondolatok gyéren és gyöngén lobbantak még hébe-hóba, de nagyban és egészben egyre nagyobb csönd és üresség fogadta azokat a fiatalembereket, akik 18 éviikkel befogták magukat a főiskolai tanulmányokba, az élet korai gondjaiba. Ezek a fiata'lembe-1

rek úgy lézengenek Prágában, Brünnben, Pozsonyban, mintha nem lenne igazi otthonuk és családjuk, céltalanul, saját primitív szimatjuk szerint ólálkodnak az életben, társtalanok és vagyontalanok: ők már ahhoz a nemzedékhez tartoznak, amely az egykor módos család elszegényedett ágához hasonlít. Mert ha kultúrájukat szemügyre vesszük, szegénységet fedezünk fel. Ezek a fiatalok a „szegény rokon" nemzedékének nevezhetők: magyarul beszélnek, a magyar kultúra jelentené tulajdonképpeni szellemi vagyonukat, de az igazi kultúra mellett olyan szegények, olyan messze vannak a mai gazdag nívóktól, mint a szegény ember a gazdag rokontól. — Nem sikerültek a kísérletek, amelyek az idők változásában is meg akarták tartani az életszintet. Ezek az uj fiatalok már egy lemondó nyugalomba kerültek, mikor a szellem erőlködését még a gazdasági krízis is megbénította. A harci kedv elült és csöndes megadásnak látszottak ezek az évek, az előző idők hangjaival szemben. A fiatalok leléptek a közélet porondjairól. Ennek a visszavonulásnak első következménye még biztató lehetett, mikor a hangzatos intemacionális szólamok után az önmagábafordult nemzeti visszahatás ütötte fel a fejét —, de ez rövid ideig tartott és hatástalan maradt. — A katolikus ifjúságot a Prohász- ka Körök szervezték meg. Ezen a téren agilis és tehetséges vezetők a modern katolikus szociális világnézet alapján állva, értékes eredményeket mutathatnak fel. De ezek a fiatalok se vonhatták ki magukat teljesen az általános szel- j lem alól, amely — sajnos — nem kedvez a kul- I túrának. — Már nem volt energia, és a szellem, a kultúra igy lett egyre szegényebb. E fiatalok számára a magyar kultúra gazdag családi köre nem közvetlen élmény többé, — inkább múlt és emlék; a jelenben hiányos fogalmakban, gyér ismeretekben és nagyon sokaknál közömbös érzéseidben mosódik el a magyar kultúra ereje. És mivel a nemzeti kultúra jelenti a hidat az egyetemes kultúrához, nincs se magyar, se európai műveltségűk.

Ez az értelmiség már nem szerez meg biztos

Játék a halállal

Irtás Surányi Miklós

Egyetlen öröm van az életiben: a játék. Minden ember játszik. A királyok néha birodalmakkal és [népekkel játszanak; asszonyok és férfiak a szerelemmel; öregeik a múlttal, gyermekek a maguk által alkotott tündér- világgal; majdnem mindenki a saját rögeszméjével.

Hadd írjam le a következőkben, hogy mivel játszott az én drága kis barátnőm, akiinek Vilma volt a nve.

Vékonyka lábiu, barnaszemü kislány volt Vilma, a baja köa’ben, egyenesen a füle mellett lesimitva és elől a homlokánál mértani pontossággal egyenesre nyírva. Olyan sűrű és sima volt ez a baj, barna és fényes s hullámok nélkül, tömötten övezte Vilma kicsinyke fej'ét. Valami komoly, szinte liturgikus fej volt ez. Haloivány, édes kis arc, piros duzzadt száj, olyan volt, mint egy Botticelli-amgyal.

A temetőiben találkoztam vele. Itt született a temetőben, a sírásóim ester gyermeke volt és mindennap hét-nyolc temetést látott. Folyton körülötte járt a halál, fehérben, kékben, aranyban és komor feketében. A kápolna harangja cseingett-bongott, ahogy egy halottat kiemeltek a ravatalozóból. Ez gyengéd és derűs, csacska és bizalmas harangozás volt és a kis Vilma szerette, ha megszólalt a harang. Ilyenkor kifutott a házból és a koporsóhoz iramodott. Ha nagy volt a siratok és gyászolók tömege, csak messziről nézte a szertartást. A sirás és jajveszékelés nem hatotta meg. Ez hozzátartozott a gyászszertar- táshoiz. A halál nem rémitette el; megszokta és meghitt, mindennapi látogatónak tekintette. Mosolygott rája, bizalmaskodott vele. A halottaktól nem félt, bement a hullaházba, megbámulta őket és végignézte a boncolást is — a nélkül, hogy megrezzent volna sűrű, sötét szempillája. Orvost, papot, sírásót és halottakat ismert és könnyed, vidám cim- boraságba lépett velük.

— Én már temetni is tudok — dicsekedett nekem pirulva.

— Ugyan!

— Néha én vagyok a kántor.

Leültünk egy padra. Magamhoz hívtam a kicsikét és kértem, hogy meséljen nekem a temetőről.

— Nem lehet — felelte Vilma határozott hangon — most megint temetéseim lesz. Nem jön el a temetésre?,

— Gyerünk,

Megkezdődött a temetés. A koporsó után jött a lelkész. A kocsi előtt sirásó vitte a keresztet. Vilma a pap mellé állt s komolyan, gőgösen lépkedett mellette, mint egy gyászoló kerüb. Vékony kis lábait ünnepélyes, hosz- szu, szertartásos lépésekre erői telte és végigkísérte a koporsót a szegények parcellájáig. A simái meghintette szenteltvízbe mártott mirtusz-ággal. És amikor a lelkész a circum- dederumtot internálta, megcsendült az ő szeráfokra emlékeztető, égi hangocskája is és a pappal együtt énekelte a borongás zsoltárt. Annyiszor hallotta, hogy elejétől végig tudta az egészet, mint más gyermek a tündérmeséket és a babaaltató énekeket. És szárnyalt a hangja tisztán, üdén, diadalmasan, mint a fetlegeiklbe röppenő pacsirtáé. Kipirult az arca és a szeme szent tűzben ragyogott. Botticelü- haját meglengette a kápolna felől végigsuha- nó légáramlat. Feje körül dicsfényt rajzolt a bárányfelhők mögül kilövellő délutáni napsugár. Fehér ruhája, mint az angyalok szárnya, úgy libbent meg, kinyújtott, vékony^ szinte szellemimé finomult kis testecskéjén. Az öreg lelkész dörgő hangon énekelte a basszust, az angyali primhegedü mellé. A sirásó is kedvet kapott és ezüstös tenorban tercelt a kis Vilma szopránjához. A férfihangok orgonás harmóniája felett pedig, mint egy fehér galamb, úgy repdesett a kislány éneke, mennyei hárfa, a sixtusi kápolna szopránja, angyalok fuvolája.

Etérzékenyedtem. Soha életemben nem láttam ilyen fényes, magyszemü teremtést. Gyönyörű gyászünnepély volt. Mintha az élet és a halál összecsókolódzott volna. Most miár magam sem láttam a halálban semimi rémületest. A kis Vilma megszeliditette a halált, imint egy vadállatot. Játszótársává tette és valamennyiünk játszótársává. Eszembe jutott, hogy a primitív népek semmitől sem félnek, csak a haláltól — ennélfogva minden szörnyű áldozattal iparkodnak kiengesztelni az ő rejtelmes és sötét hatalmasságát. Az ő lelkükön még az alvilág erői uralkodnak. Mi, bölcsei- kedő és tudományos lelkek, lemondtunk arról, hogy a halált ki tudjuk engesztelni, ötven éven túl már mindenki retteg és borzad a haláltól. Tolsztoj majdnem megőrült a haláltól való félelmében. Vilma pedig játszótársává tette és az oroszlánt szelindekké szeTiszta arcbőr 14 nap alatt a va,ódi

corall crémtől

(szárai vagy zsíros). Már harmadik nap után javul az arcbőr észrevét- üí lenül és az összes hiba,

jw u. m. szeplő, pattanás, mitesszer, májfolt, nagy pórus, ráncos bőr, Öreges kinézés teljesen megszü- rák ®'z^09 eredmény.

VÖRÖSRAK GYÓGYSZERTAR

Bratislava, Mihály-ncca 20.

________

ku

lturjavakat, amelyekkel önmagát fenntarthatná és hivatását majdan társadalmában teljesíthetné. Ez a nemzedék akciókra képtelen. Meddő bűnbakkeresésbe süllyedt, az öregek egyoldalú hibáztatására adta magát és ha Széchenyi István reformgondolataival kacérkodik is alkalomadtán, élettelen kritikát tud csak gyakorolni, minden cselekvő és mozdító, reformáló erő nélkül. A „szegény rokon" nemzedéke nem képes önmaga megváltására. Ha újabban uj szervező hangokat és gondolatokat hallhatunk a kisebbségi ifjúság köréből, úgy ezek többnyire az előző kultúrájú nemzedékekből indulnak ki, vagy néhány kivételes szereplőről van szó, akik tehetségük, vagy akár különleges helyzetük folytán némileg fenn tudták tartani kultúrájukat és a tömeg kulturálatlanságától különbözve a hang.adásra már alkalmassá lettek. Nem szólva arról, hogy a fiatalok közt a régebbi kul- tur-periódusolk rétegei alól egyúttal az akkori eszmeadó idősebbek is újra felbukkannak. A mai fiatalok — a kultúra hiánya folytán — önerejüket veszítették, ki vannak szolgáltatva. Nincs jó átlag, ahol eszmék születnének s ahol a harcos gondolatok gyorsain visszhangra találnának, nincs érdeklődés sem — mint az előző nemzedékeknél. Ezért nagyobb probléma ma, mint valaha, a megfelelő irányítás és a jó vezetés kérdése.

üdítette. Ide kellene osőditeni az egész világot Vilma köré, hogy az emberiség kibéküljön a halállal.

Vége volt a temetésnek. Vilma vissza jött hozzám és leült a padra.

— Nem félsz a halottaktól?

Vilma nevetett:

— Szeretek temetni.

— Nem sajnálod a halottakat?

— Dehogy nem,. Azért temetem el őket.

— Hogy-hogy?

— De csak a szegényeket, őket neon kiséri senki a sirhoz. A gazdagoknak fényes kíséretük van. Elsőosztályu temetés. Operai énekkarral. Rengeteg koszorú. Gyászbeszédek. Azokat nem sajnálom. Nekik úgyis gyönyörű a temetésük. Büszkék is rá nagyon a rokonok. Én rá sem nézek az ilyen temetésre. Ne vegyék és.zre, hogy irigyleim őket. Miattam henceghetnek az elsőosztályu temetésükkel, ahogy csak akarnak.

— Hencegnek?

— De még hogy! Akárcsak az esküvőkön vagy a keresztelőkön. Pöffeszkednek és hivalkodnak drága gyászruháiikban és ha mellettük elvouul egy ingyenes temetés, valami szegény koldusiasszony, vagy árva kisgyermek temetése — majd megpukkadnak mérgükben, hogy zavarják az ő parádéjukat. Az ajkukat biggyesztik, az orrukat fintorgatják, mert rossz szagát érzik a szegények koporsójának.

— Éö te nem érzied?

— Én nem. Én odaállok melléjük és azért is a szegényeket kísérem ki és ha nincs kántor, akkor kiénekelem őket. ■ Ezért aztán a gazdagok megpukkadnak irigységükben. Johannák, a szamaras kordé kocsisának is megígértem, hogy ha meghal, én kisérem ki. Tetszik ismerni Johannt?

— Nem.

— Sánta és szélütött. Kicsit eszelős. És egy tálból eszik a macskáival. Mindig ő húzza a rövidébbet. Alig marad valami a tányérjában, Johann attól olyan sovány. Szomorú ember volt egész életében, de amióta megígértem, hogy én temetem el, fütyül mindenre, amit eddig irigyelt és alig várja, hogy meghaljon. Csinálok is neki olyan temetést, amilyet még nem láttak ezen a környéken. Johann azóta boldog ember.

... Elhiszem Vilmának, hogy boldog emberré tette Johannt. Az ő birodalmukban egy a fontos: kit hogyan temetnek el. És Johann- nak szép temetése lesz. Játék lesz a temetése, egy kis Boitticel'li-fejü kisgyermek játéka, aki ártatlanságálban és szépségéiben hasonlít az ég angyalaihoz. Johannt az angyalok fogják eltemetni.

4