Prágai Magyar Hirlap, 1936. március (15. évfolyam, 51-76 / 3900-3925. szám)

1936-03-08 / 57. (3906.) szám

1936 március 8, vasárnap.

Az elvert Shakespeare

Egy hir volt olvasható az elmúlt héten a lapokban azokról a szomorú tapasztalatokról, amelyeket a staggione-színészek szereztek egy romániai faluban. Nevezhetjük e színészeket bátran vándorszínészeknek, még akkor is súlyos a tanulság, amelyet a világvárosok színészei és színigazgatói — sőt a világhírű szerzők is — elkönyvelhetnek a maguk okulására.

Az történt, hogy a vándorszintársulat a ,,Lear király“-t játszotta a romániai községben, ahogy száz évvel ezelőtt is játszották e színészek elődei a nézők elődeinek ugyanezt a színdarabot és ahogy kissé nyugatabbra háromszáz éven keresztül játszották a közönségnek Shakespeare eme megrendítő szomorujátékát. Három évszázadon keresztül jó volt Shakespeare, most — úgy látszik — nem jó többé. A romániai színjáték közönsége ugyanis nem lelte kedvét a meghason- lott apa szomorú vergődésében és nemtetszésének egyre fenyegetőbb módon adott kifejezést. Végre is a találékony színigazgató az egyik színészt küldte a függöny elé, hogy lecsillapítsa a háborgást, meggyőzze a nézőket az emberi tragédia léleknevelő hatásáról. A színész szerző gyanánt mutatkozott be, azt remélvén, hogy a szerző jelenléte tapintatosabbá és türelmesebbé fogja tenni a közönséget. Nem igy történt. Mialatt a színész szavakat keresett annak megérte- I

Óvatosan és változatosan csinálják a keverést, nehéz dolog ez, mert ugyanaz a szin ném megy

kétszer, erre már rájöttek, viszont nem szabad mélyen se markolni a valóságba, a főanyag csak viz és zselatin lehet, — ez a babona. A kiszolgálás egyre nehezebben megy, az igazgatók egyre inkább zavarba kerülnek. Az igazgatók lámpával keresnek darabot, maguk adnak tippeket dramaturgnak és háziszerzőnek — ennek nyomában fölbukkannak a pláoiumperek — s itt-ott már arra is fanyalodnak, hogy uj embert engedjenek a műhelybe, hátha szerencsés keze van. Az újak azonban csak akkor nyernek bebocsát- tatást, ha az üzletileg bevált recept szerint dolgoznak és esetleg még higabbá, még könnyebben nyelhetővé teszik a jól és egyre jobban szervírozott nedűt. Az ember azt hiszi, hogy no, ennél higabb már nem lehet és mindig kiderül, hogy lehet. És, sajnos, mindig a fiatalok, a szóhoz engedett újak azok, akik az egyre higabb festékeket hozzák. A színház sokat emlegetett csődje szemmelláthatóan közeleg, mert a követett ut zsákuccába visz, a sziruptól megcsömör- lött közönséget nehéz lesz megint a tiszta borhoz visszatéríteni.

tésére, hogy a nézők nem csaptak rossz vásárt a beléptidijakkal, az emberek nekirohantak és összeverték a szomorú este vélt értelmi szerzőjét. Shakespearet tehát nemcsak kifütyülték, de meg is verték Romániában.

Kár volna azzal mentegetni Shakespearet, hogy a színészek rosszul játszották el darabját. A falusi közönség nincs szokva jobb színészekhez, képzelőereje viszont elég egészséges és terjedelmes ahhoz, hogy a rossz színészek játékán keresztül is élvezze azt a művészetet, ami neki való. A falusi közönség csak őszintébb, mint a városi, amely türelmesen végigunatkozza a kitűnő színészek játékát is és illedelmes sznobizmussal fegyelmezi magát egy ragynevü szerzővel szemben. Pedig ha a falusi közönségnek nem kell a „Lear király", úgy nem kell a városinak sem. És valljuk meg. hogy nem kell. Ez a „nem kell" a városban úgy jut kifejezésre, hogy a városban nem is játsszák a „Lear király“-t. A falusi népet tehát nem kell mentegetni, oktalanság azt hinni, hogy a falunak még kell az, ami a .városnak már nem kell.

Ez persze távolról sem értékítélet. Shakespeare nagysága éppen abban van, hogy az egyszerű nép valamikor éppen úgy tudta élvezni, mint a városi müveitek tömege. Még néhány évtizeddel ezelőtt is igy volt, ma már nem Így van. És nem kívánhatjuk meg a falu egyszerű népétől, hogy magasabbrendü művészi igényei legyenek és szembeszálljon a város elsekélyesedett Ízlésével.

Reméljük, hogy színigazgatók nem olvasták a romániai eseményről szóló hirt, mert nagy elégtételnek éreznék az eseményt. A színházi művészetből régen és beismerten színházi üzlet lett, legföljebb az áru érdekesebb volta különbözteti ma már csak meg egyéb üzletektől. A színigazgatók már régen nyíltan arra büszkék, ami valóban érdekli őket: a bevételre. Shakespeare számukra régen megbukott, a magánvállalkozók számára, ma már csak állami színházak engedhetik meg maguknak a fényűzést, hogy kirukkoljanak egv-egy reprezentáló Shakespeare-elő- adással, vagy esetleg egy nagy színész vendég- szereplése juttatja itt-ott vidéken színpadra Hamletet. A különbség pedig falu és város között csak az, hogy városban nem verik meg Shakespearet, falun meg is verik.

A városi színigazgató .számára a kasszarap- port nem engedi szóhoz jutni a nagy brit költőt és a többi kicsit, általában: költőt. A színigazgató egyedül a pénztárkönyvnek tartozik felelősséggel és legfőbb erkölcsi igazolása az, ha a szinlapon megjelenik: ,,100-ik előadás".

A költő ma nem keresett cikk, még verseskönyvekben sem, hát még színpadon. A színpadnak ma nagy tömegeket kell megmozgatni és a nagy tömegek fölüíetes ízlése ejti tévedésbe a színigazgatót. Az élet nagy kérdései helyett a giccs ágál a színpadon, humor helyett a „szellemes bemondás".

A színigazgató védekezik: a közönség nem khánja a színpadon a súlyos problémákat, az emberek magánélete tele van súlyos problémákkal, a színházban tehát szórakozni akarnak. Ez megejtően igaznak látszik. A színházak tehát szállítják jutányos áron az életben megkinzott. közönségnek az üdítő italt, amelyről a kellemetlen szájíz következtében idővel megtudja a közönség hoqry az élet bora helyett rózsaszinü szirupot kapott. Az üdülni vágyó közönség kiköpi a festett vizet, — nem megy színházba. A darab megbukik. A színigazgató nem hagyja magát, a szinigazgató uj italt kever kipróbált házi mixerei segítségével. Kiderül, hogy a közönségnek — az ember igazán nem ismeri ki magát — mégis kellenek a napi problémák. Kevernek neki egy kis napi problémát, persze nem sokat, hogy meg ne ártson, inkább csak a szint adják meg, a felületen elkenve, a többi marad a régiben. Vigyázat, nem szabad megfájditani a néző fejét!

A közönség valóban belekóstol az uj cock- tailbe, néhány ilyen napi problémával ügyesen festett darab valóban elmegy százig, százötvenig.

Hogy Shakespeare ma nem kell, az archaikus voltának és vontatott, tuldikciózott menetének tulajdonítható. De a mondanivalótól, az élet friss és erőteljes borától, amit nyújt, lemondani könnyelműség és oktalanság. A shakespeari szellemhez ragaszkodni kellene egy jól fölfogott üzleti érdekű színháznak is, csak a kifejezési módon kellene változtatni. A shakespeari szellem ma is él bizonyos Írókban, akiket ma ritkán engednek a színházak szóhoz jutni. A kifejezési mód bizonyára más és erőtlenebb, de korszerű és a mai türelmetlen közönségnek megfelelő. Itt

aztán lehet és kell is engedményeket tenni, mert nem lehet egyebet csinálni.

Talán ott kellene kezdeni, hogy magukat a Shakespeare-darabokat kellene átdolgozni. Nemcsak frakkban kellene játszani Hamletet, de az öltözéknek megfelelő modern szellemben, modern dialógusokkal és inszcenálással. Királyok ma is élnek, de csak mint operettfigurák kerülhetnek színpadra, vagy régi kosztümben néha, valamely klasszikus színmű keretében. A valódi királyok pedig — az elüzöttek és uralkodók egyaránt — szemünk láttára élnek polgári életet, tragédiáik, szerelmi életük, összeütközéseik szinte előttünk játszódnak le, mindmegannyi földolgozásra váró dráma. Nem kellene kitartani Shakespeare témái mellett, csak azokon kellene kezdeni, hogy átmentsük a szellemet. Ezzel a kalauzzal lehet azután Ieszállni a mai élet ala- csonyabbkörü jelenségei közé. A shakespeari szellem, fantázia és humor olyan reneszánszot hozna a modern drámában, ami megint visszatérést jelentene az örök és kiapadhatatlan forráshoz. A színházaknak némi befektetést kellene kockáztatniok, esetleg átmenetileg le kellene mon- daniok a százas szériákról, amig az elrontott gyomru közönséget ismét ránevelik az egészséges és valóban üdítő italra. Az átnevelés sokkal gyorsabban következnék be, mint hiszik, ahogyan ezt a filmgyártás fejlődése is mutatja. Az eredmény mindenesetre megérné a befektetést! (De erről már sok hiábavaló szó esett.)

Lear királyt is meg lehet alkotni modern formában úgy, hogy teljesen leköti a mai közönség figyelmét. Nem kell királynak lennie, lehe't nagykereskedő is. Ne járjon koturnusban, hanem zakóban. Legyen egy jóságos, öreg családfő, aki leányai papucsuralma alatt él. A leányok legyenek szellemes divathölgyek, akik — nem bánom — akár szellemes bemondásokat eregethetnek. A cselekmény feszültsége is lehet & mai szabályok és szükségletek szerint, csak a szellem legyen örökdivatu, mert csak akkor lesz valóban modern.

Egy ilyen darab szerzőjét nem vernék meg a romániai község parasztjai. A valódi szerzőt nem verik meg. A román parasztok csak azt a színészt verték meg, aki azt hazudta, hogy ő Shakespeare.

SÁNDOR IMRE,

Palotai Boris:

HIVATALNOKLÁNY

Tavasz van mégis. A gép surrogása nem nyomja el az üde zajokat* az ablakon túl játékos fény hívogat.»•

... Vájjon a Cégvezető ur is látja?

A körmöm világoskék az indigótól, akár egy csenevész ibolya olyan, mely illáttalanul és komolyan álmot vár esőtől, puha hótól, jókedvűen hajkurásznak a szelek .. •

Jaj, futni kéne most lázadó bokákkal, versenyt ringani a nyurga kamaszfákkal, míg elsodor valami csillámló meleg.

Most kattogok. Kipp-kopp ... hol a váltó? „Tisztelt Cim ... Sajnálattal értesitem Önt** Lassan elfüggönyözöm a sugárözönt, úgy találom, az erős fény most bántó.

S a bimbók édes mézszagát se bírom.

Na kész... A könyökvédőm csendbe össze[hajtom,

Már régen nem vár senkise a sarkon s a szerelmet a dubiózba írom .. *

Esztergommegyei népszokások

farsang ufóján Irta: Gara Mária

A farsangvégi népi játékoknak sajátságos hely jutott az alakoskodó népszokások között. A kereszténység elterjedésekor az ősi pogány vallások szokásait nem tudta teljesen letörni. De nem Is akarta, mert felismerte ezeknek a misztikus hagyományoknak mély meggyökerezettségét s tudta, hogy ha ezeket könyörtelenül üldözi, csak megnehezíti magának az utat, mely az emberek szivéhez vezet. S hogy a fiatal kereszténység milyen tisztán ítélte mge helyzetét, azt épp ezek a hagyományok bizonyítják, melyek még ma is ott élnek halkuló, édes. furcsa ritmusú zsongással a nép lelkében. Alaki formájukat ezért nem üldözte. Megengedte, hogy a nép tovább tartsa megszokott ünnepeit, magára öltse az ezekhez szükséges hagyományos jelmezeket, de minden igyekeztével azon fáradozott, hogy ezeknek eszmei tartalmát megváltoztassa. Megfosztotta őket pogány jellegüktől s aszerint, hogy az őszi szokás milyen évszakban, milyen időtájt tartotta ezeket a játékokat, az uj, keresztény naptár legközelebbeső ünnepeinek körébe vonta őket.

így került például a betlehemjárásba a pásztoroknak betlehem körüli tánca. Eredete a csapulás (egyéb nevei: zsibározás, odéricsolás, zsuprikálás, aprószentekeiés stb.). ősi pogány hit szerint a termőággal, „hajlandós vesszővel" való megverés, illetve megverettetés termékenységet okoz. Ez a termékenység és egészségvarázslás hajdan aprószentek táján volt szokásos és vékony fűzfavesszővel vagy nyirfagallyal, esetleg szalaggal átkötött nyirfavesszősöp- rücskével történt. Vidékenként az elházaló pásztor varázsvesszejéből a gazda kihúzott egy-egy szálat s tavasszal ezzel hajtotta ki először az állatjait. Esztergom-megyében a kihúzott vesszővel mindjárt ráhúztak a varázsló pásztorra, aki erre „ugrákolni" kezdett, hogy a marha friss legyen. Ez az egészséget varázsló pásztortánc került, naptári közelsége folytán a betlehemes kis jászol köré. De a kereszténység ezeket a játékokat nemcsak átrendezte és alakította, hanem maga Is átvett belőlük egyes dolgokat. A műveltség legalacsonyabb fokán, mint azt ma is megtaláljuk primitív népeknél, a rontó szellemek elriasztása lármás eszközökkel történik. Magyar vidékeken is szokásos volt ez a riasztás, melynek tárgyi emlékei közül megemlítést érdemel az esztergomi eredetű kereplő, a baranyai pörgető és az erdélyi

tóka. Mind a három bebocsátást nyert a katolikus templomokba, ahol nagycsütörtök estétől husvét reggelig használják őket a harangok és csöngetyük helyett, melyeknek szava ez idő alatt Rómában van.

Kevés olyan népi játék van, melynek a kereszténység ne adott volna uj eszmei tartalmat s melyet ne kapcsolt volna saját ünnepeihez. Ezek között a kivételek között szerepelnek a farsangi szokások. Időbrli helyzetük itt is okozott némi változást. A tél temetése például a farsang temetésévé alakult át. Ez már csak töredéke a régi játéknak, melyben Tavasz-isten legyőzte Télistent s annak temetése után átvette hatalmát. Korcsmában történik ma már, ott, ahol még ez az utolsó töredék megmaradt, a farsang temetése. A legények, kik a hamvazó szerda előtti este a korcsmában ivással, dalolással búcsúznak a farsangtól, éjféltájban egy teknőbe fektetik a falu legbambább legényét, vagy társaik közül azt, kiben már annyi a bor, hogy nem tud ellenkezni velük. Körülülik a teknőt és halotti énekeket énekelnek fölötte. Mikor már sorra elkántálták, egy dézsa hideg vizet öntenek a „halottra" s annak rémületén aztán nagyokat kacagnak.

Annak a pogány hitnek az emléke, mely szerint az évszakok változásakor azoknak megszemélyesített istenei egymással harcoltak a hatalomért, vidékenként értelmesebb formában is megmaradt. Csakhogy itt szintén tél helyett farsangot említenek, f. szalma-bábu, melyet farsang végetáján dorongra erősítve és felöltöztetve hordanak végig a falu uccáin, majd pedig a falun kívül meggyujtanak és a vizbe dobnak, szintén a legyőzött Tél-istent szimbolizálta valaha. Tokodon a Tél-isten alakja dorongra erősi- tett szamárfejjé egyszerűsödött, amelyen, nevető gyerekektől kisérve, az egyik legény végiglovagol a falun. Itt a régi hagyománynak csupán tárgyi emléke maradt meg: szellemi emléke teljesen elveszett. Már nem űzik ki a szamárfejüt a faluból, hanem megelé- gesznek annak puszta körülhordozásával.

Még jobban elveszett az emléke a „tyuk- verő" hajdani szokásának. Esztergomban ma is tartják még, csakhogy a mai szokásnak az elnevezéssel semmiféle összefüggése nincsen. Ma tudniillik tyukverőnek a lakodalom utolsó epizódusát nevezik. A lakodalom utáni reggel a legények végigjárták mindazokat a házakat, melyek a lakodalomban résztvettek. Mindenhol esznek, isznak, táncolnak egy fordulót és tovább mennek. Ezt nevezik tyukverőnek. Ha nem ismernénk más rokonszokásokat, akkor is a névből arra következtethetnénk, hogy benne •hajdani áJlatáldozatok elmosódott emléke maradt meg. De vannak e néven kívül egyéb bizonyítékaink is, melyek e föltevést igazolják. Erdélyben a székelyek között husvét táján tartottak tyúkokkal és kakasokkal összefüggő hagyományos szokásokat. Bekötött szemű lányok karóval (koszttal) ütötték le a kikötött tyúkot, a legények pedig nyillal lőttek a kakasra, miközben „kakaséneket" énekeltek, ősi varázslat az, melynél a férfiak hím, az asszonyok nőstény állatokat áldoztak. Az esztergommegyei svábok hamvazó szerdán tartják a „kakasnyakazást". Legényeknek kegyetlen- kedö játékává fajult ebben a hajdani állatáldozat emléke. A templomi hamvazás után a legények összegyűlnek s együtt járják a falu minden házát kakast kérve. Ritkán kapnak. Legtöbbször a sikertelen koldulás után összeadják filléreiket s azon vásárolnak egyet. Ezzel azután kimennek a falu végére, ahol a szegény állatot nyakig beássák a földbe. Most azután sorra mindegyik megpróbálja bekötött szemmel lekaszálni az áldozat fejét. Háromszor suhinthat mindegyik a kaszával s ha a kakast nem találta el, kinevetik és büntetést kell fizetnie. Addig követik egymást a legények a próbálkozásban, mig az egyiknek sikerül a nya- kazás. A kakast elviszik aztán a korcsmába, megsüttetik s az egybegyült büntetéspénzeken nagy lakomát csapnak. Ennek a szokásnak germán eredetét mutatja, hogy csak azokban a falvakban tartották, ahova német telepesek jöttek: Dorogon, Csolnokon, Kir- ván, Leányváron. A szomszédos magyar falvak csufságos komédiának tartják ezt a játékot, mégis némelyik, bizonyos változtatással átvette. így például Tokod, ahol azonban nem hamvazó szerdán tartják, hanem bármelyik farsangi napon, sőt némely helyen visszatért a lakodalom szokásai közé s tyukverőkor tartják.

Epölőn hamvazó szerdán van a legényavatás, az az ünnep, amikor az avatandó a „siheder-korból" kilép a „nyalka-legény" sorba. Ilyen avatásoknak a primitív népeknél nagyon jelentős szerep jut; misztikus ceremóniákkal történik s az avatandóknak nehéz próbákat kell kiállaniok, hogy az uj rangsorba való felvételüket elnyerjék. Az epölői avatáson a sok szines pogány emléknek csak egy egyszerű, szimbolikus maradványa él még: láncrakötik az avatandó legényt. S hogy igy. tehetetlenül védekezni nem tud, az ő költségére mulatnak a korcsmában.

Bármennyire töredékesek is ezek a megmaradt népszokások, mégis tisztán felismerhetők bennök a tavaszi vonatkozású egészség- és termékenységvarázsló hiedelmek emléke. Mind a régi varázslatoknak meg volt a „jeles napjuk", melyeket a legalkalmasab- baknak tartottak s melyeken a varázslat a legjobban fogott. Ma már rég ismeretlenek ezek a napok, de hogy tavasz közeledtekor tartották, azt tartalmukon kívül az is bizonyítja, hogy a kereszténység ezeket a pogány szokásokat a hamvazó szerda előtti időre csoportosította. Mintegy meghagyta ezzel az év eme részét, a farsangot a földi örömöknek, pogány kedvteléseknek, megtisztítván egyúttal az utána következő böjti szakot minden pogány vonatkozástól, hogy ezek a Feltámadást váró áhítatot meg ne zavarhassák.