Prágai Magyar Hirlap, 1936. március (15. évfolyam, 51-76 / 3900-3925. szám)

1936-03-01 / 51. (3900.) szám

1936 március 1, vasárnap.

H A N G

Irta: Szép Ernő

Szeretnék mindig leírni hangokat, amelyeket szeretek. Szeretném fotogiaiálni betűkkel azokat a hangokat. Idézni a fiilekbe, hogy hallják, úgy, mintha tulajdon magukat azokat a hangokat, hangsatokat hallanák. Megmondani micsoda benyomást tesznek reám azok a hangok, micsoda érzést, emléket, sejtelmet keltenek azok a hangok bennem. Hálálkodni vágyom azoknak a hangoknak, óhajtom azokat dicsérni; meg akarnám fejteni, mint rejtvényeket azokat a hangokat; minden, ami látó szememet, tapintó ujjam- hegyét, halló fülemet éri, minden feladat nékem, azt megoldani kötelességem és szenvedélyem.

Ha taposom a tegnapi havat, ami felfagyott, az a hó úgy ropog, akár a ropogós csizma, vagy cipő, melyeknek a ropogását annyit hallgattam, élveztem gyerekkoromban az Alföldén. Az valami kis szivemnek szóló muzsika, a hónak a ropogása a talpam alatt. A napsütés alatt játszó gyerekek vihogását hallom belőle, esti sötéttel pedig mintha gonosz j összeesküvés hangjait fülelném. De van úgy, hogy semmire se emlékszem, semmit se gon-; delek, csak a hangulatát fogadom annak aj finom roppangafásnak. Hogy adjak szavakat a hangulatnak, hiszen annak nincs anyaga, témája.

Szeretem hallani a zördületet, amit a szá-; ráz levél tegzen a lépeseim alatt októberben, novemberben. Némely percben olybá hallom, mintha a lovak vízben gázolnak. Azután meg lebocsátom a fejem, bánatnak adom magam a levélzörgés hangjára. Szám ónk érem magamtól a vétkeimet, a tévedéseimet, az elvesztegetett időt, elkerült szerencséimet és elcsapott örömeimet. A hó ropogása felüdit, mulattat, kedves, szép érzést, szerez: az őszi levélnek a szava a cipőm alatt, az szomorúságba húzza a szívemet.

Oh, annyi bizalmas, kedves hang él bennem; olyan vagyok, mint a hangszeres bolt; néha elszórakoztatom, elvigasztalom magamat azzal, hogy egy-egy szeretett hangzást meghívok a fülembe s hallgatom, hallgatom.

Az evező hangját, mikor a vizet szántja. A kasza suhintását. A zászlónak a szél közt való repesését, meg a márciusi szélnek a lobogá- sát. A karikás cscrditését és azt a szilaj fiu- hangot, ami utána ered annak a cserditésnok. Ökörnek, tehénnek a békés bőgősét messziről; közelről némelyik baromnak olyan a bőgőse, mintha aszmája volna. Abrakoló lovaknak a ropogtatását a homályos ólban. A vízesés nevetését közelről, morgását messziről.

És igy szeretem hallgatni a mozsárütő arany zengését.

Hallottam valaha Londonban, a Bank of England pince-folyosóján, az igazi arany zengését, azoknak az aranyaknak a zengését, amelyeket a pénztáros leolvas a márványlapra százszáni, ezerszám. A csukott ajtó mögül j hallgattam a végtelen, halk aranyzengéstJ egy másik magyarral, aki otthon volt Lon-j! donban; azért vitt cl a Bank of EnglandbaJ hogy ezt a zenét élveztesse velem. Igen meg-jj szomorodtam, míg ott IiaMgaíóztunk, a szivem I nehezebb lett a Bank of England arany-kész- jj léténél. A mozsárütő zengése szebb a fülem-1 ben, boldogabb.

Szeretem hallani, amint cseng az üllőn a- kalapács, amint aprózza egy-egy erős ütés | után, mintha felváltaná az ütést. Szeretem 1 hallani, amikor a fűszeres a mogyorós zsák-1 bán vájkál. Szeretem a hintés lovak patáinak | a csattogását. Meg a grm-mikerekek pattogd-1 sát, meg a kocsiderék kényes reppanatait. jj Szeretem az elszakadt harangszót hallani. | mert hallani még egy percig a csöndben az| édes zúgását, az emlékét. Szeretem azt a suhogást, amit az eperfa lombja teszen, ami-í kor a gyerekek megrázzák az enerfát. Meg aj gyárteremben annak a száguldó szíjnak az! ütemes suhogását. A cséplőgépnek a mormo- lását. Meg a hajógépnek a dobogását lenn a hajó te«tcben. Szeretem a kőműves kalapácsát hallani, ha a téglát kalapálja, az napsütés. erő öröm. És szeretem a vasutas kalapácsát hallgatni, mikor megkocogtatja a kerekeket.

Szorítom a gyönge mennydörgést.

A falusi bobnak a pici kis álmos csengőjét.

A Ohamps Eb sées-n az ezer meg ezer autó finom morajét; ott le-leültcm az úttest peremen a padra. behunytam a szemem, erdei patak moraját képzeltem.

Szeretem a sarkaotyupensrést, zengést. A kocc'Mifás gyöngéd /endilletét. A bornak' a jambusos kotyoerását. mikor az üvegből a pohár!-töltik. Szeretem a hortobágyi zörgőtj a csikós lova nyakában,^, kotompot, amelyet1

a tehén kondit, a dudát, amelyen a csordás riogatja a községi esendőt virradattal. Szeretem a hallgatag pipáló ember pappangatását. Szeretem meghallani azt a csúszós vihogás hangot, amit ád az ablak, mikor a szobalány körbe-körbe törülgeti. Szeretem a kis állomások jelzőcsengőjét, mikor oly kitartóan, olyan cpedezve várja a vonatot.

Szeretem a fűzfavessző suhogásál

A megrepesztett diónak, meg a felvágott dinnyének a roppanását, reccsenését. A régi módi selyemsuhogást, suttogást. Azt a robbanó rebbenést, amivel a megközelített fogolymadár fölrepü‘1. Meg azt a rebegő neszt, amit a tyukszárnyak hallatnak, mikor eszébe jut a tyúknak a szárnyait megrázni.

A keménykalapnak, ha beütődik és ha ki- rugódik, a keménykalaphangu dobbanását.

A vadgesztenye koppanását ágról az ágra, azt az izmos, ifjú, harcos zajtevését a nyári lomb közt. Fölkapom a fejem, a zöld lombozatba nézek, a kétséges égbe nézek, köszönöm, köszönöm, hogy hallok, hogy amit hallok a fülemből az eszméletembe tör, a lelkembe árad.

Sebesi Ernő;

Szonett-koszorú egy nemzedék sírján

i.

És itt voltam. És nőttem, ahogy illik

És sírtam, hallom, éecakánként százszor Hogy felébredt rá egy nagy egész házsor,

De álmomban az angyalok s a viliik

A társaságom nem igen keresték.

A szélben is füleltem emberhangot Mikor a lyukas padláson csatangolt,

Ha kergették az imaszagu esték.

Az árnyakkal volt gyakorta beszédem S hogy sorsunk inkább pokol lesz, mint éden —: Már akkor föléreztem gyerekésszel.

Egy szeptemberi reggel süt szivemben Hogy először kell iskolába mennem,

S mi addig volt: mély, sürü ködbe vész el.

II.

És érdekelt a betű. S nem a kotta,

De sejtettem, hogy sorok közt olvasni:

Ez mindennél is izgatóbb s olyasmi,

Ami a titkok zárát kinyitotta.

S a leckék tetejéről lestem azt a

Mennybéli súgást, amellyel az Isten A rejtélyek tüfokán átsegítsen:

Oly naiv voltam akkor s oly fantaszta.

De sose vonzott engem a matézis És éhes lelkem táplálgattam verssel —

Az első Ady-láz még most Is perzseL

S ha erre gondolok: — megáll az ész Is — Hogy kulturmázzal, zölden, maturálva Elcsábítottak egy vad, véres bálba.

ni.

Ártatlanul Is frontra elítélten

A bélyeget sütötték homlokunkra:

A Káin bélyegét. S a véres munka Egy puszta pillanatra sem ült tétlen.

Fiatal szánk addig imánkat mondta S most vezényszódat ropogtatott ajkunk És durva altisztek tapostak rajtunk,

Hogy részletekben haltunk meg naponta.

Az erkölcs titkon, cselédlépcsőn házal S a túloldalra üzengettünk gázzal:

Már lelkűnkben a fertő mélyen ült benn.

A falat kenyér rég lett hozzánk hűtlen.

S hogy a halotti torról el ne késsünk:

Friss emberhúsba vájtuk rohamkésünk.

IV.

Egy angyal vérző szárnyait legyezte,

Egy komor s fáradt novemberi réten Egy vízió kisértett ott sötéten És sürgős döntést követelt az este.

Szép, bölcs nyugalom hömpölygő akkordját Eltikkadt fülünk áhítozva vágyta S a vértől megcsömörlött harci ágyba A békekürtök szent álmukat hordták.

S meghalt a harc. És szabadon vonultunk A biztos jövő sáncait bevenni,

De csúnyán ránkvigyorgott a nagy SemmL

És lépten-nyomon elénk állt a Múltúnk.

Most élő fejfa vagyok tömegsíron és elkorhadok, ha tovább nem bírom.

$ mmméik

Irfcsí Szombaúhy Viktor

jj — Hát magyar gyerek vagyok, vagy mi?'. Állottam a szavam és ő is. Elmentem katonának, föl, Prágádba, tovaskatona voltam, huszár. Öt lovam volt s aszónták, hogy a századiba én kezelem legjobban a lovakat. A végin min- , den harapós lovat a kezem alá adtak, mert nem volt olyan rugós, harapós ló, amit meg nem patkoltattam volna.

Elégülten dél hátra az ülésben:

— Hát engem szerettek a katonaságnál. Bátor fin voltam.

— És a lány? ...

— Megvárott. Katonaság után sem tudtam hová menni, mert a régi helyem már be volt töltve. Úgy sajnált a régi gazdám, hogy azt elmondani nehéz. De mit tegyen ő is, ha kevés volt a jövedelme s annyi zsellért, kocsist nem tarthatott. Elmentem béresnek. Most már jó állásom van, béres vagyok.

— Erre aztán természetesen meg mert nősülni.

— Hát erre aztán igazán. Van hova vinni a lányt. Tizenhét mázsa gabonát kapok egy évben, meg hatszáz koronát, tejet, legeltetést, meg egy kis lakást. Aki erre azt nem mondja, hogy a mai világban ez nem jó állás, azt hitványnak lehet nevezni bátron.

Ezen elgondolkodunk. Feltűnnek már Komárom lámpái. Közben megállítanak ismét, mert egy autó várakozik az országúton, benzint kér, kifogyott. A derék kocsitulajdonos azonnal leszáll, benzint önt, fáradozik s enyhén korholja a kárvallottakat, hogy miért nem hoznak magukkal benzint. Elfelejti, hogy délután Madar és Szilas között ő is hasonlóan járt s félliteres üvegekben hozta össze a kellő be n zinm enn y iséget.

Mág a kocsink pihen, legényünk hangosabb szóra kap.

1— Nagyon jó életünk lesz —- mondja szinte önmagának —, Ilon dolgos teremtés és varmi tud. Most is van egy háromszázhatvan koronás varrása neki, ezért is segítek őt elvenni, mert pénzt is hoz a házhó ... Finom egy keze van, az biztos. Szolgálati helyén is megfelelt. Nem tetszett őt ismerni Komáromban?

—- Sajnos, nem ...

— ölig sajnos, mónhatom. Bútorunk is lesz, most csináltatjuk hétszázlhusz koronáért. És a jövő héten az esküvő.

Hosszasan eltűnődünk. A megelégedettségnek, az önbizalomnak, a reménykedésnek valóságos szobra ez a magyar legény, aki olyan derék legény, hogy régi gazdája most is megáll, akárha autóban ül is, amikor meglátja őt az országúton bandukolni. Megáll s felveszi kocsijára. Aki olyan derék legény, hogy hajnaltól napestig dolgozik, aki olyan derék, hogy kovácsnak, bognárnak, szőlősgazdának, tejesgazdának segit. Tele van mesterségbeli készséggel a legény, noha neim tanulta egyiket sem.

— Azt hiszem, egészen jól fog nekünk ■menni... — vallja be elégedetten végül s cigarettára gyújt.

íme, a komáromi Vághid, a Rákőczi-ucea s a Kossuth-tér. Fénylenek a lámpák, zug az ucea: ezen a sarkon ismerkedett meg a lány

I

a legénnyel s abban az uccában kérte meg. egy vasárnap délután, néhány közvetlen szóval, az együttélésre. Öt éve ennek s azóta türelemmel vártak egymásra, mert mindkettőnek volt még némi elintéznivalója az élettel a házasságkötésig.

így tereimnek a falusi magyar párok. Egy kis szerelem, egy kis anyagi kérdés, romantika kevés, munka sok; „nem akarok potyázni, leszöl-e a feleségem, vagy nem leszól...“ évi hatszéz korona, néhány mázsa gabona s egy kis házikó a béresudvarban.

Nemzetünk törzsöké, gerince igy él. Két év múlva majd valamelyik kultungyülésen fogok vele találkozni, csizmája vasárnapi fényességet áraszt, kezét a tél hidege kicserezte,

|ahogy parolázunk, ott fog állni ő is a'negy- jj ven-ötveu között, helyesel és hallgat, aztán jj gyakorlatlan kézzel majd tagnak iratkozik

kerékig hallani, milyen ziháló a lélekzete.

Megtöröm a csendet:

— Hol volt, hogy olyan nagyon kellett

sietnie?

Szolgálatkészen, szívesen felel:

— Itt, a Zsiitva mellett, egy tanyán, a

íme n y a sszon y óimnál.

— Szóval a menyasszonyával foglalatoskodott, azért késett el?!

— Igen kérem — feleli örömmel — se nálam nincs óra, se a menyasszonyomék házában nincs óra s már dél tül fogva ott vagyok, elmegy az idő kérem, hiszen jövő vasárnap lesz az esküvőnk és sok volt a megbeszélni valónk.

— És sokat beszélgettek?

— Hát azt nem mónibatnáim, inkább hallgattunk.

A koicsi rohan Koma rom felé. A legény, aki a hetényi csatlakozást elmulasztotta, két vonatot is talál még magának Komáromiban ma este Szerdahely irányában. Örül is neki végtelen. Már fésxkelődiik a kocsiban, tetszik neki a puha ringás, mi meg szedjük ki belőle a szót. Vall a derék csallóközi legény. Ilyen a sorsa, olvasóm:

— üt esztendővel ezelőtt, ismerkedtünk meg, Komáromban. Én zsellér voltaim őnsujfaluin. Lovaknál, meg hol szógáltam s vasárnap sétálni jöttem a komáromi Nádor-uccára. Minnyá második héten megismerkedtem.

— Tetszettek egymásnak?

— Hát nagyon. És én minnyá a harmadik héten aszón lám: Hallod-i, én nem potyázok veled, Ilon, ha leszel a feleségem, vagy nem leszel, de mondd meg, hogy ne járjak hiába.

— És Ilon mit felelt?’

— Aszom ta, rendbe van, csak szégálok még egy kicsin!, hogy összeszedjem a staférungot s te meg katonás kódtól. Ez volt öt éve.

— És öt óivig kibírták hűséggel?

valahová. Ha fizetni kell, ő lesz az első megajánló, áldozni fog a maga egyszerű módja szerint, elolvassa a kéthetes újságot, délután négykor azonban mennie kell, mert akkor van az állatok etetése.

Barátságos, nyílt tekintetét kicsit mindig betolhőxi a gyanakvás. A pénzt szereti fogni, (meg a földet, mert sok nincsen neki belőle. De, ha áldozni kell majd. ő jár elől, mert a nyolcvamholdasok begombolkozva, gyanakodva s erősen oídaltifordulva vesznek csak tudóim ást az áldozatkészségnek feladatairól.

Autónk megáll, a legény kilón az estébe, elköszön s fütyörészve meoy az állomás felé. Jövő héten tokaija leisz s aztán következnek a küzdelmes, munkás évek. de akkor már kelten ... S a tisztelendő ur beírja a statisztikába: egy házassággal több van, vagyona nincs, anyanyelve magyar, foglalkozása: béresem- bér. Egy a tízezerből. Igazán minden jót kívánok neked, te értelmes és szorgalmas magyar zsellérlegény. .<

4

Országúton fut az autónk, este van, nyolc óra. Olyan méla, elborult csöndesség telepszik a tájra, mintha valami nagy, kietlen pusztaság közepéiben járnánk, pedig, ha megerőltetjük a szemünket s kipillantunk az ablakon, nem messzi felfénylik Hetény község állomása s a távoli világban ott rezegnek I valahol Komárom apró fénypontjai.

Jeges szél borzolja a kisalföldi fákat. |

Az egyik távirópózna mellett emberi alak áll, nem mozog. Ahogy elsuhanunk mellette, karját magasra emeli, aztán reménytelenül ejti le. Nem mer megállítani. Barátom azonban jószivü, lelkes ember s mint máskor, most is megáll.

— Valakinek segítségére kell sietnünk — mondja s belekiált az éjszakába: — Halló, ki állította meg a kocsit?

Néhány pillanatnyi várakozás. Most lépések ropognak s lassan, óvatosan, gyanakodva lép a kocsihoz egy falusi legény. Tétován, bizalmatlanul áll meg, félve attól, hogy a kocsiablakon kirepül egy kéz és porton! eremti az utszéli integetőt. !

— Maga állította meg a kocsit!? ...

A felelet nagyon halk, félénk:

— Én lettem volna, kéreunszépen ...

— Akar valamint tőlünk?

— Igenis, kérem, csak azt szerettem volna ha valaki megszán és bevisz Komáromiba, merthogy elmu'osztottam a hetényi csatlakozást és ma még Szerdahelyen kell lennem, ahol szolgalegény vagyok.

—- Gyorsan, üljön .föl. elvisszük.

Meglepetésében s mert igy sikerült a kisér- 1 et, alig találja a kocsi ajtaját, óvatosan hajol beljebb, lehuppan az ülésre, összehúzza magát, mint aki rosszat cselekedett s most elviszik a rendőrök valahová, ismeretlen hely- | re, ismeretlen járművön. Nem is szól egy szól 1 se, szuszogni is alig mer, pedig a kormány-