Prágai Magyar Hirlap, 1936. március (15. évfolyam, 51-76 / 3900-3925. szám)

1936-03-15 / 63. (3912.) szám

T>RÍCGATÍVSAGVaR-Hl RTiAT> 1936 március 15, vasárnap. Hixííeii aoudolat írta: Dr. Borsody István A legfiatalabb csehszlovákiai magyar értelmiség egyik sokat Ígérő, nagyte- hetségü tagja irta e tanulmányt. Jó- szándéku és tiszteletreméltó tárgyila­gosságra törekvő megállapításai alkal­masak arra, hogy fontos közéleti kér­déseink tisztázását elősegítsék. Nem egészséges ©zirnptóma a társadalom éle­tében, hogy a közösségi kérdések eltávolodnak az egyén érdeklődésétől és a nyilvános élet és magájiember közé széles távolságok ékelődnek. Szíovemszkói magyar társad ailmunik életében ezit a kedvezőtlen tünetet gyaikra.n észre véli etjük. A köztársaság életé bein nem helyezkedtünk el kolecktivurn gyanánt, a csehszlovák iái ma­gyarság nem alkot köz,jogilag, politikailag,, sem pedig társadalmi és gazdaság: szervezett­ségben egy testet. Vidékek és helyzetek sze­rint — s namikevésbé az önerő és tehetség sze­rint — hol jobbam hol rosszabbul folyik sor­sunk. Példákat hozhatunk föl városról, fálluk­ról, ahol a magyar lakosság kitermelte sziikeibb- körü ügyelt intéző szerveit, vezetőit, ahol tö­meg és vezetőik magán- és közügy harmoniku­san ©pitik föl mindazt, amire a kisebbségi tár-* sad atomiban élő embernek föltétlenül szükségei va.n, Ezekről a vidékekről szállnak föl légin-1 kábé a bizakodó, tervező hangok. A szlovén-1 szkói délvidék Érsekújvár körüli kristályosodó jj reális optimizmusáról, a magyar paraszt ma te- [ riáli-s józanságáról hallunk és örülünk, ha a dél- nyugaiszlovenszkói magyarság gazdasági szer­vezeteinek sikeres működéséről olvasunk. De ha optimisztikus képet akarunk nyerni, nem ©ok helyen fogad ilyen biztató helyzet. Szilo- venszkó változatos tagoltsága, sik és hegy, völgy és kopátság közt váltakozó vidékein. Amilyen változatos földünk külseje, épp oly különféle magyarja'rak élete is. A szükebb kö­zösségek életében is ritkán találunk együttmű­ködést. Országos viszonylatban pedig különö­sen mostoha a helyzet. Az önmagára utaltság, elh agyatottság és ho­vatartozás nélküli lengés: ez a legjellemzőbb ismérv'e szlovéné zkói magyar életünknek. Ez a száimkivetettség három oldalról világítható meg. Először is politikai helyzetünknél fogva Politikánk az ellenzék i séget találta s zükség­szerűnek a magyarság érdekében. Ebből termé­szetszerűleg adódott egy magyar szellemű kri­tikai álláspont a politikai élet egyes .jelenségei­vel szemben. Féltünk az ©lkaMédiástól és gör­csösen kapartuk magunk köré a védelmet hozó árkokat. Nem politikánk milyenségében volt a siker elmaradásának oka. Rossz volt a parla­menti atmoszféra, ahol az ellenzék nem tölthet­te be az angol „His Majesty's Opposit;ion“ szer­ves szerepék Nőm termelődött ki aiz a panla- jnenti konszolidáció ahol az ellenzék a javítás, bajife’tárás őszinte eszközeivel léphet föl és száll­hat síkra saját igazságának, meggyőződésének megértetéséért és ezeknek megvitatása után az egész állami élet jobbátéte'éért. A pártok egy­aránt vétettek egy ideális ellenzéki politika le­hetősége és hatékonysága ellen. Pedig amig nem nő ki a köztársasági demokratikus köz­életben az ellenzék’ ál'áspor.t kétoldalú, tisztes­séges, konstruktív létjogosultsága, addig a ma­gyar kisebbségi élet pro komáinak viszonya a többséggel szemben kétséges és tisztázatlan marad — akár „aktivisták akár a :,negativ!eta“ névvel illetnek bennünket. Másodszor, magyar társa dalműnk közéleti nívója és ereje jön számításba Szekfü Gyula, Széchenyi István müvének és a magyar élet viszonyának vizsgálata közben jött rá. hogy népürüK együk legnagyobb hátránya az ugyne vezett ..szervezkedési tehetetlerseg“. Ez a ko­moly önheismerés szlcvenszkó" közéletünkben nem hatott oly egészségesen ahogy azt a kri­tikai szellemű történeti ró elgondolta. Vidéki társadalmi életünk igen sok jelensége, belső és fölszimre alig jutó tünete azt mutatja, hogy nem egyszer álltunk meg félbemaradtán a patikus, ö ©marcangoló tragikus pózokban. Pcd'g egy következetes és őszinte kritikai önmegismerés természetes következménye épp az kéne, hogy legyen, hogy a kritikát és önmagunk ismeretét hasznunkra fordítsuk. Ez a mai komplékszum a tehetetlenség érzését veti el lassan társadalmi életünkben, ahelyett, hogy a be'smerés, a tett. a cselekvés szükségét és lehetősé,gét váltaná ki bennünk. Szívesen hivatkozunk történelmi ka­tegóriákra és gyakran vetjük önmagunk szemé­re. hogy nem értünk el oda. ahová az erdélyi magyarság élete elért. Végeredményben azon­ban minden magyarázat csak a hiányok fölis­merésé lg jutott el Itt tovább lehetne lépni és meg kellene értetni társadalmunkkal a hk.ny érzések helyett a ezükségérzésekot. Közműve ]ődés: egyesületeink, iskoláink, társadalmi egye­süléseink. színészetünk, újságunk, folyóiratunk, ifjúsági gondozásunk gazdasági szervezeteink jogaink teljes cl ismerte tésénak reális értékét és jelentőségét. Azt hiszem- sok Irtát követtünk ©1 közönségünkkel szemlén nőkor nem tud­tunk elég meggyőző nevelő, fölvilágosító ha­tást gyakorolni rá. Túlságosan szeretjük ma is az érzelmi szempontokat — amit pedig Széche­nyi ody vészé de Imes/nek és kerül endÖnck tartott. S tömegeinknek a mai józanjáé életformák közt pozitív tettekre van szükségünk. A kisebbségi realizmus nem jelentheti egy percig se céljaink és eszményeink tagadását. Az eszmék tisztasá­ga éppen ebbein a reális formában éri el teljes értékét. Csak provinciális, nyárs polgári fölfo­gás szerint jelenthet a a idealizmus légüres te­ret, has-zontoiLainságot, lukszust. Az egyedül helyes idealizmus épp ellenkezőleg, az élet va­lódé ágának, parancsoló szükségszerűségeinek hozzáértő felismerését jelenti és az igazságnak méltó és életszerű kiemelést. Az ideál és reali­tás egymás bal onódó értelmével lelhet csak a tömegeket közönyükből fölrázni és a társadal­mi összetartás, szervezés gondolatánaik s egyút­tal valóságának megnyerni. Végül pedig az egyes emberek életéről is keli beszélnünk. ParasztembeT°ink b-rmészetes nyílt­sága, tisztánlátása, a valóságok iránti érzéke megnyugtató tulajdonságok. Erre építenünk le­het és kell. Aki azonban a párásztrótegek föl­emelkedésébe veti minden hitét és tőlük várja középosztályunk megmentését, annak tudnia kell azt Vs, hogy ez a nivóeimeilés csakis hozzá­értő segítség, támogatás révén valósulhat meg. Arról van itt 6zó hogy ki is vá’ilaija eizt a mun­kát. Ha mai intelligens osztályainkban elcseme- vészedik a meggyőződés, a magyar egzisztencia, nyelv, kultúra, nemzet- iránt érzeitt felelősség- itudat, akkor a parasztrétegek ,— és a közép­osztályhoz vezető átmenetet alkotó munkás és kispolgári osztályok —• vezető és segítő jóindu­lat, támogatás nélkül már alig érhetnek el a magyar polgárrétegeik fölifrissitéséhez és nem­zeti tudatához, hanem vagy elpanlagiasodva ideiig-ónáig lézengenék majd s®e!i’emi -mélyültség és talaj nélküli, vagy egyenesen beíeszivárognnk a magyar szitut fölszivó többségi Lelkű le tbe. Ezért megroppant, de még fönnálló történelmi középosztályunk tagjaira hárul a legnagyobb fel-adat s igy az ő életűiknek figyelése s a v-eilüik valló törődés különös jeilentőeéggel bir. A falura csak akkor számithabunlk, ha városi magyar la­kosságunk megállja helyét. A kívülállókat be keli vezetni. Ha magukra hagyjuk őket, nem biztos, hogy hozzánk jönnek. Szlovénézkó életviszonyaink sokfélesége más- más helyzetet teremt magyarságunk számára. A nemzetiségi arány városainkban, a csehszlo­vák körök türelmetlensége vagy megértése, a magyar vidék alapvető ereje vagy a szórványos sziget magárahagyottsága, a gazdasági tehetsgé- neik és kulturmegénbésnek különbözősége, a szo­kások. a kényelem vagy agilitás, lelkesedő kedv vagy közömbösség — és még ©ok más kisebb nagybb jelentőségű körülmény szabja meg a szíovemszkói magyarok életformáit mindenütt más-más árnyalatú problémákkal küzdenek és mindenütt -más-más módszerre van szükség, hogy erő álljon a gyö-ngeeég és a hanyatlás he­lyébe. De egy gondolat mindenütt egyformán szükséges; a közéleti gondolat Általános sz'nap­I torna társadalmunkban a közélet iránti közöm­bösség. Ezt a betegséget csak azzal lehet leküz- | doni, ha a közélet iránti ideális érdeklődést reá Mécs László: MÁRCIUSI FÜTTYSZÓ A Föld Hamupipőke még: paraszt karaszt-ruhája foltos, de énekesrigó-sziv© megdobbant már az cg alatt s nagy boldogság után rikoltó*. Valahol varrják lázasan menyasszonyi tavasz-ruháját, mely nem les* bársony, sem selyem, de álom, »ene, siorelem finom kelméiből csinálják. A dióhéj s a mogyoró nagy láda volna néki: fecske csőrébe csomagolva jő! Varázsruha. Ha felveszi a Föld: vig lesz, pajkos menyecske. De most Hamupipőke meg! Tegnap temettük mostoháját, vén Tél-anyót; nagy volt a gyász: száz ibolya nagy-kacagón kidugta gyermck-poíikáját! Nagy volt a gyász: száz ibolya nevetett, én meg úgy fütyültem, hogy minden bánat, siri rög pacsirta lett és hirtelen az égre röppent üdvözülten. ö ibolyák! Gyermek-szemek haraszt közt, vagy rongyos ruhában az iskolában! Illatos ártatlan mosolygásokért lejárnám kct futrinka-lábam! Kéken kacagni jöttetek kis ibolyáim a pintyőke dalolni, proletár fiuk gombozni; mert tiindérrubát vár Föld, szív, mint Hamupipőke! l-ls alapokra helyezzük. Minden csehszlovákiai magyarnak tudatosítana kellene a közhöz, való tartozás jelem tőségét Ez a tudat pedig csak úgy születhet meg é'etmevalóan, ha nem csupán-megsebzett érzelmek tárháza lesz a szíovemszkói magyar lélek, bame-m reális tartalmú életforma is, amelyhez tartozni egyedüli ut minden ma­gyar számára meggyőződésbői, kulturális és emberi, világnézeti és társadalmi, szoc'áJüs szük­ségből — vagyis ideálból és érdekből. A közéleti érzés megfelelő kiformálása eós<5 föltétele az egységes szilovenszkói magyar lé­leknek. A mindennapos kenyérért való mai gyilkos küzdelemben, az elfáradás és csömör napjaiban, nem könnyű d-oleg ébrenhartami a köz iránti érdeklődésit, a közösségi érzést. Az egyéni baj elfordítja az embert környezetétől, a k üli világból befelé fordul Ebből az elzárkózás­ból csak úgy lehet a köz számára megnyerni az egyes embereket, ha megértetjük velük, hogy a nyilvános élet nem idegen az egyéni hajaikkal való törődéstől és ha megértetjük az egyénnel, ■hogy a köznek épp oly ©züksége van rá. mint neki a közre. Társadalmunkban rossz tan asz tu­fa tok árán szerzett bizalmatlan érzések élnek, a közösségi idealizmussal szemben. A közélet fontosságának, az abban való részvételnek, bi- zalomikelitő mer ismertetésére van tehát szükség. A csehszlovákiai magyar egység igazi ereje az lesz, ha a közéleti érdeklődés fontosságának ■tudata eilihaitol a leg&zá'esebb rétegekig. A köz­életi érdeklődés és a magyar egység erejének a tömegek és az egyének tudatában egyformán ■benne kell gyökereznie. A politikai életben a hi­vatott vezetők képviselik a tömegeket és az embert a tömeg és aa egyén eszméit és érdekeit. Tehát a vezető egyéniségek cselekedeteiben benne kell lenni a képviseltek akaratának és meggy őződésének. ESZMELET Irta: Szép Ernő Az idén tavasz volt Januárban. Legalább is annyi tavasz mikor már nem kell fázni, se Jókor reggel, se késő este nem Iá.szik már a lehelet az ember száján, nem sietnek már a járdán, inkább sétálnak, a nyakbavaló kendőt otthon felejtik, a kamásni is lemarad a cipőrő\ a rikkancsoknak meg a verebeknek jó kedvük kerekedik; annál jobban beborul a gcsztenyeaütő meg pattogatott tengeri mérő asszonyok kedve, mert a nép szíve­sebben veszi a narancsot meg az amerikai mo­gyorót. A napsütésben kékebbnél kékebbek az ibolyák és fehérebbek a fehérnél a hóvirágok, az áruk is olcsóbb az olcsónál, néhány fillér egy cso­kor virág, annyi, mint egy csokor a nágus-viccek- ből. A föld megpuhult, mintha szív volna s mo­solyog az Izzadtságtól, mintha ábrázat volna. Vi­dékről rügyezés bimbófakadás felől Írnak a Fővá­rosi lapnak, az országban mindenütt reszketnek a kertészek meg a gazdák, szent Isten, mi lesz itt májusban és ml lesz, vagyis ml nem lesz majd jú­liusban. Szóval Ilyen tavasz van. És azt mondja valaki az embernek: — Mit szólsz ehhez az Időjáráshoz, — azt mondja —- emlékszel, kérlek, tavaly januárban milyen hideig volt, éppen igy tizediké meg húsza­dika közt ? Bizony én nem emlékszem. Azután azt mondja ez a valaki, hogy csak ké­sőbb ne jöjjön azután a komoly tél, mint most hatodik éve; februárban kezdődött, huszonnyo’c, harminc meg harminckét fokos hidegek voltak május tizedikén is esett a hó, azután kezdett csak engedni a hideg, május tizenegyedikén. ö még arra Is em'ékszik, dátum szerint. Van ez a szerzet az emberek közt, mindig em­lékszik elmúlt tehk hidegeire és elmúlt nyarak melegeire. Én, mondom, nem emlékszem. Igen, emlékszem csoda nyári hajnalokra, mikor meg­ejtett lélekkel sétáltam végig a Margítsz'g ten, a füvön, hogy a lépéseimet ne hal jam, csak a csön­det, meg a madarakat; emlékszem hortobágyi al- konyalokra, tűzvészekre melyekben elhamvadt a világ boldogsága és boldogtalansága; emlékszem egy-egy napkeltére tengeren, oly dicső tündök­lésre, mint a Feltámadás; de nem tudom az ide­jét ezeknek a nevezetes gyönyörűségeimnek, sem a napot, sem az esztendőt; mintha nem is ebben az életben lettem volna tanúja ennek meg annak a feíejthetetlen szépségnek, hanem valami cso­dás időtlenségben, a születésem előtt valaha. Imponálnak nekem ezek a felebarátaim, akik vissza tudnak emlékezni téli, nyári időjárásra, hat- és tíz- és tizenhat év előtt valóra. Nem is ter­mészettudósok, nem is gazdák, olyan laikus em­berek, mint magam és olyan városi foglyok. És nincsenek is bennük rendkívüli képességek. De ez az egy ez az időmemória, ez mégis csak va­lami rendkívüli, nem igaz? Adomány ez, statisz­tikus, vagy miféle ösztön és képesség. Hajlandó vagyok olybá nézni, hogy ezek a havakra, viharokra, kánikulákra pontosan emlé- kezők tisztességesebb lelkek, mint ml többiek, ök megtanulják és őrzik magukban azt az Is­tennek tetszőbb történelmet, amelynek lapjaira a Természet eseményei vannak följegyezve. A páholyból, a barlangomból, a nézőteret él­vezem a színházban. A színpadon jó hangosan vitatkoznak, az a félig lehunyt csillár pedig oda­fenn mintha ezért merítené féhomáíyba a nóző- * teret, kegy ez a publikum a napi fáradsága után itt szépen el tudjon a’udni. Nem alszanak ezek az emberek, nem hiszen figyelnek, mégis valami álomfélében ülnek itt, mert hal'gatnak mind és veszteg vannak. Oly érdekes az én szememben mindig a nézőtér, érdekesebb, mint a színpad. Ha színházban vagyok, sokrzor megcsallak, ked­ves művészeim, haragudjatok rám. Nem hallak, nem látlak titeket, ott fe'ejtcttem a szemem a né: ő léri fejeken. Az uraknak, asszonyoknak, fiuk­nak, lányoknak orcáin. Játszik ez a közönség, előadást tart nékem. Akik a színpadon mozognak, azok tudják, mit csinálnak, minden következő szavuk, gesztusuk be van tanulva. Az, ami a nézőtéren végbemegy előttem, az öntudatlan. Ezek, a csönd és a figye­lem színészei, színésznői nem ellenőrzik az arc­játékukat, a mozdulataikat Nem tudom a nevü­ket, a foglalkozásukat, sorsukat és álmaikat Érdekesek, mert nem ismerem őket. Némely pillanatban halluclnálom, hogy egy férfi vagy egy nő felpattan, kinyiija a karjait, itt ezer em­bertársa közt, erhördül vagy e'zokogja magát, se­gítséget kér elhagyatottságában, bajában, boldog­talanságában. Hallgatnak, hallgatnak. Mennyi külön-külön állapot, más más érdek, más-más képzelet és mennyi vadidegenség együtt és mi­lyen csoda közösség, mégis: ugyanazokat a sza­vakat hallja a fülük, ugyanaz az egy téma iz­gatja az értelmüket és az idegeiket Egyszer csak fölnevetnek a csöndből, egyszerre, mint ha ezer madár röppen föl a nádasból. Mikor olyasmit hallani a színpadról amin el kell érzékenyülni, akkor nem pityeredik el egyszerre az egész kö­zönség. Nem. Innen erős sóhaj hallatszik, amon- nan elfogódott torokreszelés, egy helyen óvato­san a zsebkendőbe dudáltak, másik helyen a sze­mekhez emelik a zsebkendőt. így venni észre az- I után elszórtan egy-egy zsebkendőt, amelynek könnyeket kell fölitatni. S annyiféle egyéni moz­gás, mocorgás akad az ember szemébe, fülébe. Valaki alatt halkan recseg a zsöllye. Valaki a cukorkás papírzacskót zörrenti. Egy urnák eszébe jutott hirtelen fölkapni a fejét, körülpillantani, vájjon mi lelte? Egy hölgy pedig leejti a homlo­kát, az ölébe néz, a tulajdon életével foglalkozik. Egy ifjú kifeszülve ül, mintha őt nézné min­denki. Annak a hölgynek is, ott ni, oly előkészült testtartása van, oly erőszakosan néz sehova, még a kezét Is annyira kiszámitottan illesztette az állához, mintha fényképező gép előtt ülne. Egy kis tokás féríinek nyitva a szája, csudára csudál- kozik. Amott az a fiatal nő elbillent fővel, válto­zatlan mosollyal, megejtetten csiigg a főszereplő színész beszédén. Emez a nagy, nehéz fejű ur meggörnyed, úgy nyomja a fejét előre, a két da­gadt szeme majd lepottyan Ilyen, ilyen ez az arc, mint most, mikor bárgyumód figyel a színházban, ilyen vagy, elárultad magad! Meg az a fehér arcú öreg ur is olyan, olyan mint most, mikor alszik a színházban, a nyakkendőjére támasztva az ál­lát. Hogy felkészült, színházba jönni, látni ezt a hires darabot, élvezni. S most alszik. Fejlete ka­bátja van, az a fe*‘r»«iszög'‘r fcirágat Regény fehér gallér vághatja szegénynek a szikivadt, „dn- cos nyakát Ebben a fekete kabátban, i’yen felNT gallérral fog a ravatalon feküdni. Lecsukott sze­mekkel. Ezzel a halott arccal. Nézem, nézem, nézem. Észbe kapok, elkölnntem magam, halkan. % 4

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom