Prágai Magyar Hirlap, 1936. február (15. évfolyam, 26-50 / 3875-3899. szám)
1936-02-02 / 27. (3876.) szám
^I«GAiA\ag^ARH1RTjA& 1936 febrnár 2, vasárnap. m ladems Két könyv foglalkoztat e napokban rendkívüli módon, mindkét könyv mostanában jelent meg. mindkét könyv szerzője költő és mindketten egyazon kisvárosból származnak. Ez utóbbi körülmény nem jelent semmit, mondhatnák, sőt mondtam magam is, mert elcsodálkoztam a két egyéniség mély karakterbeli hasonlóságán. Szétválasztottam, összevetettem őket és meglepődve jöttem rá, hogy a mély művészi becsületesség az, amiben ez a két egyhelyről származó, egyébként különböző eszközökkel dolgozó költő any- nyira megegyezik egymással. Az egyik költő verseskönyvet adott ki, a másik regényt. A verseskönyv szerzője: Szenes Erzsi, a regény szerzője: Szabó Béla. Az egyik nő, a másik férfi, az egyik elkényeztetett polgárleány, a másik nyomorgó, kiéhezett proletáréi u. (Legalábbis igy indultak, a sors azóta kicsit közelebb hozta őket egymáshoz.) Mindketten Nagymihályból származnak és éppen Nagymi- hály volna az a hely, ahol... ? Igen, mondjuk: ahol a mély művészi etika terem? Egyik könyvről sem kívánok „irodalmi" méltatást írni. Szenes Erzsi könyvéről, amelynek cime „Szerelmet és halált énekelek", már megjelent alapos és komoly kritika e lap hasábjain. Szabó Béla könyvét pedig annyira az anyag, amit ir, dominálja, hogy olvasása közben megfeledkezem az irodalomról. É.s most mind a két könyv csak az említett szempontból érdekel. Mind a két könyvben olyan kvalitásokat érzek, amelyek kivülállnak az irodalmon és amelyek mintha a művészet mély, eredő forrásaira mutatnának. Kicsit riadtan forgatom Szenes Erzsi könyvét, ezt a vékony, hatvanoldalas füzetet, amely színes fedőlapjával is úgy hat, mint valami röpirat. Valóban röpirat ez, egy élet vergődésének irata. Elijed az ember, ha végigolvassa, valójában szomjasan fölissza a rövid hatvan oldal rövid verseit, vérből és szenvedésből párolt keserű, zamatos és nagyon erős italt, amelytől nem sajnált semmi Ízesítőt a keverője, legkevésbé a keserű csalódásokat. Hosszú évek tömény élete, szenvedése sűrűsödik e kevés oldal rövid soraiban. Nem enyhe hangulat, nem tavaszi szél, nem napsugár édesiti és éleszti széles költeményekké a költő lelkét. A költő lelke a maga belső italát adja olyan fukar mennyiségben, hogy az ember első pillanatban érzi, hogy nem költészetről van itt szó. Költészet-e, ha évek kínos, tört osapon- gásából kicsapódik néhány rövid vers, amik talán nem is versek, hanem való szenvedés jege- cesedései. Nem témát keres, nem hangulatot hajszol a költő, hogy verset Írhasson, az évek za- mata magától csurran ki leikéből, milyen keserű zamat! Ha legalább az évek itt örömet is hoznának. De nem, a költő csak a szenvedést tudja, mintha csak a reménytelenséget hajszolná éveken keresztül fáradhatatlan mazochizmussal, csakhogy küzzadhassa egy-egy gyöngyét szenvedésének. A gyöngyöket meg lehet ítélni, le lehet mérni, de mennyivel érdekesebb a lélek, amelyből fakadnak! Ha csak mérlegelnénk, meg kellene állapítanunk, hogy Szenes Erzsi sokkal több látható eredményt érhetett volna el úgynevezett tehetségével, mint amennyit elért. Mennyiségben Írásból. Olyan valóságos, forró élet csurog itt, hogy az ember megfeledkezik a fűszerezésről. Igen, jobban kellett volna megirni, ezt Szabó Béla is belátja. Egy kicsit gyalulni kellett volna, másutt cifrázni, színeket keverni, pingálni. De nem juthatott hozzá, nem, nincs egyébbel elfoglalva, de — az utóbbi hónapokban egyáltalán nem tudott dolgozni. Miért nem tudott? Nem tudott! Megtörténik, hogy hónapokig nem tud leírni egyetlen sort sem. Más mestersége nincs, másból nem tud megélni, de ez nem jelenti azt, hogy írásra fanyalodjon, ha egyszer nincs hozzá kedve. Koplalni? — azt igen. Esetleg itt-ott „adót szedni", megalázkodni, vérbeborult arccal pénzt elfogadni, — de Írni, ha nincs meg benne a belső nyomás, az oktalan buzgalom, ami egyszerre csak boldog kielégüléssé teszi az írást, akkor minek? Inkább a bőrét a vásárra, de nem az írását! Ez a két nagymihályi költő véglegesen elkár- hozott az írásnak, ami rendben volna. Ilyesmire már volt példa. De hogy éppen ők azok, a nagymihályiak, akik a művészi etikát olyan fennen lobogtatják a szlovenszkói magyar irodalom vizei fölött, kicsit elgondolkoztató. Nem meggondolásból teszik és főleg nem közös elhatározásból, mert egészen bizonyos, hogy egymással soha megállapodást nem kötöttek a művészi etikáról. Valószínű, hogy egymással nem is beszéltek e témáról, két különböző világban élnek és különben is, mindketten merőben különböző módon élik. a művészet etikus kultuszát. Abban egyeznek, hogy mindkettő mély, belső érzésből áll ellent művészete és tehetsége prosti- tuálásának. Vájjon ez a közös érzésbeli alap származnék Nagymihályból? Ott sűrűsödik a P Almok temetése Irta: Kovács Endre Az iskola nyitott ablakán behallatszott a ha- f rangszó. Dél volt. A tanítónő összeszedte a könyveit és odaszólt a zsúfolt padok felé: — Délután nem kell bejönnötök, nincs tanitás. A hatvan vidám gyerekszájból kitört az üdvrivalgás. Rajzottak kifelé a napfényben fürdő őszi uccára, mint a megbolygatott méhek. Egyedül maradt az osztályban. Az imént még türelmetlen gyermeki tekinteteket sugárzó padok üresen bámészkodtak feléje. A beszűrődő napfény megfürdette a tárgyakat s az öreg iskola ettől barátságos szint nyert. A régi tájképek, amelyek ki tudná, hány éve búsultak a kékre- mázolt falon, egyszerre olyan közel voltak a szivéhez. Nem, ma délután nem tudna tanítani. Már a délelőtt is nehezére esett a beszéd, különös gyöngeség környékezte s a szavak nehezen váltak ki belőle. Milyen prózai is volt ülni a megszokott helyen, közömbös arccal magyarázni, mintha mi sem történt volna. Néha föl szeretett volna kiáltani, megnyitni a süket füleket és vak szemeket, amelyek nem akartak tudomást szerezni a változásról. Gárdos tegnap este megkérte a kezét. Azok számára, akik közelről láthatták a kettőjük közt kifejlődő baráti viszonyt, ez természetes folyománya volt a dolgoknak, ö maga is százszor érezhette, hogy Gárdos barátságos gondoskodása több, mint kollegiális érdeklődés. többet produkálhatott volna, magáról többet beszéltethetett volna, anyagilag és társadalmilag jobban érvényesülhetett volna. Nem mintha megvetné az érvényesülést. Talán megtesz sok mindent, hogy ne tehessen szemrehányást magának, csak egyet nem: nem ir verset érvényesülésért. Nem piszkálja föl magában a rózsaszínű vagy lila hangulatot, hogy verseket fogalmazzon a lapok ünnepi számába, nem ir regényt, amivel komolyan pénzt lehet keresni, s ha mái pénzt muszáj keresni, akkor inkább cikket. Vagy elszavalja verseit, amelyek véletlenül, függetlenül becsvágytól, egyszer megszülettek. E versekben nem fon napsugarakból lángostort, inkább enyhe, szerény kis virágcsokrot fűz ostorcsapások hatása alatt fakadt virágaiból. Az ember beleszédül illatukba és megriad örvényüktől. Szabó Béla. Mikor először találkoztam vele, akkor hagyta ott becsületes kézművességét, a szabóságot. Csak a nevet hozta magával emlékbe. Akkor még rossz magyarsággal irta rövid észleleteit az életről, a rossz helyesírás alatt izzóit a tehetség. Azóta — nagyon helyesen és eredményesen — nem hagyta többé lebeszélni magát sem az írásról, s<>m a magyar nyelvről. Nem, ő sem szorgalmas költő. Kezdetben verseket irt, amig nagyon lángolt benne az ellenmon- dá.s, később, hogy megtaposta a nyomor ... nem, nem tért vissza a nyugodt mesterséghez, hanem színdarabot, majd regényt irt. Most olvasom első megjelent regényét, amelynek cime: „Ezra elindul". Elégedetlenül és mohón olvasom. Párolgó, nyers anyag, amit a fájdalmas életből tépett ki, de arra már nem volt ereje, hogy a szakácsmü- vészet szabályai szerint „kunstgerecht" elkészítse. Mégis: izgalmas olvasmány. Önéletrajznak hat az első oldalaknál, de nemcsak a költő bús gyermekkora van benne. A környezet túlnő a gyermeken, az emberek, akiket lát maga körül, egész sorsok, a harcban, amit az élettel és a nyomorúsággal folyhatnak, egész figurát mutatnak. A karakterek kiágaskodnak a vázlatos Amióta csak ismerték egymást, ez az ember szent áhítattal vette körül. Nem úgy nézett rá, mint egy igénytelen, kezdő tanítónőre. Amikor vele beszélt, még a hangja is megváltozott, kenetteljes árnyalatot nyert s a kis szőke ember szinte elolvadt az igyekezetben, hogy csak valahogy kiérdemelje a bizalmát. Eleinte tartózkodóan „Henzel kisasszonyának szólította, később, amikor a magányos órák egyedülisége közelebb sodorta őket egymáshoz, ez a megszólítás a bizalmasabb „Mária kisasszonyára változott, hogy végül is ,,Máriá"-ra egyszerűsödjék. Jólesett neki ennek az embernek az érdeklődése. A végtelen magány, amely néha rászakadt az életére, ilyenkor a beszélgetés hevében szétoszlott, Gárdos mulattató történetei jókedvet és feledést varázsoltak elő. Ilyenkor eltűntek a múlt és a jövő ezernyi problémái, ő is érezte, amint fokozatosan fölülkerekedik benne régi énje s talán egy kicsit még boldog is volt ilyenkor. Gár- dos jóval idősebb volt nála, tízéves tanítói múlttal rendelkezett, de ez a különbség eltűnt közülük. Az emberek számára eleinte kissé furcsa és kivetnivaló volt ez a barátkozás. Gárdost egy kissé szellemileg rokkantnak számították s irigyelték mellőle Mária friss tavaszi fiatalságát. Később, amilyen mértékben melegedtek ők ket- ten össze, úgy szokták meg őket a falusiak is mindig együtt, mindig kettesben és senki sem csodálkozott volna, ha egy napon azt hallja, hogy a tanító elvette Máriát. Pedig köztük sohasem volt szó ilyen nagy dolgokról. Mária végtelenül örült, hogy ezekben a válságos években akadt egy ember a faluban, aki melléje állt és vigasztalta. Erre a vigasztalásra nagy szüksége volt. Gárdos megértette, hogy Mária számára a tanítói pálya kényszer- megoldás volt és nem járt különösebb örömmel. | Amikor két évvel ezelőtt megérkezett az eldu- 1 gott kis ruszinszkói faluba s az alacsony, földbe- H ágyazott viskók között megpillantptta jövendő ] je, világ, amelyről idáig mitsem tudott. Szépségekre szomjazó lelke beitta ezeket a csodákat. Már tudta, mit jelent az, órákhosszat sétálni a nyári mező illatos gabonatengerében, idegen madarak énekét halgatva. Már tudta, mit jelent a csillagokkal kivert éjszakában megtelitődni nagy szabadsággal ... és igen, tudta, mit jelent a közeli folyó idehallatszó zajánál belenézni a kék égbe és repülni, messzire távolodni egy ismeretlen erő szárnyain. A téli estéket pedig betöltötte Gárdos. Közösben vásárolták a könyveket, igy olcsóbb volt, kicserélték a véleményüket. Valami mindig értelmet adott az életnek. Mária lassankint megtanulta, hogy az apró célok néha többet jelentenek, mint a nagyok. A lassan ölő embermalom, a falu, uj időszámításra tanította meg őt. Itt nem volt értelmük a nagy lobogásoknak, amelyek időnek előtte megemésztették volna a lelkét. Itt lassan kellett égni az élet lassú ritmusára. A hosszú magány azután megelevenítette a múltat. Voltak napjai, amikor úgyszólván nem is élt a jelenben, hanem elmúlt, régi emberekkel beszélgetett, elszállt szavakat próbált ujraismételni s a falu oly szűk volt, hogy menekülnie kellett belőle. Ilyenkor világosan érezte, hogy egész életében egyedül kell maradnia. Mert ugyan kinek mondhatná el egyszer azokat a fájdalmakat, melyek megmérgezték az életét? Gárdos volt az egyetlen, aki megpróbálta föl- viditani. Hálás volt ezért neki. Talán szerette is ezt az embert, ha nem is tekintette benne a férfit. Megbocsájtoíta neki a vidékiességét, amely hozzátapadt az egyéniségéhez, mint a por a ruhájához. Már nem volt komikus előtte apró ba- juszkájával, kissé felszeg udvariaskodásával, mint kezdetben. A közös sors láthatatlan köteléke összetartotta őket. És ez a tegnapi dolog mégis kétségbeejtette. Felejthetetlen kép volt. Még csak mindennapi dolgokról beszélgettek, de ő már megérzett valami ünnepélyességet Gárdoson. Rejtett indulatok csillogtak a szavaiban, mindenáron a saját sorsukra terelte a beszédet. Mondani akart valamit, amire régóta készülhetett. Mária arról beszélt, hogy a karácsonyi szünetben szeretné meglátogatni az édesanyját, amikor Gárdos hirtelen a keze után nyúlt és fátyolozott hangon mondta: — Mária . .. arra szeretném kérni. . . legyen a feleségem . .. A tekintetük találkozott, s Mária ebben a pillanatban végtelen szánalmat érzett Gárdos iránt. A férfi szemei tele voltak könyörgő fájdalommal. Nem tudott, mit felelni neki. Érezte, hogy sürgető tekintetek merednek a szemébe és egy reszkető hang szól: —• Visszautasít? Mintha észrevette yolna, hogy elhamarkodta a dolgot, maga sietett Mária segítségére. — Ne haragudjon, Mária — kérlelte —, belevegőben a törhetetlen erkölcs gőze, amelyet z két költő egész életére kihatóan magába szippantott? Aligha. Tény, hogy Nagymihállyal szemben van égj megegyező álláspontjuk. Mindketten úgy érzik, hogy végleg kiközösítették magukat a hazai városból és nem térhetnek vissza szülőföldjükre. Végzetesen és gyógyithatatlanul elszakadtak a fonalak, köztük és a szülőföld között. Ha otthon is vannak, exterritoriálisan kell élniök. Az okokat nehéz megtalálni. De ez a közös negatívum azt mutatja, hogy a menekülés kényszere és a művészi becsületesség között van valami okozati kapocs. Talán az eredendően bennük lévő művészi etika késztette őket arra, hogy meneküljenek Nagymihályból? Vagy éppen a származási sorssal szembeni ellenállás fejlesztette ki ez érzékeny lelkekben azt a mély etikát, amely , meg nem alkuvókká tette őket egész életükre? Érdekes és különös jelenségek ők a szlov^n- szkói. magyar irodalomban. SÁNDOR IMRI Berhó Sándor: Mint ősszel leperge't falevél Az emléked még visszalibben, de már tépett és fakult, mint esszéi lepergett falevél, mely a tó tükrébe hullt, az alakod még visszaliV en. fakó fátyolként — s mindhiába: emléked egyre feketébb lesz s beszövődik az éjszakába. Az otthona már messze volt, ezer kilométernél is messzebbre. A régi emberek csak gonosz emlékként kisértették. A három év szakadékot támasztott közte meg a világ közt. A túlsó parton halvány emlékek éltek, amelyek néha ijesztően megnőttek a szemében. Gárdos is a szakadék túlsó partján állt, de mégis legközelebb volt hozzá. Mária még sohasem beszélt neki arról, hogy titokban messzire kívánkozik a vidéki iskolából, hogy csodálatos földrajzi nevek nyugtalanítják a magányát s hogy az élete egyetlen küzdelem a konok vidéki környezet ellen. Az esti jelenet ezerszer fölvil'ant előtte. Százszor is megkérdezte magától: „Szeretem én ezt az embert? Indulhatok vele kéz a kézben végig egy életen?" Nem tudott megfelelni ezekre a kérdésekre. Gárdos néha oly közel volt hozzá, hogy bátran a testvérének érezhette. Máskor szánakoznia kellett kopott, megviselt alakján. Bántotta az az igénytelenség, amely körülvette ezt az embert, bántotta a belenyugvása a sorsba... Tudta, hogy ez az ember nem ide való, tulnagyok a képességei és elkeseredett, ha rágondolt, hogy ezen már nem lehet változtatni. Ennek az embernek ma már csak egyetlen célja volt, Mária. Mi lesz, ha benne is csalatkozik? .. . látom, ez nem olyan egyszerű kérdés. Itt gondolkozni kell. Alaposan meggondolni... Gárdos megígérte, hogy várni fog, mig Mária határoz. Előre is biztosítja, hogy ezen a határozaton sok minden múlik. Többek, közt egy ember boldogsága. Tudja, mit jelent ez, Mária? . . . Igen, tudta, mit jelent az: egy ember boldogsága. Az éjszaka tele volt lidérces álmokkal, nyugtalansággal, gyötrelmekkel. Egy pillanatra sem tudta lehunyni a szemét. Végigtáncolt előtte egész élete és ez olyan volt, mint egy izgalmas regény... Látta a régi családot, a hat vig, ugráló gyermeket, fölöttük az édesapja szigorú tekintetét. Az édesanyjára gondolt, akit felőrölt a munka, az életharc. Most szerette őket mind, gondolatban megsimogatta az arcukat. Eszébe jutott a gimnázium is, amelynek összefirkált padjai közt álmok születtek a jövőről. Mi lett ezekből az álmokból? Mindnyájuknak fantasztikus terveik voltak s ők olyan naivul hittek ezekben az álmokban. Valami gonosz kéz azután belemarkolt az életükbe .. . Otthon sok volt a gyerek, kevés a nyugdíj s ő nem tehetett egyebet, mint eljönni ebbe a faluba tanitónak. Egy év alatt önálló ember lett, határozott a sorsa fölött. munkahelyét, összeszoritotta torkát a döbbenet. Itt fogja leélni az életét? Ezerszeresen becsapottnak érezte magát. Tizenkilencéves volt akkor, gimnáziumi érettségivel és a tanítói kurzussal a háta mögött. Rajongó, szertelen fantáziája nem ilyennek képzelte a jövőt. Szavak és képek éltek benne hallatlan erővel. Messzireszökő vágyakozás emelte, vitte idegen tájak felé. A fölfedezett világ minden izgalmassága ellenállhatatlan erővel kerítette hatalmába . .. Nagy életet szeretett volna élni, életet, amely tele van fénnyel, ragyogással . . . Az uj környezet egy időre elringatta a lázongó idegeket.. A falu is megtermetté a maga ^ szépségeit. Itt is csodálatos világ tárulkozott eléElindult ki az iskolából. Odakint bő sugarakban szitált az őszi napfény. Végigsietett a falu egyetlen uccáján s néhány perc múlva maga mögött hagyta a házakat. Fiatal erdőben járt és sárgult leveleket taposott. Ősz volt, de a nap bágyadt fénye tavaszt hazudott. Majdnem a folyó mellett járt, amikor egy embert látott közeledni. Megismerte, Gárdos volt. Kezet fogtak s együtt folytatták az utat. Sokat sétáltak itt kettesben a folyó csillogó tükre fölött; de még sohasem volt ilyen ragyogó a napsugár. — Gyönyörű az ősz. — mondotta Gárdos és a hangja meghatottságtól rezgett. A természet nagy lélegzése mintha bennük lüktetett volna. A napfény elöntött minden kis zugot s ők nem éreztek sémit az őszből, mert 1 bennük tavasz volt. Hangtalanul lépkedtek egymás mellett. Mária lopva Gárdosra tekintett s a pillanat hangulatában még szépnek is látta azt az embert. Gárdos magas homlokára rátiizött a napfény s a szemei benső tüztől fénylettek. Mária mindenről megfeledkezett. Érezte, hogy az élet minden pillanatban uj és uj szépségeket teremt, csak észre kell vennünk őket az őszi napfényben. A megszépült valóság egyszeriben eltakarta az álmokat s ő a vidám estékre gondolt, amelyeket Gárdosnak köszönhetett. Egyszerre vigasztalóan szépnek látta az életet. Igen, el kell temetni az álmokat, amelyek kicsu- folták az életét.. Erős, egészséges ember volt s ez a nagy fiatalság mintha magát Gárdost is fölvillanyozta volna. — Mária . . . gondolkozott a tegnapi szavaimon? Ez a kérdés nem érte készületlenül. A ragyogó napfénybe nézett és úgy mondta: — Igen . . . gondolkoztam. Gárdoskól türelmetlenül hullott ki a kérdés: — És? — És ... magához megyek ... Gárdos boldogan ragadta meg a kezét. — Köszönöm, Mária ... Megindultak a falu felé. A nap aranyló fénnyel vonta be az alakjukat .. k 6
