Prágai Magyar Hirlap, 1935. december (14. évfolyam, 275-297 / 3827-3849. szám)

1935-12-08 / 281. (3833.) szám

rPRAGAlTnAG^AR-HlRLAg 1935 december 8, vasárnap. ÉN ÉS A NÉMA N öve 11 a ­Irta: Kosztolányi Dezső Lécállványon libegnek-íobognak az újsá­gok a szélben. Amint haladok a gyalogjárón, valamelyik újságról, a vezércikk címéből vastag betűk­kel egy név feketedik rám, mely mintha egy ismerősöm neve volna. Odaszaladok. Mint­hogy a címet félig eltakarja egy másik új­ság, félrehajtom ezt, elolvasom a címet. Té­vedtem. Megnyugodva veszem tudomásul, hogy mégsem az én barátom ugrott le az ötödik emeletről, nem ő lapult össze az ucca kövezetén, mint valami véres velőspala­csinta. Már tovább akarok sietni a dolgomra. Akkor azonban valami tompa hörgést hal­lok. Ez a kísérteties hang az újságok őréből és sáfárjából tör ki, aki háttal nekem ül egy széken, kalappal a fején, mankójára támasz­kodva. Az újságárus süketnéma. Ezenkívül nyomorék is szegény. Ballábát tőből levág­ták. Valamit mutogat. Rám mutogat és arra az újságra, amellyel az imént babráltam a háta mögött. Csufondárcsan, gúnyosan mutogat rám és az újságra, mintha tettenért volna. Nem egészen értem a helyzetet. Azt hi­szem, hogy kinálgatja. Intek neki, hogy kö­szönöm, nem kell. Már indulok is. De ekkor a tompa hörgés egyszerre állati üvöltéssé válik: «— Ááá. — Mi az? — kérdezem s megállók. — Mit akar? Erre ő a mankóján üggyel-bajjal felemel­kedik a székről s fürge ujjaival magyarázza, hogy én pillanatnyi figyelmetlenségét ki­használva orvul el akartam csizelni az újsá­got, zsebembe akartam dugni, lopni akar­tam, de őt ám nem lehet becsapni, mert há­tul is van szeme, ismeri már az ilyen kétes alakokat, mukkor is lefülelt egyet. Mindezt félreérthetetlen jelekkel adja tudtomra. Köz­ben dühösen, megvetően vigyorog rám. Arcomba szökken a vér. Hallatlan. A né­ma, akinek az édesanyja sem érti a szavát, megsértett. — Nézze, barátom — szólok az izgalom­tól már sápadtan és dadogva. — Aáá — ordít tovább és kacag és bó­lintgat, hallani se akar felőlem. — Ne járjon a szája, maga szerencsétlen — intem észre, de elhallgatok, hiszen a szá­ja nem is jár s különben sem érti, amit mon­dok. —- Ááá —' kiabál most, elfintoritva arcát- száját. — Elég legyen —1 tanácsolom, még min­dig türtőztetve magam. —> Ááá óbégat vészesen és csillapítha­tatlanul s minden mozdulata ezt közli velem: „nem addig a, te csirkefogó**, mert már te­gez is, a mozdulatával. — Ne fecsegj — tegezem vissza s elhara­pom dühömet, inkább magamban dohogok a következőképen, hogy tapaszt ragasszak sebzett becsületemre és hiúságomra: —- Az, ami az uccára van kitéve, közpréda. A szel­lemi termékekben mindenütt a világon sza­badon turkál az ember s azt veszi meg, amit akar. Párisban, a Szajna-parton nőttem föl, az ókönyvesek között s az ő zöldre festett ládájukra könyökölve néha órákig olvastam anélkül, hogy ezt zokon vették volna tőlem. Itt szereztem kis műveltségem nem jelenték­telen részét. Most egy csillagászati munká­ba kukkantam bele, most Napóleon csatái­ról tudtam meg egyet-mást, most pedig megnéztem egy portugál szótárban, mit je­lent Lisszabonban ez: „sarkantyuvirág**, vagy ez: „kényszerképzet**. Sajnos ezt és egyebet nincs módomban megértetni ezzel a boldogtalan embertársammal, mert nincs fü­le, nincs szava, nincs ítélete, képzettsége, belátása, ennélfogva tehetetlen vagyok gya­nújával szemben, a vita teljesen meddő. — Ááá — tiltakozik, toporzékol, egyre dühösebben s most tekintete ezt is mondja nexem: „te tolvaj, azonnal hívom a rendőrt és becsukatlak** és látom is, amint keze a kulcs forgását utánozza: „a dutyiba veled, ronda gazember**. Mit tegyek? Visszasértsem? Gorombás- kodjam vele? Feleseljek az ő néma beszéd­jével? Bepöröljem becsületsértésért? Egy da­rabig a harag és szánalom között tántorgok. Odadobok tányérjára egy pengőt. Ö azonban a pengőt jogosnak vélt fölhá- borodásában visszadobja az asztalra. Nem kell neki a piszkos pénz. Az igazság kell neki, a megtorlás. Nem engedi magát meg­vesztegetni. Lehajtom a fejem. Megtörök a néma ke­resztkérdései alatt. Állok előtte és egy kuk­kot se szólok. Hagyom, hogy elbontson egyetlen idétlen hangja mérges-piszkos bu­borékéval s megszégyenítsen, porig alázzon. Ez úgy rémlik — hat, arcán diadalmas fö­lény, kárörvendő mosoly tűnik föl. Mulat rajtam. Kajánul élvezi zavaromat, a beszélő ember tehetetlenségét. Ő, aki az örökös csönd birodalmában él, látja, hogy én is megnémultam, néma vagyok s én se tudok tovább menni, megbénulok az indulattól, lá­bam sincs, mintha tőből elvágták volna. Egyenlőek vagyunk, legalább egy percre. Ezzel elégtételt szolgáltatok neki. A szór­ódási választék! Legolcsóbb árak! Pausz T., Kesiee • • I Uveg — porcelíán — vilIaiaycsilSái’ok! Modern képkeretezés, üvegezés iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii | Telefon 2423 Alapítva 1833 nyü, gyanúsító és vádoló „ááá még habzik a száján, de mindig halkabban és tétováb­ban, aztán mint a bömbölő csecsemő a sírás­ba belefárad, elunja s csak valami ámulat visszhangja és tajtékja marad ott: „ááá“. Később ez is elül. Teljes csönd lesz. Várok egy kicsit. Akkor lesunyt fővel, alázatosan tovább ballagok. Hálátlan vagy barátom Irta: Szép Ernő Egyivásu velem ez a derék úriember, mind a kettőnkre azt mondják a nők kedvesen, hogy a legszebb férfikorban vagyunk. Elhisszük, hogy­ne, hogy ez a legszebb terűikor. Ez, mikor az egyik esős időben a lábát nem bírja mozdítani, a másiknak sav keseríti, vágyás savanyítja el az életét, harmadikat az álmatlanság veri le lábá­ról. Ez meg, ez az én úriemberem, este a klubunk­ban mellére veszi a tenyerét és olyan siralmas pofát csinál, mint az az öreg hirdetési klissé, melynek feje fölé az van Írva, hogy: megfojt ezn az átkozott köhögési A mellére kapta egy kezét, s a másikkal a hamutartóba tiporja a cigarettája 1 végét, hörren és kurran a gégéje, azután elkezdi nyöszörögni: — Az Isten verje meg ezt a ronda bagót, de undorodom már tőle, barátom. Ez a harminche­tedik cigarettám reggel óta. Nem tudom már mit csináljak, kérlek, nincs annyi lelkierőm, hogy abbahagyjam. Az a baj, barátom, hogy nekem még nem volt az a becsületes, szabályos nikotinmérgezésem, hogy elájuljak és hetekig beteg légy de és ne tudjak rágyújtani. Ezt várom, kérlek, évek óta, biztos, akkor le tudok szokni erről a bitang cigarettáról. Fuj! — azt mondja s egy lesújtó pillantást bocsát a cigarettának az összeroncsolt kicsi tetemére. Elég unalmas hallgatni, kedves öregem, ahogy mindennap szidod, mocskolod a cigarettádat, amelyhez annyira ragaszkodói. Mit büntetsz bennünket ezzel a nyavalygásral? Tehetünk mi róla, hogy nem bírsz a szenvedélyeddel? Unalmas. Azonkívül olyan nagyon szép do­log, hogy lebagózod, rondázod, bitangozod azt a cigarettát, amelynek a jóféle füstjét mélységes élvezettel szívtad le a kéjenc tüdődre. Hálátlan vagy, barátom. Te is, mint mindazok, akik csak folyton szid­ják, átkozzák a cigarettájukat meg a szivarju­kat. ; Hálátlanok vagytok, emberek, szülétek, taní­tótok, jóltévő felebarátotok és szerető asszonyo­tok iránt. Legalább ezzel tegyetek kivételt, a dohánnyal, aki a legolcsóbb és a leghübb és a legodaadóbb örömötök és vigasztalástok és aki oly néma s tehetetlen, nem tud feleselni s nem tud gyűlölni benneteket Ne bántsd a nikotint Minden jóért meg kell fizetni az életben, min­den gyönyörűségért. Ugyebár. Kártyázol, veszí­tesz, *ra volt az élvezetnek. A nikotintól kö­högsz, fáradt leszel, kába a fejed. A nikotinért is fizetni kell. Szidod a cigarettát, hogyha meghörögtet Mi­kor slükkolsz és a gyengéd mámorát Ízleled, ak­kor egy szavad sincsen. Nem szégyelled magad? Ha árt a tüdődnek, szivednek, idegeidnek, ha drága az egészséged: hagyd abba a dohányzást. Ha tudod. Ha nem, hallgass és fizess. Nevetséges a dühöd, barátom. Mintha az a cigaretta kémé, hogy légy kegyes elszívni őt! Nem ő ragaszkodik hozzád, te vagy az, alti nem akarsz lemenni a nyakáról. Hát akkor mit la­mentálsz, fiam? Magam is measzenvedem a cigarettámat. Kín­lódom vele. Próbálok kevesebbet szívni, rágom munkaközben, arnig kibírom az üres szipkát, ni- kotex-szel alkuszom, némelyik szippantást nem encredem a gégémbe; én is idegesebb és fárad­tabb vanyok talán a dohánytól; lemondani eszem ánába sincs róla, a szivem, az értelmem pedig feli van hálával iránta. Egyszer, nem mondom, megtettem, megpró­báltam nem élni a cigarettával. Mondok, pihe­nek eqvpár hétin tőle. Negyedik nap elkezdett nem hiányozni. Megijedtem, rögtön rágyujtot­f (MM Torf /vl ■ r. <%« mm XIaÍm/vIi, a .mm i nyos előszobákból, ahol várogatnom kellett, ha rá nem gyújthattam volna. A halálraítélt cigarettára gyújt, mielőtt kiuta­sítják a világról. Semmi e földön nem tenné azt a jót vele az utolsó perceiben, mint az égő ciga­retta. Szemem előtt vannak néha urak és dámák, ülnek és cigarettáznak. Ezekre a világon egyéb gond nem esett, mint hogy igyekezzenek itt jól mulatni. Nézd el azt a buzgó, makacs, vak ciga- reítázásukat. Esküszöm, ezek megtébolyodná- nak, ha nem adatott volna az embernek a ni­kotin. Tennék még valami kis vallomást. Azt, hogy több bizalmam van a dohányos emberhez, mint a dohánytalanhoz. Az olyantól pedig, aki okos­ságból máról-holnapra lemondott a füstről, az olyantól húzódozom. Én nem tudom, aki maga- oagától is elveszi az élvezetet, abban a íegem- bertelcnebb önzés lakhat. Jobb szeretem azt a hetvenéves szivarost, akit I a professzor azzal fenyegetett, hogy azt mondja: — Ha nem tesz le a szivarról, legalább há­rom évvel megröviditi az életét. Az öreg szivaros erre rántott egyet a vállán s I azt mondja kedélyesen: — Édes professzor ur, hát mondjuk, három évvel vooszabb ideig leszek halott! IIIIIHIII II lll IBII ll HIIHIIIMi—l II Wl III IMIIM— II I■■IWHmilBII ....... d iavivvjdcvjwt UiWlUvJ UVUUO ljOUtjw.1* Fűszerünk és orvosságunk, társaságunk a ma­gányban, költészet és álom az ember kifosztott életében a kék füsttel felhozó barna dohány­levél. Eledel, ha éhes vagy, ital, ha szomjas vagy. Lélek, ha cseibehagy a lelked. Csók az elhagya­tott ajkadon. Nem tudom, nem szaladtam volna-é el bizo­Ha szia mmedk miietek... Irta: Hegedűs Lóránt A magam szeme, ha olykor tükörből rámtekint: homályosul a fénye jobban s job­ban; már eltűnt szúró felvillanása, mely ez­előtt legközépen szokott kilobbanni s körös­körül összehuzódó srinmezeje oly barázdás­sá alakult, oly szaggatott, mély rovátkák vannak benne, mint felhőszakadás után a feltúrt hegyoldal, ezernyi árokkal tele. Va­laki, aki az én szemem mögül nézett sokáig, sokat látott és sokat, sokáig sírhatott. A Te szemed nagy és gyönyörű golyó, tiszta, mint ama ragyogó üveggömbök, mik­ben megkáprázoít a napsugár, mik körülisu­gározzák az egész tavaszt, az egész kertet, mert Nagyapa minden karóra köröskörül ilyen csodálatos üveggolyókat rakott, me­lyek tiindérviíággá varázsolták a mi kertün­ket, akkor, amikor elkezdődött a Világ, —- mert a világ azelőtt nem volt sehol, mig mi belé nem tekintettünk friss, hajnalt jelentő, fátyoltalan gyermeki nézéssel. Most Te kezdesz egy uj világot látni, kis unokám, mert annyit már megtanultál1 tőlem, hogy a Te világod egy friss, egészen friss és uj világ. Most hozta le selymes skatulyá­ban, fehér vattába rakva az angyal abból a nagy-nagy messzeségből, mely rajtad át néz ki a mindenségből s a Mindenség is megint uj, mert az is Te vagy. A kertben mi ketten alagutat fúrtunk a nagy-nagy homokdombban, hason feküd­tünk mindketten, már majdnem összeért a kezünk. Akkor Nagyok jöttek, beszélni kezdtek. Én hirtelen felugrottam és befog­tam a füledet. Az alagút akkor összeomlott. Tudod, miért tettem? Nem akartam, hogy elhigyjed, amit a Nagyok beszélnek, mert ők olyan kicsinyek. Azt mondták — s elekor ránkmuíatíak — „mindenki megöregszik és akkor vége van“. Ha egyszer ezt hallod, mondd meg nékik, hogy ez nagy hazugság: egy szava sem igaz. Ezek a szegény Na­gyok azt hiszik, hogy amint a kor halad az emberben, úgy mind fakóbb és zsugorodot- tabb lesz a Világ s egyszer csak egészen el­fakul. A világ pedig mindig érdekesebb lesz. Mindjobban nő, duzzad vonzóereje, hogy lassan már majdnem szétveti lelkünk abron­1 csalt. Majd fogsz olvasni bölceelkedőket, kik szerint ez minden világok közt a legrosz- szabb világ, —- a másik azt vallja, hogy ez minden világok legjobbika. Mily botor böl- cseles! Egyetlen világ van csak, mely nem tűr összehasonlítást és nincs is szükség reá, mert oly rettenetesen érdeke, hogy rajta ki' vül semmi másra nem ügyelhetsz. Azokról hát neked ne is legyen beszéded. Ez a világ csordultig tele van munkával, mit el kell vé­gezni. Ugy tele van vele, mint csillag a ma­ga fényével s jázmin a maga illatával s me­lódiával a fülemile szive. Ha egymásra nő' nek évtizedek, oly természetesen nőnek egy' másra, mint a juharfa gyűrűi, akkor nem fakul, hanem mindig nagyobbnak látszik a Mindenség előttünk. Tudod miért? Taláid ki, kis fiam, amit a Nagyok nem tudtak ki­találni! Én már köröskörül ragyogó szivár­vány közt látom a vi’Jágot s minden óra fo­kozza szinességéí, nagy érdekességét, azért, mert azelőtt, amíg készültem a megismeré­sére, csak a távol, a messzi dolgok érdekel­tek, de mennél tovább haladok, annál nagy­szerűbb és szemkápráztatóbb lesz saját kö- zel-világunk. Az embernek, ha ideje múl, néha csak­ugyan le kell hunynia szemét. De nem azért, mert fáradt volna, nem azért, mert fakóság borulna rája. Azért csukom le néha pillái­mat, mert oly erős, oly kápráztató a világ külső képének s belső sugárzásának ereje, hogy pihennem kell belé. Az élet pompázó világossága folyton terjed bennünk és körü­löttünk. Mert édes bor az Élet s az öregség avatja aranyszin aszúvá. Ezért, kis unokám, itt ülök a homokalag- útnál s turom-furom addig a kötelesség po­rát, rakom a gondok köveit s hordom a min- dennap zörgő kavicsait, mig átlátok minden alaguton s a szép szemedbe nézhetek. Te ne tekints reám, ezzel ne fáraszd magad! Csak nézz sajátmagadba: ott pompázik s tárja ki színskáláját az Örökkévaló Élet. „Halál!" — ezt a szót is mondták a Na­gyok, mikor elmentek a mi homokalagutunk mellett. Tudod, mi ez a szó, fiam? Gyáva emberek megriadt huhogása. Magukat ijesz­tik vele, mert félnek a maguk lelkének üres­ségétől. Ezt a szót nem kell sohasem meg­tanulnod. Szemed tükör, ragyogó mélyvizü tó, melyben mindig az élet tükrözik.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom