Prágai Magyar Hirlap, 1935. december (14. évfolyam, 275-297 / 3827-3849. szám)
1935-12-15 / 287. (3839.) szám
^RXGAI-MAGtARHlRLAE 1935 december 15, vasárnap* ÜZLETI TITOK : Az iskolai tanulmányok közül a természettudomány izgatta legjobban kedélyemet. Jelesen is a bogarászat. Kéjjel, szenvedéllyel áztattam bele a denaturált szeszbe a szegény rovarnépet és tüzködtem gombostűre őket, naftalinnaí jól behintett divatárusdobozokba. Mindig olyan szagu voltam ettől a pacs- magolástól, mint egy bundamegőrző vállalat. Sokszor az ebédtől elzavartak, hogy fölforditom a család gyomrát. Ezzel az ambícióval pedig ugyancsak nem voltam egyedül. Osztálytársaim között, kevés kivétellel, dühös vetélykedés folyt: melyikünk gyűjteménye tartalmaz valami eűvan ritka bogarat, ami a többinek nincsen? Hát még olyan rovarnak a birtokában lenni valakinek, amiből a gimnázium szertárában nincsen példány!... Ez aztán képzeletben már a nagy természettudósok nimbuszával kecsegtetett! , Nos, ezt a sikert értem én el. Egy kis nyomorult rovarral. Hangyásznak hívják ezt a kis bogarat. Homokos helyen, pirinyó kis tölcsért ás, a hangyász. Annak a fenekére húzódik, úgy, hogy magát is beszórja homokkal. Mármost a hangya, vagy más apróbb bogár, ha gyanútlan belemerészkedik utján a hangyásznak ebbe a kis meredekfalu vermébe, vagy véletlen belezuhan, többé nem bír kivergődni és kész zsákmánya a hangyásznak. Valóságos kis alvilági rablógyilkos ez hangyász a rovartársadalomban. Én egészen véletlen akadtam rá erre a í ritka kis rovarra, kóborlásaim közben. Egy Rókásdomb nevű meredek, szőlős- jj kertekkel borított hegyoldalon álltam meg | pár percre. A szőlők fölött félkaréjban egy kis erdő | húzódott. Azt irtották éppen a favágók. El- bámészkodtam rajta, hogyan dőlnek ki sorban a szép terebélyek. Közben lepillantok lábam elé. Hát ott ész- reveszem a szőlőskert széles mesgyéjének a homokjában a hangyász furcsa kis tölcsérét. Nem is egyet. Sorjában egész sereg van ott. Huhh! Micsoda kincs! Megszedem magam a hangyászokból. Vagy két gyufaskatulyára valót cipeltem haza belőlük. Másnap az iskolában bődületes sikerem volt a hangyászokkal. A természetrajztanárom osztálykönyvileg megdicsért és kegyeden elfogadott két szép példányt a hangyászokból a gimnázium természettani szertára j számára. Ennél az erkölcsi sikernél csak az anyagi volt nagyobb. Az osztálytársaim tülekedtek hozzám, hogy pénzért, vagy csereberén gyűjteményükbe hangyászt szerezzenek tőlem. Egyáltalán a gimnáziumi bogárbörzén a hangyász leverte a legnemesebb rovarritkaságok értékét. Arany-, gyémánt-skarabeuszt, cicindellát, halálfejeslepkét stb., stb.... mindent játszva szerezhettem hangyászaimért. * Azt persze nem kell külön mondanom, hogy az ökonomikus gazdálkodás elve szerint, nem raboltam ki teljesen a hangyász- fészkeket a szőlőhegyen. Vissza akartam még térni oda valamelyes idő után, újabb példányokért. Mielőtt azonban erre került a sor, vad ostromlásnak voltam kitéve a titkommal. Társaim majd lehúztak, hogy kottyant- sam ki nekik: merre van a hangyászok lelőhelye? . .. Ravaszsággal, sőt majdnem erőszakkal, fenyegetésekkel is megpróbálták kiszedni belőlem a titkomat. Egyebet ne mondjak! Padtársammal, kebelbarátommal halálos ellenség lettem, persze csak amiatt, hogy nem vallottam be neki a hangyásztelep helyét. Gyanakvó, hallgatag, kinézett, utált alakká tettek az osztályban ezek a hangyászok. Sikereknek meg szokott lenni ez az árnyoldala. Dehát fölfedezői becsvágyam képes volt megvetett strébert és rideg üzletembert csinálni belőlem. * Nos, végre, mikor már újra alkalmasnak láttam az időt rá, bizonyos óvintézkedések után, hogy ki ne leshessenek (a fél határt megkerültem odamenet), kirándultam újra hangyászfarmomra, a Rókásdombra. Hát mikor kiérek, keserves meglepetés ér. A szőlőskert legfelső, széles mesgyéjén, a hangyásztábor egykori virágzó helyén, alig egy pár pirinyó, nyomorúságosán összeomlőtt tölcsér. Ezekben sincs rovar!... És az egész telep elhag.yato'ttság kietlen képe... Sivóhomokkal hordta be a szél javarészt az egész mesgyét. Mi ez?... Talán mégiscsak ráakadtak valahogy osztálytársaim erre a kincsesbányára és csuful kifosztották? ... Valószi- nü-e ez?... Vagy talán én magam vittem el a múltkor az utolsó példányig a hangyásztelep lakóit. És abban a hiszemben voltam, hogy tenyészállatot eleget hagyjam, hogy örömemre és hasznomra szaporodjanak tovább? Magamra és a világra dühösen tépelőd- tem, emésztődtem ottan a balszerencsémen. Közben tétován ődöngtem a Rókásdomb oldalán. Egyezerre csak a ezőlőekert másik, alsóbb, széles mesgyéjén mit pillantok meg? Egy másik hangyásztábort! Vizsgálom rögtön! Ez az uj még talán virágzóbb és gazdagabb, mint az előbbi. Ejha!.,. Arra gondolok nyomban, hogy bamba fejemnek, eszembe sem jutott ezéjjel- nézneim eddig itten, ahol talán az egész hegyoldal tei steie van hangyászfőszekkel! Indulok iö és járom keresztül-kasul, szél- tiibe-hosszába, össze-vissza a hegyoldalt. De hát sehol mástítt, még csak nyomára sem leltem hangyásznak. Akkor végre, mint ahogy nagy kutatókat szállott meg már hasonló problematikus helyzetekben az isteni ihlet, rájöttem, miről van szó! Amikor a kis erdőt a Rókásdomb tetején kivágták, a szél szabadon kezdte járni a szőlőskert legfelsőbb mesgyójét, ahol a hangyászok tábort ütöttek, illetve ástak maguknak. A szál a homokot a mesgyéröl ide-oda hordta- fujta és tönkretette, betemette a hangyászok vermeit. Tehát az okos kis rovarok egy mes- gyével lejjebb költöztek a szölőskertben, szél- védettebb helyre. No jó! így szimplán elmesélve, jelentéktelen esetnek rémlik valóban ez a dolog. Ámde hozzá kell venni, hogy egy tizenkétéves, termesze ttudó'sjelöltről volt szó. A hangyászokról való megfigyelésem ujjongó, szédült lázba hozott. Emlékembe idéztem nagy zoológusok eseteit, akik esetleg egy nyomora állati patának, egy sáskaszárnynak egy madártojásnak a tudományos buvárlatá- val féléletet töltöttek el és tettek általa szert világhírre. Már szinte láttam a nevemet az iskolai tankönyvekben, mint amelyhez a ragadozó rovarok családjába tartozó, fekete hangyász alfajnak költözködési problémáinak is mertetése fűződik. Bódultán és büszkén, ahogy az a természet fönséges rejtelmeit firtató ifjú tudóshoz illik... megrakodtam újra kísérleti alanyokkal a ha-n- gyászfészkekből és boldog álmodozásban indultam haza. * Az újabb hangyászáruval természetesen megkezdettem másnap a kötéseket az osztály bogárbörzéjén. Ámde éreztem, hogy az üzletemberi gyarapodásomat messze-messze fölül kell majd hogy múlja erkölcsi diád álmám. Töprengtem mindenesetre, valamiféle önNOVELLA Ma: TersánszkyJ. . kéntelen rossz előérzet nyomása alatt, hogy: z vájjon csak úgy egyedül lopakodjam oda ter- .. imészettanárornihoz és úgy közöljem vele a z hangyászokról való rendkívüli fölfedezésem, vagy pedig döfjem ki a mellem nyíltan az ősz c tály előtt. A tanárt egyedül elcsípni, időbe tellett. En- - gém pedig már majdnem szétvetett a dicsőség i vágya. Természettanóra elején, minden szemér- i meekedést félretéve, a szokásos felnyujtott két , ujjal szólásra jelentkeztem. • Már az első lépés rossz ómennel riasztott meg.. A tanár félreértette jelentkezéseim és igy . förmedt rám: > —- Mi lelt? Már az óra elején kezded a kiszaladgálást? Veled eddig nem vo't baj! , Az osztályból egy-két hang közbevihajgott erre. Mig én rettenetesen megbántott tudósi . önérzettel, céklavörösen kezdtem, a komoly . közlések számára abszolúte nem alkalmas hangulatban: —■ De tanár ur! Én egy egészen rendki- • vüli dolgot figyeltem meg tegnap délután a . hangyászokról! — szavaltam. — Na ne beszélj már! — meresztette nagy- . képem elé némi irón’ával tanárom a szemét: — Halljuk, mi az? Ebben a pillanatban már éreztem, hogy nevetséges, hülye stréber vagyok. Éreztem, ! hogy mikor egész sereg fényes elme. egész könyvtárak a legoeudásabb megállapítások tömegét szórják a természetről, hát egy ilyen kis jelentéktelen szamárságot fújnék föl annyira? Éppen fordítva éreztem ezt, mint tegnap, leverőnek, néni buzditónak. És ez megbutított. Dadogva, Iélekzetkapkod- va kezdtem” A szél... izé... tanár ur, egy kis erdő. egy nagy erdő volt a hegyen, ahol az erdőszélen a hangyászok izé ... — Nahát bökd ki már! — biztatott a tanáT. az osztály erős vigalma közben: — Talán csak nem legeltek a hangyászaid? Harsogó kacaj... Forog velem a terem ... Düh, elkeseredés, szégyen, hambaság szorongat fölváltva, amint tovább habogom: —• Nem! Kérem tanár ur! Egészen komo lyan, a hangyászok elköltöztek a szél elől, onnat, ahol először találtam őket. — Kuss! Ne röhögjetek és ne pisszegjetek! — utasította rendre a tanár az osztálya. És mintha hirtelen ráeszmélne, hogy k'ssé méltatlan bánik velem, komoly, jóindulatú képpel fordult hozzám: — Szóval megfigyelted, amint a hangyászok elköltöztek a 6zei elől? Jól van fiam, nagyon helyes. Értelek. Már bólintott tanárom, jelezve, hogy leülhetek, tudomásul vette hivatalosan fölfedezéseimet, szorgalmamat. És én már annak is örültem, hogy igy megúszom valahogy a keserves, kínos szituációt. De a tanár, mintha keveseinA a konverziónkat, csak úgy, közönyösen, még ezt kérdi: •— És hol találtad te tulajdonképpen ezeket a rovarokat? Azt hiszem, iha akkor elég erkölcsi bátorságom van a hazugságra, vagy esetleg a jogos elhallgatásra, kitérő válaszra, akkor még talán nagyobb diadallal zárom le ezt a hangyász- ügyet, mint valaha. Kész lett volna, ha nem AZ ELSŐ Hó BUDAPESTEN A magyar fővárosban óriási hóviharral köszöntött be a tél. A rendkívüli hótömegek ellepték az uccákat és nagy forgalmi zavarokat okoztak* egyéb, az édes bosszú, hogy ritka rovarjaim egyedárusa mara-cRk, pénzt szerzek velük, esetleg szeszélyem szerint kiaknázom, elpusz- tiltom kincsesbányámat! ... Mit tudom!... Csakhogy, aki egyszer könnyedén hazudtam a legnagyobb hidegvérrel, mint egy szegény eszelős, készséggel feleltem az osztály előtt tanáromnak, sőt szinte ostoba dac volt a hangomban: — A Rókáehegyen van, tanár ur kérem. Megmutathatom bármikor!... Még látszik a régi hely, ahonnan elköltöztek, egy fölső mesgye... a szőlő között kérem.., Az osztály vihogott, 6U6ogott. A fölfedezők 6zent közlési vágya, dicső- ségvágyam ostobán kikottyantatta velem az üzleti titkot!... Dupla kudarc ért, mint természetbúvárt és mint üzletembert ezekkel az undok bogarakkal... Másnap az osztály megrohanta a Rókáshegy hangyásztelepeit... A borzalmas szolyvai vasúit szerencsétlenség huszadik évfordulója Un g vár, december 14. (Ruszinszkóí szerkesztőségünktől.) Minap volt huszadik évfordulója annak a borzalmas vasúti ka- tasztrófának, amely a világháború idején a Miskolc—Sztrij közötti fővonalon történt és amely a vasúti szerencsétlenségek történetében örökké emlékezetes fog maradni. A vasúti szerencsétlenség Szolyvánál történt az első orosz offenziva idején, amikor az orosz haderők mélyen benyomultak Galíciába és a központi hatalmak csapatait maguk előtt tolva hatoltak tovább az országrész belseje felé. 1915 december 12-én a kora reggeli órákban egy zsúfolásig megrakott vonat robogott ki Szolyváról északi irányban. A vonat hadianyaggal és munícióval volt súlyosan megrakva. Röviddel a muníciót szállító vonat után robogott egy katonavonat, amelynek tehervagonjaiban, állítólag lezárt ajtók mögött, aludtak a katonák. Hársfalvánál a pálya meredeken emelkedik és ezen a ponton a súlyosan megrakott mu- niciós vonat néhány vagonja leszakadt és visszafelé gördült a meredek pályán. Szoly- va előtt a visszafelé gördülő municiós vagonok beleszaladtak a katonavonatba. Borzalmas jelenetek játszódtak le az összeütközésnél, mert a katonák legnagyobb része nem tudta kiszabadítani magát az egymásra zuhanó vagonok roncsai alól. A hivatalos jelentés huszonnyolc halottat jelentett, a súlyosan sebesültek számát azonban nem hozták nyilvánosságra. Az akkor elhunyt katonákat a szolyvai temetőben földelték el. A sajtó a vasúti szerencsétlenségről annakidején semmit sem közölhetett.
