Prágai Magyar Hirlap, 1935. október (14. évfolyam, 224-249 / 3776-3801. szám)

1935-10-06 / 229. (3781.) szám

/

1935 október 6, vasárnap*

17

A keletafrikai olasz hadjárat és a világháború

Tamás Lajos:

ALOM

Húsz év alatt háborúvá érett a londoni szerződés egyik hifelejtett pontja

A világháború „megiratlan fejezetéi“ írja Olaszország a keletafrihai harcmezőn ■ Szociális problémák nyomása alatt született az uj háború

Csak ablaka lesz, az ajtaja Két karod, hogyha rám kitárod. Csupa virág lesz az ablakon S a függöny szempillád, ha lezárod.

Szép volna igy.., a szemed színét Mint szikkadt homok, innám, innám. Biztos tető volna a hajad,

Mikor becézőn kibontanád rám.

Reggel harmatfürdőt vennénk és Az alkonyban állnánk rőt parázson. Mennyi arany és mennyi ezüst Fénylene akkor a lakáson,, *

(*) Ez év tavaszán volt huszadik éve, hogy Olaszország belépett a világháborúba. A békekötések után az egyik legnagyobb olasz történetiró megállapította, hogy Olaszország számára * maradt egy megiratlan fejezete a háborúnak — s a világnak nem árt néha gondolni erre á megiratlan fejezetre, mert eljön az idő, amikor az olaszok akarva-akaratlan fel fogják ütni a történelemnek ezt a még ismeretlen lapját. Olaszország tehát nem találta meg számítását a világháborúban vagy ahogyan, némi túlzással, de nem egészen alap nélkül maga Mussolini állapította meg egy ízben:

a harcban a győzők oldalán volt, de a béketárgyalásoknál a vesztesek, vagy kisemmizettek oldalára került Olaszország.

Olaszország belépése a világháborúba ugyanis nagyrészben Mussolini agitációjának következménye volt,\s nem számítva sok egyéb, ugyancsak nem mellékes szempontot, emberi szempontból is érthető, ha azóta is élén jár Mussolini annak az irányzatnak, hogy Olaszország számára korrektúrát követel és a világháború megiratlan fejezetét semmiképpeen sem akarja örökre megiratlanul hagyni. A békeszerződéseket követő súlyos szociális válság idején a szocialista pártok forradalommal fenyegették meg a királyt, amire Mussolini a volt frontharcosok nevében kijelentette, hogy csakis

a frontokról hazatérő olaszoknak van joguk forradalomról beszélni,

g e forradalom nem irányulhat a király ellen, hanem minden hatalom ellen, mely az olasz népet természetes és Vérrel biztosított jogaitól ütötte el. A fasiszta mozgalomnak tehát kezdettől fogva egyik hajtómotorja volt a londoni szerződés be nem váltott, sőt őszintén szólva meg sem Írott pontjainak kikényszerítése a történelemtől.

Róma és Bécs sorsdöntő tárgyalásai

Á világháborúba való belépés előzményeiről el kell mondani egyet-mást, hogy megértsük Olaszország különleges helyzetét az egész háborús kérdésben, mely

nem véletlenül ujult ki most húsz esztendő múltán Európának éppen ezen a pontján,

Olaszország a háború kitörésének pillanatában jogilag a hármas szövetséghez tartozott, — de már akkor senki sem számolt komolyan azzal, hogy Olaszország a központi hatalmak oldalán harcbaszáll. Történtek ugyan kísérletek, különösen német részről, Olaszország bevonására,

— de nem vezettek eredményre. Németország római követe Ausztria olaszlakta tartományait ígérte oda az olaszoknak arra az esetre, ha Olaszország részt vesz a háborúban, s nem egészen felel meg a valóságnak, hogy az osztrákok felhördültek ezen az ajánlaton, mert a Ballplatz

— eltekintve néhány szerencsétlen személyi vagy általánosabban szólva: lélektani aggálytól, — hajlott a kompromisszumok felé, hiszen előrelátták, hogy nagyobb katasztrófával és súlyosabb megaláztatásokkal is kell számolni. Meg is indultak a tárgyalások Róma és Berlin, később Róma és Bécs között, — de a tárgyalások nem vezettek eredményre. Még pedig nemcsak azért, mert Ausztria ebben a kérdésben is előtérbe tolta a presztízs szempontokat és nem csak azért, mert „a bécsi urak fölöslegesen sokat taktikáztak" és kihúztak a döntést, mindaddig, mig az olasz kormány nem tudott többé eílentáljni á háborús közvélemény nyomásának, Mario Toscano kiváló olasz történettudós, — áld a világháború olasz dokumentumait dolgozta fel és igen érdekes tanulmányokat bocsátott közre számos jogi, diplomáciai, sőt politikai vonatkozásáról a háborús kérdéskomplekszumnak *— megállapítja, hogy

Róma és Bécs között azért hiúsultak meg a tárgyalások: 1. mert a központi hatalmak, de különösen Ausztria részéről nem találtak megértésre Olaszország létproblémái, 2, mert túlságosan kihúzták a válaszadást Sonino követeléseire, 3. mert a felajánlott engedmények túlságosan szukkeblüek voltak és végül 4. mert Olaszországra kikerülhetetlen történelmi események nyomást gyakoroltak.

Az olasz szempontok ismertetése után talán nem árt mérlegelni az osztrák álláspontot sem: Az igaz, hogy végzetes négy hónap múlott el 1914 december 9-től 1915 március 5-ig, de viszont Burián báró osztrák-magyar külügyminiszter feljegyzéseiből tudjuk, hogy a Ballplatz nem cselekedhetett másképen, hacsak nem akart magára venni egy emberileg semmiképen sem vállalható felelősséget. Abban az elvi kérdésben kellett döntést hoznia a Ballplatznak, hogy Ausztria belémehet-e önként területi engedményekbe Olaszország javára vagy sem? Az olaszokkal megkezdett tárgyalások idejére esik a nagy galíciai offenziva, aminek kimenetelétől a hadvezetőség döntő fordulatot remélt. „Úgy a német, mint az osztrák vezérkar egybehangzóan azt az információt adta kérdezősködé- semre, — irja emlékirataiban Burian báró, — hogy a Kárpátokban folyó hadműveletek előreláthatólag olyan fordulatot fognak hozni, amely a helyzetet Javunkra jelentősen megváltoztatja.

Éppen ezért mindenképen szükséges, hogy megakadályozzuk Olaszországot abban, hogy legalább két hónapig, mig a nagy téli offen- zivát lebonyolítjuk, beavatkozzék a háborúba."

A hadvezetőség álláspontjával szemben nem állott semmiféle támpont a Ballplatznak rendelkezésére ahhoz, hogy esetleges különvéleményt jelentsen be s Olaszországot megpróbálja túlzott engedményekkel feltétlen semlegességre birni. A cél tehát az volt, hogy egy offenziva lebonyolításának tartamára távoltartani Olaszországot a háborútól, — ha ez végzetes hiba volt és rövidlátás, akkor nem a politikusok, hanem a tábornokok követték el, akik természetesen minden offenzivától sorsdöntő fordulatot vártak.

Az „olasz árulás" legendája

Olaszországban közben a háborús agitáció megdolgozta a tömegeket s a kormány számára alig maradt más választás, mint a háború. A háborús párti politikusoknak volt ezenkivel egy erős érvük a király felé is: ha ugyanis Sonino ösz- szes követeléseit teljesítette volna Ausztria, akkor is csak az egyik háborús motort sikerült volna kikapcsolni: az olasz irredentizmus motorját. Csakhogy ugyncsak Mario Toscano állapítja meg, hogy ezenkívül

még három sokszáz lóerős motor dolgozott a háború gépházában: a trentinoi határkérdés, az Adria-kérdés és a Középtenger déli részére irányuló olasz expanzió.

A négy háborús motor közül az Ausztriával való megegyezés csak az egyiket kapcsolta ki, — igaz, hogy ez lett volna az olcsóbb megoldás, mert nem tartana nyilván Olaszország hatszázezer halottat, másfélmillió sebesültet és százhúsz milliárd államadósságot a háború leltárában, s a mai helyzetet tekintve nem sokkal kevesebbet ért volna el, mint amennyit tényleg kapott. Csakhogy akkor egészen más perspektívák nyíltak meg Olaszország előtt s az antant füt-fát Ígért. Az ígéretek nagyrészét azonban néhány hűvösen látó olasz politikus irreálisnak tartotta, s az volt a kormány véleménye is, hogy

az elérhető eredményeket háború nélkül is meg lehet kapni, — a vérmesebb követelésekkel szemben pedig pesszimisták voltak.

Ezt a pesszimizmust tagadhatatlanul igazolták később a tények. De a háborús hangulat nyomása egyre elviselhetetlenebbül nehezedett a kormányra és végül is 1915 tavaszán megkezdődtek a londoni tárgyalások, amelyek azzal végződtek, hogy

május 4-én Olaszország elhagyta a hármas szövetséget és május 23-án hadat üzent a monarchiának.

Ezen a ponton beleütközünk az egyik legismertebb háborús legendába, — az olasz hűtlenség, a „digók árulásá"-nak kérdésébe. Történt-e árulás? Történelmi és politikai szempontból semmiesetre sem, elvégre minden nemzetnek nemcsak joga, hanem kötelessége, hogy minden helyzetet saját érdekei szempontjából mérlegeljen, különösen, ha olyan elsőrangú nemzeti érdekekről van szó, mint amilyenek Olaszországot a háborúba való beavatkozásra bírták. További kérdés, hogy jogilag történt-e árulás? Annyi bizonyos, hogy

a központi hatalmak megszegték a hármas szöA következő lépés felett általános emberi és speciálisan olasz szempontból majd csak a most megnyitott történelmi fejezet lezárulása után lehet ítéletet mondani. Az antant-hatalmakkal való tárgyalásokat 1915 március 4-én Londonba küldött olasz emlékirat nyitotta meg — s azj olasz történetírók hangsúlyozzák, hogy eddig az időpontig minden ösztökélés ellenére sem volt hajlandó az olasz kormány tárgyalásokba kezdeni. Sőt később, amikor már a londoni szerződés körvonalai kibontakoztak, csak a bécsi olasz követ pesszimisztikus hangú távirata adta meg a döntő lökést, hogy az olaszok visszavonhatatlanul az antant oldalára lendültek át.

A londoni tárgyalásoknál .a legtöbb nehézséget az Adria-kérdés okozta, mert minden más olasz követelést minden ellenvetés nélkül elfogadtak a szövetséges hatalmak.

Egyedül Oroszország fejtett ki ellenállást, s Franciaországnak s Angliának nem volt könnyű a nyakas Sasonovot a kompromisszumos megoldás elfogadására birni. (A londoni egyezménynek az Adria-kérdésben hozott döntése szerint Olaszországnak jutott volna az Adria dalmát partvidékén 12.385 négyzetkilométernyi terület, amelyből Dalmáciára esett volna 6326 négyzet- kilométer: a területnek 287 ezer lakosa van, tehát az összlakosságnak mintegy negyvennégy százaléka került volna olasz impérium alá, de a szerződés értelmében Dalmácia teljes függetlenséget kapott volna.)

Az igazság az, hogy a világháborúba való belépés előtt a londoni egyezmény minden egyes pontjának sorsdöntő jelentősége van. Ebből a szempontból azonban

egészen különös elbírálás alá esik az úgynevezett expanziós kérdés, mely csak később merült fel és pedig az olasz diplomácia hibájából.

Az az ígéret, melynek beváltására most húsz év múltán fegyvert fogott Olaszország — csak 1917-ben hangzott el, tehát akkor, amikor már Olaszország nyakig gázolt a háború viharában. Kétségtelen, hogy

az olasz diplomáciát terheli elsősorban a felelősség, hogy nem vetették föl a tárgyalások elején az olasz expanzió kérdését, pedig nemcsak szociális, de politikai szempontból is ez

vétségét összetartó szerződés két kardinális pontját: a harmadikat és a hetediket.

Olaszország nyíltan kifejtette álláspontját a szerb kérdésben Giolitti ismert beszédében, mely 1914 januárjában hangzott el s nem hagyhatott kétséget Ausztriában aziránt, hogy Olaszország semmiféle Balkán-akciót nem fog támogatni. Azonkívül a szerződés harmadik pontja értelmében Ausztriának előzetesen értesítenie kellett volna Olaszországot a Szerbia ellen elfoglalt álláspontról, ami nem történt meg. A hetedik pont pedig arról beszél, hogy külön egyezményt kellett volna a kompenzációk kérdésében kötni Ausztria-Magyarországnak Olaszországgal — ez sem történt meg.

Olaszország tehát jogilag helyesen járt el akkor, amikor 1914 augusztus 3-án semlegességi nyilatkozatot tett.

De . igaz az Is, hogy Olaszországnak 1902 óta titkos szerződése volt Angliával és Franciaországgal, mely különben is semlegességre kötelezte volna — s ez a körülmény az olasz jogi álláspont tisztaságára némi árnyékot vet.

volt Olaszország legsúlyosabb gondja s amint látjuk, további komplikációknak, egy esetleges uj világháborúnak magvát hordozta magában.

I Az olasz kormánynak olvasni kellett volna tudni abból az intő adatból, hogy a világháború kitörését megelőző esztendőben 872.598 olasz kivándorló hagyta el az országot, hogy a tengeren túl keressen hazát és kenyeret magának. Ez az adat rendelkezésére állott a kormánynak akkor, amikor megkezdődtek a londoni tárgyalások, mégis

csak két évvel később egy pótegyezményben jutott szóhoz ez a legfontosabb olasz követelés,

akkor is Kisázsia egyik értéktelen pontjára kapott expanziós teret Olaszország s még ebből se lett semmi, mert Oroszország távol maradt a békeszerződésektől s nem volt, aki beváltsa az Ígéretet.

A londoni egyezmény 13, pontja foglalkozik gyarmati kérdésekkel, de ebben nem történik említés Olaszország expanziós jogairól, csupán Lybiát, a Szomáli-földet és Eritreát érintő határrendezésről.

Az olasz expanziós követelés olyan pregnánsan és erőteljesen, mint ahogy Mussolini felvetette, csak sokkal később, a fasizmus uralomrajutása után s nyilván súlyos szociális gondok nyomása alatt nyomult a problémák előterébe. Az igazság tehát az, hogy „a világháború e megiratlan fejezete" ,— akkor az olasz diplomaták hibájából maradt el. Vagy megiratlan maradt volna akkor is, ha az olasz diplomaták élesebben és tisztábban látják a történelem rugóit ezelőtt húsz évvel? Vagy a világ valóban olyan rohamosan fejlődik egy bizonyos irányba s

úgy tódulnak a tegnap még jelentéktelennek látszó szociális problémák az előtérbe, hogy ami húsz év előtt még mellékes kérdésnek látszott, amit egyszerűen elfelejtettek számba- venni, ma annyira megnőtt, hogy uj háborúk sarjadnak belőle?

Az az érzésünk, hogy ez az-, egyetlen történelmi tanulság, amelyet már is le lehet vonni az olasz eseményekből.

Egy megiratlan fejezet története