Prágai Magyar Hirlap, 1935. október (14. évfolyam, 224-249 / 3776-3801. szám)
1935-10-20 / 241. (3793.) szám
8 ^PA^MaG^AR-HIKLSP 1935 október 20, vasárnap Irta: Szilárd János Elöljáróban szeretném, ha tisztába jönnénk az alapvető fogalmakkal. Nevezetesen: ki az a kutyagológus és mi az a kutyagológia? A kutyagológus, ugyebár, a modern ebtenyésztő s a kutyagológia az ő nagy tudománya. Mert, hogy az ebtenyésztés manapság már nem egyszerű állatszeretet és még csak nem is a jó Isten okos és oktalan teremtményeinek a gyengéd barátkozása, hanem komoly tudomány, azt • hiszem, ezt minden haladottabb szellemű em- ; bér tudja és belátja. Nos a minap kutyagológusok közé keveredtem. És itt szigorú megintésben részesültem. Azon egyszerű oknál fogva, mert séta közben — falun történt az eset — odaszaladt hozzám egy idegen kutya, de olyan egészen fajtátlan és formátlan és többé-kevésbé idétlen kuvasz, anyja a kutyatársadalomban mosóné lehetett és apját leüthette a hajókötél, igen, hozzám szaladt, egyenest hozzám, pedig voltunk ott vagy tizen . és üdvözleteit a farkával vidoran tolmácsolva,! körülszagolta a lábamat. Amire én aztán leha- , joltam és... kutyi, kutyi, te csúnya kis kedves kutyi... megsimogattam ... — Fuj! ... — szólalt meg egy kutyagológus mellettem. Majd rúgott egyet a kutyán s elmagyarázta, . hogy neki országoshirü foxterrier- és dober- mann-tenyészete van és valahányszor ilyen fajtátlan, potpourri dögöt lát, valósággal fizikai undort érez... Szegény kutya vonitva eloldalgott és én mégj soha nem álltam közelebb ahhoz, hogy a ceruzafaragáson kívül egyébre is felhasználjam a bicskámat. Hanem hát végre is úriemberek lennénk vagy micsoda, nyeltem egy nagyot, hazajöttem szépen és m'egfaragtam jó hegyesre a ceruzámat és mát irom is a választ erre a rúgásra az én kedves kutyagológus barátomnak ... * ' Ha valaki ebben a kutyagológus világban, úgy én bátran elmondhatom magamról, hogy kutyák közt nevelkedtem. Bölcsőmet egy bor- nyunagyságu bernáthegyi liagatta, ő kapkodta orromról- a'-legyeket > és vészes morgásával szintén- a tartott • távol tőlem minden egyéb veszedelmeket. Még a dadikám is csak az ő külön engedélyével tudott megszoptatni. Járni egy irszettertől tanultam. Belekapaszkod- tam a nagy fülébe és kedves szüleim egyszer csak azt vették észre, hogy megszöktem. Huzamosabb kétségbeesés után ott találtak rám a padlásfeljáró és a pince között, a kutyaólban. A lovaglás művészetébe vén komondorunk, Csákó vezetett be, mig a lépesméz megdézsmá- . fásának a tudományát két jeles daxlikutyánknak, Ticsinek és Tacsinak köszönhetem. Itt közbe- vetőleg meg kell jegyeznem, hogy amidőn egyszer a méhes háta mögött javában lakmároz■ tünk, Tacsinak a nyelvét megszurta egy méhecske. És a méhecske szúrásától akkorára dagadt a Tacsi nyelvecskéje, mint egy disznósajt. És ekkor ijedtebben s elővigyázat okából összetársultam Bébivel, a vén ravasz ratlerrel, aik kalózutjain leginkább a süteményeket s a befőtteket frekventálta. Tornatanárom egy puli volt: Samu. Tőle sa- játitottam el az észszerű verekedést. Azonnal támadni, ha győzelemre van kilátás és azonnal pucolni, ha túlerővel állunk szemben. Hát igy nevelkedtem. Csupa kutya, illetőleg: ■ csupa fájkutya között. Mert jó apám sem tűrt meg akármilyen ebet a házban, hires kutyatenyésztő volt és pedigré nélkül a kutya nem volt előtte kutya, csak dög. Ha messaliance történt? A törvénytelen utódokat habozás nélkül az Ipolyba hajittatta. Hát aztán igy történt, hogy a mi kedves ir- szetter vizslánk, Ripp, apám tudta s beleegyezése nélkül házasságra lépett a vén ratlerrel, Beoivel, az éléskamrák és a kredencek rettegett kalózával.., * Most méltóztassanak elképzelni azokat az utódokat, akik apai ágról irszetterek és anyai ágról ratlerek. Hirtelenében azt sem tudtuk, vájjon kecskékkel avagy hosszuszőrü disznócskákkal állunk-e szemben? — Dobjátok a dögöket az Ipolyba! — mondta bosszúsan apám. Én pedig vertem magam a földhöz és ordítottam: Nem engedeem! Nem engedeem!... Még az sem használt, amikor jól elraktak. Belekapaszkodtam a kosárba, amelyben a Rip és Bébi négy ártatlan kis gyermekét akarták az Ipolyba vinni és vészesen visítottam, miközben a bernáthegyitől kezdve le egészen Samuig az kutyafalka viharosan kontrázott nekem. Ekkora túlerővel szemben még apám is meghátrált és elkezdtünk alkudozni. Az alku vége az lett, hogy jól van nem bánja, a négy dögből egyet megtarthatok, de nehogy eszembe jusson valakinek azt mondani, hogy ez a mi kutyánk, mert akkor a drága ebecskémmel együtt én is röpülök az ablakon!... Az meg aztán különös bosszúsága volt jó apámnak, amidőn megtudta, hogy az idétlen szörnyszülöttet Zsolinak, magyarul csinosnak kereszteltem. Pedig hát, legyünk őszinték, ezen az alapon újszülött korunkban még a Rózsiká- kat és Piroskákat is inkább Főttrákocskának kéne keresztelni, mert egynapos korában kül- kellem tekintetében ijesztő jelenség lehetett maga Vénusz is. Nem szaporítom a szót: félesztendő múlva olyan formás kis kutya lett Zsoli- ból, hogy nem'győztünk csudálkozni. Nem volt abban se az irszetterből, se a ratlerből szemernyi se. Egy koromfekete szőrű és koromfekete szemű liliputi oroszlán lett őkéiméből, az elején gazdag sörénnyel s a farka végén jókora fekete csimbókkal, ami pedig a lelki és szellemi tulajdonságait illeti, alkalmasint filozófus lehetett előző életében. Meglehetősen csendes kis kutya volt, keveset ugatott, sokat gondolkozott s ilyenkor a homlokát mindig összeráncolta. És bizony jó apám egy szép napon arra ébredt, hogy Zsoli az egész házat meghódította. Szerette mindenki. És becézte. Még a kutyák is. Apjával, a vén Rippel, bujócskát játszott; Bébivel együtt járt süteményt lopni és őrt állt a küszöbön, araig drága mamája tolvajkodott; a bernáthegyi óriást és a komondort megtámadta, gerincére fektette és végigbalházta; a tacskók boldogan tűrték, ha az orrukat vagy a farkukat megharapta; Samu kicsalta őt a tyukud- varba és a csirkéken terelni tanította. És a többi, nem is szólván Mari szakácsnéról, aki vigasztalan volt, ha Zsolinak nem Ízlett a palacsinta, meg aztán édesanyám és Pannika nővérem sem tudta a 'fejét nyugodtan álomra hajtani, amig Imádkozott. Úgy érezte magát, mintha valami nagy súlytól könnyebbült, volna meg. Elmélyült magában, érzései lassan le csendesedtek. Nem vette észre, hogy az erősen félhomályba borult templomból az utolsó hivő i6 már rég eltávozott és annak is hosszú ideje múlt, hogy az egyházfi mind a két főkapu závárában nagy csattanással elfordította a kulcsot. Egyedül volt. Csak az öröklámpás vörös tüze égett és a bordázatot emelő, roppant oszlopok álltak őrt a nagy magánosságban. Az éjszaka go- molygó felhői elkergethették a hold sugarát, mert a máskor oly fényes ablakok alig észrevehető, hosszúkás színfoltként olvadtak bele a sötétségbe. Mi az a hirtelen kigyult, imbolygó fény ott elől? Egyre terjeszkedik és megvilágítja a szentélyt. És — régi alakok bontakoznak ki belőle. A titokzatos fényben a faragott, régi főoltár képe merül fel. Öreg, bajuszos, szakállas főpap áll előtte, szétterjesztett kezekkel. Fején aranyos püspöksüveg. Mögötte szerpapok és kámzsás szerzetesek. A háttérből a középkori magyar egyházi szólamok elnyújtott dallama hallatszik. A szentély oldalán, bibortrónuson, fenséges arekifejezésü férfiú támaszkodik ültében könyökével a hollóscimerü karfára. Mellette, kisebb trónon a királyné, cimeres térdeplőn, udvarhölgyei- vel körülvéve. Püspökök ég érsekek ülnek a kanonok! stallumokon. Keményfejü, tudós magyar főpapok. Szolgálattévő főurak a király körül. Mögöttük a vitézek sorai, csillogó fegyveres díszben. Oldalt szerényen, önérzetesen hallgatja a misemondást a polgárság szine-java. Láthatatlan zenekar hegedül, hárfái és harsonái szólnak valahol a szentegyházban. A király udvari zenekara. Tiszta tömjénfüst száll a magasba, Felharsognak a kürtök. Dübörögnek az üstdobok. A miséző pap leborul, azután felegyenesedik. Urfelmutatás. Térdre borul mindenki. A király is féltérdre ereszkedik, . csupán az oldala mellett *) Császár István regényéről lapunk más helyén is megemlékezünk. E fejezet színhelye a pozsonyi dóm. nem győződtek még róla, hogy az. ágyam végében, a lábamnál, ott van-e vájjon a Zsoli feje alatt a hímzett pehelypáma? ... Mindenki szerette Zsolit. Mindenki! Csak apám fordította el a fejét, ha útjába került, hogy belemorogja a bajuszába: — Dög!... Jaj, hogy fájt ez nekem?!.,, Mig aztán egyszer... Egyszer ... késő éjszaka volt már ... hangos és dühös kutyaugatásra ébredtem .., — Hau! Hauhauhau! Hau! Zsoli hangja volt... Apám a szomszéd szobában felébredt és haragosan átszólt: — Te kölyök! Fogd be a száját annak a dögnek, mert lelüvöm! ... Én a sötétben magamhoz öleltem Zsolit és. azt mondtam neki: — Mi az, kiskutyám? Rosszat álmodtál?... Lefektettem magam mellé a párnára, simogattam és elaludtam... Egyszer csak megint hallom: — Hau! Hauhauhau! Hau! ... De most már nagyon dühösen ... Zsoli égnekmeredt szőrrel a mellemen állt, csattogtatta a fogát és ugatta a sötét ablakot. Apám a másik szobában kereste a pisztolyát. Hogy most már csakugyan lelüvi! A szemtelenség teteje, hogy egy ilyen kegyelemből megtűrt haszontalan féreg egyáltalában ugatni merészéi és még hozzá éjjel, fene a dögibe, ha tüstént el nem hallgat, most már csakugyan lelüvi! ... Erre én kétmarokkal összeszoritottam a Zsoli száját és benyomtam őkéimét a paplan alá. Minthogy azonban Zsoli még a paplan alól is ki-kidugta a fejét és morrantott egyet-egyet a sötét ablak felé, lelkemben valami névtelen szorongással megszólaltam: — Édesapám! Ez a kutya nem ugat hiába! Odakint biztosan van valami! ... — Szamár kölyök! — torkolt le apám. — Ha odakint lenne valami, akkor már szólna a Csákó, a Samu, meg a bernáthegyi!... Aztán nagydohogva hozzátette: : — Majd pont ez a dög és az ablakon keresztül fogja jelezni, hogy odakinn van valami! ... Hát aztán elaludtunk. Zsoli még morgott s kapálódzott pár percig a paplan alatt, de később, mikor jól nyakoncserditettem, megadta magát a sorsának és mire a szomszéd szobából felhangzott az öregur nyugodt és egészséges hortyogása, szép lassan el szundítottam én is ... Reggel iszonyú lármára ébredtem. Valaki áLló, páncélba öltözött két lovag marad mozdulatlanul. Szálas termetükkel úgy állnak, mint az égretörő sziklaszál. Kezükben nem reszket a kivont kard. Már teljes fényben úszik a szentély. Csillog a sok ék és drágaság. Még jobban csillognak a fegyverek. De még ezeket is felülmúlja a tekintetek villogó tüze, amelyek nemzedékről-nemze- dékre az Európát védő magyar harcosok irtó küzdelmeiben acélosodtak meg oly élesre, mint a Halál kaszája. Azután eltűnt a kép. Feketeség borult az előbb még oly hangos és fényes csarnokra. Hanyag csapongással, mintha fehér denevér suhant volna a boltozat alatt a torony felé. Csak a csend muzsikált, amely hosz-j szu évszázadok óta minden éjjel itt uralkodik. Mintha valahol a láthatatlanban méhek zümmögnének. A percegő csendben a baloldali belső templomajtón fénycsóvák lobbannak meg. A sírbolt felpattant ajtajából hosszú menet indul az oszlopok felé. Némán, nesz nélkül. Elől és oldalt cimeres apródok, kezükben kékesfényü szövétnekkel, amelyeknek fénye rávetődik a fehér arcokra. Azok keltek fel, akik itt alusszák örök álmukat. Elől Újlaki Ferenc, aki pozsonyi prépostból lett győri és egri püspök, majd királyi helvnök. Mellette hetesi Pethe Márton kalocsai érsek. Utánuk a hercegprímások: Pázmány Péter, Esterházy, Lippay, Lóssy, Keresztély Ágost, Széchenyi, Szelepcsónyi. Teljes egyházfői ornátusban, előttük papok a kereszttel és pásztorbottal. Őket követték a világiak, szolgálattévő vi- vitézeiktől körülvéve. Pálffy Miklós gróf, a győri hős és fia, Pálffy János, a koronaőr. Utánuk a nádorok. Illésházy István Erdődy Annával és Draskovich János. A menet körüljárta a templomot, amikor pedig visszaértek, ugyanoly csendben, mint jöttek, elnyelte őket a kripta mélye. Kisvártatva a karzat felől mindegyre erősödő zeneszó hallatszott. A későbbi korok toronyzenészei játszottak. Hegedüszó elandalitó dallamai áradtak szét a magasban és az ünnepélyes harsona és dobszó mellett feltűnt a toronymester ide- oda hajladozó alakja. Azután a zenészek muzsikája Megjöttek őszi újdonságaink, az exportcipők, amelyeket állandóan aj modellekkel fogunk kiegészíteni. Hogy mennél jobban rendelkezésére állhassunk, divatcipőinket is a legkülönfélébb méretek szerint készítettük el. Látogasson meg bennünket Dám Siuzby, Václavské felszakitotta az ajtót és bekiáltott rajta: — Jézus, Mária! ... Aztán a kezeit csapkodva és a haját tépve Mari szakácsné rontott be és futott az öregek szobája felé és jajveszékelt: — Jajjajjajjajjaj, tekintetes ur, végem van, | azok a nyives kóborcigányok! Az ólakbul hibá-dzik harminc tyuk! ... ,.. Ami ekkor történt, nem felejtem el sohasem ... . Apám átsétált lassan a gyerekszobába és a fekete arcán valami mélységes restelkedéssel és bünbánattal odaállot az ágyam elé. Odaállott és úgy nézett Zsolira, mintha most látta volna először életében ... — Győztél, büdös!... Karjára vette ZsoUt, megsimogatta és döngő léptekkel kiment vele az ambitusra ... Ez az ambitus arról volt hires nálunk, hogy reggel hatkor farkát csóválva és negédesen kelletve magát itt várta jó gazdáját az egész drágalátos, fajtiszta kutyafalka. Mint most is ... — Dögök!... — förmedt rájuk apám. — Takarodjatok!... * Hát kedves kutyagológus barátom, aki azt a. szegény kis kuvaszt oldalba rúgtad, ne neked, itt a válaszom ... elhalkult. Sötét, alaktalan árnyak suhantak ide-oda. Nyomasztó csend nehezedett az ősi székesegyház belsejére. Mintha megállt volna a levegő az oszlopok között. Mozgó árny közeledett. Lassú, kimért léptekkel az oltár felé, amelynek lépcsőjén Csáth Gábor öreg nyugdíjas térdelt, álmában összegörnyedt végtagjaival. A jelenés oldalról került melléje és rászegezte hosszú, átható pillantását. Ki lehet és honnan jön ez a kései vándor ? ... A hatalmas ablakiveken pillanatra betűző holdfény megvilágította a jövevényt. Vasba volt öltözve. A fején toliforgós sisak. Baljában cimeres pajzs. Jobbkezében nehéz, egyenes kard, mellyel a márványpadlózatra támaszkodottt. Páncélján könnyű, fehér köpeny volt átvetve, mellén nagy, piros kereszttel, melyen a Tábor hegyéről való olajág díszelgett. Magyar kereszteslovag, aki a Szent Sirért való harcban esett el. Arcvonásai hasonlóak voltak az öregével. PofaI csontjai éppen úgy kiálltak, állgödrének félholdja éppannyira szabályos, feje tartása éppen olyan kemény, tekintete éppen oly nyílt. Hosszú ideig elnézte az alvót, majd megmozdult. Mintha közelebb akart volna lépni, de — nem tudott. Egyetlen tapodtat sem. Lehorgasz- totta a fejét. Tekintetét hirtelen ismét rávetette az élőre. A szeme mosolyogni kezdett és ajka nem hallható szavakat sugdosott. A következő pillanatban eltűnt. Vele egyidejűén húzódott vissza a hold ezüstös fényfoszlánya is. Most már mi sem szakította meg többé az éji homályt. Az örökmécses lángocskája meg-megsercent. A márványba faragott szentek és angyalok arca mélységes áhítatot tükrözött vissza. És a keresztre feszitett Krisztus lehajolt és megcsókolta az oltárra, borult öregember homlokát , , , Szürke, hajnali sugarak (tolakodtak be a gótikus, nagy ablakokon és körülölelték a szentély ivgerinceinek zárókövén díszelgő Hunyadiak, Bánffyak, Dócziak, Czoborok és Pozsony városának címereit. Korai harangszó törte meg a dóm felséges nyugalmát. Rövid idő múlva zörgött a kapu zárja. Első reggeli misére nyitották a templomot. Az öregember csodálkozó pillantásokkal nézett körül. Testében nagyon fáradtnak érezte magát, de a lelke, a hite megingathatatlanul erős volt: A homloka pedig égett « . . Hanyatló zászló alatt Bemutatórészlet Császár István történelmi regényéből*)
