Prágai Magyar Hirlap, 1935. október (14. évfolyam, 224-249 / 3776-3801. szám)
1935-10-13 / 235. (3787.) szám
'PR&GAI •/V^AGíteAR- HI RXtAH 1935 október 13, vasárnap. Ez a név úgy hangzik nekünk, mint gyermekkorunk zenélödoibozának elpattanó hangja, vagy valami régóta nem hallott, jól ismert tündércsengetyii. Nem irodalomtörténeti név ez képzeletünkben. Több annál. Egy életérzést hoz vissza a múltból, abból a termékeny-eleven korból, amikor a reggelek és esték még gazdagon ifjak, tartalmasak voltak, fokról-fokra ismerkedtünk az élettel, minden apróság — a gyertya lángja, az ablaküvegen nyíló jégvirág s egy ismeretlen emberi arc — feledhetetlen élményt jelentett számunkra és ezzel a sok őskori-csecsemőkori csodával végzetesen összeszövődtek az ő szavai, melyeket akkor először hallottunk. Egyszerre kastélyok nyálnak ki, üvegpagodák s szellemek, boszorkányok, manók tünedeznek föl, a lápkirály leánya s a jég tündére. De nemcsak ők elevenednek meg. Közel lép hozzánk a kézzelfogható valóság is, valami rejtélyes erőtől átszellemülve, az élettelen tárgyak is, a lámpa, a kulcs, a labda, a bugó- csiga, az ólomkatona, a diótörő, amely hirtelen bukfencezni kezd és a palavessző, amely sikongva ugrándozik a palatáblán. Az élet viharos kisértetjárása zajlik köröttünk e ritka csodatevő nyomán. Hogy dán volt és a tizenkilencedik század elején született, azt könyveinkből tudjuk. Mi születésünktől kezdve magunkénak vallottuk, mint szüleinket és dajkánk mosolyát. Mióta Petőfi Sándorné, Szendrey Júlia elsőül tolmácsolta nyelvünkön meséit, azóta az egymást -váltogató nemzedékek rajtuk nevelkedtek, magukba hasonlították költészetét, mint értékes építőanyagot. Nekünk is van egy külön Andersenünk, mint ahogy van egy másik Andersen Japánban, Elő-Indiában és Amerikában is, az egész földgolyón. Kicsoda ez a halhatatlan és korlátlan álomlátó? Kopenhágában ott áll a szobra. Egy ön- kivületes, eszményi költő, a tizenkilencedik század modorában, inkább rut férfi, szikár arccal, óriási orral, csigás fürtökkel. Talán valami színészhez vagy bábjátékoshoz is hasonlított, egy bűvészhez, aki a következő pillanatban majd mindent megváltoztat pusztán az ige erejével. Mindenesetre regényes, a kora romantikusaihoz tartozik. Ha emberi mivoltába akarunk hatolni s meséskönyvei fülledt légköréből az élet tényeihez menekülünk, akkor egy uj még ködösebb mesevilágba jutunk. ő maga irta meg életrajzát ezen a óimén: „Életem meséje". A regényes költő szemében az ellentétek jelképesen azonosak s éppeaórt összeolvadnak. Számára kezdet és vég, öröm és fájdalom, születés és halál egy. Lehet, erre mutat rá önéletrajzának az 'a döbbenetes adata, hogy Andersen János Ke- resztély voltaképp egy ravatalon született. Apja, aki mesterségére nézve varga volt, annakidején maga ácsolta össze hitvesi ágyát s ehhez azt a faalkotmányt használta föl, melyen kevéssel azelőtt egy Trom-pa nevezetű gróf koporsója nyugodott, úgy, hogy a deszkák fekete posztó darabkái még emlékeztettek a gyászos rendeltetésükre. Micsoda távlat egy elinduló életnek, egy serkedő képzeletnek. Itt azonban nemcsak bölcső és koporsó találkozott egymással, hanem a sors két véglete is, a főrangú, hatalmas és gazdag halott emléke is a legnagyobb szegénységgel. Egyetlen szűk szoba a műhely és a lakóhely, ahol három élet szálai bogozódnak. Az apa alig ku- szonkétéves. Lélektani kimutatások tanúskodnak arról, hogy a nagyon fiatal szülők gyermekei többnyire képzelgők és féktelenek lesznek, költők, hősök, vagy gyilkosok. Ez az apa maga is gyermekember. Szeret játszadozni egyetlen gyermekével s elkényezteti. Vasár napomként színes ábrákat nyír neki, bábszínházát készít, melyben elő lehetett adni Holger és Shakespeare darabjait. Szívesen olvasgatja fiának az „Ezeregyéjszaka" meséit. Álom és való egymásba mosódik ebben a szurtos-homályos vargamühelyben. Nem tudni, mi a használati tárgy s mi a játékszer. A határok tétovák. Egy készülő saru, mely még a kaptafán feszül, megindul s lábak nélkül önmagától táncolni kezd. Különben is a környezet fölöttébb babonás, minden limlomnak jelentőséget tulajdonit, összefüggésbe, vonatkozásba hozza az élet egyébként érthetetlen [mozzanatait. A gyermek nagyanyja a szürkebarátok kórházkertjében mesél neki csodálatos történeteket. Nagyapja csöndes, félkegyelmű aggastyán, faibábukat farag s eladogatja a parasztoknak, aféle jámbor őrült. Egyszer a gyermek megpillantja őt az uccun, amint körülzajongják és gúnyolják a járókelők s futásnak ered, mert érzi, hogy ez az öregember az ő tulajdon vére. „Rendkívül okos gyermeknek tartották" — Írja önéletrajzában — aki nem sokáig élhet... Az öreg nénik elbeszélései, az őrült alakok, akiket a kórházban láttam magam körött, közben annyira hatottak rám, hogy mikor sötétedett, alig mertem kimenni a házból s rendsezrint engedélyt kaptam, hogy alkonyaikor lefeküd- hessein szüleim ágyába, melynek hosszú, virágos függönyei voltak ... Majdnem sohase jöttem össze más gyermekekkel. Még az iskolában se vettem részt játékaikban, inkább benn üldögéltem. Otthon volt elegendő játékom, melyet apám készített. Legnagyobb örömöm abban leltem, hogy babaruhákat varrtam s kifeszitettem anyám kötényét a fal és két rúd közé, egy ribiszkebokor elé, melyet én ültettem az udvarban s igy tekintettem a verőfényibein ragyogó levelekre. Különös, álmodozó gyermek voltam, gyakran görcsösen behunyt szemekkel járkáltam, végül azt is hitték, hogy rosszul látok, pedig ez az érzékem különösen ki volt fejlődve ... Jámboran, babonákban nevelkedtem föl." Ennek a mozdulatlan álomvilágnak az apa halála vet véget, amikor a gyermek tizenegy esztendős. Az ifjú apa harci kalandot keres, beáll katonának a napóleoni háborúiba, betegen érkezik haza, lázasan fekszik, félrebeszél. Az anya a gyermeket egy javas- asszonyhoz küldi, csikorgó télben, egyedül, í élmérföld nyíre attól a kisvárostól, ahol lak■■■ 1 1 ■ ■ ....................... - 111 ■' 1 1 ■' " Ór iási válászcék) Legolcsóbb arak) Pausz T., K©si®e Üveg — porcellán — villany csillárok! I ll!lllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllll!lllllllllllllll!IIIIIIIIHIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIill!llllllllllllllllllllllllllllllllllllll Modern képkeretezés, üvegezés llllllllllllllllllllltllllllillllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllillllll I Telefon 2423 A lapítva 1833 ták nevelni, de .ő operaénekesnek és táncosnak készült. Mostohaapja meg a részeges, imádott anyja elől, akit sok-sok meséjében magasztositott föl az égig és a fönségig, néhány tallérral zsebében elmenekült Ko-penhágába ti zen-négyéves korában, szerencsét próbálni s ott a színházi világ ámulva nézett erre a hórihorgas, nyakigláb, sárgaszőke rajongóra, nem értette, miiképpen lehet belőle operaénekes és táncos. Iskolázottsága oly hiányos volt, hogy holta napjáig hadilábon állt a helyesírással. De tudta a másik helyesírást, mely megragadja mindazt, ami él s az életéből remekművet teremt, i835-ben jelennek meg első meséi. Dániában még észre se veszik, ele Németországban már barátja Cha- misso és Tieck, VI. Frigyes király is fölfigyel rá, fejedelmek hívják udvarukba, mint egy mesehőst s Károly Sándor, a szász weimári Mécs László: ERDŐBŐL J Emberek, emberek, ti vagytok az Erdő, fi bennetek terem a szépen csicsergő csíz, az ezerjófü hófehér virága s az öröm patakja, mely tengert kutatva nefelejcs-ujjasban szalad a világba. De bennetek terem minden bolondgomba, nadragulya, maszlag, a szúrós, goromba, galagonya bokra, a farkas, a vadkan, a hétfejü sárkány s a parázna sátán, hol veréb, hol róka, hol' majom-alakban. Ti vagytok az Erdő. A gyökerek nyersek. Amikor a Tavasz a varázsló verset reátok olvassa s tündérivé bűvöl: a virágos bokrok bak-szaguak s csokros lombotok aljában kígyó les a fűből. Az Erdőből jött ki régen a rózsafa: ki ismerne most rá?? S az édes a'ímafa, a jól nevelt vizsla. Az Erdő üzenget a jó hegedűben s a költői műben. Az Erdőből jöttek a hősök: a szení.c_ü Emberek, emberek, ti vagytok az Erdő: ne legyen hát szátok átkos vagy kesergő, hogyha papot láttok telve gyarlósággal. Mint a rózsatő is, Erdőből jött ő is, aztán beolfcatoít finom Krisztus-ággal. Akkor szép az ember, ha Krisztust virágzik. Akkor szép a pap, ha erre rádupláz itt, Azért mint uj Árgus: sok-sok rügy-szemével vigyázzon magára, mert egyet lezárva ősvadóc dereka fatíyut hajthat éjjel. Emberek, emberek, ti vagytok az Erdő. Nyers gyökerű, pogány vágyu százezer tő, imádkozz a papért, ne legyen hozzátok hasonló, de tiszta szívvel menjen vissza közétek kertésznek s oltson mennyországot. tak. Odense-től, mely nevében még a pogány Odin emlékét őrzi. Andersen ezt az útját igy írja le: „A javasasszonyhoz érkeztem, kikérdezett, karjaimat egy gyapjufonállal mérte, titokzatos jeleket tett, végül pedig egy zöld gallyat helyezett mellemre. Azt mondta, abból a fáiból való, melyre a Megváltót fölfeszi- tették. „Most pedig menj — szólt — a folyó mentén haza. Ha apád közben meghal, akkor találkozni fogsz szellemével." így ért haza. Apja csak harmadnapra halt meg. „Holtteste az ágyban pihent, — írja Andersen — én anyámmal előtte feküdtem a földön s egész éjszaka cirpelt a tücsök." „Meghalt, — mondotta anyám a tücsöknek — nem kell őt hívnod, elvitte a jégszüz." És én megértettem, hogy mit beszél anyám. Emlékeztem, hogy előző télen, amikor ablaküvegeink befagytak, apám egy alakra mutatott s tréfásan azt mondta: „Ez el fog vinni engem." Ilyen szellem és legenda szőtte át Andersen egész életét. Anyja mosónő volt, tizenöt évvel idősebb apjánál és ivott. Ura halála után, negyvenkilencéves korában újra félrjhez ment. A gyermek magára maradt. Szabónak akarherceg hódoló bámulója. Diadalmasan utazza ibe a világot. 1847-ben Dickens köszönti őt Angliában testvériesen. Közben pedig fiúi szeretettől áradozó leveleket irogat haza a részeges mosónőnek, hogy a borospalackja dugóját ne igen nyitogassa s amikor hazatér, tüntetőén sétálgat vele a vidéki uccákon. — Rendjelek esőznek kabátjára s ő kisdedi hiúságában boldog. A dánok is büszkék rá. „Itt a mi külföldi orángutánunk" — mondják. — Aztán hetvenéves korában a dicsőség és világhír ormán meghal, mint „jó, egyszerű, öreg költő". Ha van igazi Andersen-mese, akkor ez az élet az, minden Andersen-mese eredetije; lidérces, édes és csodálatos. Elszorul az szivünk, amikor olvassuk. De ő elégedett volt ezzel a töméntelen szomorúsággal, megpróbáltatással és riadalommal. „Életem — írja vallomásában — szép mese, gazdag és boldog. Ha gyermekkoromban, amikor szegényen és magányosan kikerültem a világba, valami hatalmas tündér találkozik velem s ezt mondja: „Válaszd meg pályád, célod, aztán, amint szellemed serdül és amint az értelem követeli majd, oltalmazni és vezérelni foglak ebben a világban" — sorsom akkor se lehetett volna se boldogabb, se böl- csebb, se különb". Talán igaza is van. Ez az élet a fájdalmas egységében maga a szépség, mert valami földöntúli hangulat árad belőle, mely a csillagoknak és a legkisebb göröngynek egyformán értelmet, szint ad. Mit is érnénk el, ha a világot az ész és a józanság, az egészség és a tisztaság szabályai szerint rendeznék be, az eugenika, a fajnemesités célkitűzésével s kirekesztenénk belőle mindent, ami zavaros, beteg s az értelemnek megfoghatatlan? Beethoven süketsége és iszákos apja nélkül, Leopárd i pupossága nélkül, Schumann elmebetegsége nélkül és Andersen kísérteties gyermekkora nélkül a föld talán kevésbé értékes volna. A gyermek marad ő mindvégig, hetvenéves koráig, megtorpanva olyan kezdetleges fejlődési fokon, ahol a bámuló, szinte együgyű szemlélet az életet még a maga paradicsomi érzékiét essé- gében iáíja. Gyermek abban, hogy nem egyszerű, hanem bonyolult, titokzatosan összetett. Gyermek abban, hogy álmodozó, érzelmes, valószerűtlen, de abban is gyermek, hogy észreveszi a valóságot, a rózsa mellett a gilisztát és a tündérország mellett a szemét-ládát s okossága, kajánsága, kegyetlensége kikiáltja az igazságot, hogy az a császár, akit a felnőttek hajbókolva bámulnak, mesterien szőtt, áttetsző ruhája miatt meztelen. Gyermek abban, hogy éles humorérzéke van s a kis dolgokat fölemeli, a nagy dolgokat pedig sárba dönti. Gyermek abban, ahogy ir, sohase a nyelvtan, hanem mindig az eleven lélek szerint, ismétlésekkel, kitérésekkel, isieni szeszélyének engedve. A kutyának akkora szeme van, mint egy teásfindzsa s a labda a fecske menyasszonya. Ez a világ tündéri, néha bokókásan operettszerü is s néha oly ijedelmesen valóságos, hogy megborzadunk tőle. A gyermekek költője nem áltatja olvasóit holmi happy end-del, mint a felnőttek alkalmazkodó kiszolgálói, nem csinál titkot abból, ho-gy m-ég a mese is mindig rosszul végződik. Halottas vi-lág ez. A gyermekek itt meghalnak, angyalok emelik őket a magasba, sirjukon virágok lengenek s az őszi holdífény tündököl szomorúan. Múlandóság ferdíti, görbíti a tárgyakat is, melyek végül a szemétdombon találkoznak egymással. Andersen mesél, de sohase hazudik, nem szolgál édes cukrászhabbal kis közönségének, nem gügyög neki összecsücsöritett szájjal. A beteg gyermekhez betoppan egy öregember, lópokrócba bugyolálva a halál, elviszi őt, az anya eszeveszett fájdalmában utána száguld, dalol az éjszakának, odaadja két szemét a tónak s vakon jut el a halál országába, előbb, mint a halál, mert ő az anya, a gyors szeretet, ott pedig zokogva belátja, hogy a végzet megváltozhatatlan s talán helyes is, hogy gyermeke nem él többé. Egy cikkében számot adott arról, honnan vette meséinek tárgyát. Az egyiket „A királykisasszony és a borsószem" az odensei fogház fonószobájálban hallotta, a másikat komló- szedés közben. „A császár ruhája" cimii meséje spanyol eredetű, Don Manuel hercegről szól, aki a XIII. században élt s ezt Cervantes is feldolgozta. De a tárgyi adatoknál mindig fontosabb az ő dús élményanyaga. Abból kerül ki az igazi tündérmese, a fátyolos, rejtett emlékekből, melyek az anyja nyomorúságára vonatkoznak, vagy az apja régen elhangzott szavaira, a szürkészemü mesélő nagyanyjára, a gyöngéé: méjii nagyapjára s a sok-sok tárgyra, a koppantóra, a kalapácsra, az orsóra, .melyek csodás kis bálványok gyanánt vették körül éberen és vigyázva alig eszmélhető csecsemőkorát. — Innen van, ho-gy minden, amit leír, azonnal él is s azonnal művészi. Wilde később utánozta — cifrázta és túlírnom itatta -- az ő meséit, de nem érte utói. Maeterlinek babonás hangulataiban is fölismerszik az ő ő&iibb és m-élyebb regényessége. Andersen egyedül áll, mint költő. Csoda a csodák világában is. ő a varázsló. ANDERSEN ír la: Kosztolányi Dezső
