Prágai Magyar Hirlap, 1935. szeptember (14. évfolyam, 200-223 / 3752-3775. szám)

1935-09-08 / 206. (3758.) szám

luiútíHdSs AiUűs

Ida: Huniadat* \Zioioc

Emberöltők során felgyülemlett kincses gazdagsága, bölcs méltóság és legendás emlékek ezeréves pillérein nyugszik az áthosi szerzetes- köztársaság legtekintélyesebb, legkulturáltabb kolostora, Vatopádi. A mázsás kőkockákból összerakott emeletmagasságu várfalak félelmetesen veszik a különböző korokban sokszáznyi épületrészből összerótt kolostorvárost körül.

Nagy Konstantin alapította, tette elsőizben naggyá, — Julián apostata, az utolsó nagy pogány bontotta rommá, ontotta Áthos éneklő szerzeteseit százfelé. Áthos azonban Isten anyjának védelme alatt állott, s áll, regék, legendák szerint ma is. Áthost büntetni, fenyegetni, sanyargatni igen, a föld színéről eltüntetni többé nem lehet. Megkísérelték nagyok és kicsik, császárok és rablóvezérek, ókori és újkori gang- szterek, — Isten uj és uj eszközt választott, s fog választani .százszor is, — s amig Áthos nagy Pátronája, Panágia védőpalástját borítja

a húsz kolostortorony fölé,----Áthos élni,

Átho

s virulni, — minden ellensége pusztulni, halni, bukni fog. Ezt regélik az áthosi regősök, hirdetik falaikról a szakállas ősök, — s maga a Történelem, — a véres példák, — a romba- döntött, s főnixként újjászületett falak, — a szentek, a mártírok: kolostorfalaikat vérük csörgéséig védő áthosi hős fiák.

Vatopádi rombolása után Bizánc legnagyobb császárját, Theodosiost, a földi világ akkori leghatalmasabb urát választotta Isten játszi eszközül, hogy Áthos díszét, a kolostorok koronáját, Vatopádit naggyá, hatalmassá, szent példaadásként ismét Kelet s Nyugat legtündöklőbb kolostorává emelje.

.... S szétbontja szárnyát a rege, felhők fátylába öltözik a képzelet, — a Történelem lapjai közé surran a szent fantáziák szüztiszta gyermeke, — a legenda . . .

Theodosios császár két fiát, Arkadius és Ho- norius hercegeket Rómából Bizáncba szállíttatta. Százevezős, sokvitorlás hajót, fényes kíséretet bocsátott rendelkezésükre. Az Aegeis szétszórt szigetcsoportja táján irtózatos viharba került, vad hullámok hátán könnyű pehelyként sodródott ide-oda a gőgös, cifrára faragott hajó. Személyzetét félelem, vad kétségbeesés fogta el. A hercegek életét féltette, a császár haragjától remegett mindenki. A két ifjú köré gyü- lemlett a kiséret, testükkel takarták, védték volna, ha lehet. Imbros sziget közelében, kísérteties éjszakában érte el tetőpontját a vihar. A hajó vezetőmestere vad kétségbeeséssel irányította a veszedelmes sziklák mellől Áthos homokos partjai felé a hajót. Zengett, zúgott, ria- j dozott minden, rengett, ropogott, bordáiban ' reszketett a rabbá lett hajó, — Isten irgalmára került szolgák s parancsolóik arasznyi élete. A halálfélelemben vergődő ArkádiuS forró könnyekkel árasztott szemei előtt Krisztus any- 1 iának képe villant fel hirtelen, — térdreborulva ; könyörgött az ifjú herceg megmentéséért. Tü-' zes hullám sepert a hajó fedélzetén végig, s Ar- \ kádius herceget magával sodorta a tenger ha- ragvó árja. Á hajó személyzete fejvesztetten, • jajveszékelve imádkozott, éneklő imájuk mint sirálymadarak sikongó sírása veszett el hullámok .orgonabugása, Neptun isten égzengéssel kísért őrjöngő tombolása között.

S a, legvadabbul csapkodó hullámhegy tete- j jén glóriával körül ragyogott fehér galamb röp- | pent fel, szállt előttük s biztos irányitással mu- ! tattá az Áthosba vezető utat.

A hercegi gyermek holttetemét felkutatni s a császárnak visszaszállítani volt most már egyetlen óhajuk. Két hosszú földnyelv által körülölelt téngeröböl bársonyos homokján akadt meg, fúródott a hajó horgonya a földbe. Mohlepte romfalak, a Julián apostata által lerombolt kolostor kőmaradványaival állottak szemben. S egy védőn ráborult vadrózsabokor alján békésen ott szunnyadózott a gyermek, a Szent Szűz ' által megoltalmazott Arkádius herceg.

— Panágia megmentett, ébredj, herceg, köszönd meg, dicsőítsd mindnyájunk Atyját, az egyigaz Urat! — s földre borulva, homlokukkal érintették a földet, ahol Áthos védszentje, Panágia megjelent s ahol az első áthosiak első kolostorukat építették fel egykoron.

S a császár tuodmásul véve a csodát, a romok helyén kincses gazdagsággal uj kolostort emelt, melynek nagyszerűsége Kelet s Nyugat minden kolostorának nagyságát s pompáját felülmúlta, s melyet a rózsabokor (Watos) s a gyermek (Padi) nevéről Vatopádinek kereszteltek el.

*

Ennek a szent kolostornak Isten különös ut- vezetése mellett három napig lakója lettem, könyvtárszobája kincses halmazából, mint szent kút- története forrásvizéből, múltjának legendás emlékét emeltem ki. S hajnali misék zsongó

Nemzetközi kávéház

Irta: Kosztolányi Dezső

Abban az időben Berlinben laktam.

Bementem egy ériási kávéházba, melynek tükörablakai mögött elfért az egész földgolyó, mind az öt világrészével, tarka-barka népeivel együtt. Csupa idegenek jártak ide, angolok, japánok, cserkeszek, litvánok, livek és kumikok s az Isten olyan teremtményei, akiknek nevét, származását, nyelvét csak a szaktudósok tartják számon könyvektől elborított padlásszobájukban. Maga az ujságpolc Is a nemzetköziség szobája volt. Megtaláltam itt az amerikai, japán és kinai világlapokon kívül a török, arab és szláv sajtó minden termékét, de a Csamalal Hiradó-t, a Kalmu Kürt-öt és a Dargva Futár-t is. Jól esett duskálni ebben a gazdagságban.

A pincérek tudták, hogy aki ide betoppan, az csak külföldi lehet. Úgy is fogadták.

— Vanguardia — mondtam a kedvenc lapom nevét a pincérnek.

— Si, caballero — felelte, de minthogy ez volt minden spanyol tudása, németre fordította a szót.

— Valami spanyol bor tetszik? Kitűnő boraink vannak. Ajánlok egy vörös andaluziait.

— Nem bánom.

Hozta a Vanguardiá-t s a vörös * andaluziait. Amint beletemetkeztem a papirlepedőbe s elől a halálhíreket és esküvőket olvasgattam, aztán a sevillai választásokat és a bikaviadalokat, közben pedig kortyigattam az andaluziai vöröst, a pincér néhány lépésre tőlem élvezte, hogy itt távol Berlinben föllelem szülőhazámat, gyermekkori emlékeimet s a bor kortyaiban a honi zamatokat.

Egy darabig magam is örültem, hogy spanyol vagyok — más ember képzeletében, igaz, noha ez körülbelül annyi, mintha valóságban is az volnék,

— de aztán a kávéház északt részébe vonultam.

Itt izlandi lapokat kértem. Egy másik pincér

azonnal átnyújtott egy hírlapot, mely Reykjavikban jelenik meg, a szigetország vezető újságját, ilyenforma címmel: Izlandi Posta. Én két karomat föl- háborndoltan ma«ram elé tárva tiltakoztam a lap ellen, nyilván politikai iránya miatt, melynek puszta elképzelése is arcomba kerget minden vért és föllázit bennem minden férfias önérzetet. A pincér, aki végre a huszadik században élt, ezt elértette. Hozta a másik izlandi lapot, mely Vestmannaey- jarban lát napvilágot, az Izlandi Értesitő-t. Ezt már nyájas mosollyal üdvözöltem, magamhoz szorítottam, aztán falni kezdtem a betűket.

Ez a pincér az északit födözte fel bennem.

— Meleg van — jegyezte meg, a hüvöskés, berlini nyárra célozva.

— Szörnyű — vetettem oda s erre jeget tett poharamba, kezembe pedig legyezőt.

Csakhamar eluntam északi vendégszereplésemet is. A kávéház délkeleti részében hiányos német kiejtéssel, inkább stiketnéma jelekkel láz lapokat követeltem, mint született és önérzetes láz. A láz kihalóban lévő nyelv. Mindössze 20.000 ember beszéli a földgolyón. De a fajta oly rohamosan fogy, hogy mire ezt kimondjuk, a láz nyelvet legföljebb csak 19.650 ember beszéli, vagy még annál is kevesebb. Ez a nép egyéb szórakozás hiján reggeltől estig úgyszólván kizárólag a saját kihalásával foglalkozik.

Hihetetlen, de nem volt láz lap. Méltatlankodni kezdtem, botrányt csaptam, a hangulat a szó szoros értelmében lázassá vált, amikor odasietett a tulajdonos s a legszeretetreméltóbb szavakkal biztosított, hogy mától kezdve előfizet az összes láz lapokra.

A következő percben már egjy magyar lapot forgattam a kávéház déli sarkán, hogy megtudjam belőle, mi történt otthon.

— ön magyar? — kérdezte tőlem egy heves, fekete fiatalember, irónnal és papírral a kezében.

— Nem — feleltem a legtisztább alföldi kiejtéssel. — Én portugál vagyok.

— Mégis milyen remekül méltóztatik beszélni nyelvünket.

— A berlini egyetemen tanultam — szóltam — keleti nyelvészettel foglalkozom.

— Szabad talán néhány személyi adatot kérni?

A heves, fekete fiatalembernek, akiről első pillanatban láttam, hogy kezdő újságíró, néhány mérsékelten érdekes, inkább bárgyú hazugságot mondtam tollba, tudva, hogy otthon mily gyatrán fizetik meg az ilyen „külföldi színes** tudósításokat.

Végül miután a!ig egy óra leforgása alatt voltam spanyol, izlandi, láz és magyar is, a konyha elé álltam s ott hallgattam azt a történetet, melyet a tüzilegény mesélt a pincéreknek teljesen érthetetlen berlini tájnyelven. Nagyokat kacagtam rajta. Szemük összevillant az enyémmel. Ezúttal telivér berlininek tartottak.

Szegénységemben és elhagyatottságomban igy mulattam akkoriban nagyon fiatalon, Berlinben,

BESZÁMOLÓ

írja: Sándor Imre

Zajlás a pesti színpadon

Budapest színházi életében, amely — az export révén is — elég jelentős színházi élet Európában, nagy zajlás folyik, mióta Németh Antalt kinevezték a Nemzeti Színház igazgatójának. Úgy szép az élet, ha zajlik és most nagyon egészségesen zajlik, mert felülről, hivatalos helyről indult el a forradalmositás, ami a művészet terén elég szokatlan. A harminchárom éves fiatalember, mint tudjuk, fiatalos lendülettel végezte el a nagytakarítást, amit előtte nem tudott elvégezni sem tekintélyes iró, sem szakavatott színházi ember, sem jóindulatú tudós. Budapesten már régen a nyilvánosság felé fordult a kulisszák mögötti világ és ebben a világban izgatottan figyelik az uj igazgató akcióját. Hogyan sikerül ez a becsületes munka, az majd elválik. Egyelőre a fiatal szinháztudós energikus fellépése ott hat erőteljesen, ahová keze nem ér el, de ahol szintén nagy szükség van az erélyes kézre: a magánszínházak életében.

Évek óta sók a panasz a magánszínházak merev üzletessége miatt és ezért a magánvállalatok eddig is próbáltak látszólagos koncessziókat tenni a művészet irányában. Ahogy egy pesti irótárs, aki kiábrándultán és messziről figyeli a színházak életét, mondotta: alibimüvészetet produkáltak

évek óta a pesti magánszínházak. Minden évben bemutattak egy-egy „irodalmi” darabot, ezt is úgy választották ki óvatos hajlammal a kompromisszum felé, hogy az menthetetlenül megbukott, akkor aztán leplezetlen mohósággal igyekeztek jó üzlettel regresszálni magukat a derék vállalkozók.

És most egyszerre nagy mozgolódás van a magánszínházak környékén „irodalom és művészet” irányában, ami jóval túlmegy az egyszerű alibiigazolás méretein. A nagy magánszínházak,

zsolozsmái között elmélkedhettem a múltak szörnyűségei, s életutunk végcélja, a Szent Kereszt örök titkokkal teli jelentősége felől. Kip- kop, verik a simandront, hosszufátylas szerzetesek sötét sora vonul csendes méltósággal a nagy némaságba borult kőkockás kolostor- udvaron.

... Imádkozzunk!

amelyek eddig csökönyösen és majdnem leplezetlenül kitartottak a jó üzlet mellett, egyre-másra közlik programjaikat és egymást licitálják túl „művészettel” és „fiatal tehetségekkel”. Vitás, hogy a nagy programból mennyi fog megvalósulni, de valaminek meg kell valósulnia. Maga a megmozdulás is kötelez valamire és a magánszínházak eme megmozdulása különösképpen az állami színház uj igazgatójának érdeme.

Egyetlen színház sem maradt ki a nekilendülései, amelynek indulását és tempóját Németh Antal diktálja, de a lendület tartósságának és őszinteségének alig van személyi garanciája. A Nemzeti Színházban gyökeres személyi változások történték, a magánszínházak legnagyobb részében nincs személyi változás, ami mutatná a művészi politika komoly változását Egyetlen színházi vállalkozás van csak, amély a művészi vezetők megválasztásával is kifejezésre akarja juttatni programjának művészi voltát. Ez a vállalkozás most alakult ki konszernné a kicsiny Bethlentéri Színpadból, oly módon, hogy kibérelték mellé a Royal orfeumot és abból igényes „nagy” színházat akarnak csinálni. A konszern egyik művészi vezetője a ma már nem egészen fiatal, ellenben örökifjú Gellert Lajos, a másik pedig a reálisan gondolkozó, de egészen fiatal — 25 éves! — Tarján György, aki eme életkorára kitanult rendezője volt a Nemzeti Színháznak. Velük tartottam érdemesnek a beszélgetést, hogy valamennyire kivehető formákat lássak abban a forrongásban, amelyet a pesti színházi világban elindított Németh Antal megjelenése.

Inkább csak a két színház programjáról beszélgettünk — külön az egyikkel és külön a másikkal, — de ebből a programból, ahogy két becsületes művész elképzeli, jó kilátás nyílik az egész színházi zajlásra. A Bethlentéri Színpad kivüleső színház volt, fekvésben is, vezetésben is. A „szolid" szakemberek nem vették komolyan, dacára többszáz szériás előadásainak, de a kritika annál komolyabban vette egyik-másik érdekes sikerét. Most, hogy a konszernnek a városban is lesz nagy színháza, komolyan számol vele mindenki.

Gdle Lajossal éppen azon napon beszéltem,

1935 szeptember 8, vasárnap.

—^

amikor vissza akarta adni megbízását és fel akarta bontani szerződését, mert műsorra tűztek egy darabot, mialatt ő még szabadságon volt, A dolog elsimult, de látnivaló, hogy harc azért lesz és Gellért Lajos szeret harcolni. A töretlen, régi, rajongó Gellért ő, a tehetséges, a müveit, az okos, az elkápráztató debattőr és társalgó. Minden mondata teljes, okos és precízen kifejező, nyomtatásba kívánkozik minden, amit mond, még ha nem is minden bimá a nyomdafestéket. Órák hosszat öröm hallgatni és ő, hál* Istennek, nem fukarkodik a szóval. Pedig röviden is el lehet mondani, hogy mit akar. A régi programját akarja megvalósítani, becsületes színházat akar csinálni, amellyel nézete szerint legalább annyi pénzt is lehet keresni, mint a becstelennel. Tudja, hogy végtelen harca lesz a pesti babonával, amely az ellenkezőt állítja, de nem hajlandó megalkudni most s*-m, mikor már tapasztalatok, sikertelenség, i yomor megtaposta családjával együtt, akiket imád.

Nem elégíti ki, hogy jó színésznek tartják, ő ás, kutat, felfedez, mindent szóhoz akar juttatni, ami művészet. Talán az a hibája, hogy sokat markol, talán akkor tudna kielégülni, talán akkor tudna tető alá juttatni mindent, ha tiz színháza volna. A lehetőségek korlátoltak, de mégis nagy nyereség a színháznak az ilyen meg nem békélő feszítőerő, amit csak a művészet füt. Elsorol egymás után vagy húsz darabot, amiket elő szeretne adni, lehetőleg egyszerre, egy-két szóval jellemzi mindegyiket, precízen, plasztikusan. A játék ördöge dopingolja ezt a tiszta művészt. És Gellért Lajos ismét a nyílt színen van!

Tarján György, a huszanötéves dramaturg is érzi magán Gellért démoni hatását, mikor a programról beszél, ö a színházak hivatalos programját ismerteti szabatosan, nyíltan, reálisan, de egyszerre csak kisiklik, Gellértről kezd beszélni, szeretne valamiképen szembe kerülni vele a maga egyénisége érdekében, de nem tud.

—- Talán Gellért árulónak tart engem, — mondja kis zavarral, — amiért én higgadtan a reális lehetőségek útját járom.

Elmondja egyébként, hogy az átalakított Ro- yal-szinházban zenés vígjátékkal kezdik a szezont és minden második darabjuk énekes vígjáték lesz. Kénytelenek igy megteremteni az átmenetet, mert hiszen ezen a színpadon varieté szerepelt azelőtt, ö is helyesnek találja ezt a megoldást, mert meg kell szerezni a bizalmat egyrészt a tulajdonosok, másrészt a közönség felé. A közönséget be kell csalni a zenés vígjátékkal, hogy benn maradjon a komoly színdarabokra is.

Nem tudom. Talán mégis túl egyszerűen elképzelt kompromisszum. És ahogy a fiatal művész először mindig a tulajdonos-igazgatók bizalmáról beszél, az mutatja jól méretezett reális érzékét. Egyébként egészen nagy tervei vannak Tarján Györgynek. Olyan előadásokat akar produkálni, amelyek vetekedni fognak a Nemzeti Színház előadásaival. Nem hiába a Nemzeti Színház rendezője volt először, talán egész életében ezzel a színházzal akar majd vetekedni.

— önnek nyilatkozunk először a szezon programjáról, — mondja megnyerőén. Reális ember.

Közli, hogy a produkciók irodalmi értékben is „vetekedni fognak” a Nemzeti Színház produkciójával és e tekintetben a magánszínháznak nagy előnye van, mert a darabok kiválasztásánál nem kötik meg hivatalos szempontok. A komoly prózai müveket úgy akarja kiválasztani, hogy azok mintegy programszerűen neveljék a közönséget a tiszta és szociális művészet megértésére és befogadására. Felfedező utat szándékszik tenni egyrészt a fiatal magyar szerzők, másrészt a fiatal magyar színészek között és nagyon hajlamos arra, hogy a sziniakadémiából emelje ki a tehetséges fiatal művészeket. Külföldi darabokat is programjába iktat a színház, elsősorban Frantisek Langer egyik darabját, továbbá Jules Romain „Donogo” és Duschinszky „Com- parcerie" cimü színmüvét. Az előadásokat a rendező váltogatásával is változatossá akarják tenni és ezért vendégrendezőket fognak meghívni. Elsősorban Pünkösti Andorra gondolnak. A második vendégrendező dr. Galamb Sándor, a Nemzeti Színház volt rendezője lesz.

Az uj színházban felváltva énekes vígjátékokat fognak játszani, felváltva pedig a Nemzeti Színházzal fognak „versenyezni” darabok és rendezés tekintetében. A fiatal dramaturg mindezt a legkomolyabb formában, kifogástalanul stilizálva mondja el. Közben pedig maga is bizonytalanságokat érez, úgy érzi, hogy Gellért, a megnemalkuvó, nem a legjobbakat gondolja róla. Ez a kis aggodalom is mutatja, hogy komoly művész ő, de fiatal művész, aki még tanulni fog. Meg fögja tanulni, amit Gellért már régen tud: hogy művész számára a legnehezebb kenyér a kompromisszum. Ezen a nehéz kenyéren rágódnák most a pesti magánszínházak vezetői, mióta az olcsó siker édes kalácsát kétessé tette számukra — a hivatalos hely.