Prágai Magyar Hirlap, 1935. szeptember (14. évfolyam, 200-223 / 3752-3775. szám)

1935-09-05 / 203. (3755.) szám

4 4A1C /---i at »* «> Bz epceoxDcr 3t cmxrorioK* Minden várakozást — még a legmerészebbet is felülmúlta a gyönyörű ünnepély sikere. Igaz is, hogy annyi lelkes odaadással és buzgósággal dolgozott száz és száz meleg szív és szorgos kéz, hogy szinte elmaradhatatlan volt az ered­mény. — Mindenki önzetlenül adta tudása és képessége javát, nemes versengés folyt, ki szol­gálja hatásosabban a. nemes célt. Megható jele­net szemtanúja volt e sorok Írója, amikor is egy egyszerű fuvaros a bejárati sáros ucca rendbe­hozásáért néki felajánlott borravalót nem fo­gadta el. „Én tőlem sóik nem telik, de hadd já­ruljak én is hozzá szerény munkámmal a siker­hez"! Az égi hatalmak is kegyesek voltak. Pompás ragyogásu, derült meleg nyári nap köszöntött ránk. Már a kora hajnali órákban nyüzsgő han­gyaboly képét nyújtotta az LTE hatalmas sport­pályája. Biciklis cserkészek, autók, gyalogosok, munkások,, diszitők tömege lepte el a szinteret. A különböző élelmiszer-, feketekávé-, mézes- kalácsos- stb. sátrak asszonynépe egymáson akart tultenni, vájjon kinek a sátra lesz csino­sabb, mutatósabb. A hatalmas színpadot leg­alább ötven aratókoszoru övezte és az egyik korcsmasátor szőlőlombbal befuttatott bejárata fölött hamvas szőlőfürtök himbálóztak. A délelőtti órákban Pőstyén-fürdő agilis igaz­gatója mintegy húsz külföldi vendég érkezését jelezte, a rendezőség figyelmébe ajánlva őket. És bizony megértük, hogy Mynheerek, Mon- sieurök, Madame-ok, Misterek és Mistressek, nem is szólva a Herr u. Frau X. és Y.-<ról — számszerint körülbelül huszonötén, elbűvölve és lankadatlan érdeklődéssel nézték végig a ma­gyar nép szinpompás, dalos-táncos bemutatóját. Egynéhányuk nevét sikerült feljegyeznünk: igy: Svájcból J. Yordi és neje, E. Diener, Clara Jutzeler, Clara Haller, Emma Müller, — Hol­landiából Hamel ur és neje, Adrián Bloom kép­viselte méltón Belgiumot, finom, ősz fejével és még finomabb modorával, — három angol hölgy barátságos „how do you do“-val köszön­tött ránk, a svájci dámák délelőtt fehér kávét ittak, az egyik ur pedig citromos limonádéval . öntözte délben az angol vesepecsenyét. Hja! Ahány ház, annyi szokás. Egy bűbájos francia hölgy mindenkit meghódított tipikusan párisi charme-jával, — és meglepett, hogy a két Mon- sieur magyar módra kézcsókkal búcsúzott. A másik francia dáma öt nappal megtoldotta pős- tyéni tartózkodását, csak hogy eljöhessen Lé­vára és úgy látszik, nem bánta meg a dolgot, mert még 10 órakor is a feketekávé-sátorban hallgatta társaságával együtt elragadóan meg­értő mosollyal a lévai magyarok többé-kevésbé sikerült próbálkozásait a szellemes gall konver- záció terén. Francia vendégeink voltak a leg­kitartóbbak, ők a híres lévai cigánypecsenyét is megkóstolták; természetesen csak akkor, mi­kor meggyőztem őket, hogy az izes falat disz- nóhusból készült. Ugyanis előzőleg valaki, aki a francia nyelv útvesztőiben kevésbé jártas, — mint „rőti de bohemien“-t ajánlotta az illatos falatot, mire a jókedvű francia nevetve tiltako­zott, hogy ő cigányhust bizony nem hajlandó enni. A legnagyobb feltűnést a Bemard Shaw- szakállas és tarka skótsapkás Sir Buchanan keltette, akiről azt hallottuk, hogy skót szok­nyát is szokott viselni. Sajnos, Léván semmit­mondó szürke pantallóban jelent meg. Egész napunkat „külügyi" szolgálatban töltöttük és borzadva gondolunk azokra a rögtönzött mű­fordításokra, amit érdeklődő vendégeink belő­lünk kicsikartak, ők tudniillik mindent tudni akartak, még azt is, hogy mondják magyarul azt, hogy „hoch“ vagy „vivat“ és buzgón élje­neztek velünk együtt. De egyszerre lecsapott a kérdés egy igen jól sikerült szám után, hogy mit jelent az a zajos „odi ót"? Pillanatnyi habo­zás után rájöttünk, hogy mi rejtőzik a titokza­tos varázsszavak mögött. Hogy volt, tagol­tuk és „wie war es", fordítottuk kevéssé szelle­mesen, hozzáfűzve, hogy ismétlést kívánunk, amit ők ,,bis, bis“ kiáltozással fejeznek ki. — Le kellett fordítanunk a farsangi jókívánságo­kat, a dalok szövegét, a megafonon beszélő speeker szellemi sziporkáit, sőt a sok-sokezer- nyi tömegben néha agresszíven felhangzó rend- reutasitó kiszólásokat is. „Üljön le! Menjen a helyére! Csendet kérünk!" stb. ' Buzgón fotografáltak külföldi vendégeink, képet is ígértek, sőt kilátásba helyezték, hogy ha esztendőre újra itt kuráznak, úgy az „esedé­kes" Gyöngyösbokréta-ünnepre okvetlen eljön­nek. — Elragadtatva nézték a pompás népvise­leteket, Martos, Komárom, Szentpéter, Szécsén- ke, Bény, Kéménd, különösképpen elnyerte tet­szésüket. De legeslegjobban tetszett a nyitra- egerszegi mezei virág szépségű és ragyogó ru­hájú mennyasszony, a 16 éves kis Apoll, aki veleszületett méltósággal és utánozhatatlan báj­jal járt-kelt úgy a színpadon, mint később a né­zőtéren, ezernyi szem tolakodó tekintetének és megszámlálhatatlan amatőr fotográfus lencséjé­nek kitéve. — A szentp éteri kitűnő táncosok között is feltűnt egy idősebb magyar, aki olyan rátermettséggel járta a csárdást, hogy később a közeli sorok közönsége autogramot kért tőle. Nagyszerű volt a szécsénkeiek bokázó magyar tánca, amit oly hévvel jártak, hogy a közönsé­gen túl a község nevét viselő tábla hordozóját, egy jóképű falusi legényt is tüzbe hozták, úgy­hogy az nagyokat kurjongatva rázta a levegő­ben a jelzőtáblát és szólóban bokázott a szín­pad legszélén időről-időre, mikor már nem bírta fékezni táncos indulatját. Gyermekkorunk mesealakjait idézte fel élőt­A következő — ELBESZÉLÉS ­Irta: Komáromi János A „következő óra“ az volt, amely a leg­vérengzőbb fizika-óra után esett. Ezen is fizika volt a tananyag, de csak három nappal azután. És míg az előbbi fizika-órán egymás után dőltek el a fiuk szekundától szivendöfve, a második fizika-órát inkább érzékeny me­netűnek lehetett volna mondani. Az első fizika-órára hiszen vissza fognak miég emlékezni egyesek. Ellend József, a számtan és fizika vandálihirü professzora nem győzte jegyezni már a négyeseket és nullákat, amikor megpillantott engem et is a legfhátul- só padiban. A bőszülettől fel akart horkanni éppen, amiért az ablakon át figyelgetek me­rengve az enyhekék májusi mennyboltra, ámde annyira frapplrozta ez a magammeg- feledkezése, hogy felháborodás helyett szelí­den kérdezte, mit csinálok, hogy hordott vol­na el az ördög! Bűnbánó lélekkel vallottam meg erre, hogy egy gólyát kisérek szemmel, mely Ardó község irányában köröz már vagy félórája a levegő azúrjában. Nézem pedig azért, mivel olyan szerelmes vagyok, hogy sírni szeretnék legszívesebben. A tanár ur résztvevő érdeklődésére elmondtam még* hogy a Tisza mellett lakik a kislány s alig másfélesztendővel fiatalabb nálam. Erre a bejelentésire a professzor urat any- nyira szivensujtotta reménytelen állapotom, hogy igy kezdte jőszi'Wfel: , — Ifjú barátom, a legsötétebb kilátástalan­állunk itt szembeni mivel M mind­össze főgimnáziumi nyolc adó sz tó lyu tanuló ezidőszerint s a szóbanforgó ártatlan hajadon lég másnak a hitvese lesz, amire maga is abba a helyzetbe fog jutni, hogy eltarthasson egy iifju asszonyt. S jobbjával belekanyaxitott a levegőibe: — Paff itt mindem házassági tervnek! Lehetetlen és nyomorult helyzetem akkora sajnálkozásra késztette, hogy elengedve a fizika-óra hátralévő részét, kifelé indult zsebrevágótt notesszel, amire azok a fiuk, akik sízekunda-felelet előtt álltak, példátlan lelkesedésükben össze-vissza ölelgettek, mint akaratlan megmentőjüket.­Ilyen előzmények után került sor három nappal később a következő fizika-órára. A nyolcadik osztály félig ájultan leste a pro­fesszor urat, mivel a hatodik osztályból ször­nyű íhirek érkeztek hozzánk tizpercben. E hírek úgy tudták, hogy a hatodikban előző órán úgy estek a szekundák, mint augusztusi éjszakában a hullócsillagok s még az osztály első tanulója is „biká“-t fogott ki. Elszorult szívvel nyugtalankodtunk tizperc után s vártuk Ellend tanár ur érkezését. — Kovács Géza, aki — rendes szokása szerint — ezúttal is az ajtóban leskelődött, egyszerre csak ránknyitott s elkiáltotta magát: — Gyón Jóska! Hát jött is, ingerülten és kedvetlenül. Mi­kor feltűnt az ajtóban, az osztály felállt s a professzor ur a légyzugó csendben fölíhalad­ván a katedrára, intett, hoigy leülhetünk: — Az ördög hordaná el magukat! Verítéktől gyöngyös halántékkal teleped­tünk le, mivel éreztük mind, hogy kutya-egy óra előtt állunk. Kivétel mindössze Kiszely Pista volt, aki megmondta óra előtt még, bogig bele se kukkantott a tankön^e a ez tünk a zabkirály, aki a szó szoros értelmében talpig „zabban" jelent meg. Idillikusak voltak a fonójelenetek és a lakodalmas képek és ko­moly művészi teljesítmény volt a bényiek több­szólamú énekkarának műsora. A falu érdemes tanítójának teljes elismeréssel adózunk e he­lyütt, mert a kitünően betanított hatalmas, 80 tagú énekkax igazán figyelemreméltót nyújtott. Egy daluk, melyet a doni kozák-kórusok stí­lusára emlékeztető módon adtak elő, különösen meglepő sikert aratott. De lehetetlen mindenről szólnunk, hisz a sajtó amúgy is erősen képviselve volt, — mink csak egyes kiragadott képeket óhajtottunk meg­rögziteni.— Hadd dicsérjük meg még egyszer a rendezőséget, ezt a pompás szerkezetű gépet, mely ésszel és körültekintéssel dolgozott, min­dent látott, mindenre gondolt, — csak egyre nem, — hogy ennyi embert tud összehozni a Gyöngyösbokrétára! Nem! Még a legvadabb optimisták se gondolták, hogy 8—10 ezer em­bert össze tud hozni egy cél és g'ondolat a mai világban Léván. — Ennek megfelelően igazi nagystilüséggel megafonon üzentek egymásnak az emberek, elveszett gyermekeket lehetett át- j venni az információs sátorban, — ugyanott a rendőrség és csendőrség fényképező gépeket, reti'külöket, kabátot és kalapokat kínált átvétel­re igazolt tulajdonosaiknak. Tudtunkkal csak egy sátor nem működött, — nem lévén forgal­ma egész nap. Na, ne tessék megijedni, — a Vöröskereszt sátrában nem akadt munka. Este meglepő szépségű tűzijátékot láttunk, él­veztük a hosszú asztaloknál vacsorázó szerep­lőket, akik zárt csoportokban foglaltak helyet a folytatólagos padokon, — és mindegyik falu önfeledten fújta a maga nótáját, nem törődve, hogy a szomszéd csoport mollból hallgatót éne­kel esetleg. De azért ők durbam dalolták a las­sú csárdást! Éjfélutánig járta a tánc, városi dá­ma a kérgeskezü paraszttal, flanellpantallós ifjak copfoshaju falusi szépségekkel és csipkés főkötős menyecskékkel, ropták jókedvvel a csárdást, andalgót, „mártogatóst"! — Az volt a benyomásunk, hogy mindenki egy szépséges élmény emlékét vitte haza a szivében. — N. b. Somsich Lívia ragyogó fehér selyem magyar ruháját külön meg kell említenünk. Szép viselője büszke méltósággal pompázott a gyönyörű öl- J tönyben. PÁPASZEM. Vidéki vendéglőben Irta: Kosztolányi Dezső Ülök ebben a vendéglőben vasárnap délelőtt s nézegetem a közönséget. Vagy negyven évvel ez­előtt járhattam itt először, mint tízéves kisfiú, édesapám hozott el, különös jutalomképpen, szintén egy vasárnap délelőtt, hogy szokott társaságában, barátai között kikortyogtassak egy pohár sört. Még ma is emlékszem a sóskifli illatára, a sör aranytaj­tékjára, a jelenlevők széles hahotájára. A város és megye kitűnőségei barackot nyomtak fejem búbjára, félvállról egy-egy kérdést intéztek hoz­zám, megfejthetetlen szójátékkal ostromoltak. Min­den pillanatban nyílt az ajtó s négyszögletes kere­tében, mint halhatatlan festmény egy rámában, megjelent valaki, egy délceg ur, sasorral, sudá- ran, az élet valamilyen eleven remekműve. A föld- birtokos, akit négyesfofgata röpített ide a pusztáról, nyers-selyem ruhában, rövidrenyirt deres bajjal s rövidrenyirt deres Zrinvi-szakállal. A tanácsos, kocsija bakján a hajdúval, panyókára vetett, lobogó mentével. A báró is, aki iraccsolt és képviselő volt. A tüzoltófőparancsnok, mint egy opera hőse, pap­rikanadrágban, kék atillában, arany gombokkal. A vörösorru orvos, a bolondok doktora a helybeli elmekórháfból, a társaság tréfamestere. A patikus duplacsövű puskával vadászatról jövet, két szelíd, dohánybarna vizslával. A jegyző, aki évek óta egy J színésznőért bolondult, páncélszerü ingmellét ra- gyogtatva, kondor fekete fővel, nyílegyenes válasz­tékkal. Azután a hősszerelmes is, a közeli színházi női öltöző varázsát hozva magával, melynek fá- tyolai, csipkéi, kenőcsei már korán megmérgezték álmainkat. Most emlékeket keresek itt. De nem találok. Legföljebb a berendezés, a környezet a régi még, a tárgyak, a tányérok, a poharak s az a lószőrtalp is, melyre a söröskorsókat teszik le. Kihunyt a régi nemzedék, melynek mindegyik tagja alak volt, lé­lek és regényhős. Utódjaik járnak ide, közvetlen l leszármazottjaik, a mai földbirtokosok, tanácsosok, bárók, tüzoltóifőparancsnokok, orvosok, patikusok, jegyzők. Ök is a válogatott, úri társasághoz tar­toznak. Ez a vendéglő ma se puszta étkezőhely, inkább társaskör, találkozója a városi és megyei előkelőségeknek, tanyája a meghitt kapcsolatoknak. Mégis hiányzik innen a hajdani (szellem, a hűbé­riségnek és Iovagiságnak az a kései, vidékivé csö- kevényesedett szelleme, mely mindig a színes föl- spinen mozgott, hallgatólag a duzzadt erszényére, a lovaira, a birtokaira hivatkozott, nagylelkű áldo­zatkészségével állt elő egy váltóaláirás formájában, vagy kártyaadósságokat fizetett ki egyetlen köny- nyed mozdulattal, olykor pedig pattogó, éles sza­vakkal drámai helyzeteket is teremtett, előidézve a párbaj színpadi rémét. Nem az a szerelem sem, mint akkor, nem csokrok, hősi szembenállások, életbalál jelszavak játéka, hanem sokkal legvsze- rübb és egészségesebb, összeomlott a félmult törté­nelmi arcképcsarnoka. Azok, .akik most itt van­nak, kevésbé festőiek, de fakóságukban talán tar­talmasabbak és őszintébbek. A regényességet aa egyszerűség váltotta föl, az önbirálat és önismeret. Van itt egy tízéves kisfiú is. Ezzel a felnőttek ko­molyan és fölény nélkül beszélnek, mint egyen­lővel. Ha pedig egymás közt a társalgás nem oly nyájasnak és testvérinek látszik, mint valamikor, az érdeklődés lényegibb s mélyebb. Sok idő múlt el azóta, majdnem egy fél század. A világ közben kívül is, belül is átalakult. Hallom, amint valaki a délafrikai helyzetet magyarázza, okosan, tárgyi adatokkal s hallom, amint az adófelügyelő a gyü­mölcscukorról és vércukorról értekezik. Az asztalon üvegszelencében szódabikarbóna van s egv papir- dobozban carbo aniinális, állati szén. Tízórai után ebből eszegetnek az urak s ahogy nevetnek, a nyel­vük vagy hófehér, mint a hó, vagy fekete, mint a korom. MMUaaiUBLBMMIl^ IIWWI Tlllll IHK——BliJWmjiWt JTWiWOllWBHM—HI— 3BaBS—MI—'IWIIIIIIHIII lllllimil I ' IIII I IIU> I OTB— 1 okból összefomva mellón a kót kanját, oly lelkinyugalounban ült a helyén, mint akinek legnagyobb rendiben a szénája. Vesztenivaló­ja úgy sem volt az ebadtának! Elleind tanár ur először az osztálykönyvet vette elő s belejegyezvén a bejegyezmivaló- kat, a balszél második padsorára villant a szeme. Ott ült Sőregi János pajtásunk olyan­képpen, hogy maga elé görnyedvén, két te­nyerét a két térde közé szorította s aközben a tankönyvbe próbált lepislogni sandán. Ezt az alattomos manővert meglátta a tanár ur s abban a pillanatban felkiáltott: — Sőregi ur, ne szürküljék, mert úgyse szólítom ki soha többé ebben az életben! Éntőlem tehet, amit akar: az ördög hordaná el magát! — Igenis, tanár ur, kérem szépen, — pattant fel nyöszörögve szegény Sőregi János. S akikor egyszerre észvesztő csönd támadt. Észvesztő csönd támadt, mivel a tanár ur végigszaladt szemével az osztályon. Tudtuk egytől-egyig, hogy itt nincs menekülés többet... Hanem ugyanakkor fel is lélekzet- tünk... Ellend professzor ur ugyanis a ka­tedra fedőlapjára tette le a noteszét s amellé helyezte a ceruzát is. Sejtettük mindnyájan a pillanat rendkivüliségét; itt ma felelés nem lesz! A tanár ur most rajtam állt meg a szemé­vel s nevemen szólított, feltűnően elváltozott hangon. Felálltaim a leghátulsó padban s ki akartam menni a dobogóra. Ámde a tanár ur legyintett a jobbikezével, kissé fáradtan: — Maradjék csak a padban, meggondolat­lan barátom, az ördög hordaná el magát!.... Csupán azért szólítottam meg, mert a leg­utóbbi fizika-óra óta — hogy őszinte legyek Tudtam, mire céloz. Az egész osztály fel- lélekzett. Ellend tanár ur egyhangúan folytatta: — Ifjú barátom, megvallom azt is, hogy á magia kétségbeejtő dolga egészen levert a lá­bamról, ez okból szeretnék megtudni egy s más részletet... Először is mi a keresztneve azon ifjú leányzónak, aki miatt képtelen alud!- ni éjjelente? — Nagyon szívesen, tanár ur, — szóltam keserű bútól megkörnyezve. A nyolcadik osztály másodszor is föllélek- zett: sejtették újból, hogy itt ma aligha lesz feleltetés a fizikáiból. Én pedig annyit mond­tam a tanár ur érdeklődésére: — Keresztneve: Andrea, de én Bandiká- nak szoktam hívni... — Szép név, — bólintott a tanár Egy végben folytattam: — Szép, tanár ur, kérem szépen ... Köl­tészet a puszta neve: hát még ő maga! Ellend professzor, beleegyezése jeléül, má­sodszor is bólintott. — Alakjára karcsú, mosolya észbontó s járása, mint a harmat rezgése a füvön. Jó- szivvel volt irántam mindenkor, legutóbb azonban, hogy szülei házánál tisztelegtem volna, Bandika édesapja kijelentette bizal­mas körben, hogy olyan lump álakkal1, ami­lyen én vagyok, nem állhat szóba komo­lyan ... — Miért mondta, hogy: lump alakkal? —* vetette föl szemét a tanár ur, miközben jobb- tenyerébe bocsátotta a fejét. — Póy ur, figyel­jen ide, az ördög hordaná el magát! Élet­bevágó jelentőségű dologról van szó... 'mp *0ve&sm i i ivifv iiwww Pillanatfelvételek a lévai Gyöngyösbokrétáról

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom