Prágai Magyar Hirlap, 1935. szeptember (14. évfolyam, 200-223 / 3752-3775. szám)

1935-09-29 / 223. (3775.) szám

8 1935 szeptember 28* szombat AZ UJ NEMZEDÉK ÚTJA Levél az egyetemek legifjabb polgáraihoz Ma: Dr. Korai Lajos ügyvéd (Somorja) Kedves barátaim! Ne haragudjatok ezért a megszólításért, ne haragudjatok azért sem, hogy nyomtatott soro­kon keresztül szólok hozzátok, éppen most, ami­kor túlzott önbizalommal és telireményes illú­ziókkal léptek át az egyetemek kapuján. Vegyé­tek szívesen ezeket a sorokat tőlem, hisz én is közületek való vagyok és még ma is hozzátok tartozónak vallom magamat, aki épp úgy tudott valamikor örülni, bízni a holnapban, vágyni a ráváró egyetemi napokra, mint ahogy ti most mindannyian. Mert úgy volt az akkor. is fiuk, hogy mi, „gólyák" elvegyülve az öreg fiuk kö­zött, szordinósan, könnyek között énekeltük bele a világba a „ballag már a vén diákot", mi is teli hittel, birodalommal, rajongással .vágtunk neki a nagy útnak és drukktól kipirult arccal, megilletődve léptünk át az Alma Mater kapuján. Igen, jól emlékszem, mi is vigkedélyü diákok voltunk, mi is tudtuk és éreztük, hogy nagyon szép az élet, hogy kimondhatatlanul nagyón jó fiatalnak lenni, amikor minden olyan megnyug­tatóan, biztosan ígéretes, a siker, a beérkezés, a közel és a legtávolibb jövő. Megvallom fiuk, most talán kissé irigyellek is benneteket, irigy­lem a rátokváró diáknapokat, irigylem a friss munkakedvetek, fiatalos, teleelános . nekilendü- lésteket, irigylem mostani életetek legszebb im­presszióit, melyeknél az életben sohasem lehet­nek szebbek és kedvesebbek. ma valószínűbb, sajnos, hogy terveid nem si­kerülhetnek és ezért elhagy a kedved, lemon­dasz terveidről és letargikusam közönyös leszel, ilyenkor pedig csak menj szépen haza, mert ott­hon két könnyesszemü, érted aggódó ember vár, akik ha csak megsimogatják munkától kérges kezükkel fáradt, koravén arcodat, akkor meg­lásd, te is érezni fogod, hogy nem lehet lemon­danod, mert örömet kell juttatnod ezeknek az áldottjó embereknek: szüleidnek. Megnyílnak az Alma Mater kapui és belép­nek rajta az egyetemek legifjabb polgárai. Ma még az izgalom pirosra festi arcukat, hogy hol­Hogy nézi, lesi, éli azt a drámát, Mely ott izzik a közömbös deszkákon, S hogy szürcsöli a mondatok friss vérét, Mely megbüvöli, mint valami mákony. Ki tudja őt: mi bűne, titka, átka, Mi sorsa, múltja, szenvedélye, láza ? Ki tudja? Tán az öröm boldog fénye Bús homlokát már sose glóriázza. nap csalódottságot rajzoljon ennek helyébe, — csalódottságot, — de semmiesetre sem lehet, hogy lemondást, vagy elcsüggedést, mert az egyetemi fiatalság, ha teljesíteni fogja feladatát, akkor végre is el fog egyszer jönni az idő, hogy á tudásból nyert emberi 'felvilágosodás és találé­konyság nemcsak sztratoszférába repülő léggöm­böt tud majd konstruálni és nemcsáak halálsu­garat és fojtógázt tud majd készíteni az embe­rek elpusztítására, hanem végre is el fog jutni magához is és fel fogja fedezni az emberi szivet és lelket, mint az emberi boldogulás és az igazi boldog élet egyetlen lehetséges éltetőjét és moz­gatóját. Végül még csak annyit, kedves fiuk, hogy a jó sors legyen mindig hűséges kisérőtársatok abban a nehéz, de minden körülmények között is nagyon szép munkában, amelyet magatoknak egész életetekre kijelöltetek. Hozza el számo­tokra azt az eredményt és sikert, melyet minden komolyan dolgozó ember igazán megérdemel és amelynek sikeres eléréséért fogtok hozzá sok­éves egyetemi tanulmányaitokhoz. Tán fogsora, tán diadémja villan, Ily tékozló sötétben mind csak foszlány. Tán sose pattan fel a teste titka : Kis, drága szűz volt-e, vagy olcsó rosszlány. Halk fénye áttüz a meleg homályon, Tán megunta, hogy régi tüzet oltson És lelke mélyén úgy pirul a mámor, Mint sötét vércsepp szelid, tiszta gyolcson. Sebest Ernő: Ismeretien hölgy a páholyban És mégis fiuk, ahogy Írom ezeket a sorokat, valamire figyelmeztetni szeretnélek benneteket. A matúra, az egyetem ugyanis nem jelenti még az érettséget, az élet útjainak a helyes meglá­tását, tapasztaltságot és- tájékozódottságot az élet komoly dolgaival és követelményeivel szem­ben. Talán rosszul fog esni, hogy önállóságtok mámoros illúziójában megbántlak benneteket, de mégis ide-tartoznak ezek a sorok, mert tudom, hogy ti most mindannyian gyönyörűséges diák­életről álmodoztok, Heidelberg, Cambridge. Ox­ford diákos romantikájába álmodjátok be maga­tokat, melynek ti lesztek a főszereplői. Örök ta­vasz, napsütés, rózsaszínű megálmodások körvo­nalait látjátok magatok előtt és benne a ti biz­tosan és könnyen élért érvényesülésieket. Ked­ves, mosolygósképü diákbarátaim, megvallom, rosszul esik leírnom ezeket a sorokat, fáj, hogy ezeket a megálmodásaitokat már most el aka­rom temettetni veletek. Meg kell azonban érte­netek, fiuk, hogy a diákélet ma nem jelent gond­talanságot. nem jelent mosolygós, örökvig na­pokat, mert sajnos, még munkával kiérdemelt sikert sem jelent, még kevésbé a biztos meg­élhetés és elhelyezkedés biztató tudatát. A diák­élet ma, barátaim, csak menza-ebédet jelent, meg Odkolek-kenyeret, és fillérekre beosztott élet­módot. mellette pedig intenzív, lelküsmeretes ta­nulást. Ez jelenti a diákéletet, amely végre is elhozhatja a diploma megszerzésének szokatla­nul nagy örömét és az ezután következő igazán komoly gondokat, az alig várt lateineréletet. Ma, kis barátom, örülj csak az egyetemnek, örülj a rádváró napoknak, a tanulásnak és va­kációdnak, melyek mind oly sok szépet ígérnek neked, örülj csak fiatalságodnak, mely a legígé­retesebb és legmegfizethetetlenebb gazdagsága életednek, örülj mindennek, de ha holnap fel­mész egyetemi városodba, ne álmodozz majd diákregények régmúlt és soha vissza nem térő VSmantikájáról és diákéleted kitervezett illúzióit temesd revidiálatlanul. el nem érhető vágyaid közé és menj és látogasd már első nap az elő­adásokat és hallgasd továbbra is szorgalmasan azokat. És tanulj, — tanulj az első nap már oko­san, céltudatosan és beosztva az elvégzendő tan­anyagodat. Lesznek ugyan olyanok, akik lebe­csülnek. mert szorgalmas és ..stréber" vagy, de te csak tanulj, mert csak tanulás közben tudsz majd rájönni a kiegyensúlyozott és megelégedett élét helyes meglátására és egyedül a komoly munka lesz mindig az, mely megértetni tudja mindig veled az élet ajándékait, melyek mind rádvárnak, ha szerényekre szabtad azokat. Tud­nod kell igenis, hogy sokat kell tanulnod, mert csak egy szorgalmas, protekciónélküli és kisebb­ségi sorsban élő. elmellőzött diák vagy. És ezt ne felejtsd el soha. ne felejtsd el sorsod, szor­galmad és mellőzésed, mert ezek adnak neked mindig erőt, kitartást,, arpbjdót céljaidhoz és terveidhez. Légy öntudatos, szerény ember, aki mindig tudatában van, önön magával és aki min­dig tudja, hogy nem építhet magának soha le­gendás légvárakat csak reális1 lateiner életreva­lóságot, melyet szorgalrifed és munkádhoz való következetességed neked kijelölhet. Lehet, sőt Mily pompás vad a páholy ketrecében ! És melle fölött hogy járkál a selyme. Mint hogyha titkos háborgása mélyén Egy holt fájdalom uj életre kelne. Ki tudja : milyen szédítő, bús örvény Elszunnyadt zátonyára száll az álma. És mintha szivén : e törékeny kagylón Vad, tenger búja zúgva rezonálna. Szemében mintha forró könnye hülne És úgy ül ott, mint hideg tokban ékszer, Csak üljön ott: ily hűvös tengerszemben Úgyse buggyanhat forró könny elégszer. A reflektorok fénylő özönéből Egy gáláns sugár megcsókolja vállát. Most megborzong: riadt madár a lelke, Mely ezüstködös régiókba száll át. A hősnő kárminajkán száz rakéta Felfoszforeszkál hulló görögtüzbe S ő itt liheg a páholy ketrecében, Ki tudja : milyen démonoktól űzve ? A karja most szép, finom ivet ir le S mig sikoly fuvoláz a hősnő torkán, Ő gondolatban ravatalra omlik, És feje fölött eltapsol egy orkán I SZERELEM Irta: Palotai Boris A cukrászdában tetten ültek. A lány kissé hátradült a széken és figyelmesen nézte a férfi mozdulatait. — Mit néz? — kérdezte a férfi és gyorsan nyomott egyet a nyakkendőjén. — Semmit. Csak beszéljen tovább. — .,. azt mondom a cégvezetőnek, kérem én ezt nem tűröm, én nem azért... Hirtelen felemelte a kezét, egy pillanatig úgy maradt, aztán leejtette az asztalra. Ágnes fészkelődni kezdett. Arra gondolt, hogy a mozdulatok olyanok, amilyen szemmel nézik őket. Azelőtt ez a gesztus fesztelen elegan-: ciát fejezett ki, most handabandázást. Hm ... nem szeretné már Sándort? Óvatosan csipegetett a dobostortából, játsz­va a gyomor mellékességét. Jó lenne elutazni valahová... akárhová... Kibújni ebből az állandó langyos boldogság­ból, ahol minden szónak megvan a maga helye, súlya, ahol mindent tudnak egymásról azzal a gyanús biztonsággal, mely már-már az unalmat jelenti. Mi lenne, ha most. közbe­vágna és azt mondaná Sándornak, ne is foly­tassa ... Pontosan tudom, nemcsak azt, hogy mit mondott, de azt is hogy, mit hallgatott el. Tudom mire gondol reggel öltözködés köz­ben, mire gondol, amikor a hivatal előtt vár rám, mire nem gondol, mert nem akar rá gondolni, mi az, amit még maga sem tud, csak én-------Sajnos mindent tudok és épp ez ért, néha émelygést érzek, mintha tele en­ném magam édességgel. — Nem figyel ide? — mondta félig kérdőn a férfi. — Persze, hogy nem, mosolygott Ágnes. Ezt is tudtam előre, hogy észreveszi s hogy ezzel a hangsúllyal fogja kérdezni, éppen igy ... Előrehajolt, várta, hogy Sándor faggassa, ahogy szokta: ,^megmondja mindjárt mit for­gat a fejében ... nna?“ De Sándor nem szólt. A kávéját kavargat- ta, megfontoltan tört a kalácsból, mintha mi­sem zökkenthetné őt ki ebből a szelid cukrászdái hangulatból. Ágnes várt. Ahogy a könyökével odébb­tolta keztyüjét, fölény és magabiztosság volt e mozdulatban, talán egy kis gúny is. Helyet csinálok a kezének, gondolta, mert most ez következik. Idecsusztatja a kezét, ráfekteti az enyémre és dörzsöli, nyomogatja az ujjaimat- Mindig ugyanúgy ... Mintha csak a fogorvoshoz járnék egy hosszú gyökérkeze­lésre, s már a lépcsőn érezném a fúrógép zümmögő nyilalását s ahogy a székben ülök. Ínyemmel, idegeimmel, pórusommal neki­készülődöm a. fájdalmaknak. Az örömöknek is igy nekikészülődöm. Sándor szereti a sor­rendet, pedáns hivatalnok a szerelemben is, munkaprogramja van, melyet lelkiismerete­sen betart... Tenyerébe fogja a kezemet, — ez már a simogatás után következik — és un- szolón mondja: gyerünk haza édes... Otthon: csók az előszobában az esernyő- tartó és a fogas között, a kalapomat félkézzel tartani kell, nehogy leessék... Ez a szombat délután, hétköznapokon ugyanígy megy min­den, csak cukrászda helyett egy zsúfolt villa­mos szerepel. Mi lesz szivecském? Na kap­ja be gyorsan azt a falatot és búgja felém; szeret? — Szeretem persze, hogy szeretem mondja hangosan és várja a kézszoritást. Sándor tájékozatlanul néz rá. — Ja még nem kérdezte? Azt hittem, már elhangzott — kuncog Ágnes és púderpama­csát gondosah végighuzza az arcán. — Ágnes én azt akartain mondani... tu­lajdonképpen már régen készülődöm ... csak hát nem mertem eddig... nem is tudom mi tartott vissza. $n elutazom a napokban. — Hetekre. Talán hónapokra. Buzgó lassussággal beszélt, mintha el akar­ná rejteni, mennyire fontos neki a gyors cselekvés. — Elutazik? — Igen. Mért csodálkozik ezen? — És... Egyedül utazik? — Természetesen. Ki akarok teljesen kap­csolódni. Lerázni magamról ezt az egyforma­ságot. Ez uj volt, annyira uj és meglepő, hogy Ágnest könnyű szédülés fogta el. ;— És hová megy? A hangja fátyolos lett, s a süteményekkel megrakott pult rezegni kez­dett, mintha valami finom fehér gőz ereszke­dett volna a habcsókokra. — Nem tudom. Valahová. Akárhová... Fogalmam sincs. Hogy jön ez az elhatározás Sándorhoz? Éppen Sándorhoz, aki minden mondatot, helyzetet jóelőre elkészít, kicéduláz, mint- ahogy némely ember este előkészíti a ruhá­ját, minden gombot megfelelő helyre tesz, hogy másnap gyorsan és fennakadás nélkül felöltözhessen... Felhajtott egy pohár vizet, habár semmi szomjúságot nem érzett. Sándor közelebb húzta a székét. — Nem bírom tovább. Hisz maga megérti. Maga job­ban ismer már engem, mint én önmagamat. Ágnes biccent. Hogy ö megérti... Nem, egyáltalán nem érti Sándort. Az előbb még azt hitte, mindent túlságosan tud róla, úgy ismeri mint egy tárgyat. Talán az érintése, tenyerének otthonos szorítása, dohányszagu bőre, mely olyan biztonsággal simul hozzá, talán az megmagyarázza ezt a ... ezt a hó­bortot, mert hisz nem lehet egyébről szó, mint pillanatnyi szeszélyről, ostoba ugratás­ról... Lassan odahintázik a kezével, hisz most kéne jönni a meghitt kézfogásnak. Az ujjai bizseregve várják a simogatást — vár­ják, akarják, még az a tintacsöpp is a muta­tóujján! Hisz ezt sohasem érezte, ezt a resz­kető türelmetlenséget, dobogó nyugtalanságot, mi lelte? — Meg se fogja a kezemet? — Jöhet valaki — mondja Sándor és ku­tatva néz az üres székek felé. — Nem jön senki. — Forró kezét a tenye­re alá csúsztatja, és meglapulva, gyámoltala­nul vár ... Sándor keze engedelmesen nyug­szik a kezén, személytelenül, semmit sem adva, semmit sem várva. Ágnes ujjai idege­sen vibrálnak a tenyérsátor alatt. Elhúzom a kezemet, gondolja sértődötten, de nem mozdul, görcsösen odatapad a mor- zsás asztallapra. — Haza kéne menni — mondja végül szá­raz torokkal. — Mit csinálunk otthon? Itt legalább ké­peslapok vannak. Csak most vesz tudomást a kezéről, rápas- kol jóindulatúan, bácsisan, s miközben újság­ért nyúl, megkérdi: Mivel keni a kezét? Jó, puha. — Mi történt? -— dadogja Ágnes sírásba billenő arccal. — Miért bánt? Mért. nem olyan mint máskor? Mint mindig? Ijedten néz a férfire. Most veszi észre, hogy a szeme nem is barna, hanem szürkészöld. Érthetetlen! Uj kétfilléreseket vernek Magyarországon Budapest, szeptember 27. ('Budaipesti szer­kesztőségünk teieionjelentése.) A pénzügyuni- niszter ma rendeletet adott ki, hogy az 1925- ben harmincmillió pengő névértékben vert két­filléreseket vonják be s azokból uj kébfilíéres érméket verjenek. — A pozsonyi Toldy Kör tagjainak fi­gyelmébe! A Toldy Kör ,.Az ember tragé­diájáénak bécsi előadására társas kirándu­lást rendez az osztrák fővárosba. Ezen az utón is kérik a tagokat és az általuk aján­lott vendégeket, hogy akik a bécsi előadást meg akarják tekinteni, legkésőbb október 10-ig jelentkezzenek dr. Reinel Jánosnál (Pozsony. Ventur-u. 9. I.. telefon 765.). — A pozsonyi iparosünnep mérlege. Po­zsonyi szerkesztőségünk jelenti: Csütörtö­kön délután tartották meg az ipartársulat nagytermében a vasárnapi iparosünneprrd - nyilvános elszámolást a rendező bizottság és a sajtó meghívott, képviselőinek jelenlé­tében Az elszámolás szerirú hu szónkét ezer korona tiszta haszon mutatkozik, amelyet az iparos agghajlék-alaphoz csatolnak. Já­noska Ferenc kereskedelmi tanácsos az ér­tekezleten meleg szavakkal emlékezett meg a nagyszabású rrn de zésben részt vett ipa­rosokról. majd dr. Kováts Lajos tanácsos­nak. az egyik főrendezőnek kedves emlék­tárgyat nyújtott át. Végül megköszönte a sajtó önzetlen támogatását.

Next

/
Oldalképek
Tartalom