Prágai Magyar Hirlap, 1935. szeptember (14. évfolyam, 200-223 / 3752-3775. szám)

1935-09-22 / 218. (3770.) szám

8

1935 szeptember 22, vasárnap.

e^uoiouum

Irta: Kovács Endre

Gyakran gondolok mostanában egy elmúlt költőre. A magyar irodalomban mindig megkülönböztetetten szerencsés helyzetük volt' azoknak, akik már meghaltak. Az utóbbi időben mintha érvényét vesztené ez a'szabály. írók, költők, akik tegnap még erről'a szellemi glóbuszról küldték mondanivalóikat, tegnapról mára a fizikai halál egyszerű tényével megszűntek létezni. A véletlen néha felvet egy-egy nevet, de az irodalmi élet rohan előre s még jó szerencse, ha az élőknek sikerül megőrizni valamit abból a széles érdeklődésből, mély nélkül az iró hasonlatos a nem öntözött virághoz. Juhász Gyula legutolsó kötetének címében „Fiatalok, még itt vagyok'4 —- van valami ennek az ebnulástudatnak szomorú, dacos megérzéséből. A halál emberi sors s a költők mindig nagy rokonságot éreztek a nagy íkaszássalk de sokkal elkeserítőbb az, hogy a puszta fizikai elmúlás mennyire azonos az utóbbi időben' — 'a szellemi elmúlással. Nem is olyan régen halt meg Tóth Árpád, ,az uj magyar líra nagy jelensége. Más korokban egész irodalmat kap halála után, ma az emlékezés fogytán alig él itt-oüt a neve. Ambrus Zoltán, aki a magyar elbeszélő-irodalomnak a modern franciák csiszolt ízlését hozta, békén, senkitől sem háboríthatva alussza álmát. Beszélhetnénk Rákosi Jenőről, kinek zsenije a romantika szárnyain emelte ki a korabeli magyar színpadot a Szigligetiek uralma alól. .. Hol történt kísérlet arra, hogy ujjáértékéljék egy Cholnoky Jenő eredeti, groteszk humorát • és miért oly nagy a csend Krúdy Gyula körül, akit legújabban egy modern irodalomtörténészünk Európa legnagyobb íróival, egy Girodaux-val, egy Virginia Wolf- fal helyez egy szintre ? Kétségtelen, hogy a kor nem kedvez az. esztétizáló összefoglalásoknak s akkor, midőn a rohanó élet szinte napról-napra vet fél uj irodalmi problémákat, régi kereteket tör össze s újakkal próbálkozik', még az élők is gyakran lemaradnák ebbená versenyben.

Az a költő, afore mostanában sokat emlékezem s aki származásánál fogva némiképp Szlovenszköt képviselte a modern magyar lirában, Bányai Kornél, lassan egy éve lesz, hogy meghalt. Ez az írás, mely ilyenformán jubileumi emlékezésnek is számíthat, egy kissé fel szeretné kavarni az ismeretlenségnek azt a homályát, mely a halott költőt körülveszi. Mert az Osváth Ernő felfedezte Bányai Kornél mind a mai napig nem érte el azt a popularitást, mely verseinek értékénél fogva minden bizonnyal kijárt volna-neki.. Hogy miért nem lett népszerű sem itt, sem Magyarországon, azt sokféleképp magyarázhatjuk. Költészetének : 'társtalansága, élet- és világnézetének kozmikus gyökerei, sorainak nehéz dübörgése , bizonyára hozzájárultak ahhoz, hogy a 1 költő a szélesebb közönség előtt ismeretlen 1 maradt. ... 1

Túl a köteles szlovenszkói „rokonságon" ‘ a tiszta irodalom szempontjából is megér- ( demli Bányai Kornél a kritikus figyelmét.

A háború utáni magyar lirában külön han- ^ got jelent, formai kifejezése pedig egyenesen a merész újítók táborába sorozza. Hogy ez a különös, expressziv lírai nyelvezet, mélyben a sorok úgyszólván pont és vessző nélkül folynak össze egy roppant tág, szel- . lős világérzésbe, hol és milyen hatások < alatt fejlődött ki, ez ma még rejtél.y Kas- 1 sáki meglátásai vannak, de mégis mérhe- , tétlenül messze áld Kassáktól forma és tar- ] talom szempontjából egyaránt. Tudjuk Bányairól, hogy i éveket töltött el orosz hadi- ] fogságban, melynek hatását nem tudta kitö- , rolni magából, de nem tudjuk, kiket olva- j sott hosszú magányában s hova nyúlnak vissza költészetének szálai. Sejthető, hogy költészetének, de egész emberi tépelődő lényének elindítója egyetlen élmény, a há- 1 ború, melynek borzalmasságát senki olyan < elemi .ábrázolóerővel nem érezte át és fe- : jezte ki; mint éppen ő. A háború anarchiája 1 nála egyetemes világérzésbe csap át s egy 1 nagyszabású filozofikus koncepció alapja < lesz. Bányai Kornél azonkívül, hogy a költő c látásával vizionálta ar egész természetet, i másrészről a legszéleséob metafizikai lirát 1

nyújtotta talán Vajda János óta. Káosznak érzi a világot s mint egyetlen roppant zuhanást egy szörnyűséges Leukos-szikláról, látja meg a XX. század életét. Képzeletében a magyar líra sohasem hallott elemei tűnnek fel: rémisztő kisértetek, tigrisek, hiénák. Az egymásra zuhogó ritmusokban, a világ tarka szépségeit lelkendező szószimfóniákban, ebben a változó, állandóan uj arccal támadó kozmoszban Bányai az ódon világ pusztulást hirdető prófétáinak szerepét vállalja. A kritikus néha értelmetlenül áll meg a roppant lendület láttára s nem érti a költő túlhajtott attitűdjét. Bizonyos, hogy ez a költő külön világban élt, mint amilyen az emberi társadalom világa. Az ő világa a természet a maga grandiózus méreteivel. A Bányai költészete tele van monumentalitással, elemi erők játékával. Óriási fákról énékel, az erdő, a barlangok „mohos hajlatairól", ahol „kék fény'" táncol, irtózatos gazokkal gyötrődik. Egy alkalommal Bányai Kornél Pozsonyban élő öccse mesélte nekem, hogy bátyja sokszor hetekre elköltözött az emberi társadalomból — az erdőbe. Ott élt hetekig, úgyszólván a természet eledelével táplálkozva, akár az ősember. A verseit olvasva, csakugyan az az érzésünk, hogy egy megcsömörlött ember liheg itt szabad életért, több levegőért. Költészete ennek az erőfeszítésnek az éneke. A természet óriási kakofóniájában — mint egy uj modern Berzsenyi — az erők végtelen posszesszióját érzi át. Csak egy-két sor ebből a különös izü lírából:

Görcsös gyökerekkel földbe ragadtak a fák és eltakarják fémes hajlását az égnék és békét susognak esti szél ha sóhajt és romlást mennydörögnék prüszkölő

viharral.

Halljátök-e a természetbe ágyazott ember

harcait ?

Halljátok-e a szerelem mindent igázó csókos

csatáit

a hangokat, mik hasonlók a tengerekhez és

a viharokhoz ?

Állandó túlfeszített izgalom, a képzeletnek örökös izzása determinálják pszichológiai szempontból ezt a költészetet. Bányai kétségtelenül egyedülálló jelensége annak a századnak,, mely a metafizikai távlatokat sarokba téve, a társadalmi élet szövevénye felé fordult. Nála a két probléma összefolyik s az ember örökös hontalan magányába torkollik.

Lehetett-e népszerű az olyan költő, aki a magány pesszimizmusát vallotta legvégső igazságul ? Az utókor bizonyára elveti a költő prófétai önkényét, mely önmagát állította a világ középpontjába. Bányait nehéz elképzelni enélkül a nagyon egyéni jelleg nélkül. Az ő versei összefolynak, tematikailag egy egészet alkotnak s a határokat sehol sem lehet kivenni. Nem tárgyak inspirálják, nem események, hanem állandóan maga az élet, melynek nagy, kozmikus perspektívái határtalanul tágak. Helytállóan irta róla egyik méltatója, hogy Bányai tulajdonképpen mindig egy versen dolgozott, azt irta számtalan sok versen keresztül. Bizonyos, hogy óriási belső krízisei voltak s ezek a krízisek okozták, hogy egész élete torzó maradt s nem tudott egy egységes alkotásban kiteljesedni.

Ez a költészet igy is dökumentumszerü értékkel bir egy korról, melynek szülőanyja a háború volt s egy művészről, aki ennek a kornak nagy belső önellentmondásait, megrokkant életérzését szimbolizálta.

mmmmBMmsBOBa

fööfkm Mároíy, a ma mai kódú

el

Irta: Ketter Imre

A szlovenszkói magyar ifjúság egyáltalában nem ismeri a besztercebányai Böhm Károlyt, az egyetlen önálló magyar filozófust. Néhányan — a filozófia berkeiben járatosabbak — annyit tudnak róla, hogy valamikor magyar tudományos akadémiai tag és kolozsvári egyetemi tanár volt, de ebben minden ismeretük Böhm Károlyról kimerül. Pedig Magyarországon Böhm Károly tanainak hatása mind elevenebben, mind életteljesebben nyilvánul meg. Tankó Béla, a debreceni egyetemen, Bartók György a szegedi egyetemen hirdetik Böhm tanait, mint Böhmnek legkiválóbb tanítványai. A nemrég megboldogult Pauler Ákos a budapesti egyetemen csatlakozott Böhm eszméihez. Ravasz László református püspök nagyhírű beszédeit Böhm lélekemelő gondolatai hatják át. És az egyetemekből életbelépő ifjúság Böhm tanaitól feltüzelve nem botorkál, nem bizonytalankodik, nem merül el hedonista élvezetekbe vagy utilista alacsony haszonlesésekbe, hanem az emberi szellemnek, az emberi intelligenciának nemességére, egyedül értékes voltára esküszik, mely Böhm Károly tanain keresztül mosolyog reá és tartja egyensúlyban erkölcsi érzékét, megítélésének mértékét és tudományos munkásságának végső célját.

Böhm Károly tanainak termékenyítő hatását tehát Magyarországon letagadni lehetetlenség. A Szellemtan, mely ma összefoglaló és önmagára eszmélő erejével magához láncolja a fiatalok tudományos munkálkodását, ismétlem: ez a „Szellemtan" Böhm Károly filozófiájában gyökerezik.

ö volt az első nemcsak nálunk, magyaroknál, hanem az egész tudományos világban a filozófia szakmunkásai között, aki leírni, hirdetni és vallani merte, hogy

„Nincs más nemes, csak a szellem és az ő

rokonsága!"

Ezt a tételét bizonyitgatja „Az ember és világa" címen irt ötkötetes munkájában, mely a filozófiai irodalomban jelentős állomás, és ha véletlenül ez a munka németül jelenik meg, akkor Böhm Károly tanainak hatása nem áll meg Magyarország határainál, hanem az egész világ gondolkodását: irányítja, vezeti és megtermékenyíti. Ez a tény azonban nem jelenti azt, hogy Böhm Károly neve ismeretlen volna külföldön.

Ellenkezőleg: Böhm Károly filozófiájának néhány részletkérdését külföldi szaklapokban ismertette és vitatta meg, de főmüvét csak magyar nyelven irta meg. Barátai, hívei ezerszer biztatták, hogy ne dolgozzék a magyar közönségnek, de ő mindiq és minden körülmények között hirdette:

„Nekem kell Magyarországon a filozófiát uj irányba terelnem, általam kell uj korszakba lépnie."

Ezzel nagyot vétkezett önmaga, hírneve, dicsősége és tanainak általános elterjedése ellen, de mindezekkel nem törődött. Megelégedett azzal, hogy őt és tanait megértő és követő lelkes tanítványokat bocsátott ki a magyar életbe, akik j lassan megtermékenyítették a magyar gondol- : kodást. Megtermékenyítették és felemelték és uj utakra terelték. Ennek az útnak végén a filo- j zófia nem úgy tűnik elő, mint valami rendszeres J tan, hanem maga az élet. Nem „szakma", hanem j az élet lehetőségének faladatából kirajzó pro- j blémák megélése. Aki a gondolkodásnak ezt az . útját Böhmmel megteszi, annak a filozófia személyes ügy lesz, nem pedig közömbös nézetek színpadi tolongása. Az megérti, hogy a filozófia élethatalom, mely nem elszigetelt metszeteket akar megismerni a valóságból, hanem az ember lényegét tevő valóságot adja: az észösztönt, és a filozófia ennek megvalósulási eszköze.

A filozófia eddig azon elmélkedett és vitatkozott: az emberből kell-e magyarázni a világot, vagy fordítva a világból az embert? Kant mutatott rá először, hogy a megismerésünk egyedül az észből indul ki.. Minden, amit magunké- lak vallhat”-1- a szellem alkotása.

A szellem ősvalóságában szunnyad a dolgok világának lehetősége.

Ezt a kanti gondolatot élte tovább Böhm és ■ejlesztette ki teljes virágjába a legöntudatosab- , 3an a maga önálló filozófiájában. |

És ha végigkísérjük Böhm filozófiájában a i jondolkodás királyi utjának hajlásait, mély ak- 1 iákba leszálló búvárkodásait, a gondolat ész- ; x>ntó fenségébe magától fellendülő távlatait, — ; negértjiik egyszersmind a filozófia történetének j 5 ogikumát, átalakulásának szükségszerűségét. | c Vlegértjük, hogy annak a filozófiának, mely ] c

Thalestől Bergsonig azt hitte vagy azt hiszi* hogy a dolgok titkát kitapintotta és a világién* gely sarkait tartja a kezében, át kellett alakulnia! a világ megismerésének elméletévé, azon tapasz* tálatok lehetőségének tanává, amely tapasztalatot az ember valósággal megszerzett, melynek birtokából él nyugalmas mindennapja és min* den legmerészebb röptű képzelete.

És ha végigkísértük Böhmöt onnan, ahol a filozófia történetileg is kiindult, és ahol logikai kiindulópontját is veheti: a kész megismerésünk elé álló valóságtól ahhoz a forráshoz, melyből ennek a megismert valóságnak megismerése fakad, — megrendülve állunk meg azelőtt a tanulság előtt, amely színtelennek és szürkének ’látszhatik, sokak előtt csak félhomályban dereng, sokak előtt ábrándos túlzásnak tetszik, de azért nem szűnik meg a legfelségesebb tényre figyelmeztetni, hogy

a mi egész világunkban nincs biztosabb valóság, mint a szellemiség,

amely a maga képére teremti az ő világát, — ezt a mi embervilágunkat, tapasztalati világunkat. És nincs értékesebb valóság, mint a szellemiség, mely egyedül tud magáról, egyedül magát érzi a világgal szemben egyenlő súlyú félnek, aki e páratlan szóval nevezi magát: Én!

Ez a szellemiség az egyetlen értékes valóság,

ami istenivé nemesíti ezt a mi emberi világunkat. És a filozófia a világnézetek harcaiban azzal a szigorú, de kibékítő — egyedül kibékítő — mértékkel oszthatja ki az igazságot: a valóság legparányibb részecskéje is életképes, mert hivatva van a szellem megvalósulását szolgálni és ezt kell tennie, mert

az ember számára a világ azért van, hogy a szellemiség legyen benne valósággá.

Ez a szellem abszolutságának egyetemes jelentősége.

De az abszolutság mindenekfelett értékjelző. A legfőbb értékmérő a szellem, melynek legterjedelmesebb területe az erkölcstan, de kiterjed a logikára, esztétikára és közgazdaságra is. Gyakorlati becse abban van, hogy megállapítja nem ötletszerűen, hanem öntudatos szabatossággal cselekedeteinek értékét, vágyainak jogosultságát, ösztöneinek hasznosságát, élvezeteinek nemességét és társadalmi alkotásaink maradan- dóságát. A becslési mérték a lelki fejlődéssel párhuzamosan változik. Innen van, hogy egymással ellentétes értékelések haladnak egy időben egymás mellett. A fejletlen egyén számára nincs észbeli, csak érzéki mérték. Ez pedig mindig önkényes. Innen az a kavarodás, az egymásnak ellenmondó szempont és Ítélet, melyet napjainkban a művészi alkotások, az erkölcsi megnyilatkozások, a tudományos ismeretek és irodalmi müvek megítélésében tapasztalunk.

A magyar ifjúság tehát az elérhető legnagyobb szellemiségre törekszik, pusztán azért, hogy értékmérése mindenben önmagán belül és kívül ideális legyen. Erről az ideális értékmérésről Írja Böhm: „Az intelligencia élvezetei szinte éteri tisztaságuak, finomak, nagyszerűek és felemelők. A táplálkozás, mozgás és nemi ösztön élvezeteivel szemben valami lengő, imponderabile természettel bírnak, mely a lelket, az Ént megnyugtatja és vágyait elnémítja ...

csak egyetlen vágy marad meg, hogy lelkem szárnyain a tudás és művészet birodalmában eltűnhessek."

■ És a nemeset keresse.

A „nemes", az egyetlen kiváló, mindent kizár [ magából, ami salak, ami csúnyaság. Igazi arisztokrata a kéj és hasznosság iparlovagjai mellett. A szellem lovagja. Elzárkózó és exkluzív. Nem barátkozik, nem vegyül korpa közé. Önálló, magányos és megközelíthetetlen. Mint az oroszlán, csak magányában érzi magát jól, nem mint a hering, milliós tömegrajban.

Böhm ilyen magas piedesztálra emeli az öntudatos szellemet, az intelligenciát és bizony egyáltalában nem fog ártani a szlovenszkói magyar ifjúságnak, ha Böhm filozófiájával közelebbről megismerkedik a maga erkölcsi felfogásának megszilárdításában, szellemiségének kiépítésében, ideális értékmérőjének felállításában és nemzeti életének berendezésében.

Mert ne' feledjük, hogy a mai társadalomnak az eddiginél magasabb átalakulását csak attól az egytől remélhetjük, ha az emberiség önmagát megérti, önmaga értékét átszámítja és ebből kifolyólag önmagát újra megbecsüli. Erre. a felülemelkedő társadalmi átalakulásra, szellemi értékeinek újabb mérlegre helyezésére, az értékes intelligenciának bevonulására az irodalomba, közéletbe és politikába éppen a magyarságnak, a magyar ifjúságnak Van a legnagyobb szüksége, abban a böhmi értelemben vett „nemes" ifjúságnak, mely fenmaradásához az erőt. a lelket egyedül csak intelligenciájának, szellemiségének gyarapításában* találhatja meg.